Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-04-18 / 15. szám
Tömörkény István A Ha Isten velünk, ki ellenünk már három napja heverte a szelet Mohács alatt. Csúnya dolog az ilyen, mikor a szél miatt nem tud haladni a hajó, a lovak részére pedig semmi födél nincs a parti pusztaságon, elfáznak, elgémberednek, s még az élethez sincsen kedvük. Török Mihály kormányos igen mérgesen pipázott a hajóban a csárdában, és beírta a könyvbe: Ezen istentelen szél mán mögén igön hitvány sorba vert bennünket. Egy legény elment a kishor- dóval valami faluba, melynek tornya odalátszott, borért, ezt szopogatták nagy magameguntukban. A hosszú Nosza Pál, a vontató, két sihederrel volt a lovak körül: csúnya szájú ember az öreg, mindig káromkodik, mi a vízenjárónak nem szokása, ennélfogva kívánni is szokták Nosza Pálnak, hogy bár gyógyulna be már egyszer a szája örökre. Komlósi Kistakács Ferenc volt akkor a hajón az öreg legény, régi haragosa Török Mihály kormányosnak, mely ok miatt örökké együtt sifteltek. Ők állandóan nem szenvedhették egymást; ez az idők folyamán gyönyörűségessé vált bennük, s utóbb már nem bírtak ellenni egymás nélkül. Csak éppen, ha a hajó orrában tartózkodott Török, akkor a hajó farában volt Komlósi: ha a hajó egyik oldalán átkerült a farba Török, a másik oldalon Komlósi fölment az orrba. Most Komlósi volt az orrban, vaíjút főzött már harmadnap óta. Olyan rossz vasas pisztolya van neki, azzal lőtte a varjút a parti fákról, és most egyéb dolga nem lévén, azt próbálja ki: csakugyan igaz-e, hogy nem fői a vamyú sohasem. Pedig alighanem igaz lesz, mert már három napja főzi a bográcsban, de még mindig kemény a vatjú, bár a lába csontja is már úgy elfőtt, hogy ki lehet húzni a combjából. A többi legény neveti Komlósit, és néha hírt visznek a mulatságról a hajó másik felébe Töröknek. Az meg nem szól rá semmit, csak hallgat, és gondolkozva csukdossa a pipára a kupakot. Harmadnap estefelé alábbhagy a szél. Nosza bejön a partról a hajóba. — Röggel möhetünk - mondja Töröknek.- Mö — mondja a szótalan Török, lenyelvén a betűket. - Mánis möhet- nénk, ha este nem vóna. De este van, így nem mennek, mert terhes hajóval a sötétben fölfelé nem lehet járni. A ló sem bírja, meg azután nagyon csalfa a Duna vize (nemhiába hogy Németországból való), vigyázni kell rajta. Hát ebben meg is nyugodnak, de alighogy tennék, látják, hogy nem mindenki olyan ám. Jön alulról egy hajó fölfelé, hosszú, nagy fekete hambár, s úgy tele van, hogy majdnem elmerül. A közepe táján még a víz alatt van az oldaljárója is. Ahogy a sekélyeket kerülgetve oldalt áll a vízen, látszik, hogy korlát van a hátulján, ami mutatja, hogy a hajó nem is magyar.-Vagy rác, vagy némöt - nézi Komlósi Ferenc a vaíjúfőzés mellől, és csakhamar látják is, hogy német, az Alsó-Dunáról való. Sok ló húzza a parton, az emberen, aki a lovakat kormányozza, látszik, hogy magyar. Az különben a kocsiján is látszik, amely a hajó után kötött dereglyébe van téve. Most éppen erősen hajtat a lovakkal, mert Törökék hajójának már egész közelébe ért a másik. Török fönt van a domentátumon, és ismét csak igen mérgesen pipál, mert már látja, hogy baj lesz: a német hajó elkerüli, és azután, ha menésben vannak, mindig csak ennek a nyomában haladhat. Ez pedig lassan jár, mert igen nagy hajó, és egészen tele van rakva. Ez baj lesz. A német hajó csakugyan elkerüli a Ha Isten velünk, ki ellenünköt, s merthogy most már végképp estére fordul az idő, emennek az orra fölött azonnal ki is köt. Mozdulni sem lehet most már tőle. Ahogy a hajó kiköt, az emberséges német kormányos át is jön emide ladikon, hogy szót értsen Török Mihállyal. Üdvözli, mit kesernyésen viszonoz Mihály, miután haragszik. Látja ezt a német, és magyarázni kezdi a dolgát. Elmondja, hogy búza van a hajóban, és napra kell vele fölémi Pestre.- Hát ebbe is búza van — feleli kelletlenül Török, és megrúgja a csizmája orrával a hajótető oldalát mégse kerülök más elibe. Beszéli aztán a német, hogy ha ő nem ér föl a mondott napra a búzával, nagy bírságokkal sarcolják érte. Hát most már ezt nézzék el neki: az üzlet üzlet, nem kívánhatja senki sem tőle, hogy haszontalanul fáradjon. Annyit beszél, hogy utóbb a mogorva Török is belenyugszik a sorba, miután, ha jól keressük, a sógornak mégiscsak igaza van, ha igyekszik. Török nem tartozik napra érni föl, így nem is veszít semmit, hát hagy boldoguljon a német. Ellenben Nosza Pál, akinek így is hevertek a lovai már három napot, nincsen egészen jókedvében odakint a parton, és nagyon tárgyal a kifordított subá- jú angyalokról. Később ételre bejön a hajóba mogorván. Halat esznek, mert fogott Komlósi délután a pön- dörhálóval egy csukát. Nem volt valami híres, miután a kisebb bográcsban főzte a Vízhányó gyerek, s nem is igen fért bele a hal. Komlósi pedig késre akart menni a nagy bogrács védelmében, hogy azt addig oda nem adja, míg a varját meg nem főzi. Ahogy az utolsó darab kenyerét megmártotta a lében, becsattantja a bicskát, és megy vissza a hajóorrba a varjújához. A Vízhányó gyerek előveszi a citerát, és Török kedvében járni akarván, azt a régi nótát muzsikálja rajta: „Ej, haj, sose búsulj, kebelbeli barátom. Minden em- bör egyször él a világon. Lám, a hold is változandó, egyszer telik, egyszer togy. Ej, haj, jóbarátom, mögéliink mink valahogy. Szép nóta ez nagyon, különösen annak, aki szereti. Török nem szól semmit, de a pipát kiveszi a szárból, maga elé tartja, megnézi, s újból belecsavarja a szárba, mely dolog őnála rendszerint a tetszést szokta jelezni. A nóta másik versét már mondják is félhangon a legények, mely arról szól, hogy ha eddig megéltünk, jóbarátom, akkor megélünk mi már ezután is. Jó vigasztalás ez, de Nosza Pál nem hallja. Kimegy a csárdából, és Komlósihoz kerül. — No — mondja Komlósi —, kend se öszik mán? — Nem - feleli Nosza. — Hát - adja tovább a szót Komlósi —, kend mindig olyan életű volt, mint a molnár tyúkja. Nosza nem felelt, Komlósi meg nézi a bográcsot, hogy elég vízben fől-e a varjú. A széles folyón csend volt, még a hullám sem locsog a hajók oldalán, mert szinte az egész oldaluk a víz alatt van. A lámpákat kirakták a belső részen, hogy valamely vízen járó edény a sötétben beléjük ne ütödjön. A sötét égben vadludak haladnak, gágogásuk lehal- latszik. — Hát előttünk a némöt - szól Nosza. — Ehen. — De - mondja Nosza — hónap délelőtt az átvágásnál át költ menni a lovakkal a túlsó partra. — Még mondjam is? Nagyon gágog a vadlúd. Komlósi félrehajtja a fejét, és úgy hallgatja. Azok bizonyosan jobban főlnének a bográcsban. — Te — szólítja Nosza —, te Ferkó. Hát csakugyan elébb érjön föl a némöt? Komlósi ránéz, mert nem érti. Hát mit tud csinálni, hogy ne érjen föl hamarább a német? Nosza fölkapcsolja a bőrtarisznya szíját. Előszed egy darab bőrt. Kibontja, van benne megint egy darab bőr. Azt is kibontja, abban is bőr van, de az már szőrös, és szaga van neki.-Ferkó - mondja csendesen -, eredj föl a ladikon a némöt derögjé- höz. Aztán dörgöld jól végig az oldalát evvel a bűrrel. — Ehen — felel Komlósi, aki most már igazán tudja, miről van szó. Méry Gábor felvétele Ladikba száll, fölmegy a vízen a német hajó dereglyéjéhez, azzal a zajtalan evezéssel, amihez nagyon alkalmatos a tiszai falevélforma evező. A dolgot elvégzi, visszajön. Nosza elrakja a bőrt, és semmit sem szólván, kimegy a partra, a lovakhoz, aludni. Jóízűt aludt Nosza, mert úgy kellett hajnalban fölkölteni. A német akkorra már el is ment, és Török dohogott a lassúság miatt. Nosza nem szólt semmit, csak akkor kezdett káromkodni, mikor a vasmacskát fölhúzták a hajón a legények, s az ő lovai a kötél végén belefeküdtek a hámba. Már akármit beszélünk itt előre-hátra, meg kell állapodnunk abban, hogy hajóhúzó lónak sem jó lenni. Azonban most már mindegy: a lovacskák mentek, ahogy tudtak. Jobban nem mehettek, mint ahogy tudtak, mert régi igazság, hogy bolond ember az, aki szebben táncol, mint ahogy tud. Nem is érik el fél délelőtt a német hajót, s csak akkor jutnak a nyomába, mikor amaz az átvágásnál készül át a túlsó partra, hogy majd ottan folytatja az útját. A dereglyét épp el is oldták már a hajótól, és költöztetik bele a lovakat. Belemegy mind a jámbor, mert megszokott dolog ez náluk. Nosza, hajtván a tulajdon állatait, odafigyel. Török a vízről nagyot kiált rá:- Haó, héj, hahahó! - arra megáll, mert majd a német után ők is átvádolnak a túlsó partra. A német dereglye már indul, és Nosza növekedő figyelemmel veszi észre, hogy bajba lehet az az ember ott a dereglyében a lovakkal. Mert igen csapkolódik az ostorral, a lovak pedig szörnyen ugrálnak, ami a hajóhúzóknak nemigen szokása. Egyre veszettebbek, s mikor a dereglye a túlsó oldalon partot ér, valamennyi eszét vesztetten rohan kifelé, és szerteszalad a pusztán. A gazdájuk éppen csak hogy egynek a kötőfékjét kaphatta el, bár azzal se nagyon bír. Törökék is készülődnek az átal- menéshez, viszi a dereglye Noszát és a lovait. Nosza, ahogy partot ér, a lovakat kicövekeli, azután a kárvallott emberhez megy.- Hát kendet mi érte? - kérdezi.-Hogy mi ért? - jajgat amaz.- Ahol ni, szerteszét a lovak, estig se szedem valamennyit össze. Meg vannak vadulva. — Mi a kórság leli ükét? - kérdezi tovább Nosza. — Mi leli? Tudom én, mi leli! — fakad ki az ember. — Farkasbőrrel vannak megvadítva. Jártam már én így, de ha tudnám, hogy ki tette, bizonyosan nem menne el élve innen! — No — felel Nosza tűnődve, nézvén csizmában a lába fejét —, evvel is okosabb vagyok. Ötvenhat esztendőt megértem, földi, de ilyet még nem hallottam. S Nosza a hajóhoz menve, fölszól a domentátumra Törökhöz, csendesen.- Már nem előzködik a némöt. Török elismerőleg szól:- Kendet, Pál, ha egészen kölök- korában akasztották volna föl, akkor is későn lett vóna. Nosza nem felel, csak kacsint Komlósi felé. Komlósi nem szól, csak főzi a varjút. 1899 1 Létezem a kő alatt láthatatla liliputi vá a föld, s i töprengd Halott bo ám még I délután, t tombol a az atka-k Pitagóras: bár el tue s ez a tét. a lázat, ai önmagávs az angyal szíved hó megszülei kis bogár nem fáj nem fáj nem fáj GOM A labda keresztül le lyosóra. Az egyik terék tizem lebicegett t a villamos s boldog vi hetett a töb Az alaj terjengett, < ki, hogy e mozdult vÉ — Cicus! ■ házmesterk hogy kerüls Fölkapta csak tudott, ::::::: ::::' :::: ::::: :::: :::: ::: :::: ::: :::: :::::::::::: :::::: ::: ::::: :::: :::: Ij;::::::::: :: :::: :::i :::: ijjjii ijljijjj V an egy kisfiam, sőt mi több, nevelnem kell őt. Annál is inkább, mert teljesen neveletlen. Az iskolából nem csupán ötösöket hord haza, hanem bejegyzéseket is a diákkkönyvecskéjében, melyekből arról értesülök, hogy nem készíti el a házi feladatokat, rondán ír, lomhán rajzol, hamisan énekel, otthon felejti az irkákat, tankönyveket, a térképeket, a körzőjét, s újabban piros tomanadrágját is. Ezenkívül az iskolában folyton mocorog, zavarja az oktatást, kizárólag a tanítási órán táplálkozik, a tízperces szünetekben pedig vagy ő ver meg valakit, vagy őt verik meg. Az osztályfőnöke gyakran beidéz, kimérten viselkedik, és a fejét csóválja rosszallóan:- Ó, jaj, mi lesz ebből a fiúból? Én pedig megtörtén sütöm le a szemem, és rettenetesen szégyellem magam. Egy napon, amikor a feleségem a diákkönyvecskében talált újabb bejegyzés miatt pillanatokon belül megőszült, fellázadtam. Hát miért mi szégyelljük magunkat? A munAndrej Reiner kahelyünkről öt óra körül érünk haza, a fiunk a futballpályáról este nyolckor. Hát mikor neveljük őt? Kergessük haza az életét jelentő sportpályáról? Vagy váljunk lógó- sokká, és szökjünk meg előbb a munkahelyünkről?- Nem - mondtam magamban -.szégyelljék magukat ők, a pedagógusok! Amikor a fiam hazatért a futballpályáról és vacsorát kért, elkértem tőle a diákkönyvecskéjét, s felháborodva írtam bele: „Közlöm önökkel, hogy a fiam ma nem köszönt nekem. Kérem a szigorú megbüntetését!“ A szöveget aláírásommal hitelesítettem. — Az osztályfőnök aláírása nélkül ne merészelj holnap hazajönni! - mondtam a fiamnak szigorúan. Persze, nem ez volt az utolsó bejegyzésem. Másnap beírtam, hogy a fiam elfelejtette megtisztítani a cipőit, ímmel-ámmal vitte ki a szemetet, és nem tudja a Slovan játékosainak névsorát, bár nálunk az egész család immár hagyományosan ennek a csapatnak szurkol. A diákkönyvecske rövid idő alatt megtelt a bejegyzéseimmel. Vettem tehát egy irkát, s ráírtam szépen: Szülői könyvecske. Attól kezdve többé nem idéztek be az iskolába. Tulajdonképpen nem is volt miért. A fiam elkezdett jobban tanulni, egyre jobb jegyeket hordott haza. Csak a szülői könyvecskében szaporodtak a bejegyzéseim. Egyszer egyedülálló lépésre szántam el magam. Ezt írtam a könyvecskébe: „Tisztelt tanító úr! Kérem, szíveskedjék azonnal eljönni hozzánk, mert tanácstalanok vagyunk a diákjával kapcsolatban. Öt órakor várom, legyen pontos!“ Az osztályfőnök pontosan érkezett, a szemét lesütötte, zavartan izzadt, s egyébként is szégyellte magát. A fiamról csupa jót mondott. Végül kirobbant belőlem: — Ezt ismerjük — vetettem ellent nyomatékosan és kimérten —, minden tanító ezt mondja. A fiunk az iskolában valóságos angyal, itthon pedig nyomban ördöggé változik. Ember ébredjen, lássa be, hogy így nem lesz belőle semmi. Ez persze engem nem érdekel, elvégre nem az én diákom... Összeállította: Mislay Edit
