Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-02-28 / 8. szám
Péterke nagyon szerette a kicsit. Gyönyörű is volt, szépen tudott gőgicsélni, a nagy lába ujját a szájába tudta venni, szép kövér, maszatos, magáról nem tudó, gyönyörű jószág. Péter magáénak tartotta, s folyton dalolt neki, egész nap eljátszott vele, s dúdolta a maga furcsa kis énekeit, amik nélkül, azt hitte, nem is tudna már aludni a kicsi. Egy délután nagy dolog történt, az anyja ráhagyta a kicsit. Neki adta. Kivette a bölcsőből, hogy valahogy ki ne forduljon, mert hisz Péterke is picike volt még, egy nagy, kétfülű kosárba dunnázta be, s Péterke, ha a kicsi pisszegni kezdett, a kosarat huzigálta, rázogatta a tornácon. Azután jött egy csomó idegen fiú, és olyan lármát csaptak, hogy a kicsi nyugtalankodni kezdett. Péter annál hangosabban dalolt s ugrált a kosár körül. A fiúk a tyúkokat zavarták, Péter oda se nézett. Nem is törődött velük, míg elő nem jöttek, tele volt a markuk frissen tépett kakastollal, ragyogtak a szép tollak, Péter is szeretett volna belőlük. A fiúk adtak neki egyet, s azt mondták most zsandárt játszanak. Feltette a kalapjához, de a kicsi megijedt a libegő nagy tollútól, s iszonyatosan sími kezdett. Péter kétségbe volt esve, ringatta, rázogatta, de az nem hagyta el a sírást, s ő nem tudta, hogy a kakastolltól fél. A fiúk éppen a macskát akasztották fel az eperfára, aztán odajöttek, s azt mondták, csend legyen, mert ők nem szeretik a gyereksírást. Péter ezen még jobban kétségbeesett, s ő is sími kezdett. A fiúk azt mondták, ők tudják a módját, hogy kell elhallgattatni a gyereket. Hoztak egy rudat, azt keresztüldugták a kosár két fülén, úgy hurcolták az udvaron. A kicsi a hintázástól csakugyan elhallgatott. Akkor a fiúk odavitték a kúthoz, áttették a rudat a kútkáván, s a kosár ott bent lógott a kút fölött.-No, most ringathatod, éppen úgy, mint a bölcsőben — mondták Péternek. Péterke nem érte el a kosarat, hát felültették a kút deszkájára, a lába befelé lógott a kútba, s ő lassan, szépen ringatta a kosarat s a kicsit. A fiúk röhögve száguldoztak az udvarban, s csak akkor szöktek meg ijedten, mikor meglátták, hogy jön a Péterke apja, anyja az úton. Mikor az anya belépett a kapun egyszerre látta, hogy középen a nagy tűz, az udvar felfordítva, ajtó, ablak, hombár, magtár nyitva, a macska a fán, a tyúkok kodkodácsolnak s a gyerek a kúton. Hogy ezt látta, csak megölelte a kapufélfát, s hangtalanul, elsáÖsszeállította: Mislay Edit padva, nyitott szájjal, szédülve maradt ott. Az apa azonban nem vesztette el a fejét. Odaszólt Péter- kének:- Mit csinálsz te ottan, kisfiam? Péter a nevető hangra odanevetett:- Ringatom a kicsit. Az anyja halkan felnyöször- gött s beleájult: a kicsi is, a kicsi?- No, várjál csak, megyek, segítek. Először levette Péterkét, azután a rúddal a kosarat s benne a kicsit. Akkor azután megindult a jajveszékelés. Péter tágra nyitott szemmel hallgatta, nézte, nem értette. Később látta, hogy a fiúkat összeszedték, s a saját apjuk fejszenyéllel verte őket, akkor borzasztóan megijedt, hogy őt is... Napokon keresztül folyt az egzekúció, apja, anyja nem szólt másról, csak az iszonyúságról. Ó ült, ült konokan, csöndesen, várt, várta, mikor kerül rá a sor. De nem bántották. Valahogy olyan felfordulás volt körülöttük, hogy ő egészen kiesett, senki se törődött vele. Ült helyben, s várt. Nem ment a kicsihez, nem dalolt neki, félt tőle, nem mert ránézni, s nem mert a kút felé pillantani. Ha a kakast látta megtépett farkával, szörnyű félelem fogta el, még a kiscsibéktől is rettegett. De csak ült árván, nesztelen, s egyszer hallotta, mikor az apja azt mondta:- Ez is kutya, mint a többi, ennek is kakastoll volt a kalapján. Harmadnap hajnalban hirtelen felébredt. Szédülve és forogva riadt fel. Szömyedve érezte, a kút felett van a kosárban, s szalad a kosár lefelé, a vízbe, a fekete mélybe, s a hideg víz, a fekete kút... s ő utána szédült... Elvetette magát a kis ágyában, s halálveríték verte ki a kis testét. Mikor, sokára, megcsillapodott: egyszerre megértette. Megtudta, milyen veszedelemben forgott a kicsi s vele ő... Sokáig iszonyú reszketés rázta a testét, a foga zörgött, s hideg volt a bőre, és lucskos. Végre sírásban tört ki. összekuporodott, és úgy kezdett sírni, összeszorított kis szájjal, keservesen. A szülei felébredtek.- Mi az?... - szólt az apja. Az anyja is felült s hallgatott.- Megfakadt benne a jóság - mondta halkan. Azután csend volt. Az apa komoran morogta:- Sírjon. Az ostoba kutya. Erre ő még jobban zokogni kezdett. Az anyja hallgatta, s nem jött hozzá. Ült az ágyában, szomorúan, fáradtan, álmosan, ő is ki volt merülve, ez a háromnapos rémület megvénítette. Aztán a kisfiú lecsúszott az ágyról, s a sötét szobában négykézláb mászott a bölcsőhöz mint egy kiskutya. 1921 Prikler László felvétele PILINSZKY JÁNOS Téli ég alatt Cholnoky Tamásnak Fejem (ölé a csillagok jeges tüzet kavarnak, az irgalmatlan ég alatt hanyattdőlök a falnak. A szomorúság tétován kicsordul árva számon. Mivé is lett az anyatej? Beszennyezem kabátom. Akár a kő, olyan vagyok, mindegy mi jön, csak jöjjön. Oly engedelmes, jó leszek, végig esem a földön. Tovább nem ámítom magam, nincsen ki megsegítsen, nem vált meg semmi szenvedés, nem véd meg semmi isten. Ennél már semmi nem lehet se egyszerűbb, se szömyebb: lassan megindulnak felém a bibliai szörnyek. G allusz Ákos a postáját bontogatta. Külön rakta a folyóiratokat, külön a szaklapokat, külön a külföldi levelezést. - Fiam ez neked szól! - megnézte a borítékot a feladót. - Mirek Hradsky, Praha. Az asszony letépte a bélyeget a borítékról. - Elteszem Gyurinak, ilyen még nincs neki. - Csak aztán húzta össze a szemöldökét. — Mirek... Mirek... ismertem egy Hradskyt, de az Frantisek volt. Meséltem neked arról a marsovicei nyárról. Hány éve annak? Ki se merem számítani.- Harminc. Legalább harminc.- Azt hiszem, azt a fiút hívták Mireknek. Egy olyan hosszú lógó. Ö pumpálta fel a biciklimen a gumit. - Feltette a szemüvegét, átfutotta a levelet. - Persze... ő az... Mirko. De hogy nyomozta ki, hogy hol lakom? Hogy jutottam eszébe? Ennyi év után! Azt írja, hogy Pestre jön, talán még emlékszem rá. Az igazat megvallva, nem emlékszem. Az arcára egyáltalán nem. Csak arra, hogy egy langaléta fiú mászkált a kertben, rövid klott- nadrágban.- Szóval...- Szóval azt írja, hogy ha megengedem, felkeres. Majd áthívjuk Gyurit. Hencegni akarok az unokámmal.- De, ugye, nekem nem muszáj bejönnöm?- Muszáj! Azzal is telik az idő, hogy bemutatlak: a férjem. Történész. Esetleg megemlítem, hogy „Parasztforradalmak Kelet-Európábán“ című munkán dolgozol. Panaszkodom rád, hogy mindened a munka, persze be van osztva az időd. Gallusz már a postájába merült. Fontossági sorrendben olvasta a leveleket, aláhúzogatva sorokat, felkiáltójeleket pöty- tyentve a margóra. Néha megdörzsölte feje búbját, tenyerével körbeszánkázott rajta, ami nála a szorongás jele volt, hogy hátha újból megszólal a felesége, kizökkentve őt a megszokott munkamenetéből. Az asszony jól ismerte ezt a mozdulatot,, de most nem vett tudomást róla. - Olyan vékony voltam akkoriban, hogy elfújhattak, mint egy pitypangot. Palotai Boris keit. Az ao; lárdista, a" oválisra nyi reggeltől esi mos, barom nyest kapá Csak este n dezett, kiá: a cimbalom jongó, csún ott, amely a tett, emiatt A fiú... a fii jutott eszébi pa meg a kli- Megtapogatta párnás csípőjét. — Hát igen... Kibújt a cipőjéből, a lábujjait mozgatta. - Tudtam is én, hogy mi a fáradtság! Bekarikáztam az egész környéket egy régi népdalért. — Azért mentél oda, hogy népdalokat gyújts - mondta tanáros pedantériával Gallusz.- Egyszer három napig hajku- rásztam egy öreg parasztasz- szonyt. Ha most visszagondolok rá... — Elnevette magát. — Tudod, hány éves volt az öregasz- szony? Mint most én! Úgy kezeltem, mint egy anyókát! Kiment a verandára, szórakozottan csipegette a vadszőlő indáit. Mit kezd azzal a Mirkóval? Próbálta talpra állítani az emléAkosnak. Mj év múltán fi úgy tűnt el : soha nem is' nem Ákos m A verand lantotta mag sollyal nyuj Jellegtelen ai észre sem ve tüze lobbant szik, hiába., minál, amely nőségű. Ein Majd bevett szesedés eile A Csenge a szobájából - Tíz perc cig maradok Az ajtóba TJgyik este, amikor hazaérkezett az irodáJ_/ bői chelsea-i szobájába, Ellen Goodrich ajtaján halkan kopogtattak. A városban senkit sem ismert közelebbről; látogatóra nem számíthatott. Kinyitotta az ajtót, és a folyosón két fiút talált. Tíz-tizenegy évesnek nézte őket. Túl könnyen voltak öltözve, és reszkettek a hidegtől.- Florence Valle itt lakik? - kérdezte az egyik.- Nem tudok róla - mondta Ellen. - A háztulajdonosnő az első emeleten lakik - tőle kérdezzétek meg.- Florence Valle-t keressük. Az unokatestvére - mondta a másik fiú, és a barátjára mutatott.- Azelőtt itt lakott.- Nagyon sajnálom - mondta Ellen -, de nem ismerem.- Lehet, hogy elköltözött - mondta a fiú.- Gyalog jöttünk egészen idáig... Ellen sajnálatából és együttérzéséből ritkán jutott másnak, de a fiúk igazán fáztak, és olyan ijedtnek látszottak, hogy segítőkészsége legyőzte óvatosságát. Észrevette, hogy a desszertes tálat bámulják mögötte a szobában. Mikor megkínálta őket, olyan szégyenlős és körülményes udvariassággal utasították vissza, hogy legszívesebben ölbe kapta volna mindkettőt. Felajánlotta, vigyenek haza fejenként egy-egy darabot, és bement a szobába a tálért. A fiúk követték.- Klassz szobája van, néni.- Aha, klassz szoba! Az arcuk sápadt volt és komoly, a hangjuk rekedt.- Nincs kabátotok, gyerekek? - kérdezte Ellen. — így mászkáltok a hidegben, ilyen köny- nyen öltözve?- Nincs kabátunk, néni.- Meg fogtok fázni, ha így mászkáltok.- Nincs kabátunk. M ikor kérdezősködni kezdett, megmondták a nevüket, meg hogy hány évesek, és hogy az East Side-on laknak. Ellen már járt a szegénynegyedben, és el tudta képzelni, milyen elhanyagolt, milyen mocskos körülmények között élhetnek. A beszélgetés közben hirtelen eszébe jutott, hogy több mint egy éve először engedett be valakit a szobájába, a háztulajdonosnőt nem számítva. Élvezte a fiúk társaságát, és addig faggatta őkét, amíg észre nem vette, milyen izgatott a hangja. Gyorsan elhallgatott.- Azt hiszem, ideje, hogy elmenjetek - mondta, j — Dolgom van. - A fiúk megköszönték az édességet, és kihátráltak a szobából. Mindent egybevetve, a találkozás után önzetlennek és boldognak érezte magát. Ellen nem volt önzetlen. Azért lakott egy chelsea-i penzióban, hogy a fizetéséből minél többet tudjon félretenni évjáradékra. Nehezen barátkozott. New York-i tartózkodásának tíz éve alatt sokat szenvedett az egyedülléttől, de ezt a szenvedést rég elfelejtette, hála annak John Cheever a néhány rendellenes dologn. olykor megtörtént vele. Úgy a véletlen találkozásnak vala célja van. Egy hét múlva, ugyanabban kopogtak az ajtón, és a folyóst a fiúk.- Erre jártunk.- Gondoltuk, meglátogatjuk.- Nahát, nagyon örülök,- mondta Ellen, de eszébe jutót a többi lakó is hallhatja, hiszen a folyosóra nyílik. Nem volt abban, amit csinált, de végül a gondosságnak, amellyel megszervezte magányos életét. Könyörtelen tudott lenni magával és másokkal is. Édesanyja egyszer levélben kérte, segítsen becsének egy kölcsönnel. „Azt hiszem, jobb lenne - válaszolta Ellen -, ha Harold szembenézne az élet nehézségeivel. Enélkül sohasem tudja majd megbecsülni a pénz értékét. Nem mondom, hogy szegény vagyok, de azt a keveset, amit csak nagy áldozatok árán tudtam félretenni, eszem ágában sincs kölcsönadni Haroldnak, hiszen mindnyájan tudjuk, hogy milyen sokra vihette volna, ha lett volna benne egy kis kitartás. Szerintem tartozik nektek any- nyival, hogy többre vigye, mint én, hiszen végső soron Te és Papa többet költöttetek az ő taníttatására, mint az enyémre. “ Ellen akkoriban huszonnyolc éves volt. Azon az estén, miután a fiúk elmentek, Ellen háziruhát vett fel, és megfőzte a vacsoráját. Világos, meleg szobája biztonságából nézte, hogyan rázza az ablakokat kint a hideg szél. Elmosogatott, és egy könyvtári könyvvel a karosszékbe telepedett. Majdnem minden estéjét így töltötte, és büszke volt rá, hogy már nem nyugtalan, nem magányos. De folyton eszébe jutottak a fiúk. Maga előtt látta sovány, komoly arcukat, és mikor arra gondolt, hogy kint vannak a hidegben, elszomorodott, és újra megsajnálta őket. Eseménytelen élete arra ösztönözte, hogy nagy jelentőséget tulajddhítson annak a lakókra, hogy ismeretlen fiú a szobájában, ezért előbb becsi ajtót, és csak azután szólalt me örülök, hogy eljöttetek - ismét kínálta őket; egy pohár Coca-C de nem akart túl készségesnek elmondták, hogy olaszok, ezt tőlük, tudják-e, hogy készül a borjúsült, mert már régóta szei a receptet. Nem tudták, de me olasz ételekről. Az egyik fii nézegetni kezdte a dísztárgyai jén, mire Ellen megmutogatta A kisebbig fiú cigarettacsikket bői, és rágyújtott.- Nem vagy te még kicsit fia hoz? - kérdezte Ellen. A fiú a barátjára nézett, és i cogni kezdtek.' Ellen elpirult, kintetük, nevetésük megijesztei maracas-nak hívják - mondta k a falra mutatott, ahová a feste, akasztotta. - 1933-ban vettem tengeri körúton. A karibi szflfe rokban ezeken játszanak. A cigarettaügy után a fiúk fe viselkedtek. Ellen szólhatott vol nek el, de még habozott. A kist tűs tálcán nyomta el a cigare, nélkül tűrte. Furcsa módon jó
