Új Szó, 1993. december (46. évfolyam, 280-304. szám)

1993-12-07 / 285. szám, kedd

KULTÚRA tÚJSZÓ« 1993. DECEMBER 7. LEGYEN. VAGY NE LEGYEN VÉRCSAPOLÁS AKÖZÉPISKOLÁKBAN?... Nem kellett nagy képzelőerő ahhoz, hogy az Új Szóban közölt írása alapján magamra ismerjek. Az volt a szándékom, mindjárt válaszolok a nem éppen hízelgő sorokra, ám miután néhány napon belül nem volt időm az írásra - nem tartozom ugyanis az unatkozó emberek közé -, úgy gondoltam, később már nem érdemes. Annak, hogy mégis tollat ragadtam, a november 9-én megjelent Önről szóló írás az oka. Nem vagyok íróember, ezért nem is köntörfalazok tovább - mint ahogy azt Győry Attila tette -, hanem a lényegre térek. Annyit még hadd jegyezzek meg, válaszomban mindkét írással kapcsolatban igyekszem kifejteni véleményemet. Valóban a jó szándék vezérelt, amikor azt mondtam a szerzőnek, magyar szakos tanár létemre nem éppen az ő könyvét fogom tanítványaim körében népszerűsíteni. Meggyőződésem, hogy nem ez a Vércsapolás kell sem az én fiataljaimnak, sem másokénak. S ezt nemcsak a gyakorló pedagógus mondatja velem! A könyv borítóját s a szerzőt látva a tanáron kívül az anya is megszólalt bennem (két nagy fiam van). Szülők is olvasták az említett cikket, s beszélgetéseink során bizony nekem adtak igazat - nem nagyon örültek annak, hogy éppen az iskolában árusítják az effajta könyveket. „Én tudom, hogy jó vagyok, és tudom magamról, hogy még fejlődni fogok. Ezt előre lehet tudni, igen. Sokat kell még olvasnom" - mondja magáról Győry Attila. Örülök a fiatalos hévnek, a fiatalokra időnként jellemző túlzott önbizalomnak. Tíz-húsz év elteltével - mialatt sokat olvasott és fejlődött - talán majd kissé bizonytalanabbul állítja: „Talán jó vagyok..., s még mindig sokat kell fejlődnöm, hogy igazán jó legyek." Én - sokéves gyakorlat után is csak azt mondom igyekszem jó tanár, jó nevelő lenni, s minél több jó könyvet adni diákjaim kezébe. Szeretem azokat, akik sokat olvasnak, s véleményt is tudnak alkotni mindenről: az elolvasott könyvről, a környező világról. Arról, ki a művelt, mi a normális. „...Nagyon okos, művelt fiú volt, közgázrajárt, aki nem ismeri, gondolná, nocsak, milyen helyes, csak kopaszra van nyírva. Egyszercsak fölszállt néhány néger, s ő abban a pillanatban váltott. Bepörgött, azt mondta, szálljunk gyorsan le. És ez nem volt megjátszás. A szkín odamegy, jól odavág, visszajön hozzád és megsimogat. Ez normális. A düh már nincs benne, egy adott pillanatban odairányította valakire, az.tán kikapcsolt." (Győry Attila szavai.) Valóban ez a normális? Tényleg ilyen a művelt ember? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekre is keressük a választ egy-egy könyv, film stb. kapcsán. S miután nem nézem hülyének az iskola diákjait (ezt állította ugyanis Győry Attila, aki akkor látott engem életében először), igyekszem nekik mindig egyenes választ adni, még a legkényesebb kérdésekre is. Nagyon sokat foglalkozunk a fiatalokkal, a körükben felmerülő pozitív és negatív jelenségekkel, sokszor kilátástalannak tűnő helyzetükkel... Ám követendő példaként mégsem Győry Attila hőseit fogom ezentúl sem eléjük állítani. Egyetértek vele abban, hogy ne legyenek „kommersz figurák, legyenek műveltek, tudjanak mindent, ne tartozzanak a középszerhez". Azonban egyikük sorsa se legyen „egy ámokfutás, buli, hasis, híd alatti élet", ne legyen belőlük „egy kicsit dilis punk", aki „egy rohadék, egy piszkos, cinikus állat" - ilyenek Győry Attila hősei. A kassai ipari diákjai, vagyis az én diákjaim viszont éljenek mindnyájan emberi módon, emberhez méltóan ahogy szerintem érdemes. HLAVÁCS MÁRIA tanár Kedves Tanárnő, engem igazán a jó szándék vezérelt, mikor nem tettem közzé az ön nevét, de ha már ilyen nyílt levelesdit játszunk, akkor illő válaszolnom. Akár hajlandó is volnék önnel beszélgetni, akár hajlandó is lennék az ipariba amolyan íróolvasó találkozóra ellátogatni és tényleg nyíltan választ keresni arra a kényes kérdésre: vajon egy könyvnek ennyire destruktív hatása lenne a fiatalokra? ön megemlíti, hogy mint gyakorló szülő és pedagógus - sőt, szülők véleménye alapján - teljességgel megvétózná az „effajta" könyvek árusítását. Mejegyzem, a Vércsapolást, mint könyvet, kizárólagosan igazgatói-tanári engedéllyel, bizonyos konzultáció után propagálhattam. Milyen hülyék ezek a mai fiatalok, ötperces bemutató után nem hogy megvették, hanem még spontán hívogatnak is, beszéltetnek, érdeklődnek, és egyáltalán nem arról, miképpen is lehetne droghoz jutni, hogyan lehetne akár 100 fülbevalót szerezni... stb. Érdekes módon őket mindig az írói stílus, megjelenítés, hozzáállás, fantázia és egyéb alkotói „ügyletek" érdekelték. Drága tanárnő, én szomorú vagyok - ön nem értett meg semmi,

t és igazán kívánnám, hogy ezekről az „álproblémákról" nyíltan, amolyan kereszttűzben, a diákok előtt beszélgessünk. Annál is inkább, mert csak napok kérdése, hogy a következő könyvem a piacra kerüljön, és már előre „félek", mert nagyon is botrányos hangulata van a dolognak, a téma, a hangvétel, a látásmód és megjelenítés miatt is. Igen, én jó vagyok, de lehetnék még jobb is, ezt fenntartom. Tehetségemről meg vagyok győződve és, persze, a visszajelzések szerint is tudom, érzékelem, hogy szeretnek. Nem akarom felaprózni a gondolataimat, arról a kényes témáról sem szeretnék írni, hogy ki milyen körülmények között a művelt, mert a műveltség szellemi tulajdonság. Ha az ember művelt, tehát áttekintése van a környezetéről, a kultúráról, attól még lehet brutális. Az író dolga, hogy ábrázoljon, megjelenítsen - ezt továbbra is fenntartom, és ezzel védem az interjúalany ómat, akiről ezt állítottam. (Tényleg művelt fiú volt - az már egyéni és társadalmi probléma, hogy bizonyos ideológia foglyaként jogot formáljon arra, hogy másokat gyalázzon vagy brutálisan megfenyítsen.) Kedves Tanárnő! Nem kívánom - és valószínűleg a diákjai sem kérik önt arra -, hogy példaképeket állítsanak számukra, sem az én könyvem hőseiről, sem másokról. Az ember EMBER. Individuum, aki gondolkodik és szereti függetlenül eldönteni, kit miért kövessen és milyen formában. Már megint védekeznem kell, védeni a saját „hőseimet", helyettük is, mert sehogy sem áll össze a kép: A VÉRCSAPOLÁS hősei mai fiatalok, akik elutasítják a világ szennyét, céltalanul keresik a megismerést, akarnak jók lenni, de ez a világ nem az a világ, melyről ön mesél nekik... Ennyi a bűnük, semmi több. GYÖRY ATTILA f^kolondul szeretted a filmjeit, mert óriási keblekkel megálJĽJ dott nők rohangáltak bennük, mert olyanok voltak, mint a mesék, és a számodra mese volt tulajdonképpen az elteit három hónap is, kegyetlen ugyan a maga hétköznapi valóságában, mint nem ritkán a mesék is, annál felemelőbb a lélek tartományaiban, ahol, lám, mit tesz a véletlen, a kegyes-kegyetlen mesesors, együtt tölthetted a nyárutó és a koraősz e keserédes három hónapját a Maestróval, akivel egyugyanazon napon kerültél körházba, s a hangsúly annak ellenére az. együttön van, hogy ő a maga mediterrán hazájában, te a magad Csallóközében, és hogy a te baluljárásodat vele ellenBERECK JÓZSEF sát, mert történetesen bolondul szereted a Maestro filmjeit, hát ki nem, és távolról sem csupán azért, mert óriási keblekkel megáldott nők rohangálnak bennük, tény viszont, hogy attól a perctől kezdve, amint megtudtad a hírt, noha magad is infúziós indák béklyójában, elesett-kiszolgáltatot tan ugyan, de rádióban, újságban, mindenütt az ő állapotáról érkező híreket vártad, kerested, mintha ludat alatt abban reménykedtél volna, hogy az a nagy latin mágus és misztifikátor, moralista és próféta, tanú és bohóc néked is segít kimászni a slamasztikából, a kettőtök kétség kívül rokonítható szorult helyzetéből, mert hiszen őbenne hogyan is okozhatna immár azon, milyen érthetetlenül törékeny az emberi szervezet, legbelül, a lelkedben azért ujjongtál, hogy ugyanakkor milyen érthetetlenül sokat kibír, hiszen még az sem dőlt el valójában, hogy az anyagtalan és megfoghatatlan határ melyik oldalán folytatódik majd az eseted, már az íráson járt az eszed, a felismerés, a megsejtett misztikus élmény fogalmi megragadásán, és mindannyiszor heves megindultsággal a szívedben hallgattad a rádióban a Sose halunk meg óriási filmslágerét, a Nagy utazást, s a kórházból otthoni kezelésre bocsáttatván, a Maestróról is azt olvastad az újságokban, hogy máris új film ötletét forgatja a zseniális fejében, naná, hogy a betegségéről, HATÁRESET (FELLINI EMLÉKÉNEK) tétben nemcsak azért nem kürtölték világgá a médiumok, mert a bősi vízlépcső kétségtelenül nagyobb (határ)eset, meg aztán hogy jön egy ötven alatti pancreatitis az időskori szélütéshez, amit már a szív korábbi engedetlenséget amúgy is megterheltek, noha a maga módján mindkét baj annak a határnak a közvetlen közelébe juttatott el benneteket, ahol az élni akarás valójában már csak pókhálóból van szőve, ahol már olyan kevés, olyan hihetetlenül kevés elég ahhoz, hogy az ember a határ másik oldalára kerüljön, ahol minden elveszti értelmét: a szerelem, a meggyőződés, a hit, a történelem, mindazonáltal nem szeretnéd, ha bárki is a te szellemi kérkedésediil róná föl e két véletlen haláreset rokonításál, párhuzamba vonájóvátehetetlen kárt holmi földi nyavalya, hiszen, emlékszel, orvosbarátai kérésére egyszer még a liszerdzsik eszid dájetilemájdot, közismertebb nevén az LSD-t is nyugodt szívvel kipróbálta, hogy hatásáról a felemelő és lesújtó látomások, víziók letéteményeseként mondhasson véleményt, s téged már-már a forró hála érzéséig meghatott annak tudata, hogy még elképzelned sem kellett, hogyan hajolnak betegágya fölé az édes nővérek, hogyan simítják el fejvánkosai gyűrődéseit, emelik szájához az enyhítő poharat, törlik le homlokáról a verejtékgyöngyöket, hiszen mináez a te angyalaid, Ildikó, Mária, Deni és Tímea mozdulataiban is megelevenedett, az ő finom, hűvös ujjaik érintésében is testet öltött, s bár őszintén megdöbbentél mert igaz ugyan, tolókocsira szorul, de nem tud szabadulni az intenzív osztályon eltöltött napok feltoluló emlékképeitől, újra átélte a mennyei boldogságnak azt a pillanatát, amikor a nővér közeledett az ágya felé, tiszta fehérben, gyönyörűen, mint egy angyal, s ő azt hitte már, hogy meghall, hogy a paradicsomban van, s ezt az érzését, hogy már meghalt és a mennyországban van, az érsek-barát Silvestrini emlékképe is megerősítette benne, akit Maestro a kórházi ágya mellett látott térdelni és imádkozni az ő lelki üdvéért, s ahogyan te már azt is tudtad, hogy Határeset lesz a címe a majdani írásodnak arról, hogy az emberi élet titka elsősorban abban rejlik, hogy annak az anyagtalan és megfoghatatlan határnak a közvetlen közelében, sőt egyenesen azt érintve folyik, hogy nem kilométerek választják el tőle, hanem csak egyetlen milliméter, a Maestro is az említett, és a kórházi öntudatlan állapota további reminiszcenciáiból-hallucinációiból akarta megírni az élet és a halál határmezsgyéjén játszódó új filmjének forgatókönyvét, s te, aki továbbra is meghallgattál minden róla szóló hírt a rádióban és tévében, elolvastál minden sort az újságokban, tudtad, hogy akár a többi, ez a film is elkészül, ugyanúgy az őszinteség és kitaláció, meghökkenteni akarás és vallomásvágy, föloldozást kívánás és szemérmetlen kéjsóvárság, a nevettetni és megindítani akarás kibogozhatatlan keverékével elmesélve, csak most éppen a Gép indul! Tessék! Ennyi! mellőzésével, s hogy a megborzongató kóma ugyanúgy hozzátartozik, mint az aranylakodalom Giuliettával, ami filmes körökben tényleg unikum, s amelynek meghívójára maga a Maestro rajzolt egy ünneplő párt, öltönyös férfit rózsával a gomblyukában és egy nőt esküvői ruhában, amint két út, a férfi kitérőkkel teli, a nő sokkal egyenesebb útjának kereszteződésében térdepelnek, s fölöttük az angyalok tulajdonképpen azok a gyerekek, akiket a sors megtagadott tőlük, s ennek a filmnek a végére, pontosan három hónapos és kívánt hatásában, lám, egyoldalú lelki szimbiózisotok utolsó napján, csak azért nem került oda a szokásos Fine, mert alkotója és fő protagonistája a valóságból mindössze az örökkévalóságba billent át azon a bizonyos határvonalon, amelynek közelében az élni akarás már csupán pókhálóból van szőve, úgy is mondhatnád tehát, hogy a kép végén örökre kimerevedett, ami pedig téged illet, ha hinni lehet orvosaid szavának, ezúttal megúsztad.. Kis NYELVŐR JÓ A PAP A HÁZNÁL Hozzáedződtünk már ahhoz, hogy egyesek szóláshasználat ürügyén zavaros .kifejezéseket" vetnek papírra. Volt, akinek nem a zsebében szokott kinyílni a bicska, ha valami bosszantó dolgot látott vagy hallott, hanem benne magában („Kinyílik a bicska az emberben..."); olyan is akadt, aki szerint az, aki saját érdekei ellen cselekszik, maga alatt ássa a fát. De amit a napokban olvastam, az, sem marad le nagyon ezek mögött. „Az emberek szemetelnek, elvisznek csapot-papot" - panaszkodik napilapunkban az erkölcsökre egy érzékeny lelkű újságíró. Csúnya dolog a szemetelés, erkölcstelen cselekedet a lopás. Akkor is az, ha csupán csapot lopnak. Még az sem szolgálhat mentségükre, hogy nem tudtak a boltban a boroshordóba csapot venni; sőt az sem, hogy volt ugyan csap, de nem volt rá pénzük. No de papot lopni! Ez talán az anyaszentegyház szerint is főbenjáró bűn. Vagy talán sem csapot, se papot nem loptak az emberek, hanem minden más „ellophatóbb" dolgot, csak az újságíró nem tudta, hogyan kell ezt közölni az olvasóval? Bizonyára így van. A csapot-papot összetett szót vagy a csapot, papot mellérendelő szószerkezetet nem ilyen, hanem egész más helyzetnek a leírására szoktuk használni. Például ha valaki váratlanul otthagy vagy félbehagy valamit, vagy búcsú nélkül távozik, akkor otthagy csapot, papot. Petőfi Sándor Csokonai című tréfás versében arról ír, hogy a debreceni költőt egy vidéki „kálomista pap" barátja levitte a pincéjébe, kinyitotta a hordót, de a csapot fent felejtette. A költőt küldte fel érte; de az nem találván, átugrott csapért a szomszédba, ahol éppen lakodalom volt, és elébe hordtak ételt, italt. „És ím az étel és a bor mellett / És a zenének hanginál / Csapot, papot, mindent felejtett / Csokonai Vitéz Mihály." Petőfi tehát a csapot, papot elfelejt szállóigét alkotta meg ennek a konkrét helyzetnek a leírásával. O. Nagy Gábor Mi fán terem? című könyve szerint ebből a szállóigéből alakult ki az otthagy csapot, papot vagy otthagy csapot-papot szólás. De a szólás csak addig szólás, vagyis addig átvitt értelmű szókapcsolat, amíg meg nem változtatjuk a megszokott alakját. Az alak jelentősebb megváltoztatása konkrét értelművé teheti. Az otthagy csapot-papot azt jelenti: otthagy hirtelen mindent, de az elvisz vagy ellop csapot-papot kifejezés konkrét értelmet sugallhat az olvasónak, hallgatónak. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy szólássá (átvitt értelmű szókapcsolattá) csak a konkrét helyzetre vonatkozóan is érthető kifejezések válhatnak. A konkrét, valóságos csapot, papot elfelejthetjük (Csokonaihoz hasonlóan), ott is hagyhatjuk, ha hirtelen távoznunk kell, de ellopni csak a csapot lehet, a papot már bajosabb volna. JAKAB ISTVÁN MEGKÉSETT VÁLASZ GYŐRY ATTILÁNAK VÁLASZ HLAVÁČ S MÁRIÁNAK