Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-03-28 / 12. szám
VARGA IMRE IYlin cl enh ol A meleg szél kicsússzon tagjaiból. A fény. Visszarántja. Fordul, rácsap önmagára, csóváját bepörgi, tolja, vonzza, terét előzi, újrázza, múltját utolérve megint belátja. Elkavarja ami következik, előbböt-utóbbot összevegyít, villogva zúg a téren át spirálja, s míg ezernyi apró házában itt látja eleven fényes társait, ezeknek végtelen pörgő mása hegyét sötét talapzatára zökkentve fehéren forog és lobog. Bentről mindenhol élő teste vagyok. DÉNES GVÖRGV Láng a mezőkön Hogy fut, hogy lohol ez a kis lélek, ez a zöld láng a végtelen mezőkön: eljátszik vele még a föld. Még szítja, űzi, fölcsigázza, nem fújja rá fagyát; s annyi csalétek, annyi égtáj: lobogni csak tovább! % Még dajkálja, még óvja karja, még el nem engedi, de már hagyja, hogy megkísértsék saját félelmei. A ember ismerősnek tetszett. Dorogról l\Zj talán, de az is lehet, hogy a megye- székhelyről. Jósvai István a nevét is tudta: Csur- mándi. Kétségtelen, Csurmándiból erő áradt. Maga- biztosság. A széles járomcsont fölött világító sötét szem. A homlokába hulló, röppenni kész madár- számyhaj. Még hajlott tartása is csupa vibráló elszántság; falakat tart a vállán, oszlopokat, egy új világ tartóoszlopait. — Emberek, itt most már minden a maguké. Csurmándi nagyvonalúan körülnézett, mozdulatában benne foglaltattak a cselédházak, az istállók, a magtár, a távolba húzódó földek, az országutat szegélyező fák kontyai, és semmi kétség, a pálfai grófi kastély is benne foglaltatott, meg Kiss tekintetes, a rácpácegresi földesúr cecei kúriája is. Az emberek karéjban álltak Csurmándi körül a „házvégiben“, a Középsőház déli homlokánál, ahol szabad idejükben, hátukat a falnak támasztva, elbeszélgettek néha, de leginkább a gyerekek játszóhelyéül szolgált, a meztelen talpak simára döngölték a házvége agyagos földjét. Nem szólt senki. Látszott, hiszik is, nem is. Csurmándi már emelte a kezét, nyomatékosí- tandó, amit mondani akar, de megszólalni már nem volt ideje, mert az embergyűrű külső peremén felsírt Bűtös Lajosné. — Maga meg miért sír? — kérdezte bosszúsan Csurmándi. Az asszony nem válaszolt, csak a sírást halkította hüppögésre.-Mér rín, Juliska néném? - ismételte meg a kérdést Balog Junci, mintha rácpácegresire akarna fordítani egy idegen nyelven föltett kérdést. — Hogyha ezt az én Rózsikám megérhette volna — zokogta az asszony. — Rózsikám, édes Rózsikám. — Na, nyugodjon már meg, Bűtösné - mondta megrovóan Hujber Gyula, mint aki nem tartja helyénvalónak az ilyen érzelemkitörést egy idegen előtt -, sajnos, a Rózsikát senki emberfia föl nem támasztja, itt meg fontos dolgokról lenne szó. — Micsoda? — Csurmándi arcán rengések, kéregmozgások, felszikrázó viharok. Zeusz arca lehetett ilyen, amikor kipattant a fejéből Pállasz Athéné. Szinte a tekintetével vágott magának utat a tömegben, hogy Bűtösné elé léphessen. Hosz- szan nézte az asszonyt, mintha át akarná fúrni a szemével. Bűtösné ijedten abbahagyta a sírást. — Hány éves volt Rózsika?-Három — suttogta az asszony, és valami iszonyatos reménység mozdult meg benne. - Nagyon fulladt. Fulladt szegénykém... Aztán nem mozdult. Olyan volt, mint egy porcelánbaba... Egy kis porcelánbaba. — „Ujan vót“ — így mondta. De ennek a lényegét csak az értheti, aki maga is rácpácegresi. Rácpácegresen más volt a szavak röpte. Súlyok nehezedtek mindenkire. A mondatok benn rekedtek. Ember ne kísértse az Istent.-Ha maga tudna valai könyörögve Bűtösné. V Csurmándit. q Hujber Gyulát szánalom gyenkezés. Kitépte magát a — De hiszen Rózsika öt é Folytatta volna, de Csűri tekintetét.- Hallgasson - mondta : nékünk nincs lehetetlen. Hallatszott a dobhártyák lása, ropogott a nyújtózkoi Lázár E- Holnap délben Rózsik: végében! - mondta Csum volt feszültség a hangjában napibb dologról beszélne.- Ássuk ki? — Bűtösné re- Világosan beszéltem, n Csurmándi elindult a roz: lyel kizötykölődött a puszt sem tudott megtenni, mei magát Császár Ferencné, ái tóttá, mint a vaspánt.- Mit akar, asszony?- És az én Ferkóm? i Nagyon kérem az urat.- Ne urazzon engem! - 4 megpróbálta kiszabadítani látásából. - Hány éves volt- Tizennégy — suttogta a: te Csurmándi térdét, de ne a földön négykézláb, hátra te a férfit. Császár Ferkó a Sióba i találtak rá Űzd alatt, egy A fölismerhetetlenségig elti tani sem lett volna szabad, hazalopta. Sírkövet is állít fia volt. Azt mondják, a 1 a muskátlijai, a kutyájuk ki a kiscsibéi megfeketedtek.- Hozza a fiát is - mond Császárné arca kivilágo: dett a haja, a szeme, a ruhá hogy ilyen szép asszony? E] is hökkenten nézte, megfog segítette.- Van még más is, akinél Szotyori Istvánná a szei pislantott. S mivelhogy az hí- Test kell hozzá? Csurmándi kérdezni akai István ordítása beléfojtotta- Hallgass, asszony! A mi Csurmándihoz fordult, lel - Volt egy robbanás, vala s É jféltájban mentem haza, s amikor a kapu felé közeledtem, kikapcsoltam gépkocsim reflektorfényeit, nehogy bevilágítsanak Harry hálószobájába, s felébresszék őt. Felesleges volt. Már messziről láttam, hogy ég nála a villany, Harry tehát még fenn volt, hacsak olvasás közben el nem aludt. Felmentem a lépcsőkön, s az erkélyen át beléptem a hallba. Villanyt gyújtottam. Odamentem Harry szobájának ajtajához, lassan kinyitottam, s benéztem. Az ágyon feküdt, s láttam, hogy még ébren van. Mozdulatlanul hevert. A fejét sem fordította felém, úgy mondta:- Timber, Timber, gyere ide! Lassan beszélt, óvatosan, minden szó után szünetet tartva. Kitártam az ajtót teljesen, s gyors léptekkel elindultam feléje.-Állj meg! Válj égy kicsit, Timber. Alig hallottam, amit mondott, s úgy tűnt, hogy csak szűri a szavakat.- Mi van Harry?- Pszt! — súgta. - Pszt! Az istenért, ne üvölts! Vesd le a cipődet, s aztán gyere közelebb. Hallgass rám Timber, kérlek! Nem értettem, miért kell levetnem a cipőmet, de ha tényleg olyan beteg, ahogyan a hangja alapján következtetni lehetett, jobb lesz, ha a kedvére teszek. Aztán odamentem Harry ágyához.- Nehogy megérintsd az ágyat! Még mindig úgy beszélt, mintha a hasát lövés érte volna. Néztem őt, amint hanyatt feküdt, s a takarót a mellkasáig húzta. Csíkos pizsama volt rajta, és szörnyen izzadt. Az éjszaka forró volt, én is izzadtam, de nem annyira, mint Harry. Az egész arca kék volt az izzadságcsep- pektől, feje alatt a vánkos csuromvizes. Azt hittem, súlyos maláriarohama van. — Mi bajod, Harry?- Piton - mondta.- Piton! Az Isten szerelmére! Hol mart meg? Mikor? — Légy csendben! - suttogta. Föléje hajoltam.- Ide hallgass, Harry! - mondtam. — Nem vesztegethetjük az időt. Gyorsan mondd meg, hol van a marás helye? — Nem mart meg — suttogta. — A hasamon fekszik és alszik. Gyorsan elléptem az ágytól. Néztem mereven a hasát, azaz a takarót, mely gyűrött volt, s nemigen lehetett látni, van-e alatta valami.- Azt akarod mondani, hogy egy piton fekszik a hasadon? — Becsszó. — Hogyan került oda? Kár volt kérdeznem, hiszen láttam rajta, hogy nem viccel. — Olvastam — mondta Harry. Lassan beszélt, minden szót külön ejtve és óvatosan, hogy a hasizmai mozdulatlanok maradjanak. — Hanyatt fekve olvastam, s hirtelen éreztem valamit a mellkasomon, a könyv alatt. Csiklandozott. A szemem sarkából láttam, hogy egy kis piton kúszik a pizsamámon. Kicsi, lehetett vagy huszonöt centis. Tudtam, hogy nem szabad megmozdulnom. Nem is tudtam volna. Csak néztem a kígyót, le nem vettem róla a szemem. Azt hittem, hogy átcsúszik a takaróra. De bebújt a takaró alá. A pizsamán keresztül éreztem, hogy a hasamon van. S most is ott fekszik a melegben. Talán alszik. Én meg téged vártalak. Tekintetét rám emelte. — Mióta van ott? — Órák óta — suttogta. — Sokáig már nem fogom bírni. Köhögnöm kellene. Amit Harry elmondott, az hihető volt. A pitonok gyakran tartózkodnak lakások közelében, meleg helyeket keresve. Engem csak az lepett meg, hogy nem marta meg Harryt. A pitonok marása halálos, hacsak nem kezelik azonnal a sebet. Bengá- liában emiatt, főleg a falvakon, évente sok ember hal meg. — Nyugodj meg, Harry - mondtam suttogva. - Ne mozogj, s ne is beszélj, csak a legszükségesebbet mondd. Ha nem ijeszted meg a kígyót, nem fog megmami. Mindjárt kitalálunk valamit. Lábujjhegyen mentem ki a konyhába a konyhakésért. Betettem a nadrágzsebembe, hogy kezem ügyében legyen, ha addig Roald Dahl gyót a földre, még mielőtt beléd mar? — Miért nem hívsz orvost? — kérdezte Harry, s úgy nézett rám, mint aki csodálkozik, hogy miért nem erre gondoltam először.- Orvost. Hát persze. Elhívom Ganderbait. Lábujjhegyen kimentem a hallba, s a telefonhoz léptem. Ganderbai számát tárcsáztam. Azt üzeni, latlanul. mit A szája tódzott. Belopaki a hűtőből i vettem ki, csavarva a tem őket. nem tetszel Miért^ csináló is történne valami, míg kieszelünk valamit. Ha Harry köhögni kezdene, s a kígyó ijedtében belemarna, kivágnám a sebét, s kiszívnám a kígyómérget. — Harry - mondtam suttogva, a füléhez hajolva. - A legjobb talán az lesz, ha óvatosan lehúzom rólad a takarót, hogy meglássuk a kígyót. Azt hiszem, ezt meg tudom csinálni anélkül, hogy a kígyó megijedne. — Őrültség - suttogta Harry. — Miért? — A fénytől megijed. Most sötétben van. — És ha villámgyorsan lerántom a takarót és ledobom a kí- Doktor Ganderbai? — kérdeztem. — Itt Timber Woods.- Jó estét, Mr. Woods! Még ébren van?- Doktor, nem tudna eljönni? És hozzon magával szérumot kígyómarás ellen.- Kit mart meg? — kérdezte a doktor.- Senkit. Még senkit. Harry Pope ágyban fekszik, s a kígyó a hasán van, a takaró alatt.- Mondja meg neki — tanácsolta a doktor —, hogy ne mozogjon, ne is beszéljen. Jó? Rögtön ott leszek! Visszamentem a hálószobába.- Ganderbai már úton van. magot bev és Harry h- Ez ma Dülledt- Vedd 1 Az arc tództak. A hálós; érkező Gai reflektorfé- Nos, ír te, s mári - Hol va|^ A táská egy székre ry szobájá bán, ezért a macska. G. ISI agy László rajzai
