Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-04-18 / 15. szám
A CSERNOBILI TRAGÉDIA MÉG NEM ZÁRULT LE Negyvenöt másodperc. Mindössze ennyi időre volt szükség ahhoz, hogy elképesztő emberi hibák sorozata után felrobbanjon egy atomreaktor, több tízkilométeres körzetben radioaktív hulladékkal szennyezve az egész környéket és kisebb mértékben gyakorlatilag egész Európát. Az 1986. április 26-án és az azt követő napokban az ukrajnai Csernobilban lejátszódott események örökre belevésték emlékezetünkbe, hogy a természet erőihez csak akkor szabad nyúlnunk, ha ahhoz megfelelő tudományos háttér áll rendelkezésünkre és a politikai körülmények is alkalmasak rá. A RADIOAKTÍV szennyeződés terjedése a légkörben 1/április 26. éjfél 2/április 27. dél 3/május 1. éjfél Forrás: NAEÜ, 1986 Hét évvel a katasztrófa után Az atomerőművek elterjedését világszerte az segítette elő, hogy az urán viszonylag gyakori 235-ös izotópjából láncreakció folytán milliószor nagyobb energia szabadul fel, mint bármely más kémiai reakció esetében. Ezzel pedig vizet melegítve gőzgenerátorokban ugyanúgy iehet áramot termelni, mint a hagyományos hőerőművekben. Az urán 235-ös hasadására viszont csak akkor kerül sor, ha az atommagot ún. lassú neutron éri el, ezért az atomreaktorokban lassítóközeget is alkalmaznak. Ilyen célokra szolgálhat víz, amely a legrosszabb esetben, vagyis a hőelvezetés megszűnésekor eltávozik a rendszerből, ezért a láncreakció lassú neutronok hiányában leáll (ilyenek például a hazánkban működő WER típusú reaktorok). Amennyiben viszont lassítóközegként (moderátorként) grafit szerepel, a hűtés kimaradása esetén ez nem párolog el, így a láncreakció tovább folytatódik és a grafit begyulla- dásának veszélye is fennáll. Amerikában a nagy kockázat miatt Teller Ede javaslatára már 1950-ben leállították a grafitmoderátoros erőművek fejlesztését. Út a katasztrófához Máig sem teljesen tisztázott, hogy a nagy kockázat ellenére mégis miként készülhetett majd egy tucat grafitmoderátoros RBMK, vagy közismert nevén Csernobil típusú atomerőmű a Szovjetunióban. Ennek legvalószínűbb oka létesítésének viszonylag alacsony költsége, illetve az' lehetett, hogy radioaktív hulladékként nagy mennyiségű plutóniumot termelt, amire pedig évtizedeken keresztül égető szükségük volt az atombombák előállításához. Mindenesetre erről a reaktortípusról a nyugati világ viszonylag keveset tudott, ráadásul az ezzel foglalkozó kisszámú kiadványban sem merültek fel különösebb kételyek. Azzal persze a nyugati atomenergetikai szakemberek sem számolhattak, hogy a szovjet tervgazdaság irányítói és az erőmű kezelői képesek felülmúlni minden katasztrófa-forgatókönyvet. A grafit jelentette kockázattal természetesen a reaktort tervező Kurcsatov Intézetben is tisztában voltak, ezért a folyamat „elszaladása“ esetére a láncreakció leállításához egyrészt neutronelnyelő rudakat, másrészt a reaktornak boros vízzel történő elárasztását tervezték. Miért repült mégis a levegőbe a csernobili 4. számú reaktor? Egyszerűen azért, mert a gyorsabb tervteljesítés céljából üzembe helyezése előtt nem végezték .el rajta az összes ellenőrző próbát! A Szovjetunióban akkortájt uralkodó információs blokád ellenére a szakemberek számára feltűnt, hogy ez a blokk a szokásos hathónapos próbaüzem helyett már a befejezést követő harmadik héten, 1983. december 21-én megkezdte az áramtermelést, sőt a következő év márciusában már az egymilliomodik KWó legyártását is megünnepelték. Az 1987-évi bírósági eljárás során kiderült, hogy Brjuhanov, az erőmű igazgatója 1983. december 31-én aláírásával igazolta az összes próba sikeres lefolyását - ily módon ugyanis nem vesztették el év végi prémiumukat! A próbákra azért szép lassan sor került, így két és fél éves üzemeltetés után, 1986. április 25-én azt szerették volna tisztázni, hogy áramkiesés esetén a még forgó turbinakerekek képesek lennének-e a reaktor hűtését végző víz áramoltatására szolgáló szivattyúk számára áramot biztosítani arra a kb. 1 percre, ameddig a kisegítő dízelmotorok elérik a megfelelő teljesítményt. A kísérlet miatt előző nap kikapcsolták azt a biztonsági rendszert, amely szükség esetén neutronelnyelő boros vízzel árasztaná el a reaktort. Csökkenteni kezdték a reaktor teljesítményét, és ezt azután is folytatták, hogy állapota röviddel éjfél után instabillá vált, vagyis bármikor óriási hőmérséklet-növekedés állhatott be. A kockázat ellenére 1 óra 22 perc 4 másodperckor kikapcsolták a neutronelnyelő rudakat beejtő vészleállító rendszert is és megkezdték a kísérletet. Tizenöt másodperc múlva viszont a hőmérséklet váratlanul emelkedni kezdett, de mivel korábban minden biztonsági rendszert kikapcsoltak, a szabályozórudakat csak kézzel tudták lefelé tekerni. Ez azonban már hiábavaló igyekezetnek bizonyult, mivel néhány másodperc múlva a reaktor hőmérséklete másodpercenként megduplázódott, ezért a rudak elgörbültek,és beakadtak. A magas hőmérséklet miatt felrepedtek a vízvezetékcsövek is, és a hirtelen gőzfejlődés olyan erejű robbanáshoz vezetett, amely még a reaktor kétezer tonnás, Jelenának becézett fedőjét is letépte, így a beomlott tetőszerkezeten keresztül a radioaktív anyagok kijutotak a szabadba. A külső levegő oxigénje miatt begyulladt a forró grafit is, majd az egyéb reakciók során felszabadult oxigén és hidrogén elegye is berobbant, és a szétrepített grafit kis híján a harmadik erőműblokkon is balesetet okozott. A tragédia után A helyszínre érkező, mit sem sejtő tűzoltók szerencsére elfojtották az épülettüzeket, de a reaktorban még napokig égő grafit füstjével óriási mennyiségű illékony radioaktív hasadási termék került a levegőbe. Ezek nagy része nagyon gyorsan lebomlott, a legveszélyesebb közülük a cézium 137-es izotópja, amelynek a felezési ideje harminc év. Április végén a tűzoltó és kárelhárító brigádok óriási küzdelmet folytattak a radioaktív szennyezés megállítására. A reaktortűz oltására például helikopterről ötezer tonna bórkarbidot, ólmot és homokot szórtak le. Igyekezetük azonban nem hozta meg a kívánt eredményt, ráadásul május elején már az fenyegetett, hogy a megolvadt anyag bevágja magát az erőmű alatti víztárolóig, ami pedig a korábbiaknál is nagyobb robbanást idézett volna elő. Miután sikertelenül próbálkoztak a víz kiszivattyúzásával, hűtés céljából fúrólyukakon keresztül folyékony nitrogént préseltek a földbe. Az újabb tragédia veszélye végül is azzal hárult el, hogy május ötödikén hirtelen csökkent a radioaktív anyagok kiáramlása, amit utólag azzal magyaráztak, hogy addigra az összes grafit elégett. A veszély nagyságát bizonyítja, hogy a későbbi kutatások során a reaktor alagsorának legalsó szintjén olyan sziklanyelvet találtak, amely a tűzhányók lávájának megfelelő hőmérsékletű anyagból szilárdult meg. A szarkofág A helyzet viszonylagos stabilizálódása után a tönkrement reaktorblokk köré 70 méter magas védőburkot, „szarkofágot“ építettek, amelyhez háromszázezer köbméter betont és hétezer tonna acélt használtak fel. Lényegében acélburokról van szó, amelyet egy méter vastag betonnal öntöttek be. A tönkrement reaktor további kutatását végző szovjet tudósok 1991-ben egy Helsinkiben tartott tudományos konferencián számoltak be a szarkofág építésének rettenetes körülményeiről. Történt ugyanis, hogy az előkészítő munkák során sem a szovjet, sem a külföldi robotok irányító- rendszere nem bírta ki az erős radioaktivitást, ezért a reaktorteremben szanaszét heverő sugárzó grafittömböket nem tudták benyomni a reaktoraknába. A munkát végül is a Vörös Hadsereg háromezer „önkéntese" végezte el, akik az egyperces művelet során egész életükre elegendő sugárdózist kaptak. A szarkofág természetesen magán viseli a gyors építés jegyeit, hiszen mindenféle alapozás nélkül készült. A sajtóban gyakran jelennek meg hírek arról, hogy repedezik a fala és újra fennáll a radioaktív szennyezés veszélye. Ma már a szakemberek sem kételkednek abban, hogy az eredetileg tervezett harmincéve9*élettartam helyett sokkal korábban kell megtalálni a végleges megoldást. Az egyik javaslat szerint az egészet betonnal öntenék be és földdel fednék le. Ebben az esetben viszont a roncsokon belüli folyamatok esetleges megváltozása esetén fennállna a levegő, illetve a föld alatti vizek szennyeződésének veszélye. A másik lehetőség a teljes felszámolás és a radioaktív hulladék biztonságos körülmények között történő tárolása. Ehhez azonban a radioaktív anyagok soha nem tapasztalt mennyiségét kellene megmozgatni egy olyan, új módszereket igénylő munka keretében, ami messze meghaladja nemcsak Ukrajna, de az összes szovjet utódállam lehetőségeit. 50 OOO áldozat? Tagadhatatlan tény, hogy Csernobilban a mentésen dolgozók sikertelenül igyekeztek elejét venni a radioaktív anyagok kijutásának. Sok tízmillió ember szerencséjére azonban a radioaktív anyagok 96 százaléka a reaktorban maradt. A kijutott illékony frakció egynegyede az erőmű közelében, 40 százaléka az akkori Szovjetunió területén ülepedett le, így a távolabbi vidékekre „csak” a 35 százaléka jutott. Tulajdonképpen a mai napig nem sikerült egyértelműen tisztázni, hány ember is halt meg a baleset következtében. A hivatalos adatok közül mindenki elfogadja a robbanással ösz- szefüggő 31 halottat, viták folynak viszont a későbbi időszak áldozatairól. A nehezen megszerezhető adatok ösz- szesítésén fáradozó Vlagyimir Csernu- senko ukrán orvos szerint a baleset következményeit felszámoló és a terület tisztítását végző 650 ezer ember közül több mint hétezer meghalt. A sugárfertőzés jövőbeni áldozatainak számát Jurij Scserbak, a kijevi egészségügyi szolgálat vezető munkatársa 50 ezerre becsülte, és ez a becslés az állásába került. A „hivatalos jós“, Leonyid lljin, a Szovjet Orvostudományi Akadémia alelnöke 1990 végén 1200 halottat jövendölt. Nagyon szomorú, hogy annak idején a hatóságokat a mentés megkezdése helyett sokkal inkább az érdekelte, miként is lehetne eltitkolni a botrányt. így azután a lángoló erőmű közelében fekvő Pripjat és Janov városából csak másfél nap múlva kezdődött meg a lakosság evakuálása - ezer kijevi autóbusszal. A sors fintora, hogy az elsőként útra kelő helyi pártfunkcionáriusok végig az erőmű felől fújó szél irányába menekültek. Az akció elején elkobozták a területen található összes dozimétert, és ezután egészen 1988 végéig bűncselekménynek számított effajta sugárzásmérő műszer birtoklása. Május másodikán azután megkezdődött az erőmű körüli 30 kilométeres biztonsági zóna teljes kiürítése, ami ösz- szesen több mint százezer embert érintett. Egy magyar orvoscsoport, amely 1991. december 31-én saját szemével és műszereivel győződhetett meg a biztonsági zónában uralkodó állapotokról, arról számolt be, hogy a csernobili erőmű továbbra is működő két blokkján dolgozó 25 ezer embernek a zónán belül egy új várost építettek. Igaz, ők 15 napos váltásban hazautaznak. A magyar műszerek mindvégig teljesen normál sugárzást mutattak, mindössze a szarkofág közvetlen közelében mértek olyan mennyiséget, amely már rövidített munkaidőt és speciális védőöltözetet tett szükségessé. Ennek biztosítását a magyar szakemberek óriási eredményként értékelték. Persze, az is igaz, hogy mindez csak a fő közlekedési utak mentén érvényes, a zóna nagy részének kitisztítására valószínűleg soha nem lesz pénz. Ami a csernobili tragédia hazai kihatásait illeti, a dukovanyi atomerőmű mérései alapján akkoriban a radioaktív sugárzás 30 százalékkal haladta meg a külün- ben szokásos háttérsugárzás értékét (amit jócskán megemeltek az ötveneshatvanas években lefolytatott légköri atomrobbantások). A hozzánk eljutó radioaktív anyagok közül a jód 131-es és a cézium 137-es izotópja a legártalmasabb. Az elsőből az orvosi vizsgálatok során alkalmazott dózis mintegy öt százalékát kaptuk, az utóbbiból pedig néhány területen a háttérsugárzás értékének a kétszeresét. Sajnos, az ezen belül legnagyobb dózist kapott területek között volt Délnyugat-Szlovákia is. Ezek ugyan nem bombasztikus értékek, de következményeik értékelésekor nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a radioaktív sugárzás hatásai szervezetünkben csak összeadódnak, így a veszély állandóan nő. Ráadásul hazánkban is működött a pártfunkcionáriusok önfenntartó ösztöne, és míg Magyarországon több ezer hektár olyan zöldséget szántottak be, amelynek levelei felfoghatták volna a lehulló szennyeződést, nálunk mindössze a már letagadhatatla- nul sok radioaktív jódot tartalmazó tejet vonták ki a forgalomból. Tuba Lajos
