Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-03-14 / 10. szám
esztendő egy lájfsi reggelén Drency herceg- repaire hercegny ma, kedve- en valami balhatvan év nem jaurepaire her- • 2780-at írtak rency és Beau- nelyek először bukkantak ki ködéből, job- nint valaha, i, ön könnyen n évét - szólt rcegné. - Mit 5 múltam száz- nilyen beteges — Ó, csupa régi jó barát!... — Nézze, édesem, fogadja meg a tanácsomat. Feküdjék le, és ne bocsásson be senkit. Én is magára hagyom önt; mindjárt intézkedem, hogy készítsék elő a léghajómat. — Ó, a világért sem eresztem el önt!... És miért ne fogadnám el a vendégeimet? Engem a magánosság elektrizál, nem a társaság. Szó sincs róla, kedvesem, önnek maradnia kell; nagyon érdekes vendéget várok, akivel meg kell ismerkednie. egyszersmind nagyszerűnek találta; minél korosabb lett, annál szörnyűbbnek és annál na- gyobbszerűnek. Végre megjött a vén hadfi, tanúja nagy időknek. Kétszáz évét könnyedén hordozta, s ahogy belépett, régies divatú udvariaskodással összeverte bokáját. — Már azt hittük, hogy nem jön! — szólt a háziasszony szemrehányóan, de hálásan mosolyogva.- Kis híja, hogy nem jöhettem fogva, minthogy a legcsekélyebb erőszakosság végső megsemmisülést vonhatott maga után, anyagi erőkkel nem, csak értelmi erőkkel lehetett küzdeniük. De a XXIII. századtól fogva senki se gondolt többé erőszakosságra. Az elektromos pisztoly fölfedezése óriási hatalmat adott az egyes ember kezébe. Gondolja meg, hercegné, hogy ezzel a szerszámmal, amelyből egyes példányok ma is láthatók a nagyobb múzeumokban, egy gyermek ezer meg ezer életet olthatott ki láthatatlanul úgy, hogy a zsebébe nyúlt, és megnyomott egy gombot. Szerencsére ez igen ritkán történt meg; a világrettegés, melyet a piff-paffit felfedelékeztet, ha erre gondolok, ma is összeszorul a gyomrom, majd kitágul, szédülök, és verejték ül ki az arcomra. Nézze! — szólt elsápadva, s batisztkendőjével homlokát törölgette. — Ah, mondja el, mondja el mégis!... — lihegte a hercegné. A hangja elrekedt, s szemében vad tűz lángolt.- Nem mesélhetem el - felelte az admirál. — Az ön idegei nem bírnák ki ezt a történetet. Gyermekkoromban olvastam egy legendát, mely jellemzi a barbár időket: a Chancellor hajótöröttjeiről, akik éhségükben megették egyik társukat... Csak ez a legenda vetekedik az én történetemmel. Ambrus Zoltán {1861 -1932) hercegnének olt, mely úgy igszebb ameri- ; Beaurepaire n csak rézbő- ondani. Mont- gné ugyanis eány volt, : az utolsó szá- olyan sűrűn :dag néger tágasságot, hogy : fekete ivadé- st. A Montmo- :<SBb anyagi ivén, megma- t, hogy csakis házasodjanak; íegfoghatatlan mégis rózsa- , s Beaurepai- Montmorency a képzelhető idián szépség akiről hajdan tt. t Beaurepaire hozzászokni, meg kell öre- :r egyet-kettőt et. No de egy még nem kell inek mindig a hipochond:m tudja, mi , hogy egész voltam beteg. Az elektron- nekem is keim. De utána :am, mint vaiem önt! Ne- :t kiáltanom, iban, ötven ómig minden a tüdő- ; a rákkal vénem is szólva :len, de kelle- lem képzeli, m a telefon- ektromosság- sktromos va- tő! , kedvesem, nia. A társa- int...- Ki az?-Rochebaron admirál Kanadából. A különös öregúr, akinek bizonyára hallotta már hírét.- Rochebaron? Mintha a történelemből ismerném ezt a nevet.- Igen, Rochebaron részt vett az utolsó csatában, a százhetven évvel ezelőtt, New York mellett vívott nagy tengeri ütközetben, sőt ez alkalommal annyira kitüntette magát, hogy hősiességéért a New York-i gróf címet kapta a washingtoni uradalommal. Többet mondok, ez a marcona ember húst evett!- Rettenetes! — szömyűlkö- dött Beaurepaire hercegné. — Hogyan? Miféle körülmények között?- Azt majd el fogja mondani ő maga; én már nem emlékszem tisztán a részletekre. Egész regény ez, borzalmas, hátborsóz- tató regény, de nem tudnám elmondani, mert mintegy hetven éve, hogy elbeszélte, s az utóbbi években oly könnyen felejtek!... Új vendégek érkeztek, s a sze- recsen szolgák frissítőt hordtak körül: folyékonnyá változott gyémántot, mely rossz volt, de drága. Beaurepaire hercegné kissé métának látszott. A kanadai hősre gondolt, a más világból való emberre, aki még vérben gázolt, mint Hannibál, Attila vagy Dzsingisz kán. Beaurepaire hercegné már nem volt fiatal, de gondolkozását és érző kedélyét a hervadás kora nem változtatta meg. Osztozott századának felfogásában, s iszonyodott minden embertelenségtől, de a történelmi múlt, a hőstettek és vérontás gondolata jobb meggyőződése ellenére is édes izgatottságba ejtette. Az erőszakot szörnyűnek, de — felelt az öreg hős. — Pár napig beteg voltam. — Ah, istenem, vigyázzon magára! — szólt ijedten Montmorency hercegné. - Önnek már nem szabad könnyelműsködnie; végre is nem gyerek többé... ■ — Ah, csekélység! — felelt Rochebaron admirális. — Egy kis pestises tüdőgyulladáson mentem át; be kellett oltanom magam, ennyi az egész. A bosszantó a dologban az, hogy a pestises patkányok párját tegnap-tegnap- előtt három-négyezer dollárért adták az egészségügyi piacon, s így a kúra kissé sokba került.-És a rokonszenves állatkák — kérdezte Montmorency hercegné aggodalmasan —, akik visszaadták az ön egészségét?... — Ők elhunytak - szólt az admirál ünnepiesen. A vendégek egy pillanatra el- komorodtak, de az erős lelkű vén tengeri farkas csakhamar vidámabb tárgyra terelte át a beszélgetést. — Ön nagy borzalmakat élt át, admirál - szólt Beaurepaire hercegné, mikor az öreg hőst bemutatták neki -, idegeit megkeményítették a tapasztalatok. Részt vett a föld utolsó csatájában, mily rémes lehetett az! — Nem olyan rettenetes, mint a hercegné gondolja - felelte Rochebaron. — A nemzetközi jog akkor már elérte tökéletes kifejlődését, és szabályait mind a két bajvívó fél a legteljesebb tiszteletben tartotta. De hisz ez nem is lehetett másképpen. Emlékezzék vissza a hercegné, hogy már a XXII. században fölfedezték a piff-paffitet, amely robbantószerből egyhordónyi egész földünket felröpítheti a Siriusba. Ez már a XXII. században lehetetlenné tette az ősi értelemben vett háborút. A népeknek ettől zése idézett elő, akkorára már civilizálta mind az öt földrészt. Az a tudat, hogy bármely felebarátunk szeszélye nyom nélkül eltörölhet a föld színéről, s hogy százunk, sőt egész seregek életét kiolthatja egy ismeretlen, aki örökkön inkognito fog maradni, mindenkit alázatossá tett; s az emberi lélek megszelídiilése, mely először Tolsztoj századában kezdett mutatkozni — a ti- zenkilencedikben-e vagy a huszadikban, már nem emlékszem -, olyannyira előrehaladt, hogy gyökeresen megváltoztatta az egész világot. Minél inkább tökéletesedtek a gyilkolóeszközök, annál inkább lohadt a kedv ezekkel a rettentő szerszámokkal élni. Szóval a nagy tengeri ütközet idején a nemzetközi jog pontosan szabályozta a háború formáit, és kinek jutott volna eszébe ezeket a szabályokat megsérteni?! így történt, hercegné, hogy a New York-i háború inkább csak automobilok és hajók versenye volt, amelyben a barbár idők vérontásaira mindössze annyi emlékeztetett, hogy néhány matróz megbokszolta egymást. — Bocsánat, admirál, de nekem úgy tetszik, mintha a történelemben úgy tanultam volna, hogy a New York-i csatavesztés rettenetes volt... — Valóban, hercegné, iszonyú vereség volt ez Európára nézve, mert Amerika hatbilliárd dollár hadi kárpótlást fizetett magának, ami a világ gazdasági életét kegyetlenül megváltoztatta. A háború után a csizmadiainasok is vastag szivarokat szívtak, Európában ellenben egy káposztafej ára harminc dollárra emelkedett, s szenet csakis a leggazdagabb emberek vásárolhattak mesés összegekért. — De ön mégis valami véres hőstettért kapta az admiráli rangot? — Hőstettem az volt, hogy sikerült megvásárolnom egy európait, aki fontos pozíciót védett. Ezért a sorhajótiszti rangot kaptam, s az amerikai császár New York grófjává nevezett ki. Az admiráli rangot csak később, a kályhakereskedés terén kifejtett munkásságommal sikerült kiérdemelnem.-Ön eltitkolja előttem a legérdekesebb kalandjait. Pedig háziasszonyunk elárulta, müy viszontagságokban volt része ama háború idején. Tagadja-e, admirál - suttogta Beaurepaire hercegné az érdeklődéstől izgatottan -, tagadja-e, hogy ön... hogy ön még húst evett?... Az admirál elkomorodott.-Igen, egyszer!... De ön kegyetlen, hercegné, hogy erre em— El kell mondania. Nem tudnék aludni, ha nem mondaná el, nagyon is fölizgatta a képzeletemet. Szóljon!... Súgja, ha nem akarja hangosan modani: milyen állat volt? — Vaddisznó! — suttogta az admirál. — Vaddisznó!... Hiszen ha csirke lett volna, nem tudtam volna túlélni ezt a szörnyűséget! Hangja elfúlt, s püláin könnycsepp rezgett. — Folytassa, folytassa... — vallatta a hercegné, akit lázassá tett az izgatottság. — Becsületes párbajban öltem meg őt — rebegte az admirál, színpadiasán tompa, majdnem ünnepi hangon. — Megtámadott, védtem magamat, az életemről volt szó. S a kést oly szerencsétlenül forgattam... Elhallgatott. — Szegény vadkan! - sóhajtott a hercegné. — A legszörnyűbb az — nyögte az admirál —, hogy nő volt, meg kell vallanom: nő. Mikor ezt megtudtam, öngyükosságot akartam elkövetni, de annyira irtóztam már a kiontott vértől, hogy életben maradtam... — S a rémtett? A rémtett? — faggatta a hercegné a verejtékező admirált, s ráhajolt, mintha így könnyebben kivehetné titkát. — Hogy jutott eszébe?... Mi kényszerítette rá?... — Nagy pompával akartam el- égettetni — hörögte az admirál —, hogy kiengeszteljem az Örök Természetet. Hamvait át akartam adni az erdőnek, hogy majdan alkotórészeivé váljanak cserjének, fának, bokornak. De embereim, a lelketlen barmok — másfél századdal ezelőtt még voltak ilyenek — ellopták s megsütötték. A bűntett napján engem valami mesével tettek lóvá. Kevéssel azután léghajóm gépe abban a pillanatban romlott el, midőn egy kopár sziget fölött lebegtünk. Majdnem lezuhantunk, s kétnapi eleséggel nyolc napig kellett vámunk a legelső hajóra. A többit elképzelheti. Az éhezés harmadik napján embereim holmijából előkerült áldozatom sülve és hidegen... Megborzadtam. De hiába tekingettem az égre: sehol se bukkant fel a látóhatáron a mentő léghajó, és hiába néztem a vizet, a várt gőzös csak nem akart megérkezni. Higgye el, sokáig küzdöttem magammal... De gondolja el: az éhség! ... A hatodik napon én is ettem a vaddisznóból! — Jó volt legalább? — érdeklődött lázasan a hercegné. — Fájdalom, kitűnő. Legalább akkor. De később is! Ó, mily gyakran megjelent álmomban! S szelíden röfögött: „Mit tettél velem?!“ — Rettenetes! — rebegte a hercegné, s aléltan hanyatlott hátra, mint kéjjel s kínnal teli izgatottság után. — Most már — végezte komoran az admirál — elcsitult lelkifurdalásom; az ember, ha korosabbá válik, mindenbe belenyugszik. De ma is bánt, fölizgat s megaláz, ha ifjúkoromnak erre a ballépésére gondolok. Ön ezt nem képzelheti. — Sajnos — szólt a hercegné szemét törölgetve — én is oltottam ki életet. Egy kis szúnyog, egy egyszerű árva kis szúnyog volt az, aki miatt ebbe a bűnbe kellett esnem. Rárepült az arcomra, kérő szóval beszéltem hozzá, rimánkodtam neki: „Kis szúnyog, szép szúnyog, szállj tova, szállj szaporán!“ de a kis bohó nem hallgatott rám, s én egy önkéntelen mozdulattal, véletlenül úgy találtam hozzáérni, hogy szegényke oda lett, oda!... Ebben a pillanatban kívülről panaszos lárma hallatszott a kastélyba. Az admirál, aki a hercegné karosszéke mellett, az erkély közelében állott, kitekintett. Búcsúsok hosszú sora bontakozott ki a látóhatár ködéből. A kígyóvonalban mozgó embersor eleje, egy lengó-lobogó zöld zászlóval az élen, körüljárta a Montmorency-kastélyt, és siránkozva üvöltözött:-Munkát! Kenyeret! Főzeléket! Füvet! N émelyek már csak nyögni tudtak. Egyik-másik fiatalabb ember követ vett fel az útról, hogy beveije vele a kastély ablakait. De az eldobott kő, melyet erőtlen kar röpített vüággá, fáradtan hanyatlott le a félúton. Lehettek vagy tízezren. — A munkátlanok! magyarázta az admirál Beaurepaire hercegnének. — Azok — kérdezte a hercegné —, kiknek gyámolítására nemrég thédansant-t rendeztünk? Ez az új szekta felette követelő, s kissé háládatlan. — Nem új szekta az — szólt az admirál. — Munkát követelő szegények voltak s lesznek minden időben. Már Tolsztoj korában is voltak ilyenek. — Ugyan?! — csodálkozott a hercegné. — Szóval semmi sem új a nap alatt, mint Büchmann, a görög bölcs mondta. De mondja, admirál, nem tudná megmagyarázni nekem, hogy mit akarnak ezek az emberek? Hogy mi az, amit például éntőlem követelnek? S ezzel a lármával mit kívánnak elérni? — Főzeléket akarnak — felelt az admirál. - De sajnos, sokkal többen vannak, mint amennyi az összes főzelék. Nem is beszélve arról, hogy parajt senki sem akar elfogadni, s mindegyik azt óhajtja, hogy a másik egyék parajt. — Eszerint, ha mindannyian akarjuk is, lehetetlen, hogy kívánságuk teljesedjék? — Szomorú, de úgy van. — Akkor hát mért rendezik ezt a búcsújárást? — Életjelt akarnak adni. Tudatni akarják velünk, hogy élnek és éheznek.- Hm - szólt a hercegné, csak hogy éppen valami axiómát mondjon. — S mit gondol, admirál, ha megkérném házigazdánkat, hogy adja ki nekik a kastélyban található összes élelmiszert? — Ez éppen elég volna négyszáz embernek, s a többi kilencezerhatszáz igen haragudnék. — Ez, ej, de hisz ez borzasztó! — Hja — bölcselkedétt az admirál —, nagy és súlyos kérdés ez. Nagy és súlyos kérdés, amelynek a megoldását csak a jövő századtól várhatjuk. A jövő század azonban bizonnyal meg fogja oldani ezt a kérdést. 1901 (Nagy László fotoreprodukciója)
