Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)
1993-02-07 / 5. szám
t 1993. II. 7. Miért nem emlékezett Dubcek Ceausescu látogatására? Alexander Dubéek emlékiratainak létezése 1992 nyarán vált ismertté, de miközben az érdeklődők széles tábora a hiteles tájékoztatást várta, a szerző személyes tragédiája megzavarta a helyzetet. Ezért bizonyultak hasznosnak a Národná obroda novemberi és decemberi számaiban közzétett emlékiratrészletek, melyek közül a Beszélgetés a dinoszauruszokkal című első rész meglepetéssel is szolgált, - mintha ismeretlen cenzor avatkozott volna be a helyzetmagyarázatok átszerkesztése érdekében. A Csehszlovákia elleni 1968-as agresszió közismert. Nem figyelt fel azonban a történetírás Brezsnyev taktikájára. Augusztusig durván fenyegette az „emberarcú szocializmus“ vezéreit, a megrohanás előtti utolsó hetekben azonban a megnyugtatás módszereit választotta Tito, Kádár János és főleg Nicolae Ceausescu baráti látogatásának megszervezésével. A román delegáció az utolsó napok hangulatát volt hivatva megszépíteni. Meglepetésként hat, hogy Ceausescu egész szereplése kimaradt Alexander Dubcek emlékirataiból, így az első fejezet nélkülözni kénytelen a román vezér háromnapos lelkesítő megnyugtatásait. (Národná obroda, 1992. november 25.) Az emlékiratok bírálatának jogát csökkenti a tény, hogy a szerző már nincs az élők sorában, így nem magyarázhatja meg a hiányosságot. Az ügy történelmi súlya alapján azonban ismertetni kell a tényeket, összegezve a kiselejtezett nyilatkozatokat, melyek ismeretében világossá válik, hogy közvetlenül a megrohanás előtt Brezsnyev parancsára pontosan bemért félrevezetések és megnyugtatások sorozatát vetették be a küzdelembe. Bevezetésül szokatlan tételt kell kimondani, hangsúlyozni azt az álláspontot, hogy Ceausescu Brezsnyev leghűségesebb, szolgalelkü csatlósa volt, egész nemzetközi és erkölcsi magatartásával. A Csehszlovákia elleni támadás huszadik évfordulója idején, 1988 nyarán a még hatalmának teljében garázdálkodó vezérnek, Ceausescunak a budapesti szamizdatban (Beszélő, 1988. 24. szám) felvetettem a kérdést: ,, De lehetséges-e, hogy nyolcvannégy órával a katonai hadművelet elindítása előtt Ceausescu nem tudott semmit?" A kérdést fel kellett tenni, mert az 1968-as augusztusi román delegáció a békehirdetés, a megnyugtatás és a baráti biztonságba ringatás hangulatkeltéseivel sikerrel kábította el az egész dubce- ki vezetést. Ceausescu negyedszázados nemzetközi hírét és kötéltáncait ma már a világ félrevezetéseként kell lezárni, mint a demokratikusabb magatartás és a szovjetellenes helyezkedés hamiskártyáit. (Kínával kiépített kapcsolatát, Izrael elismerését, lényegtelen kérdésekben szembefordulását a szovjet külpolitikával az Egyesült Nemzetekben stb.) A valóságban azonban Brezsnyev legmegbízhatóbb csatlósa volt, Csehszlovákia megtámadásának elutasítása kétségtelenül moszkvai egyetértéssel született meg. Bár Ceausescu háromnapos, 1968. augusztus 15-étől aug. 17-éig tartó, békét hirdető népámítása kimaradt Dubőek emlékirataiból, a szerző mégis kénytelen rögzíteni a természetellenesen létrehozott nyugodt légkör hangulatát: ,,Augusztus 20-án Prága csendes volt, meleg, napos időjárással. Olyan gondolat, hogy pár óra múlva tankok gázolnak át rajtunk, akkor elképzelhetetlen volt." (Národná obroda u. o.) Az új moszkvai hadicsel nem okozott nehézséget, Andropov úrék számára az volt a lényeges, hogy Ceausescu baráti hőzöngése és az általános szocialista egyetértés hangsúlyozása manipulálja az utolsó órákat a biztonságos csehszlovák közérzet befogadására. Mint Duböek is vallja, a siker teljes volt, a csehszlovák vezetés szentül hitte, hogy minden megoldódott. Napjainkra csak az marad kérdéses, hogy a háromnapos Ceausescu-mámor miért maradt ki Duböek emlékirataiból, bár Zdenék Mlynár sem említi (Mráz Prichází z Kremlu). Elképzelhetetlen, hogy Duböek elfeledte volna Ceausescu háromnapos diadalmenetét, mert ugyanakkor pontosan emlékezett találkozására Titóval és Kádár Jánossal: ezért kell bizonyosnak tekinteni, hogy az esemény kiemelése az emlékiratból ismeretlen tettesek beavatkozásának az eredménye. Ceausescu színpadi szerepeltetése közvetlenül Csehszlovákia drámája előtt sikerrel hitette el Csehszlovákia polgáraival, hogy a dubéeki irányzat hazai és külföldi vonatkozásban egyaránt tökéletesen szilárd, de tételei csak 1968. augusztus 20-áig voltak érvényesek, amikor a támadás döbbeneté elsöpörte az illúziókat. A „dinoszauruszok“ fejezetében Dubéek megemlíti Kádár Jánossal való villámtárgyalását Pozsony mellett 1968. aug. 17-én, de mint jelzi: ,, Később értettem meg, hogy Brezsnyev parancsára találkozott velem. “ Ezért kell érthetetlennek tartani, ha Alexander Duböek csak Kádárt gyanúsítaná, de nem ismerte volna fel, hogy a Ceausescu-féle karnevált is Andropov diktálta. Ceausescu nem működött elszigetelten, érdemes emlékezni Vasil' Bil’ak helyezkedésére, aki 1968-ban makacsul és következetesen bírálta az „emberi arcú“ demokráciát és sajtószabadságot, mégis augusztus 16-án - nem kétséges, hogy Moszkva parancsára - kimondta a televízióban a nagy valótlanságot: ,.Szeretném hangsúlyozni, hogy azok a különféle hírek, melyek szerint szovjet elvtársaink a január előtti helyzet visszaállítására törekvő erőket támogatták, valótlanok." (Új Szó, 1968. augusztus 17.) Ugyanott gátlás nélkül vállalja Bil'ak Dubcek egyéniségének értékelését: ...... a N ovotny-érában rendszeresen hangoztatták: Szlovákia a köztársaság gyenge tagja, ezt az állítást azonban a történelem nem igazolta, mert 1963 óta Szlovákia Kommunista Pártját már Dubcek elvtárs vezette." Az augusztusi erkölcsök tisztázása érdekében a „behívólevélbőr ‘ is idézni kell, mely első ízben a moszkvai Pravdában látott napvilágot 1968. augusztus 21-én: ,,Ezek az erők piszkos kampányt szerveztek egyes funkcionáriusok lejáratására, köztük a CSKP olyan tagjai ellen is, akik bátrak voltak nyilvánosan felhívni a figyelmet a fenyegető veszélyre... Piszkos kampányukban eljutottak a Szovjetunióval való szövetség elleni támadásokig is." (Magyar Nemzet, 1968. augusztus 22.) A román vendégek kultusza az augusztusi napokban a sajtótájékoztatás élére tört. Az Új Szó 1968. augusztus 15-én az első oldalon mutatta be Ceausescu barátságos arcképét, a román vezér még otthon elmondott, előző napi beszédéből vett idézet kíséretében: ,,A Varsói Szerződéssel kapcsolatban Ceausescu kijelentette, hogy e szerződés az imperializmus ellen irányul, nem lehet ok arra, hogy a hadsereg beavatkozzék más szocialista ország, a Varsói Szerződés tagállama ellen. " Ekkor már Ceausescu pontosan tudta, hogy - brezsnyevi utasítás szerint - az agresszió pillanatában, távolmaradással kell majd tüntetnie. Augusztus 16-án Ceausescu és Ludvík Svoboda elnök a prágai vár tróntermében aláírták a csehszlovák-román barátsági, együttműködési és kölcsönös segélynyújtási egyezményt, az aláírás csoportképét a sajtó első oldalon mutatta be. (Új Szó, 1968. augusztus 17.) Ceausescu augusztus 15-én érkezett Prágába, 17-én utazott el. Búcsúbeszéde szerint: ,,Megbeszéléseink lehetővé tették számunkra, hogy a teljes kölcsönös megértés szellemében tárgyaljuk meg baráti kapcsolataink megszilárdításának rendkívül jelentős kérdéseit... Engedjék meg végezetül, hogy kifejezést adjak azon meggyőződésemnek, miszerint látogatásunk hozzájárul a szocialista országok baráti kapcsolatainak megszilárdításához, és a világ szocialista rendszereinek, nemkülönben a munkásmozgalom egységének megszilárdításához. “ (Új Szó, 1968. augusztus 18.) Így zengte a félrevezetést a tőrbecsalás nagymestere, Nicolae Ceausescu. Kár, hogy ismeretlen erők a jeles beszéd szerzőjét törölték a „dino- szauroszok“ közül. Vagy mindezt Alexander Dubcek elfelejtette? Ceausescunak nem volt elég a teljes egység hangsúlyozása, augusztus 17-én még a különrepülő- gépröl is táviratot küldött Ludvík Svoboda elnöknek és Alexander Dubőeknek: ,.Ebből az alkalomból mind önöknek, pártjuk tagjainak, mind országún valamennyi dolgozójának azon kívánságunkat tolmácsoljuk, hogy további sikereket érjenek el Csehszlovákia szocialista építésében." (Új Szó, 1968. augusztus 1.). így zengte a biztató ihletet az ügynök búcsútávirata. Ezek alapján kell azonban megértenünk, hogy Dubőek augusztus 20- án elképzelhetetlennek tartotta Csehszlovákia katonai megroha- nását. Bár további három nap után Ceausescu elhatárolta magát a katonai agressziótól, ma is érvényes kérdésként kell feltenni 1988-as észrevételemet: ki hiszi el, hogy három nappal az agresszió előtt Ceausescu nem tudott semmit? Mert a valóságban nemcsak mindent tudott, hanem részese volt a nagy akció előkészítésének, az agressziótól való elhatárolódás pedig kettős haszonnal járt, növelte Brezsnyev háláját, mert az egész dubéeki vezetést éjszakai megbeszélése közben sikerült simán letartóztatni. Az sem volt közömbös jelenség, hogy a nyugati világ erkölcsi elimeréssel, jutalmak kiutalásával tisztelte meg Ceausescu bátor és hősi szolidaritását Csehszlovákia népével. Dubéek külföldi és hazai tapasztalatai közismertek voltak, nem csoda, ha halálos „balesetét“ a moszkvai Izvesztyija is „Merre halad a KGB“ cím alatt 1993. január 13-án gyilkosságnak minősíti (Pravda 1993. január 18.) Szergej Grigorian szerint: ,,Alexander Dubőek tragédiája és moszkvai meghívása között összefüggés van ugyanúgy, mint Jaroszevicznak és feleségének moszkvai meghívása és meggyilkolásuk között... Dubőek és Jarosze- vicz meggyilkolása természetesen csak feltételezés, de már bizonyos tények kezdenek az eseményekhez ragadni.“ Hazai vonatkozásban meg kell állapítani, hogy a világszerte ismert politikus különös haláláról máig sem kapott a nyilvánosság elfogadható tájékoztatást, nem is beszélve a gépjárművezető különös viselkedéséről. Dubőek emlékiratainak tagadhatatlan átszerkesztése összefüggést sejtet a történelmi emlékezés és a szerző különös végzete között, ezért az igazságkeresésnek is ezen a vonalon kell elindulnia. Janics Kálmán TI /fost, hogy végre, január ll/l végére lehullott a hó, ^ jutnak eszembe sokféle történetek, gyermeki csacska- ságok a régi havasabb telekről. Mert hajdan a telek se voltak oly zsugoriak, mint mostanság, amikor hozzánk is majdhogy be nem költözött Afrika, ahol a havat állítólag cukroslisztnek nézik. Illetve annak nézték gyermekkorom régi, boldogan idilli történeteiben, mert mivelhogy mostanság már a néger is tudja, hogy a hóba nem illik mezítláb lépni. Régen bizony ezt még mi sem tudtuk, mert ha nem volt cipőnk, csintalan gyermekként ki-kifu- tottunk a pitvarból mezítláb, hogy megnézzük, milyen hideg is' tudtam, hogy miféle sors vár szegényre. És valóban. Az ő sorsa is beteljesedett. így ment ez aztán napestig. Én építgettem a hóembereket, ő meg döntögette. Este aztán békét kötöttünk. Az én diadalmasan győző kis vitézemet rábeszéltem, hogy építünk még egy szép vitézt éjszakára, s azt csak reggel szabad majd legyőzni. így is történt. Az unokám baráti búcsút intett a délceg hóembernek, megbékélve vonult le a csatatérről, hogy éjszaka új erőt gyűjthessen új diadalokra. Na de amint mondtam, most nem ilyesmikről akarok mesélni, mert manapság még mindenkinek van cipője; legalábbis egyelőre még van, s majd ha nem lesz, mert igen affelé tendál ez a világ, akkor előkeresik majd az emberek a régi kalendáriumokat (újra úgy se lesz pénzük), és elolvassák azokat a szomorúan ríkató történeteket is a megfagyott gyermekről meg miegymásról. Most azonban legyünk még egy kicsit vidámak, s pártoljunk a vidámabb történetekhez, melyek hátha meghosszabbítják a jókedvünket. Egy ilyen történetet mondok el most én is. Történt egyszer, nem is olyan régen, talán néhány éve, amikor lehullott az első hó és én a kicsi unokámmal, Misivel menten lefutottam a ház elé hóembert építeni. Miközben az unokám boldogan kacagva hempergett, bukfencezett a frissen hullott puha hóban, én egymás után görgettem egyre nagyobbra a vígan hízó hógubancokat: egyet a hóember lábának, egyet a hordónyi hasának, egy kisebbet pedig a fejének. Amikor aztán a három hógubancot megfelelően egymásra raktam és kavicsból szemet, szájat, orrot is varázsoltam a hóembernek s a mellényére gombokat tűztem, kicsi unokámnak tátva maradt a szája az ámulattól, mert ő még ilyen csodát nem látott. De csak egy pillanatig maradt meg az ámulatban, mert a következőben vidám rikkantással nekirontott a hóvitéznek, és a földre, illetve a hólepedőre döntötte. Megütköztem, és a szívem mélyén elszomorodtam, mert e huszáros rohamra nem voltam felkészülve, de aztán az unokám örömtáncát látva a hóvitéz tetemén, megenyhültem, mert ki is állhatna ellen a gyermekded emberke Őrömének. Gyorsan építettem hát egy másik hóembert, most már némiképp silányabbat s kevésbé díszeset, mert úgy is Reggel aztán a nagy diadalvágytól már reggelire se maradt nagyon ideje. Alig lépett ki a ház kapuján, mentem rohamot fújt, és nekirontott a derűs napfényben mosolygó hóvitéznek. Hanem amilyen nagy volt a diadalvágya, oly nagy lett a csalódása, mert a hóember most derekasan ellenállt a rohamnak, s unokám meglepetten a hóba huppant, ott is maradt sírásra görbülő szájjal. Én pedig egy villanásnyit kacagtam, de bár annyit se tettem volna, mert unokám azt hitte, hogy a hóember pártjára álltam, s ettől a szája még görbébbre fintult. Rá kellett hát vigasztaló- an hunyorítanom.-Ez a rusnya hóember az éjjel bizony megerősödött. feszesnek találtam amit H mondtam, mert a kisu- nokám is megváltoztatta a szája szögletét, és most már kellő tisztelettel jobban megnézte az éjszaka csonttá fagyott hóvitézt. Úgy tett, mintha értené, mi is történhetett. És ezen most magam lepődtem meg leginkább, mert bizony gyakran van úgy az életben (méginkább a politikában), hogy az ember fia sorra döntögeti ellenfeleit, míg aztán nekifut egy csonttá fagyott hóembernek, és egyből seggre ül a hideg hóba, hogy kijózanodjék. Kijózanodjék és elgondolkozzék az élet földszintes igazságain is. Szőke József
