Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-03-21 / 11. szám
Philemon és Baucis az utca kövén. Éhezve, rongyokban dideregve egy lakótelep szélfújta zugában. Idős, koronáját vesztett királynő lehetne az asszony, vad vizeket járt öreg tengerész a férje; Sőth Sándor A nagy postarablás című filmjében könyöradományokon élő hajléktalanok. Ha elindul a férfi, megy vele a párja is. Egymás nélkül egy tapodtat sem tesznek. Nincs az a rossz, ami szét tudná választani őket. Koszos, szakadt ruhában, százlyukú kesztyűben, szemétből előkapart, ormótlan cipőben battyog az asszony, haját a szél fésüli, arcán csak a hideg hagy nyomot. Még nem látni rajta, mit él át legbelül, még emelt fővel jár. Perczel Zita utcára került Baucisa mindenét elvesztette már, csak emberi méltóságát őrzi rendületlenül. 1993. III. 21. • Sokszobás, kényelmes római lakásából utazott pár hónappal ezelőtt Budapestre, hogy Sőth Sándor filmjében, Fülöp Viktor partnereként vizet s meleg ételt rég látott hajléktalan lehessen. Hetven fölött nem ilyen szerepekről álmodoznak a színésznők. Vagy igen?- Nekem örökké a lecsúszottak, a nincstelenek, a társadalom perifériáján élők járnak az eszemben. Segíteni szeretnék rajtuk, fel akarom karolni őket, de nem könnyű. Hazajövök Pestre és már kezemben is a telefon. Intézgetek, kö- nyörgök, rimánkodom, aztán a nyakamba veszem a várost és megyek. Kopogtatok, meghallgatást kérek, de hogy előbbre jutnék már végre?! Küldözgetnek innen oda, onnan amoda, mert azt hiszik, hogy így fognak megszabadulni tőlem. Csakhogy ők még nem ismernek engem. Én addig fogok kilincselni, amíg nem látom, hogy tettek valamit, még Rómából is rájuk telefonálok, kerüljön, amibe kerül. Sőth Sándor felkérésének azért örültem, mert úgy gondoltam: üzenni tudok a szereppel. Üzenni, hogy senki, de senki ne adja fel, akármilyen mélyre zuhant is, próbáljon meg talpra állni. Életben maradni akkor is, ha a körülmények nem igazán engedik. A lelki önmarcangolást, a megbánást félre kell tenni, az erőt, az akaratot más irányba kell most mozgósítani. • Lotta Bainbridge-ként, a Forgószínpad című Noéi Coward-da- rabban azt mondta: „Megbánni a dolgokat időpocsékolás.“- Igen, az. És mégis! Mennyit tépelődik az ember, mennyit emészti magát! Mintha ezzel változtatni tudna a történteken. • Önnek sok megbánnivalója lenne?- Rengeteg. Az egész életem. De ha csak az elmúlt két évet veszem, és abból is azt, hogy ötvennégy év után hazajöttem játszani ... Igaz, hogy hirtelen jött a felkérés, délután telefonáltak Rómába, és én amilyen gyorsan csak tudtam, repültem, de annyi azért eszembe juthatott volna, hogy ne egy, hanem két szerepre szerződjek. A Budapesti Kamaraszínháznak ez nem okozott volna gondot, hiszen annyira szükségük volt rám, én viszont biztosíthattam volna magamnak egy másik lehetőséget is. Ha tudtam volna, hogy egy héten legfeljebb kétszer, egy hónapban pedig négyszer-ötször játsz- szuk majd a Forgószínpadot, akkor szólok is előre, de ki gondolt erre? Franciaországban hat hónapig vagy egy évig szünet nélkül játszottam annak idején és ugyanazt a darabot. Na, meg aztán tévhitben ringattam magam. Azt képzeltem, ha eljövök otthonról, összedől a ház, reggeltől estig zokogni fog a kisebbik unokám, Francesca- Laura, a lányom belerokkan a munkájába és a végén mi sült ki? Felsóhajtottak, amikor eljöttem, és még a mosógép is jobban működik, ha másvalaki kezeli. Én annyira imádom a gyerekeimet, hogy csak most, ezek után jutott eszembe: pontosan úgy ereznek irántam, ahogy én éreztem anyám iránt. Túl vannak a negyvenen és megváltozott a viszonyunk. Ez nagyon érdekes ... a lányaimmal romlott, a fiammal javult a kapcsolatom. A lányok ugyanis egy idő után el akarják temetni az embert, nem bírják elviselni, hogy öregszik az anyjuk. Mert ez vár rájuk is, a saját jövőjükkel pedig iszonyú nehéz szembenézniük. Az én lányaim még a fehér hajamat sem tudják elviselni, a kisebbik, aki mindig, mindenben megelőzte a nagyobbi- kat, már ott tart, hogy kerülget MEGBÁfSOK a lakásban. Azt hiszi, őfelette megáll majd az idő és örökre negyvenöt marad. Rossz érzést kelt benne, hogy hetven fölött már nem olyan lesz az arca, a bőre, mint most. Szóval úgy veszem észre, nincs rám szüksége, nyugodtabb, ha nem lát. • Az édesanyját említette előbb.- Igen, ezt sosem fogom elfelejteni. Már kint élt ő is Franciaországban és ott voltam nála. Ránk esteledett és nem volt kedvem elindulni tőle, gondoltam, ott alszom nála. Nem egy ágyban aludtunk, csak egymás közelében. Negyvenhat vagy negyvenhét éves lehettem... néztem őt és nem akartam hinni a szememnek. Ez lenne az anyám? Az én gyönyörű anyám? Ez már nem is ő, ez már csak egy megöregedett test. És lehet, hogy a lányaim erre már rég rájöttek, és ez zavarja őket. Tehát amikor két évvel ezelőtt eljöttem Pestre játszani, nekem ez óriási szerencse volt, nem kellett érez- nem, hogy nyomnak kifelé az életükből. És ugyanezt látom az unokámon is. Egy bakfis ugye, mindenkivel vitázik, és kivel veszekedjen? Azzal, aki a legközelebb áll hozzá. Velem. Elvégre én vagyok az egyetlen, akivel szemben mindent megengedhet magának. Az anyja lekever neki, a barátnői elfordulnak tőle, ha csúnyán viselkedik, nekem mondhat, amit akar, öt perc múlva minden a régi köztünk. Én a hibáival együtt szeretem őt, így egyedül velem tudja csak éreztetni, hogy ő már felnőtt. • Tíz vagy tizenegy éves?- Pontosan tíz. De már az anyja cipőjét hordja és hogy mellben is milyen erős! Nem merem őt kiengedni az utcára, mert annyira izga- tóan néz ki, és élvezi is ezt nagyon. Mintha egykori önmagamat látnám... bele se merek nézni a tükörbe, ég és föld a különbség! Még a kirakatüvegeket sem szeretem, mert azok is mit mutatnak!? Jobb elfelejteni. Közben csodálkozom, hogy nem szólít le senki, hogy nem kezelnek mérhetetlen udvariassággal. Pesten igen, de az nem a külsőmnek szól, hanem annak, hogy ismernek. Ha meg nem, akkor bemutatkozom és rögtön kedvesek lesznek hozzám. Rómában ezt hiába tenném, az olaszok csak az öregasszonyt látják bennem, azokkal szemben pedig nem túl előzékenyek. Szóval nekem sokkal jobban ki kellett volna használnom az itthon töltött heteket, ha ügyesebb vagyok, jobban beleékelem magam a színházi világba. • Nagyobbik unokájával, a közgazdászmérnöki diplomával rendezői pályára készülő Massimilia- nóval milyen a viszonya?- Massimiliano halálosan szerelmes. Az elején, amikor még csak tétován szerette a lányt, én is fontos voltam neki. Akárhova mentem, jött velem. Ennek is vége. Egy nap szünet a szerelemben? Az elképzelhetetlen! Otthon is csak akkor látjuk, ha jön vele a barátnője. Ha nem, ő sem mutatkozik. Késő éjjel jár csak haza, amikor má mindannyian alszunk, reggel nyolc előtt pedig elhagyja a házat, megy dolgozni. A veszélyt persze ő is érzi már. Mi lesz, ha a nagymama teljesen megöregszik? Neki kell majd gondoskodni róla? Helyezkedik ő is, mint a lányaim. Azon vitáznak, hogy hol, kinél lesz majd jobb dolgom. • Kit okol ezért? Őt vagy a férjét?- Önmagamat. • Nem figyelt rá, elhanyagolta?- Nem, dehogy. Csúnyán viselkedett, ez viszont az én bűnöm. Francesca-Laura is mond mindenféle hülyeséget. Te nem is vagy a nagymamám, te semmihez sem értesz... nem kell ezt mellre szívni! De amikor a fiam húszéves volt, és hasonló kijelentéseket tett, komolyan vettem őt és akkor ugye, örök harag. Ezt nem lett volna szabad. Egy anyának mindig éreznie kell, mi van amögött, amit a gyereke felhányt neki. Az én fiam tizenkét évesen úgy döntött, hogy az apjával tart, én meg hagytam, hogy elmenjen. El is hagyott szépen, mert nem harcoltam érte. Rá kellett volna parancsol• Fia kint él még Amerikában?- Már nem. Vele egyébként fordított a helyzet. Amíg a lányok szeretnének kiszorítani a képből, a fiam valósággal csüng rajtam. Az ő számára a fiatalság garanciája vagyok. Amíg anyja van, addig ő a gyereke valakinek, tehát fiatal. Erre harminc évi hallgatás után jött rá, mert harminc évig nem is nagyon beszéltünk egymással. A kapcsolat, a rajongásig fokozott szeretet most született meg köztünk. Arra is ő beszélt rá, hogy itt legyek A nagy postarablás díszbemutatóján... menjél csak, majd megyek utánad, mondta. Üzletember. Itt akar dolgozni ő is Pesten, magyar akar lenni. New Yorkból Rómába költözött, most megjönne Magyar- országra. Én veszem fel otthon is a neki szóló telefonüzeneteket. Nagyon aranyosan úgy irányítja az életét, hogy érezzem: szüksége van rám. • Mi volt az a pillanat, amely változtatott korábbi kapcsolatukon?- Nevetni fog. Eljött a Forgószínpad utolsó előadására... mindjárt elsírom magam, váljon egy kicsit. Eljött és... emlékszik még arra a jelenetre, amikor meglátogat a fiam a színészotthonban? Szélyes Imre játszotta a szerepet, aki ötven évével valóban a gyerekem lehetne. Tehát ez volt az a momentum, amikor a fiam komolyan magába szállt. Vissza akarja adni mindazt a szeretet, amit harminc évvel ezelőtt megvont tőlem. nőm, hogy ha jön az apád és el akar vinni, akkor azt fogod mondani, hogy nem mész sehova. Csakhogy én annyira jámbor voltam! Azt gondoltam, ha neki ez így lesz jobb, akkor menjen és elengedtem. Bőgtem napokig és azt hittem, óriási áldozatot hoztam a boldogságáért, közben tönkretettem az életét. Hat év múlva meghalt az apja és tizennyolc évesen ottmaradt egyedül. Örökölt egy óriási vagyont, és nem volt hajlandó megbocsátani. Később aztán, ahogy benőtt a feje lágya, már próbált közeledni felém, akkor viszont én mondtam nemet. • Ennyire elhidegült tőle?- Ennyire. Egyszerűen úgy éreztem, elment az egész életem, hatvan felé pedig mit tudtam volna változtatni rajta? Semmit. Tévedtem. Hibát hibára halmoztam. Akkor kellett volna magamhoz ölelnem őt, amikor 26 évesen ott állt pénz és támasz nélkül. A vagyonát ugyanis teljesen elkótyavetyélte, még a nagynénjétől örökölt nem kis összeget is elverte. Nekem az egész életem egy óriási megbánás és már az sem vigasztal, hogy legalább a vége jó. • Miért siet, messze van az még.- Tudom, de akkor is. Nem most kell jónak lenni. Harminc éven keresztül miért voltam rossz? Úgy kellett volna viszonyulnom hozzá, ahogy most ő viszonyul hozzám. Akkor még erősebb voltam, és nagyon sokat segíthettem volna neki. Párizsban éltem és bármilyen darabban léptem is fel, mindegyikben sikerem volt. Ebből a fiamnak is haszna lehetett volna. Most üzleti ágon próbálunk meg közösen érvényesülni, színház helyett üzleti ágon. És a nagyobbik lányom is társulni fog hozzám, így legalább hárman fogunk össze. Közös színház helyett családi vállalkozás. Beaumarchais mondja egy helyütt, hogy sietek nevetni, nehogy a félelemtől elsírjam magam. így vagyok most én is. Kacagok gyorsan, még mielőtt elszorulna a szívem. • És hogy reagált a fia, miután véget ért az utolsó előadás?- Állva tapsolt és láttam az arcán, hogy büszke rám. Az ő életéből, mivel Amerikában nőtt fel, teljesen kiesett, hogy én színpadon voltam. A lányokéból nem, ők mindig, mindenhova jöttek velem. Most, hogy újra elkezdtem írni az emlékeimet, ezeket az éveket is tisztábban látom. De milyen furcsa! Amiről azt hittem egykor, hogy borzalmas volt, arról most kiderül, hogy semmi, egyáltalán nem fáj, amit pedig majdnem elfelejtettem már, az óriási élménnyé vált. • „Én mindig féltem, már tizenhat éves koromban is féltem...“ - írja félig kész könyvében. Mitől félt? Mi árnyékolta be az életét?- Először is a színpad. Én minden egyes fellépésem előtt halálosan remegtem. Nekem minden előadás óriási izgalmat jelentett, még akkor is, ha kétszázadszor játszottam a szerepet. Majd kiugrott a szívem a mellkasomból, amikor színpadra léptem. Aztán a szerelemtől is féltem, a kelletnetlgn meglepetésektől. Hogy a szelíd, csendes valakiből nehogy egy adott pillanatban fenevad legyen. Mert ezt is megéltem. Én nagyon sokat jártam pszichoanalitikushoz. Jött egy szél és már ki is csavart gyökerestül. Tüdőrákban halt meg a legnagyobb szerelmem. Ez any- nyira megviselt, hogy az egész további életemet sötétre festette. Más lett volna minden, ha nem találkozom vele. De mindenkiben őt kerestem és amikor azt hittem, megtaláltam, házasságot kötöttem. Kár volt. Egyik férjemmel sem tudtam boldogan élni. Ma már nem félek, mert nincs kitől és nincs mitől félnem. Szeretetvágy az azért van bennem. Egy francia közmondás szerint akkor hal meg az ember, ha már nem szeret senkit. Én még maradhatok, úgy érzem. • Karinthy Ferenc Bösendorfe- rében, a Róma közelében levő Ca- sertában színre vitt előadásban ön volt a telefonközpontos, aki kapcsolja Füzesabonyt. Hogy kapta meg a szerepet? Magyar színésznőt keresett a rendező?- Ennél sokkal érdekesebb a történet. Színházi levelet írtam egy budapesti újságnak, és be akartam harangozni az előadást. Tudni akartam, hol és mikor lesz a bemutató, ezért felhívtam a rendezőt, Giancarlo Palermói. „Asszonyom, maga magyar?“ - ámuldozott a telefonban. „Akkor tegyen meg nekem egy szívességet. Szükségem van egy hangra... hozom a magnót, föl is venném azonnal a szöveget. Vállalkozik rá?“ Hogyne, már megyek is a könyvért. így lettem részese a darabnak, amellyel azóta is sok éjszakát töltök el, mert nagyon szeretem. • Tavaszra, nyárra milyen terveket szőtt magának?- Játszani szeretnék, alig várom, hogy újra hazahívjanak. András Ferenc jelezte, hogy számol velem, azóta csak arra gondolok, mikor kezd el forgatni végre. Kiábrándultság, életuntság nincs bennem egy fikarcnyi sem. Erősnek és egészségesnek érzem magam, bár a tüdőm vacakol néha. Vissza is morgók neki, amikor kihoz a sodromból: nyughass már, hagyj még egy kicsit élni! Szabó G. László „Sietek nevetni... “ (Oláh Csaba felvétele)
