Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-03-28 / 12. szám
Géza bácsinak csak két bétig tartott a „máienykij robot“ A királyhelmeci alapiskolában járva nemcsak az iskoláról, de a város történelméről, kulturális életéről is kérdezősködtem. Az igazgatóhelyettes, Szaniszló Ferenc tanácsára együtt látogattuk meg nyugdíjas kollégáját, aki mind a város múltjáról, mind kultúrájáról nagyon sok érdekeset tud mesélni. így kerültem Hajdók Géza bácsiékhoz, a szentesi származású volt magyar-történelem szakos tanítóhoz, a Csemadok helyi szervezetének egykori elnökéhez. Kísérőm azzal biztatott, nem bánom meg, ha vele tartok, mert volt kollégája, s Éva asszony, a felesége nagyon vendégszerető emberek, s ráadásul finom házi boruk van. Mindkét állítása teljes mértékben igaznak bizonyult. Habár bejelentés nélkül érkeztünk, szívélyesen fogadtak, és valóban csakhamar az asztalra került a muskotá- lyos nedűvel telt kancsó. A társalgás rövid időn belül Géza bácsi háborús, jobban mondva háború utáni élményeire terelődött, s olyan érdekesen mesélt, hogy önkéntelenül leragadtunk a témánál. A MI ÉVJÁRATUNKAT MEGKÍMÉLTÉK — Én 1924-es születésű vagyok — kezdi történetét Géza bácsi — s ez szerencsés évjáratnak bizonyult, mert a háború utolsó évében, ősszel már itt volt a front a Kárpátoknál, és a hatalom, vagyis Horthy kormánya megkímélte a mi korosztályunkat. A háborút itthon éltem meg. Csapnál hónapokig tartott a front, tisztán idehallatszott az ágyúdörgés, felkészültünk a legrosz- szabbra. Azonkívül minden este erre vonultak át a bombázógépek, amelyek a nagy városok fölé mentek, s akkor mi szentesiek a hegybevájt borospincékbe menekültünk. 1944. november 26-án érkezett meg a front. Harc nem volt, a hadak csak átvonultak, és a Bodrognál megálltak. Másnapra átvonult a front, s az oroszok minden házat megszálltak, így a mi családunk is kénytelen volt velük együtt meghúzódni egy fedél alatt. Jó dolguk volt az oroszoknak, mert minden ház egy magtár vagy éléskamra volt, nálunk is éppen teknőben volt a besózott disznó, szerencsére a felét meghagyták. Egy hét múlott csak el, amikor kidobolták, hogy háromnapi munkára menjen minden 18 és 40 év közötti férfi helyreállítani a villanyvezetéket. Ez volt a sokat emlegetett málenykij robot, de akkor még nekünk nem így mondták. Természetesen mindenki ment, köztük én is, eszünkbe sem jutott, hogy becsapnak a három nappal. Kevés élelmet én is betettem a hátizsákba. Ide jöttünk Királyhelmecre. Ma is áll az a ház, amelynek a pincéjében gyülekeztünk. Nagygéresből is jöttek, de ők sokkal kevesebben, és egy magyar katonaszázadot is hozzánk csaptak. Ekkor erős félelemérzet vett rajtunk erőt, mert itt már az oroszok nem úgy bántak velünk, mint szabad emberekkel. Elindultunk Csapba, ami csak 20 kilométer, de ilyen télben, december elején épp elég volt odáig gyalogolni. Ott egy modem iskolaépületben szállásoltak el bennünket, ablaka alig volt. Ott aludtunk, és ott dőlt el a sorsunk. Minden más csapatot Szolyvára vittek, onnan pedig Szamborba, minket pedig délnek tereltek. Talán vasárnap volt. Ezt onnan sejtem, mert amikor elértünk Nagydobronyba, a magyar határ közelébe és dél körül megálltunk a faluban, majdnem minden házból hozták nekünk az ebédet. Töltött káposztától kezdve, ki mit főzött, mindnyájunkat megvendégeltek ott az utcán. Hát ilyen nagyszerű nép a nagydobronyi. Pedig, mint már mondtam, Szentesről több mint százan voltunk, Nagygéresből kevesebben, ráadásul a katonaszázad. Nagy szerencse volt a vendéglátás, mert tovább tartott a tarisznyában levő elemózsia. MILICISTÁKAT IS BESOROLTAK Ekkor még mindig nem tudtuk, hová megyünk, tovább vittek bennünket délre, be Szabolcs megyébe. Mentünk egészen a Tiszáig. Nagylónyánál léptük át a folyót, itt d^y iskolában szállásoltak el bennünket. Ekkor már elég sok embernek fogytán volt az élelme, nekem a szalonnám végig kitartott, a kenyerem nem. Itt is szerencsénk volt, mert az iskola padlóján több mázsa napraforgó volt leöntve, ebből mindenki megrakhatta a batyuját, a zsebét, és az úton ez is hozzájárult az étkezéshez. Továbbmentünk. Általában iskolákban szállásoltak el bennünket. Nagylónyán történt velünk még egy különös dolog: Szentesről vagy hárman, főleg a kommunista pártbeliek, akik vezető szerepet játszottak a faluban, megszöktek. Reggel, amikor felsorakoztunk - akkor tanultam meg, mit jelent az, hogy „pocsit stiri“: négyesével kellett felállni -, az oroszok észrevették, hogy hiányzik három ember. Nagyon felhördültek, s akkor a helybeli milícia embereiről letépték a vörös szalagot és beállították őket a szökevények helyébe. A családtagok sírtak, de az oroszok könyörtelenül kísértek tovább mindannyiunkat. A szerencsénk az volt, hogy nem északra, hanem délre vittek bennünket, majd innen újra északnyugatnak vettük az irányt és Tiszalökön kötöttünk ki, a Tisza Tokaj alatti részén. Két hétig jöttünk ezen az úton. Útközben, Kisvádrán történt, hogy amikor a piacon vágtunk keresztül — ekkor a mi népünk már nagyon éhezett -, ott almát árultak, a mieink félrelökték a kofát, s mindenki annyi almát zsákmányolt, amennyit csak tudott. Útközben szerencsére nem volt nagy hó, s az út szélén a földeken hagyott káposztatorzsával megraktuk a batyunkat és ez volt az eledelünk. OTT TANULTAM MEG, MI A HÍDVERÉS Általában húsz kilométert haladtunk naponta. Tisza- lökre érve egy épületbe vezették bennünket, s azt mondták, ott is maradunk - hidat verni. Tényleg így is lett, estére értünk be, s másnap kivezényeltek bennünket a készülő hídra. Ekkor tanultam meg, milyen is a hídve- rés. Cölöpöket vertünk le a folyó medrébe. A víz ugyanúgy folyt, mint máskor, s a cölöp fölött fenyőfából volt egy magas állvány, amelyen egy nagy fadarabot húztunk fel csigán és azt ráengedtük a cölöpre. Mindenkit beosztottak erre a munkára, azonban a szerencse hozzánk szegődött, mert estefelé azt láttuk, hogy nem vigyáz ránk senki, nem tartanak bennünket nyilván. Még a nevünket sem írták be, s észrevettük, hogy innen meg is lehet szökni. Ezt is tette minden szentesi, s persze a nagygére- siek is, a katonák nem tudom, mit csináltak. Persze, nem egyszerre szöktünk, hogy ne legyen feltűnő, hanem szép csendben elpárologtunk. Szerencsénk volt, hogy utánunk se jöttek, nem törődött velünk senki, s toronyirányt elindultunk haza. Útközben egy faluban szálltam meg, Erdélyi Miklós pataki osztálytársamnál. De mivel egész idő alatt katonákkal, meg hát mindenféle emberrel voltunk együtt a szállásokon, mindenki kivétel nélkül eltetvesedett. Sajnáltam is a családot, hogy ilyen helyzetben kell ottmaradnom, de ők megnyugtattak, hogy semmi baj, kimosták, rendbetették a ruháimat és még élelemmel is elláttak. Másnap folytattam toronyiránt az utat. Ekkor már csak ketten vagy hárman voltunk együtt, mivel mindenki másfelé ment, hogy ne legyünk feltűnőek. Egy helyen még éjjel megpihentünk, emlékszem, tüzet raktunk és szalonnát sütöttünk, s alighanem elszunnyadtam, mert az egyik lábamon a bakancs kissé megpörkölődött. Miután pihentünk egypár órát, folytattuk az utat hazafelé. Átkeltünk a Tiszán, egy révész hozott át bennünket, és szerencsésen hazaértünk a faluba. De egy ideig nem nagyon mutatkoztunk. A csűrben tárolta apám a szénát, abban a fal mellett csináltunk egy lyukat, s. ha valami gyanús volt, oda bújtunk. NEM MUNKÁRA VISZIK ŐKET, HANEM MEGHALNI Vagy tíz nap múlva újra megszólalt a dob, s újra jelentkezni kellett három napi munkára. Mi, akik már megjártuk ezt az utat, tudtuk, hogy milyen munkára visznek. Sajnos, a mi paraszt népünk annyira hamisítatlan, becsületes, egyenes és őszinte volt, hogy még mindig nem gyanakodott arra, hogy a Szovjetunióba nem munkára viszik őket, hanem meghalni. Hogy miért mondom ezt, hogy meghalni? Azért, mert ahhoz, hogy valakit munkára vigyenek, a munka feltételeit is biztosítani kell. De se élelem, se szállás, se orvosi ellátás, se szerszám. Bodrogközből több ember halt meg így, mint a háborúban. És hogy mennyire vakon hitt a mi népünk a kommunizmusban meg Sztálinban, ezt az is igazolja, hogy egyesek még a többhónapos szenvedés után sem hitték el, hogy ezt a párt meg Sztálin csinálja. Például Leleszen egy ilyen pártvezér, Bajusz nevezetű, még mindig amellett agitált, hogy nekik különös soruk lesz, pártiskolára viszik őket, s ami eddig történt, az mind csak tévedés, a katonák műve, arról Sztálin nem tud: De amikor tovább vitték őket Szolyváról, mármint ezt a Bajuszt és társait, hiába próbált bizonygatni, hogy ők olyan kommunisták, hogy az életüket tették az eszmére, az oroszok mindezt nem vették figyelembe, s ha melléjük került egy fasiszta, semmi különbséget nem tettek közöttük. Ekkor már a mi leleszi agitátorunk is összetört lelkileg, s észrevette, hogy itt nem az az uralom van, amit mi elképzeltünk. Szentesből még vagy harmincán újra elmentek, alig tért vissza a fele. Kisgéresből csaknem százan pusztultak el. Sajnos, a pártállam idején tilos volt erről beszélni. Ma már nem csodálkozunk azon, hogy ezt tette velünk Sztálin, hiszen saját népét is így tizedelte. Azért tartom Sztálint még Hitlernél is nagyobb bűnösnek, mert Hitler a saját fajtáját nem irtotta, de Sztálin még pártjának legnagyobb embereit is elpusztította a maga gyártotta osztályharc elmélete alapján. Lejegyezte: Gaál László AKASZD SZÖGRE A PÁLINKÁS BÖGRÉT Polgári Ferenc drezdai levele A Német Szövetségi Köztársaságban kereken százezer ittas gépkocsivezetőt fülelnek le évente a közlekedésrendészet éber őrei. A baleseti statisztika egyre riasztóbb adatai teszik ezt szükségessé, és - különösen keleten - a rendőrség elégtelen létszáma. Becslések szerint csak minden 600. vétkező úrvezetőt sikerül kivonni a forgalomból. Az autózás, egyre életveszélyesebb. íme egyetlen év mérlege: 32 814 baleset, 1414 halott, 44 522 sebesült. A balesetet okozó járművezetők kivétel nélkül mind ittasak voltak. Bernhardt az „idióta-teszten“ Az NSZK illetékesei ennek megfelelően mind gyakrabban vonják be a még balesetet nem okozó, de italos „pilóták“ jogosítványait is, és küldik őket „javító-nevelőre“: MPU-ra. A Medizinisch-psychologisch-Untersuchung, azaz: orvosilélektani vizsgálat. Ezen a rostán elhull a „férgese“. A köznyelv egyszerűen csak idióta-tesztnek nevezi. Bernhardt, aki szintén „beutalt“ volt erre a tanfolyamra, így vélekedik róla: az érettségi hozzá képest kutyafüle. Másfél évig tartott az inkvizíciós rémálom, mire újra visszakapta jogosítványát. Óva int mindenkit, elsősorban az eljövendő Európa gépkocsivezetőit attól, hogy MPU-ra kerüljenek! Egyelőre nem sok sikerrel. 36 millió német személygépkocsi közlekedik manapság Németországban, és a 86 milliós lakosságból 1,8 millió a nyilvántartott alkoholisták száma. Nem kell nagy képzelőerő ahhoz, hogy kiszámítsuk: hányán vezetnek naponta ittasan. A kábítószeresekről még adat sincsen, kiszűrésük egyelőre megoldatlan. Bernhardt barátunkat a már ismert történet miatt küldték az „idióta“-tesztre. Nem szívesen beszél róla, a 800 márkás vizsgadíjra meg különösen neheztel. A vizsgáztatók provokatívak, kíméletlenek és a velük való beszélgetés inkább rendőri kihallgatásra emlékeztet. Még személyes, szexuális kérdésekre is kiterjed a figyelmük, bámulatos, hogy mi minden érdekli őket.- Engem - mondja Bernhardt — egy Hüsmann nevű vett kezelésbe a tanfolyam vége felé. Mindent megtett, hogy bebizonyítsa gyengeelméjűségemet, lappangó agresszivitásomat, összeférhetetlenségemet a közlekedésben. Tény és való, hogy azon a bizonyos estén 1,8 ezrelékes véralkoholszintet mértek nálam, de balesetet nem okoztam. A „zsemyákkal“ nem randalíroztam, és az orvosi vizsgálaton zsinóregyenesen mentem végig a próbavonalon. Mégis rámhúzták további fél évre a vizeslepedőt. Mert azt találtam mondani a teszten, hogy: megittam 2-3 söröcskét. Mire a lélekidomárom egy vadkan tekintetével: — Mi az, hogy „söröcske“? Ember, 1,8-a volt, ekkora nyomás alatt az átlagos vezető már a slusszkulcsot sem tudja beilleszteni az önindítóba! A maga jogsijának a visszaadása csillagászati távolságba került, erre mérget vehet! Az MPU embereire nem lehet bánatos történetekkel hatni. Kamionvezető, aki azért ivott, mert holtan született a várva várt gyerek, biztosan vesztésre áll, ha kihágását indokolni próbálja. Ugyanez vonatkozik az „én vagyok a világ legpechesebb embere!“ hozzáállásra is. Sose másokat, körülményeket vádolj. Azt kell mondanod, hogy abbahagytad az ivást, mert felismerted annak káros voltát. Ez az, amit hallani akarnak tőled. Azt, hogy munkádban örömödet leled, kiegyensúlyozott családi, nemi életet élsz, nem vagy féltékeny, és nem szereted a durva filmeket, sportot. Csak így számíthatsz szociálisan stabil állampolgárnak, csak így kerülhetsz vissza a közúti közlekedés egyre kíméletlenebb küzdőporondjára. Aki nem így „dalol“, annak „jégre“ kerül a jogosítványa. A májad úgyis elárul És még egy jó tanács Bernhardt Midiéitől: ne hazudozzál, ne színlelj! Az MPU-sokat nem lehet félrevezetni. Profik. Csak egyet tehetsz: okulsz és csakugyan szögre akasztod vezetés előtt a pálinkás bögrét. Mert a májad úgyis elárul. Ha a kötelező orvosi vizsgálat 28 Gramma GT májkárosodást jelez (nőknél 18), akkor el sem jutsz a pszichológiai tesztig, és marad Flensburgban, a nyilvántartóban, a 18 pontod. A közúti közlekedés egyre kíméletlenebb küzdőporond (Archív felvétel) I 1 t 8 1993. III. 28 i/asárnap
