Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-03-07 / 9. szám
Magyar glóbusz TALLÓZÁS HÁROM HÉT SAJTÓJÁBÓL Lesz-e kinek átadni művészetüket? Méry Gábor felvétele HOL TÖLTIK SZABAD IDEJÜKET A CÉTÉNYI TIZENÖT-HÚSZÉVESEK? • A KÉPERNYŐ KISZORÍTJA A KÖNYVET Csemadok vagy magyar tanításinyelvü iskola. Sajnos, a zoboralji falvakra - természetesen, tisztelet a kivételnek! - napjainkban ez jellemző. Azaz: ahol folklórcsoportok, néptáncegyüttesek, éneklócso- portok dolgoznak a Csemadok égisze alatt; ott nincs magyar alapiskola. Ahol pedig a magyar gyerekek anyanyelvükön tanulhatnak, megállt, megszűnt a Csemadok-élet. S ha az iskola nem szervez valamilyen rendezvényt, kulturális vonalon nem történik semmi a faluban. Mit tehetnek a pedagógusok, hogyan, mivel tölthetik szabad idejüket a tizenévesek, mi lesz a falu sorsa ilyen körülmények között? VARGA LENKE nagycétényi pedagógussal kerestük a választ a kérdésekre. Olykor a legáltalánosabb, már- már illetlen közhelynek minősíthető állításokra bukkanhat az ember ugyancsak komoly tudományos-irodalmi folyóiratokban is. A 2000 januári száma folytatja a világhírű, Svájcba menekült klasszika-filológus, Thomas Mann levelezőpartnere, Kerényi Károly levelezését. A levél címzettje sem kevésbé jeles személyiség: Németh László. A levél egyik részlete a hízelkedésről szól: „Hómantól kérdezték meg egyszer egy cinikus egyetemi tanári társaságban - jelen voltam »hivatalból« -: »Mondd csak, Bálint, észrevesz az ember még valami különbséget, ha ilyen sokan nyalnak neki?« A válasz rendkívül tanulságos volt s érvényességéből semmit nem vesztett: »Ha valaki nem nyal - azt veszi észre az ember!«... “ Valóban, érvényes ez a megfigyelés, amelyet Hóman Bálint, a jeles történész, de rossz vallás- és kulturális miniszter tett valamikor a harmincas években. KRITIKA Sajtó és szabadság Tulajdonképpen a gerinctelenség- ről és ennek súlyos következményeiről szól Hegyi Gyula, az ismert publicista, a Magyar Hírlap munkatársa a februári Kritikában. „A határokon túli magyarság ügyének politikai kezelésében - fejtegeti, sorra véve a magyarországi sajtó tabuként kezelt témáit - is könnyen felfedezhetők. .. tabuk és tendenciák. De a Felvidéken, Kárpátalján, Erdélyben és a Délvidéken élő magyarságot fenyegető, többségi nacionalizmusok ismeretében el lehet fogadni bizonyos tabuk nemzeti közmegegyezéssé emelését. Azt azonban semmiképp sem, hogy a magyarországi politikai elit egy része saját hatalmi céljai érdekében objektív kárt okozzon a kisebbségi sorsban élő magyarságnak. A kisember a határon innen és túl elsősorban békében és nyugalomban szeretne élni, s a politikai hisztéria szitása csak az elit azon (magyar, román, szerb, szlovák stb.) részének érdeke, amelyet szakmai tevékenysége alapján soha senki nem szavazna be (vagy vissza) a hatalomba.“ Hogyan megy az ukránoknál? Ugyancsak a februári Kritikában olvasható Csalog Zsolt író ukrajnai útirajza. Csalog, akit a korábbi hatalom az Egyesült Államokba utált ki, ezúttal a Magyar írók Szövetsége delegátusaként egy ukrajnai Sev- csenko-jubileumon vett részt, természetesen kőrútján bőven kellett mondania és hallgatnia pohárköszöntőket: „Aztán kezdek belefásulni. Utóbb meg már rendesen fejreáll- ni. Mert hogy minden áldott pohárhoz: az ukrán függetlenség, az ukrán függetlenség, az ukrán függetlenség. És minden egyes szövegbe elrejtve - vagy el se rejtve -: hogy az oroszok gebedjenek meg. (...) Hogy bolsevizmus, az annyi, mint oroszok. Miközben nekem eléggé úgy tűnik, hogy valamennyire együtt játszották ezt a játékot. Világos, hogy az ukránok áldozatok is voltak - miért, az oroszok nem? Másrészt meg: nem életveszélyes szórakozás ez? Egy negyvenötmilliós országban, ahol - mindegy már, hogy miért! de tény!: - legalább nyolcmillió orosz is él! Kigázolok a pohárköszöntőkből a friss levegőre, ideje rágyújtani. Bogdan jön utánam... Látja rajtam, hogy ki vagyok bukva, kérdez. Felelek. Hogy nacionalizmusból túl nagy dózis ez nekem. Hogy ha egyszer nem szeretem a magyar nacionalizmust, mennyire kell szeretnem az ukránt?... Bogdán kulturáltan végighallgat. Aztán elkékül a feje, és nekem ront. Hogy miért ne legyenek az ukránok nacionalisták? Amikor most az a legfontosabb, hogy megtalálják az identitásukat! Az ukrán nacionalizmus jó dolog! Csak az orosz nacionalizmus rossz! És különben is: az ukránok valójában nem is nacionalisták. A magyarok a nacionalisták! Akik ’41-ben megtámadták és megszállták az ő hazáját, és akik most is a független Ukrajnára törnek: Kárpátalját akarják!“ NAGYVILÁG VILÁGIRODALMI FOLYÓIRAT És az oroszoknál? Andrej Szinyavszkij volt az első orosz író, akit 1965-ben Brezsnyev- ék bíróság elé állítottak politikai pamfletjeiért, amelyeket álnéven Nyugaton publikált és 1971-ig lágerban tartották. Jelenleg Párizsban a Sorbonne egyetemi tanára. A Nagyvilág januári-februári, sajnos, csökkentett terjedelmű számában mégis a politika és a művészet kapcsolatáról értekezik. „A művész,- ahelyett, hogy egyszerűen csak művész maradna, a hatalomhoz furakszik. Levelezni kezd a vezetőkkel, a parlamentben ülésezik, »üdvözíti Oroszországot«, ahelyett, hogy az előtte fekvő fehér papírlapot vagy a festővásznat üdvözítené. Az a jó, ha a művésznek is megvan a maga külön helye, meg a hatalomnak is. A hatalomhoz fura- kodó művész ráadásul becsapja az embereket, akik megszokták, hogy úgy higgyenek neki, mint művésznek, mert most azt követeli, hogy úgy higgyenek neki, mint politikusnak. Itt kezdődnek a félreértések. Mert amikor egy művész száját először hagyja el politikai jelszó, azzal már meg is történik a változás: már nem művészként kiáltott. Oroszországban, sajnos, kialakult egy meglehetősen makacs hagyomány, melynek az a lényege, hogy a legkülönfélébb ideológiákat és hiteket valló művészek váratlanul a művész szerepe fölé emelkednek... Az írók egyszer csak elhatározzák, hogy könyveket Írni másodrendű dolog, s helyette inkább az emberiség és a társadalom sorsát akarják más irányba terelni. S ez rendszerint a bukásukhoz vezet...“ Szinyavszkij nem csupán a történelemre gondol: „Most különleges helyzet alakult ki: a művészek maguk özönlöttek a politikába. Senki nem kénysze- ritette őket. Alkotói szabadságot kaptak, mire ők azt hitték, hogy ez a politikai harcban való részvétel szabadságát jelenti, vagyis saját maguk folytatták a hatalomhoz való furakodás hagyományát, immár a hatalom segítsége nélkül. De hát a hatalom az csak hatalom. Amikor Gorbacsov írókat hívott meg elnöki tanácsába, kívülről ez komikusnak látszott. Nehéz elképzelni, hogy Mitterrand vagy Reagan költőkhöz és írókhoz folyamodna az ország sorsának eldöntésében. Nyugaton ez nem szokás.“ wm SZEMLE Magyar gond és remény Szekfű Gyula, a nagy magyar konzervatív történész két világháború közötti folyóiratának, a Magyar Szemlének a folytatását vállalta egy viszonylag új orgánum, a miniszter- elnöki tanácsadói testület vezetőjének, Kodolányi Gyula címzetes államtitkárnak a főszerkesztésével. Szekfű folyóirata is konzervatív volt, s a mostani kiadvány sem csak betűtípusában, hanem szellemében is követi elődjét. Működését azzal kezdte, hogy körkérdéssel fordult neves személyiségekhez, „hogy fogalmazzák meg, mit tartanak az ország legégetőbb gondjának, és mit tartanak helyzetünkben a legbiztatóbbnak. Kértük a válaszadókat arra is, hogy lehetőleg kerüljék a napi politikát, mert a Magyar Szemle napi értékelésekbe nem kíván bonyolódni.“ íme, részlet néhány válaszból. Nyíri Tamás római katolikus teológiai professzor: „Az egyiptomi kivonulás után negyven évig bolyongtak a zsidók a pusztában, amíg bemehettek az ígéret földjére. Új generációnak kellett felnövekednie, amelynek zsigereibe és sejtjeibe nem ivódott már bele sem az egyiptomi húsosfazekak, sem a szolgaság emléke. Hazánkat tekintve optimistább vagyok. Közhelyszámba megy, de csak a jövőben lehet bízni. Talán nem bizonyul illúziónak az ifjúságba vetett bizakodás, talán kikopik a mai huszonévesekből az elmúlt korszak gondolkodási stílusa. Talán elvárható tőlük, hogy húsz év múlva mind lelkileg, mind szellemileg felkészülve vegyék át az ország irányítását, a nyílt társadalom működtetését ... “ Borbándi Gyula író, a már megszűnt müncheni Új Látóhatár és a Szabad Európa Rádió egyik szerkesztője: „A legégetőbb gondnak azt érzem, hogy az ország felelős vezetői milyen intézekdésekkel tehetnék teljessé a rendszerváltást, és mivel javíthatnának a lakosság eléggé leromlott hangulatán.“ „A reményre a legtöbb okot az szolgáltatja, hogy az 1989-ben megindult és a szabad választásokkal, a demokratikus kormányzattal, a szovjet csapatok kivonulásával, a jogállamiság megteremtésével alátámasztott fejlődés visszavonhatatlan.“ Grendel Lajos: „Biztató, hogy minden borúlátó jóslat ellenére tal- ponmaradt a magyar gazdaság; hogy a parlamenti demokrácia működik Magyarországon; hogy az ország külpolitikai helyzete és külföldi megítélése jobb, mint bármikor korábban ebben a században az első világháborút követően. Ám továbbra is vékony jégen korcsolyázunk. A szélsőségek megerősödése kockára teheti a rendszerváltozás óta eltelt időszak szerény, de nem jelentéktelen eredményeit." VILÁGOSSÁG „A történelmüktől beteg csehek“ Karéi Bartosek cseh történész az 1968-at megelőző időkben a prágai irodalmi lapok szorgalmas munkatársa volt, most pedig Párizsban francia folyóiratot szerkeszt. Egy tanulmányát a cseh történelemről a Világosságán olvashattuk. „A megszállt Prágában 1969-ben kezdtem írni egy könyvet »A történelmüktől beteg csehek« címmel. Ennek a műnek részletei ugyanezen év júniusában megjelentek a Dóba (A kor) című hetilap két számában, éppen annak betiltása előtt. így kezdötött: »Kettős történelemben élünk - az egyik, amit látni vélünk, a másik pedig, ami valóságosan megtörténik.« A kézirat mintegy negyven oldala után, amelyet a látható, illetve a »jóakaratú nemzeti égbolt« által táplált mitikus történelemnek, a »történelem értelmének« - ahogy ezt a népnek felkínálták, az 1830-as évektől a kommunista hatalom bukásáig -, valamint a teljességében vállallandó ambivalens és ellentmondásos örökségnek szenteltem, a szöveg így összegez: »Két történelem betegei vagyunk - azé, amely csak látszat, és azé, amely valóságosan lejátszódott. Egy napon talán sikerül határt szabnunk az első hatalmának, hogy felragyogjon a második értelmének szépsége és iszonyata.« 1992-ben meg kell állapítanom: a csehek még messze vannak attól, hogy kigyógyuljanak történelmükből.“ E. Fehér Pál Nincs Csemadok-élet- Cétényben évek óta nem dolgozik a Csemadok, közgyűlés is három évvel ezelőtt volt utoljára. Lenne miből táplálkozni, hiszen a néphagyományok még föllelhetók, s ha valaki kezébe venné az irányítást, szervezést, nem maradnának le a környező falvak mögött. Talán az a legnagyobb gond, hogy pillanatnyilag nincs népművelőnk. A mostani csak helyettesített, de felvételire készül. Az elődje nagyon jól dolgozott, magyarul is, szlovákul is egyformán jól beszélt. (Aki a választások előtt irányította a falu kulturális életét, csak szlovákul tudott.) Kiállításokat rendezett, beszélgetéseket szervezett, délutánonként a gyerekeket foglalkoztatta. Férjhez ment, gyereket szült. Ki tudja, vissza- megy-e a munkahelyére? A felnőttekben meg az alapiskolásokban megvan az igény. Vegyes éneklőcsoportunk próbál, föllép; a közelmúltban alakult a tizennégy tagú citerazenekar, a gyerekek élvezettel próbálnak, nemrég fölléptek Felsökirályiban, lelkesen mesélték, hogy tömve volt a kultúrház, megvendégelték őket - nagy siker volt. Ez, persze, nem a Csemadok érdeme, hanem az iskoláé, s az igazgatónk azt szeretné, ha a miénk maradna a csoport, az iskola támogatja. Kultúrház van... igaz, kicsike, de a falunak megfelel. Nem mondhatnám, hogy üresen ásítozik, hiszen itt rendeztük a batyubált, az iskolai vers- és prózamondó versenyt, itt lesz a szölé- szek-borászok borkóstolója, de szerintem ez nem elég. A középiskolásoknak, a tizenöt-húszéveseknek nincs semmi. A középiskolások Nyit- rára, Surányba, Újvárba járnak, csak a hétvégére jönnek haza, és nincs hol, miért összejönniük, nem tartoznak senkihez. Itt vége a világnak. A fiúk a kocsmában jönnek össze, de ha diszkózni lenne kedvük, át kell menniük a szomszéd faluba; és hát a magyar faluk felé évekig el volt zárva az út, mert nem volt híd. A tanító sem időmilliomos Ha egy falu kulturális élete kerül szóba, azonnal a pedagógusokat emlegetik. Nem tudunk mindent vállalni. Cétényben sok mérnök él, de ök azzal védekeznek, hogy a kulturális élet nem az ö szakterületük. Amikor idekerültem, a tanári kar java itt lakott, ismerte a falu népét, gondját-baját, de a mostaniak egy része Nyitráról jár ki. Senki sem követelheti meg tőlük, hogy délután maradjanak, őket is várja a család. Pedig a tanítási órákon nem lehet megismerni a gyerekek egyéniségét, érdeklődését, érzékenységét. Ha foglalkozunk velük, változnak az igényeik. A Zoboralji Kulturális Napok alkalmával meghirdetett gyújtöpá- lyázatra ötvenegy munka érkezett be, a mi tanulóink is gyűjtöttek, a bíráló bizottság tagjai alig jutottak szóhoz, ilyen bőséges és színvonalas termésre nem számítottak. „Művelődés ‘ - otthon Sajnos, ha nem figyelünk eléggé a gyerekekre, a kor szelleméhez alkalmazkodnak. Cétényben gyerekszerető családok élnek. Ez jó is meg nem is. Miért nem jó? Mert nem jól szeretik őket. Mindent megadnak nekik - anyagiakban. Aki már egy csöppet is szereti a matematikát - számítógépet kap. Videó majd minden családban van. Beszélgetésre, olvasásra nem jut idő: dolgozni kell. Nem akarok megbántani senkit, nincs hozzá jogom, de itt olyan emberek laknak, akik az érett gyümölcs javát a piacra hordják. Szorgalmasak, rengeteget dolgoznak, de túlságosan fontos szerepet játszik életükben a pénz. Én a Gömörben nőttem fel, ott más volt az értékrend. Nemrég találkoztam egy hazai ismerősömmel, aki azt mesélte, új munkahelyre hívják, ahol többet keresne, mégsem megy. Miért? Tudod, mert engem itt szeretnek. Fájó szívvel gondolok arra, hogy a saját unokáim értékrendje is kimerül az anyagiakban. A kisebbik olvasgat ugyan, de a nagyobbik csak akkor lát könyvet, ha én mesélek neki. Ez a nemzedék már a számítógépek világában nö föl, s ha véget ér a tanítás, sietnek haza, a képernyő elé, ahol gombnyomásra folyik a háború. Késő már? Bízom benne, hogy változtatni lehet ezen a helyzeten. A vers- és prózamondó versenyt is azért rendeztük a kultúrházban, hogy a szülök is megnézhessék, mit tud a gyerek. A kollégák óva intettek: vasárnap délelőtt úgysem jön el senki. Hát tévedtek. Nem fért be mindenki, olyan sokan eljöttek. Nem minden gyerek versmondó zseni. Fontos, hogy értse, érezze a verset kiskorától, akkor talán megvan az esély, hogy felnőttként is igényli majd a szép szót. -sk* 10 1993. III. 7.
