Vasárnap - családi magazin, 1993. január-június (26. évfolyam, 1-22. szám)

1993-01-24 / 3. szám

ŐBUJ&SBflB * Ne m az egész testével, csak a két karjával és az ujjaival táncolt. Szokatlan koreográfiát tolmácsolt a Magyar Televízió Top- show című szórakoztató műsorában Michael Kropf. Lépések és fordulatok nélkül, egy helyben állva, a kezével és a gesz­tusaival mondta el, hogy egyszer minden véget ér, az álmok, a nyarak, az éjszakák ugyanúgy elszállnak, mint az ifjúság. Tiszta, plasztikus, érzelemdús mozdulataihoz a legbensőbb énjét adta. Mindent érzékeltetni tudott, amiről a zene szólt és mindent elhitetett, ami a dalszövegben volt. Kínzó vágyakat és erős reményeket jelenített meg a pillanat tört része alatt, meg nem történt csodákra utalt és elmúlásra, végső búcsúra, de ha akarjuk, még tűzhet ránk a fény, biztatott egyetlen szó nélkül. Michael Kropf osztrák táncos. Tizenöt éves volt, amikor a bécsi balettintézetből a budapestibe iratkozott, s két évvel később, miután végzett, Münchenben kezdte el pályafutását. 1985 őszén már Markó Iván együttesében, a Győri Balettben táncol, egyetlen évig. Bécs, Salzburg, Klagenfurt, München, majd a kanadai Calgary következik, aztán ismét Budapest, Szakály György szerepét kapja meg a Madách színházbeli Macskákban. Két hónapig készül a szerepre, de két órával az első előadás előtt le kell mondania róla. Megsérül a színpa­don, siker helyett gyógykezelések sorozata vár rá. László Péter háromperces koreográfiájával, a Máté Péter- dalra komponált, drámai töltésű „kétkezessel“ lépett most újra előtérbe, s ha eddig még nem derült volna ki, mára bizonyossá vált: Bécs veszített, Budapest nyert vele. • Kevésnek találta, amit otthon tanult, azért lett tizenöt évesen pesti balettnövendék?- Bécsben csak az opera és az operett jó, a balett nem iga­zán, ezt már gyerekfejjel is tud­tam. Tizenkét évesen Franciaor­szágba kerültem, egy cannes-i táncstúdióba, de már azelőtt is gyakran megfordultam Pesten. Tízéves lehettem vagy tizenegy, nem ez a fontos. A találkozás. Seregi László koreográfus kint volt Bécsben, meglátott az Ope­rában, és meghívott egy süte­ményre a büfébe. Ő segített az­tán abban, hogy Pestre járhas­sak; előbb csak előadásokat nézni, később tanulni. Kezdet­ben egy-egy hétre jöttem csu­pán, majd két kemény évre. Ma­gyarul ugyanis egyetlen szót sem tudtam, szakmailag pedig, a többiekhez képest, nagyon gyenge voltam. A pesti iskola valóban színvonalas, be is pó­toltam a lemaradásomat. Tizen­hét évesen elmentem próbát táncolni a müncheni Operába és felvettek. John Cranko Rómeó és Júliájában, Béjart Bolerójá- ban, s Peter Marcus Max és Móricában kaptam feladatot. A legjobban az utóbbit szeret­tem, talán mert abban volt a leg­nagyobb sikerem. A karakter­szerep mindig izgalmas lehető­ség, abban mást tudok nyújtani, mint a többiek. Forogni, ugrani meg lehet tanulni, az testi adott­ság kérdése, az alakítás viszont, hogy mit csinálok és hogyan, egyéni dolog. • München után Győr követke­zett. Vágyott vissza Magyaror­szágra?- Vágytam, de az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Mün­chenben engem kirúgtak. Igaz­gatóváltás volt a színházban, s aki jött, az megnézés nélkül elküldött huszonhat embert. Azt mondta, neki kevesebb is elég... mehettem, amerre lát­tam. A legszimpatikusabbnak Markó Ivánékat találtam. • Kontrasztok, Memento, Jön a cirkusz! Gyorsan otthonra ta­lálhatott Győrben, hiszen több da­rabban szerepelt.- Én ma is becsülöm az ottani táncosokat, de Iván mellett nem éreztem jól magam. Naponta több mint tíz órát próbálni, sze­rintem, értelmetlen dolog, fizikailag pedig egyenesen ki­merítő. Mire színpadra lép az ember, elfogy minden ereje. A Jön a cirkusz! próbáin már tudtam, hogy nem sokáig mara­dok. Egyetlenegy jelenettel baj­lódtunk: másodpercek alatt kel­lett elhagynunk a színpadot. Én voltam az első, akinek ki kellett szaladnia, de mert a díszlet sem állt még pontosan a helyén, ne­kirohantam egy vaskocsinak és megsérült a sípcsontom. Iszo­nyúan fájt, az orvos azt mondta: csonthártyagyulladás, két hónap pihenő. Lépni sem tudtam, de csak egy hetet kértem Ivántól és azt is úgy, hügy ülök a próbán és figyelem a többieket, aztán beál­lók. Iván hallani sem akart erről, engem nem érdekel, mi történt, felelte, holnap a színpadon akarlak látni. Ez volt az első pillanat, amikor azt mondtam: nagyon sajnálom, ez nem az én emberem. Ha nem érdekli őt, hogy össze kell varrni a lábam és két hónapig rá sem állhatok, akkor... na de négy napot hagy­tam csak ki, nem is egy hetet. „Azt hittem, égés lesz... ‘ (Oláh Csaba felvétele) Michael Kropf útjai • Újabb rossz pontokat mivel szerzett?- Más nem volt, csak ez. Iván úgy nézett rám, mintha megsér­tettem volna. A lavina elindult, de azt mondtam: a nyári turnét még végigcsinálom. Szegedre mentünk a Szarvassá vált fiúkkal, majd Bayreuthba a Tannháuserral és utána szól­tam csak neki, hogy szerződést bontok. Két percig nézett rám, aztán azt felelte, hogy jó. Azóta nem találkoztunk. • Mennyit tudott meg Markó Iván az akkori Michael Kropfról? Azok a darabok, amelyekben sze­repet kapott, mekkora lehetősé­get adtak tehetsége felmutatá­sára?- Szerintem Iván sem tudta, milyen táncos vagyok, legfeljebb azt vehette észre, hogy a forgás az erősségem. Mást nem na­gyon. Ha én rosszul érzem ma­gam valahol, ott produkálni sem tudok, más kérdés, hogy Győr­ben erre nem is volt igazán lehe­tőségem. San Remóban és Cal­gary ban igen, Kanadában, Stra­vinsky Tavaszünnepében nagy tapsot kaptam. • Győrből egyenesen Kanadá­ba ment?- Nem. Pest, Párizs és Mün­chen volt még előtte. Pesten külföldi filmekben szerepeltem, koreografáltam és fotómodell voltam, Párizsban manöken, Münchenbe pedig ugyanaz az igazgató hívott vissza, aki kirú­gott. • Bántotta ót a lelkiismerete?- Sokkal prózaibb oka volt rá. Műsorra tűzte a Max és Móricot, s mindenkitől azt hallotta: en­gem hívjon vissza a szabóle­gény szerepére. • Calgaryben eszébe sem ju­tott, hogy hosszabb időre ma­radjon?-Messze van az, és külön­ben is... Pest sokkal kedvesebb a szívemnek. Kisebb-nagyobb megszakításokkal már a nyolca­dik évemet töltöm itt, és a szülé­imhez is közelebb vagyok. • Most, hogy egyetlen hiba nélkül és választékosán beszéli a magyar nyelvet, gondolom, még inkább otthon érzi magát Pesten.-Szeretem ezt a várost na­gyon. Szeretem, mert engem is szeretnek itt. Csak az első hó­napok voltak nehezek, amíg semmit sem értettem. Hiába akartam beszélni, nem ment. Az ipszilonnal volt a legtöbb bajom. Azt a szót, amelyben észrevet­tem, sem elolvasni, sem kiejteni nem voltam képes. Szörnyű do­log, amikor az ember nagyon akar valamit, és nem sikerül neki. • Mint a Madáchban, a Macs­kákban.- Ha próba közben ér a bale­set, akkor azt mondom, értem., de nem! Előadás előtt két órával rosszul léptem a színpadon, egyszer csak reccs, elszakadt az Achilles-inam. És kész, el­úszott a nagy lehetőség. Bécs­ben, iskolás koromban kétszer kellett műteni a térdemet, de egyik sérülés miatt sem voltam annyira oda, mint ettől. Még az is megfordult a fejemben, hogy végleg abbahagyom. Mivel vi­gasztalhattam volna magam? Azzal, hogy a nyolcvanévesek közt én voltam a legjobb 3 gyógytornán? Sem a tánc, sem a koreografálás, sem a ta­nítás nem érdekelt, akkor leg­alábbis azt hittem, de nem soká­ig tartott az elkeseredésem. László Péter, a Madách Színház balettegyüttesének vezetője kö­rülbelül tíz éve ismer. Klagen­furtban vitte színpadra a Trisztán és Izoldát; abban én is táncol­tam. Még gipszben volt a lábam, de már jött, hogy szóljon, ba­lettestre készül az együttese, és kapok egy számot tőle. Na jó, mondtam, sokszor segítettél már rajtam, de cikizni azért nem kell. Én komolyan gondolom, fe­lelte, tényleg komolyan. Amikor elmesélte, mit szeretne, irtóra megijedtem. Akkor is féltem, amikor a bemutató volt. Az egész előadás arról szól, hogy ki tud jobban és többet forogni, erre jövök én, aki meg sem tud mozdulni. Azt hittem, égés lesz, még el sem kezdtem a számot, de már szerettem volna láthatat­lanná válni. Nem is tudtam, mi történt a nézőtéren, akkora csönd volt. Az elismerés, hogy én kaptam a legnagyobb tapsot, engem lepett meg a legjobban. • A sírás a szám végén, amikor a dal már egyértelműen az elmú­lásról szól, kinek az ötlete volt?-Az enyém. És nem kellett megszenvednem érte, jött ma­gától. Elmutogatni sokan tudnák ezt a számot, de nem az a nagy feladat benne. Itt az a fontos, ami belülről jön a mozdulatok­kal, hogy irányítani kell a lelke- met. És ellenőrzni, féken tartani az érzelmeimet, az a nehezebb. • Háromperces koreográfiával ritkán arat ekkora sikert a táncos, ehhez valóban kell valami plusz, talán éppen az egyéniség va­rázsa.- Amíg dolgoztam, folyt rólam a víz és hónapokon keresztül egyvalamit próbáltam, nem volt részem ennyi elismerésben. Ezt én magam sem értem. Nem ad­ja magát játszi könnyedséggel ez a szám sem, hiszen annyira beleélem magam, hogy még utána is remegek, de azt kell hogy mondjam: csináltam én már ennél sokkal nehezebbet és megeröltetőbbet is. • Tehát folytatja, vagy inkább most kezdte el újra?- Orvosilag egészséges a lá­bam, csak éppen táncolni nem úgy tudok vele, ahogy szeret­nék. A Macskákba már nem ál­lok be, az biztos. Olyan felkérés­re fogok majd igent mondani, amelyben százszázalékos tel­jesítményt nyújthatok. A kilencvenöt százalékos mun­ka nem elégít ki. Most a Provi­dencia Spartacus sportegyesü­letnél tanítok ritmikus sportgim­nasztikát és amire nagyon büsz­ke vagyok: országos bajnoksá­gokat nyernek a növendékeim. Ha csak óraadó tanáruk lennék, az is örömmel töltene el, mert nagyon tehetségesek, de a tán­con kívül más is van... a lelkű­ket, az egyéniségüket, az ízlés­világukat formálhatom. Aztán a nemrég alakult Budapest Ba­lettnél is számolnak velem, olyasmi, hogy visszamenjek Bécsbe, meg se fordul a fejem­ben. Én már Pesten vagyok otthon. Szabó G. László Geena Davis bájos vonásait elnézve nemigen gondolná az ember, milyen konok és kemény egyéniséget takar a babaarc. Az 1957-ben született szí­nésznő hamar eldöntötte, mit akar. Miközben színjátszást ta­nult a Boston Universityn, fotó- modellként kereste meg a kenye­rét, így dupla eséllyel indulhatott a siker felé. A szerencse hamar rámosolygott, egy sikeres próba- felvétel, s máris Dustin Hoffman női énjének öltözőtársát alakí­totta az Aranyoskám című ko­médiában. Már ott feltűnt, hogy nyúlánk alakja egy-két fejjel a csak játéktudásban óriási Dus­tin fölé magasodik. A Fletch cí­mű filmben már a Chevy Chase játszotta újságíró főnökét alakít­ja, majd három film következik Nagyon baba! a „Léggyel“, azaz Jeff Gold- blummal: a Transsylvania 6-5000. majd David Cronenberg horrorremeke, A légy, s egy kis szünet után A földi lányok kap­hatók. Nem csoda, ha közben Jeff úgy megbabonázta, hogy ha­bozás nélkül egybekeltek. Ha egyszer úgyis mindig együtt vannak... Időközben egy váratlan, de jól megérdemelt kitüntetés, Az alkalmi turista című filmben ala­kított, érzékeny kutyaidomámö figurájáért megkapja a legjobb női epizódszínésznő Oscar-díját. Ezután nyomban újabb nagy sze­rep, az azóta Batmanjeiröl híres Tim Burton Kísértethistória című filmjében, Alec Baldwin párja­ként egy vidám szellemet játsz­hatott. Futólag megemlítve az 1990-es Viszem a bankot című opust Bill Murray-veI, máris a je­lenben vagyunk és a legnagyobb szerepnél: Thelma, a keményfe­jű leányzó Ridley Scott Thelma és Louise című filmjében. A Lou­ise-t alakító Susan Sarandonnal együtt meg is kapták az Oscar- nominációt, de míg a film szerel­meseinek szavazatait kétfelé osztotta a kettős jelölés, azalatt a háttérben „a bárányok nevet­tek“, s Jodie Foster sétálhatott ki a díjátadásról zsebében az új Oscarral. Geena most bizonyít­hatja, milyen konok teremtés: legújabb filmjében, Penny Mars­hall (Ébredések) édesbús komé­diájában, a Micsoda csapatban baseball-üdvöskeként mutathat­ja meg, hogy ugyanolyan ke­mény fából faragták, mint az ütőjét. Amerikában a közönség már szavazott: a film óriási kasz- szasiker lett, s nem vitás, hogy Geena Davis a jövő évi Oscar- osztásnál is eséllyel pályázik. (Lg) 19931.24.

Next

/
Thumbnails
Contents