Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-02-21 / 7. szám
A hazai események forgatagában a sztálingrádi csata fél évszázados évfordulójáról csaknem megfeledkeztünk. A történészek a második világháború eseményeinek sok-sok átértékelése után is megegyeznek abban, hogy Sztálingrád döntő fordulatot jelentett a háború kimenetelében. A szovjet katonák óriási áldozatok árán is hősiesen védték hazájukat. Sajnos, Sztálin a háború győztes befejezése után se vonta le a tanulságot a szovjet nép végtelen hazaszeretetéből, áldozatkészségéből. Utána is folytak a tisztogatások, a halálos ítéletekkel végződő perek. A Szovjetunióban és a megszállt országokban is. U tászként teljesített frontszolgálatot. Többnyire a Sztálingrád óta egyfolytában visszavonuló frontok előtt hátráltak, készen hidak robbantására és rombolásra, hogy az előrenyomuló szovjet hadsereg lendületét legalább némileg fékezzék. A háború azonban az arcvonalaktól távolabb eső területeket se kímélte, így a visszavonuló utászok élete is állandó veszélyben forgott. Ruzsik László száz és száz kilométert tett meg állandó rettegésben. Fél évszázad távlatából milyen könnyen elsiklunk a száz kilométerek fölött, pedig akkor minden méteren a halál leselkedett! A magyar katonákat a haza védelme ürügyén hajszolták ki messze az ország határain túlra. Onnan pedig könyörtelenül űzték őket a feltartóztathatatlanul előretörő szovjet csapatok. S egyszer azon vették észre magukat, hogy a menekülésben hazájukat elhagyva már osztrák földre értek. Mit kellett volna itt, idegen földön még védeniük? Itt is ne varrja-e be legalább a felét kabátja bélésébe. De úgy döntött, nem kockáztat. Félt, ha megtalálják, meghiúsul a hazamenetel. Pedig de szeretett volna már otthon lenni! Leadott hát mindent. Másnap újra sorakozó.- Kinek nincs köpenye? Akinek nem volt, kapott. Ruzsik Lászlóban gyanú ébredt. Miért osztanak köpenyt, ha hazaengedik őket? Nem kellett sokáig töprengenie. Nemsokára hármas sorokban elindtultak Pozsony, Budapest, majd onnan napkelet irányába. Ha Homérosz Odüsszeiája hősRuzsik László A táborban voltak tizenévesek és volt egy nyolcvanéves féllábú rokkant is. Voltak itt a megszállt közép- és kelet-európai országokból, de a Szovjetunió legtávolabbi vidékeiről is. Ruzsik László egyikük lakóhelye felől érdeklődött. Amaz csak kelet felé mutatott és annyit mondott:- Háromezer kilométerre innen. .. Az őreik, akiknek „még legénytoll se pelyhedzett az álián“, büszkén, öntudatosan viselték lőfegyverüket. Az első adódó alkalommal használták is volna őket. Dehát a meggyötört foglyok alig álltak a lábukon, a társai. Ruzsik László is felkereste, hátha tudna segíteni. A köleslevesen kívül mással ő sem szolgálhatott. Odaérkezésükkor még felkínálta, hogy talán könnyebb munkára beoszthatná. Később ilyen beosztás már egyenlő lehetett a halálos ítélettel, mert besorolhatták a halálukra várók közé.- Laszi, már nem soká bírom - vallotta be egy alkalommal. Nagyon rosszul nézett ki. Ruzsik László se sokkal jobban. Felmérte a helyzetet. Maga mellett látta a gyengülő embereket, akikből szemmel láthatóan távozott az élet. Tudta, mikor kezdődik az utolsó stádium. Szinte napokra ki tudta számítani a vég beálltát. Most is könnyező szemmel emlékezik:- Tíz, tizenkét napot jósoltam magamnak. Lélekben búcsúztam a családtól. Kedves, kis falumtól. Az ismerősöktől. Talán ennyi szenvedés után nem is tűnt olyan nehéznek a halál. A halál is lehet megváltás... Sztálingrád poklából menekült A FELSÖTÚRI RUZSIK LÁSZLÓ FÉL ÉVSZÁZAD ELŐTTI ESEMÉNYEKRE EMLÉKEZIK a hazát, akár korábban a végtelen orosz földön? Már nem a hazát, inkább csak a puszta életüket mentették. Az űzött had egy osztrák erdőben állapodott meg. Parancsnokság és parancs hiányában teljesen magukra hagyatva. Parancsnokuk, Bakos főhadnagy itt adta ki az utolsó utasítást: mindenki menjen és tegyen saját belátása szerint. Az erdőt valósággal ellepték a visszavonuló csoportok. Rendről már rég nem lehetett beszélni. Ki-ki maga kereste a menekülés útját. Ruzsik Lászlóhoz szegődött a kárpátaljai ruszin Dodok Péter. Kettesben a reménytelenség is elviselhetőbbnek tűnt. Az est közeledtével a fáradtság ellenére is előbb olyan mélyre ásták be magukat, hogy fedezékük legalább fekve nyújtson menedéket. Akkor még nem gondolták, hogy a következő órákban talán ez menti meg életüket. Hajnalban éktelen zenebona riasztotta az erdő ideiglenes lakóit.- Laszi! Sztálin-orgonák! Ruszin bajtársa csak Laszinak szólította, mivel oroszban a C-betűt esznek ejtik. Szavát túlharsogta a robbanások zaja, a tört ágak és fatörzsek recsegése. Valóságos földindulás. A fedezék nélküliek fejvesztve rohangáltak. Ki tudja, meddig tartott ez a halálos tűzijáték? Egyszerre csend lett. Mintha körülöttük minden megszűnt volna. Kimerészkedve sekély fedezékükből, az erdő széléről szemlélték a keleti horizontot, ahonnan a lövedékek érkeztek. Az erdő is megmozdult. A katonaság a közeledő front elől menekülve rettenetes zűrzavarban megindult Ausztria belseje felé. Ruzsik László ruszin társával az ellenkező irányba, a közelgő front elé indult. Viszontagságos út után jutottak el Győrbe, amelyet már szovjet katonák tartottak megszállva. Azt hitték, számukra véget ért a háború. Mint később bebizonyosodott, örömük túl korai volt... Századunk rabszolgái A nagy háború befejeződött. A fegyverek elnémultak, a béke mégsem érkezett el. Túl sok gyűlölet halmozódott fel emberek, népek, nemzetek között. A rövid győri békés napoknak is vége szakadt. A magyar katonákat nem szerelték le. Nem is csodálkoztak, amikor felsorakoztatták őket.- Kést, órát, ékszert, borotvát, pénzt leadni! így szólt a parancs. Aki ennek eleget tesz, hazamehet. Ruzsik Lászlónak is volt valamicske megtakarított pénze, értéke. Gondolkodott, költemény Ithaka királyának viszontagságos, mesével átszőtt hazatéréséről a trójai háború befejezése után, akkor a szovjet lágerekbe hurcolt Ruzsik Lászlónak és a hozzá hasonló sok ezer magyarnak, az újkori rabszolgáknak halálmenetéről szóló írás megannyi megkésett gyászjelentés. E halálmenet kezdeti állomása Máramarossziget. Egy vagonban nyolcvanan szorongtak. Egy idős néni a vagonok mellett jajveszékelve kiáltozta:- Emberek! Oroszországba visznek! Mit tudtak ők akkor a haláltáborokról. Pedig az anyóka vészjósló szavait riasztásnak szánta. Szökésre ennek ellenére se gondoltak. Pedig, ha tudták volna... Valahol a Volga partján... Lehet, „egyszer egy kisleány is élt e folyó mentén“, ahogy a melankolikus orosz dalból tudjuk. De volt egy város, amit akkor Sztálingrádnak hívtak. Ide futottak be a szerelvények a megszáHt országokból az újkori rabszolgákkal. Mert nem harcban fogságba esett katonák voltak ők, hanem már a béke napjaiban összefogdosott áldozatok. A Volga parti város romokban hevert. Itt vívta sorsdöntő csatáját a szovjet hadsereg a hitleri hadakkal. Az élet-halál harc 1942. július 17-től 1943. február 2-ig tartott. A fasiszta seregek a vereségből soha többé nem eszméltek föl. A több mint fél évig tartó harcokban az egykori virágzó város helyén csak romok maradtak. Ide érkezett hosszú út után Ruzsik László és sok-sok sorstársa. Minden a német haláltáborokra emlékeztetett. Az érkezőket fürdőbe vitték. A fürdőből kikerülve hiába keresték a holmijukat. Ruzsik László leginkább a csizmáját sajnálta. Mert a táborlakók rongyos öltözékén kívül mást nem kaptak. Akik valamit elrejtettek ruhájuk bélésében, a táborőrök zsákmánya lett. Napokig mezítláb jártak. A kavics, a romok feltörték a lábukat. Később ugyan kaptak fatalpú cipőt, aminek se orra, se sarka. A Volga partján a háború előtt hatalmas traktorgyár állt. Az épületeknek csupán egy-egy sarka mere- dezett ki a romhalmazból. Néhány gépet is sikerült üzembe helyezni. Itt kezdték meg a „termelést" rettenetes körülmények között. A koszt kis darab kenyér és vízben főtt köles. Eleinte még keresték a sürejót, de a következő napokban már nem vette be a gyomor. Ez a levesnek nem nevezhető lötty ott volt hordóban a szálláshelyükön, de a nehéz munkához bizony nem adott erőt. Az egykori traktorgyárban könyöktengelyeket gyártottak. A körülményekhez képest a 16. századbeli manufaktúrák magas műszaki színvonalnak számítottak volna. Teltek a napok, hetek. Az erő fogyott, meg a remény is. Lassan csonttá és bőrré soványodtak. Menekülés nem volt. Hárman megkísérelték. Reménytelen próbálkozás. A lakosság az idegenektől rettegett. De legalább annyira saját karhatalmától. Az idegeneket azonnal jelentették, különben nekik is meggyűlt volna a bajuk. A három szökevényt elrettentésként közszemlére állították. Tudomásukra hozták, hogy innen nincs menekülés.- Addig lesztek itt, amíg a város fel nem épül! Büntetésből, amiért városukat valakik lerombolták. Amihez nekik semmi közük sem volt. A tábori élet és a munka szörnyű körülményei, az éhség, a kilátásta- lanság egyre kishitűbbé tette őket. Napról napra fogyott az erejük is. A silány kölesleves nem pótolhatta az elfogyasztott emberi energiát. A szervezet lassan a saját tartalékait emésztette fel. Sokan reményüket vesztették. Nem várták meg a feltartóztathatatlanul közelgő halált, inkább elébe mentek. Többen felakasztották magukat... nemhogy fellázadtak volna rabszolgatartóik ellen. Soraik egyre ritkultak. Állandóan ellenőrizték erőnlétüket. A módszer felettébb egyszerű volt. Meztelenül elvonultak a tábori hivatalnok előtt. Ehhez nem kellett orvos. A fogoly fenekén kitapintotta a bőrt... Ha nagyon lötyögött, mert az izomzat már elsorvadt alatta, félreállította őt. A végleg elgyengült emberi roncsoknak már nem kellett dolgozniuk. Elkülönítve élték le utolsó napjaikat, óráikat. Végkimerültségben pusztultak el. A hullákat éjszakánként szállították el teherautókon. Nemrég még embereknek számítottak, s úgy dobálták őket a kocsik platójára, mint semmirevaló kacatot. Ennyit ért akkor az emberi élet Sztálingrádban. A halál megváltás Hát az orvosok? Ha voltak is, gyógyszer, kötszer nélkül nem segíthettek. A ruszin Dodok Péter, mivel ismerte a nyelvet, írnok lett. De továbbra is rabszolgasorban, mint Csoda? Gondviselés? Az ember sorsát valóban a csillagok vagy a gondviselés határozná meg? Jó lenne tudni... Tény, hogy váratlan esemény történt. A táborban elterjedt a hír: a csehszlovák állampolgárok hazamennek. De ki hitt már akkor valakinek is? Már annyiszor becsapták őket! S amiben nem hittek (csak lelkűk legmélyén reménykedtek), beteljesedett. Ruzsik László, aki már leszámolt az élettel, a hazatérés reményében új erőre kapott. Még egy utolsó próbát kellett tenniük. Vizsgáztatták őket, tudnak-e szlovákul. Mert bizony németek és magyarok is a csehszlovák állampolgárok közé álltak. Ennyi füllentés a menekülés reményében utólag is megbocsátható nekik. Nemsokára elindultak. Keserves, végtelennek tűnő út után érkeztek haza. Nem mindannyian. Itt is szedte áldozatát a a halál. A legyengült emberkék itt végezték földi pályafutásukat. A hullákat az utolsó vagonba rakták (micsoda előrelátással szervezett út!), és ha valahol a mozdony vízmosta árok mellett haladt, a masiniszta megállította a szerelvényt. Az^orök a hullákat gyorsan beszórták az árokba, néhány lapát földet dobtak rájuk. Ennyi volt a temetési szertartás. Ennyire becsülték az embert, minden érték megteremtőjét ... xxx Ruzsik László nyolcvanéves múlt. Hinni se akartam. Akár két évtizeddel is kevesebbnek tűnik. Öregségére szülőfalujában - Tardoskedden - épített házat. Végül mégis úgy döntött - itt marad. Felsőtúron. Napjai most is munkával telnek. Ki mondaná, hogy a háború utáni Sztálingrád poklából menekült? Zsilka László Sztálingrádban kő kövön nem maradt
