Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-04-04 / 13. szám
„Minden nemzetnek fő kincse a nyelve. Bármit elveszthet, visszaszerezheti, de ha a nyelvét elveszti, Isten se adja vissza többé.“ „A nyelv minden nemzet legszentebb kincsei közé tartozik. Kifejezi a szellemi kultúrát. Ezért minden művelt embernek törekednie kell, hogy tökéletesen megismerje saját nyelvét, annak eredetét, történelmi fejlődését, helyét többi, főleg rokon nyelv között, a nyelv szellemi állapotát, feladatait és szolgálatait a művészetben, a tudományban és a közéletben, s úgy kell ápolnia, mint a legértékesebb virágot.“ Az első, rövidebb idézet Gárdonyi Gézától, a második dr. Ján Stanislavtól, a pozsonyi Komensky Egyetem néhai tanárától származik. Ján Stanislav az idézett sorokat századunk harmincas éveiben a Ceskoslovenská mluvnica (Csehszlovák nyelvtan) című tankönyvének előszavában írta le. A cím nem véletlen, a harmincas években ugyanis megkísérelték a cseh és szlovák nyelv unifikációját, az egységes csehszlovák nyelv megteremtését, tegyük hozzá: nem sikertelenül. Ján Stanislav volt az egyik kezdeményezője a második világháború befejezését követően a dél-szlovákiai, többnyire magyar eredetű vagy hangzású helységnevek „reszlovakizációjának“. így lett például Cseklészből Bemolákovo, Tornaijából Safárikovo, Párkányból Stúrovo. Meglepő, hogy olyan művelt egyéniség, aki tisztában volt az anyanyelv jelentőségével, téziseit valószínűleg csupán a saját anyanyelvére vonatkoztatta. Ezért volt képes nacionalista munkatársaival minden toleranciát, tapintatot és főleg realitásérzéket nélkülözve eltüntetni Szlovákia térképéről a többnyire magyar eredetű, az évszázadok folyamán formálódott és kialakult történelmi helységneveket. A HELYSÉGNÉVTÁBLÁK TÖRTÉNETE Ez az erőszakos helységnév-változtatás — mint annyi minden —, „természetesen“ a magyar nemzetiségű lakosok megkérdezése nélkül történt, s okoz a mai napig is számos, felesleges bonyodalmat. Ä helységnevek erőszakos megváltoztatása idején, századunk negyvenes éveinek második felében ugyan a dél-szlovákiai, magyarok lakta városok legkisebb boltjaiban is ott függtek a Na Slovensku po slovensky! feliratok, ez a lépés szlovák részről nemcsak indokolatlan és minden tudományos megalapozottságot nélkülöző volt, hanem szerfelett tapintatlan azzal a magyar nemzeti kisebbséggel szemben, melyet — bűnbakot keresve - a Csehszlovák Köztársaság szétverésével rágalmaztak meg, s melynek soraiból háborús bűnösség vádjával ártatlan emberek tízezreit telepítették az egyébként is nehéz gazdasági helyzetben levő Magyarországra. Ezreket hurcoltak el a személyi és kisebbségi jogok sárba tiprásával a szudétanéme- tektől „megtisztított“ cseh határterületekre, az itthon maradottakat pedig a primitív módon kiagyalt reszlovakizá- cióval, teljes jogfosztottsággal sújtották. Egy példa annak illusztrálására, hogy ezek a sebtében, hozzáértést és tudományos megalapozottságot nélkülöző módon végrehajtott helységnév-változtatások mennyire „légből kapottak“ voltak. Ludovít Stúr, akiről Párkányt elnevezték, Zay-Ugrócon született, Győrben és Pozsonyban tanult, majd Pozsonyban taná- roskodott, 1847-ben Zólyom városának volt képviselője a magyar országgyűlésben, az 1848-49-es magyar szabadság- harc után Modorban élt és ott is halt meg. Végigkísérhetjük egész életrajzát, benne Párkány nevével soha nem találkozunk. Indokoltabb lett volna, ha Zó- lyomot vagy Modort „keresztelik“ át Stúrovóra... Miután 1989 novemberében győzött a bársonyosnak nevezett forradalom, s városainkban, falvainkban demokratikus módon megválasztott önkormányzatok alakultak, úgy tűnt, eljött az ideje az erőszakos helységnév-változtatások megszüntetésének. Az Európában, s talán a világon is egyedülálló, a demokrácia mindennemű elveit sárba tipró és diszkriminatív „20 százalékos“ nyelvtörvény azonban, mint tudjuk, ezt alig tette lehetővé. Az illetékesek csak a legritkább esetekben egyeztek bele az eredeti helységnevek visszaállításába. A folyamat lelassult, sőt, megállt. A helységnévtáblákkal kapcsolatos - komikus - hercehurca következett. Az önkormányzatok saját költségükön felállították a magyar nyelvű helységnévtáblákat, melyeket az útkarbantartó vállalat vezető tisztségviselői rendre eltávolítottak. A „bűnös“ önkormányzatok vezetőit, a polgármestereket a nyelvtörvényre hivatkozva az illetékesek leváltották. S mindezt nem a legsötétebb középkorban, hanem a harmadik évezred küszöbén — Európa kellős közepén! Persze, ez a mondvacsinált nyelvi probléma egyszerűen megoldható. A vegyes lakosságú területeken ugyanarra - az állami költségvetésből, tehát a magyar nemzetiségű lakosok adóiból is készült - táblára kellene egymás alá írni két nyelven (szlovákul és alatta magyarul) a helységek nevét. A magyarok lakta területeken - nehogy szegény külföldiek eltévedjenek — bizonyos helyeken táblákat kellene elhelyezni, melyeken a világnyelveken a következő szöveg állna: „Köszöntjük Önöket a Szlovák Köztársaság vegyes lakosságú területén, ahol szlovákok és magyarok élnek békés egyetértésben“. Mindehhez, persze, egy kis jóakarat és igazi demokrácia kellene ... KÁLVÁRIA A SZEMÉLYNEVEKKEL Sajnos, nálunk nem ez az egyetlen mondvacsinált nyelvi probléma, melynek mi, szlovákiai magyarok vagyunk a szenvedő alanyai. A magyar személynevek (vezetéknevek) is igen gyakran megnyomorítva („megreformálva“) kerülnek a magyar nemzetiségű állampolgárok személyi igazolványába egyéb okmányaikba. Szellemi korlátoltságra vall, ha az okmányok kitöltésével megbízott egyén azt képzeli, hogy a világ minden egyes vezetéknevét, így a magyar vezetékneveket is, szlovák helyesírással kell írni... Hogy ez létezik, arról tanúskodnak a Nad, Sabó, Fazekas, Dulai, Keckeméti és egyéb, szlovák helyesírással írott magyar vezetéknevek. Ugyan mit szólnának azok, akik nyelvünket így eltorzítják, ha mi - viszonzásképpen - így írnánk a szlovák vezetékneveket: Szládkovics, Meszjar, Mnyacs- ko stb.? Mielőbb rendezni kellene az olyan keresztnevek anyakönyvezését is, mint a Csaba, Szilárd, Etele, Csilla, Emese, Emőke. Örökösen nem lehet arra hivatkozni, hogy ezek a keresztnevek nem szerepelnek a rossz névjegyzékben. Rossz ugyanis az a névjegyzék, amely nem veszi figyelembe, hogy a Szlovák Köztársaság déli részén közel háromnegyed millió magyar nemzetiségű állampolgár él, akiknek elvitathatatlan joga, hogy gyermeküknek magyar keresztnevet adjanak. Más lapra tartozik - és igen sajnálatos tény -, hogy magyar szülők, gyakran talán egymást majmolva és túllicitálva, különféle nem magyar (és a szlovák nyelvben is idegen) keresztneveket adnak gyermekeiknek. Szükség van tehát Dél-Szlovákiában egy új névjegyzékre, mely a magyar nemzetiségű szülők igényeinek megfelelő magyar - a szlovák nyelvben nem használatos - keresztneveket is tartalmazná. ÉRTHETETLEN HELYESÍRÁSI SZABÁLY Akik a szlovák nyelvvel nem foglalkoznak behatóan, valószínűleg nem tudják, hogy a Szlovák Tudományos Akadémia is hozzájárult egy mondvacsinált nyelvi probléma keletkezéséhez, amikor az 1991-ben kiadott új szlovák helyesírási szabályzatba beiktatta a következőt is: „A szlovák történelem magyarországi korszakában (1918-ig) tevékenykedő személyek ez ideig nem egységes módon írott neveit a szlovák helyesírás szabályai szerint kell írni“. Aztán jönnek a példák: Pázmány mint Pázman, For- gách mint Forgác, Zichy mint Zici, Bercsényi mint Bercéni, Illésházy mint Illés- házi, továbbá Nári, Cáki és Bockaj (!). A Szentiványi, Kubányi, Palugyai vezetékneveket pedig egyszerűen (?) le kell fordítani: Svátojánsky, Kubinsky, Paluc- ky. Amikor először tanulmányoztam át az új helyesírási szabályzatot és ezt elolvastam, nem akartam hinni a szememnek. Mi ez; történelemhamisítás? Történelmünk kimagasló személyiségeinek meggyalázása és megalázása? Vagy netán a magyar nemzet e neves személyiségeinek kisajátítása? Kik készítették ezt a helyesírási szabályt, suszterek vagy a filológia (helyesírás) szakemberei? Tárgyilagos, a történelmi tényeket és realitásokat tiszteletben tartó nyelvészek, vagy szupemacionalista pszeudoszak- emberek? Ez a tudományos munka- módszerek csődje, primitív és nevetséges történelemhamisítás — helyesírási szabálynak álcázva! S miért csak a „szlovák történelem magyarországi korszakának“ képviselőit „tisztelték“ meg ezzel a „keggyel“, hogy becsületes magyar nevüket szlovák helyesírással kell írni? Shakespeare-t miért nem így kell írni: Sekspír? Reméljük, ezt a „baklövést“ a helyesírási szabályzat újabb kiadásáig kijavítják, s megjegyzésünket nem tekintik a szlovák helyesírási szabályok szuverén megalkotásába történt beavatkozásnak! Sági Tóth Tibor 1 Tizenhét évesen élte át Sztálingrád poklát A Vasárnapban közölt Sztálingrád poklából menekült című írás engem személy szerint is érintett. A sztálingrádi poklot magam is túléltem. Feltehetően ugyanazzal a szerelvénnyel kerültem oda, mint az írásban szereplő felsőtúri Ruzsik László, mert az útvonal és a traktorgyár is megegyezik. Ruzsik László arcvonásai is ismerősnek tűnnek, bár fél évszázad távlatából ezt nehéz megítélni. Többen voltunk ott fiatalok, de hogy a tizenhét évesek közül túlélte-e valaki, nem tudom. Az írás emlékeket kavart fel, amelyekről évtizedeken át nem is beszélhettem. így kezdi levelét a komáromi Farnbauer Béla nyugalmazott gimnáziumi tanár. Fél évszázad előtti eseményekre emlékezik, mintegy szelepet nyitva az azóta érzett feszültség oldására. A szörnyűséges fiatalkori emlékek végigkísérték egész eddigi életén. Most is szájában érzi a sztálingrádi korpaleves hányingert keltő ízét, ami az ott robotoló emberek számára úgy készült, akár nálunk a moslék. Háromszáz literes hordóban forrt a víz, amibe a „szakács" vödörrel merte a korpát, vagy ahhoz hasonló valamit, a másik meg fakanállal keverte. Az öklömnyi csomókat azután szét- maricskálták. Ez a lötty volt mindennapi eledelük, aminek láttán a harmadik hét után öklendezni kezdtek. Ahogy emlékszik, ottléte alatt egyetlenegyszer volt az embereknek szánt moslékban krumplihéj és néha halcsont. Ennyi év távlatából is borzalommal gondol egy sztálingrádi temetésre (amit inkább nevezhetnénk hullaeltakarításnak). Akkor már az „ókások", a legyengültek, vagyis a pusztulásra kárhoztatottak között volt. Az orosz őr fogolytársával együtt még akkor is munkára szólította. Egy ócska ládában két tetemet kellett teherautóra feltenniük, majd egy távolabbi domboldalon eltemetniük. A hullákat vállukon próbálták felcipelni a kijelölt helyre. Dombnak fel nehéz volt a teher. És hát iszonyat! A hullát operálták vagy boncolták és a nyitott hasüregből a belső részek kiborultak a fogoly hátára... Dehát ruhát váltani nem lehetett. Kimosni se, mert hónapokon át szappannak hírét se hallották. Vasdarabbal kellett gödröt ásni és a holttesteket úgy-ahogy elhantolni. A körülöttük sekélyen elföldelt tetemekre varjak jártak lakmározni. Sztálingrád nem tűnt el Farnbauer Béla életéből. Reumája, idült légcsőhurutja naponta emlékezteti rá. Ám lelkében talán ettől is súlyosabb nyomokat hagyott. Levelében írja, hogy ennek ellenére, a szörnyű megpróbáltatások után sem gondol gyűlölettel az orosz népre. Az ugyanolyan áldozata volt a rendszernek, mint ők. Olyan élménye is van a szovjeturtióbeli kényszermunkáról, hogy a mindössze öt-hat tojást áruló, szánalmas kinézésű, ágról- szakadt orosz ebből a „vagyonkájából" is kettőt neki adott. A nyomorult megszánta a nyomorultabbat. Hány ártatlan, más országból odahurcolt ember pusztult el Sztálingrádban még a háború után is, akiket szeretteik visszavártak! A hozzátartozók sorsukról soha nem értesültek. Egy-két földi, aki túlélte, talán hírt vitt róluk. De sírjukat hiába keresnék, mert fejfájuk nincs. Csodával határos módon, egy betegeket szállító szerelvénnyel érkezett haza. A tehetetlen emberekre a szovjet honnak nem volt szüksége. Ha nem pusztultak el ott, haza- küldték őket.- Meghalni jött haza - mondogatták itthon a háta mögött. Túlélte. Békét itthon se lelt. Az új hatalom ellenségnek tekintette. Saját szülőföldjén is hontalanság lett a sorsa. Mások bűnét rótták fel neki és semmiben se vétkes sorstársainak. A pusztításért és mások pusztulásáért felelősek közül sokan pedig vagy ravaszul megbújtak, vagy az új igék leghangosabb hirdetői lettek. Farnbauer Béla Farnbauer Béla a pedagógusi pályát választotta. De mint írja, négy évtizedes tevékenysége ellentmondásos volt.- Igyekeztem nyílt, szókimondó embereket nevelni, ugyanakkor elszomorító élményeimről nyíltan, őszintén nem beszélhettem. Ha mégis megkíséreltem, következett a megtorlás. Sokszor már szólnom se kellett, elég bűn volt, ha nem dicsértem kellőképpen. Hatvannyolcban talán még bízott a változásban. Nem következett be. S ekkor újraértékelték őt. Felrótták neki, hogy az osztályfőnöki órákon nem foglalkozott következetesen az utasításokban kijelölt legfontosabb politikai kérdésekkel, s a politikai helyzet elemzésének mindössze egy-két percet szentelt. Nem időszerűsítette a szocialista szövetkezeti gazdálkodás eredményeit, arra hivatkozva, hogy a szövetkezetek hiányosságait nem akarta szembeállítani a tőkés mezőgazdaság eredményeivel, mert ezzel lejáratta volna a szocialista mezőgazdaságot. így a diákok nem ismerkedhettek meg a szocialista mező- - gazdaság vitathatatlan előnyeivel. Munkájával szemben nem szakmai kifogásokat emeltek, nem azt rótták fel, hogy diákjait nem a humanizmus szellemében nevelte. Igazgatója több mint két gépelt oldalon sorolja a fegyelmi büntetés indokait. S végül is az osztályfőnököt meg- dorgálásban részesíti az eszmei-politikai nevelésben kitűzött feladatok következetlen teljesítése miatt. Nagy bűne volt, hogy nem értette meg a szövetséges haderők 1968- as beavatkozásának szükségességét és helytelen nézeteket vallott a párt szerepéről. Megnyugvást az 1989-es változás se hozott számára. S amikor arról hallott vagy olvasott, hogy az orosz kormány kiadja a volt szovjet titkos- szolgálat dokumentumait az elhur- coltakról, nagyon elcsodálkozott. Ugyan miféle dokumentumokat?- Amíg én ott voltam (Sztálingrádban), névsort csak újságpapírra írtak orosz betűkkel, fonetikusan, hallás szerint. Ha a fogoly névsorolvasáskor a nevéhez hasonlót hallott, hát jelentkezett. Az én nevemet soha nem tudták kimondani. Ha azután hiányos volt a névsor, mert közben sokan meghaltak, újabbakat írtak, megint csak újságpapírra, a régit meg eldobták. Maradtak az emlékek. Ezt a megemlékezést jelképes fejfának szánja az ártatlanul elpusztultak jeltelen sírjaira. zs. I. 1993. IV. 4. tieiuesen Q