Új Szó, 1993. december (46. évfolyam, 280-304. szám)

1993-12-21 / 297. szám, kedd

KULTURA •ÚJSZÓ' Aszfaltbetyárok - búzatábla - szemeteskuka avagy: út a tisztasághoz és a tartós értékekhez „Nem akarok haszontalan lenni, mint egy szemeteskuka a búzatábla közepén" - válaszolta a műszaki főiskola egyik harmadéves hallgatója, amikor a nyolcvanas évek elején Kassán egy táncháztalálkozón arról faggattam, hogy városi gyerek létére miért táncol az Üj Nemzedék Néptáncegyüttesben. Szűkszavú, szürrealisztikus megfogalmazásának képisége engem akkor megfogott és elgondolkodtatott. Tetszett, amit mondott, mert megsejtettem, sőt, biztos voltam benne, hogy ő és a hozzá hasonló farmernadrágos, pólós fiatalok - akiket az idősebb nemzedék tagjai közül nagyon sokan pejoratív hangsúllyal aszfaltbegyároknak titulálnak megtaláltak és tudnak valami olyasmit, ami az éthoszuk felépítéséhez nélkülözhetetlen, ami a bírálóiknál alighanem különbbé teszi őket. Hogy mi ez a valami? Nos, nem más, mint a népdal, a népzene, a néptánc hatása, ami az érzések sokszínűségének, az emberi teljesség és a valóság mélységének, magasságának, szélességének és hosszúságának olyan tiszta megfogalmazásával bír, mint vajmi kevés más. „Ez egy olyan dolog, amiben nincs protekció! Ki kell állnod a színpadra, meg kell mutatnod, hogy mit tudsz. Minden elsajátított mozdulatért borzasztóan í,okat kell izzadnod, de megéri. Megéri, mert a néptánc, illetve a táncház társaságot tud alakítani, összetartó ereje van" vallotta később ugyanennek az együttesnek egy másik táncosa. Sokat beszélgettem velük, megismertem őket, és jól éreztem magam közöttük - noha én egy kicsit hamarabb születtem, mint ők, s a mi nemzedékünk inkább a színjátszást választotta a művészetek közül, mert azt hittük, hogy ha áttételesen is, de ebben a műfajban őszinte véleményt mondhatunk korunkról, a társadalomról, melyben élnünk adatott Ebben a műfajban egy jó évtizeden át a kassai Szép Szó Ifjúsági Színpad hangja hallatszott legmesszebbre, s váltotta ki a legnagyobb visszhangot. Sajnos, a nyolcvanas évek elejére a szlovákiai magyar kisszfnpadi mozgalom kifulladt. Kifulladt, mint a szlovákiai magyar írótársadalom azon képviselőinek nagy része is, akik negyvennyolc után csaknem mindnyájan faluról kerültek fel a városba, s többé-kevésbé arra a hagyományra építettek, amit a sarlósoktól örököltek. Ennek az ellehetetlenülésnek nyilván több oka is van, és egyszer érdemes is lenne ezek felmutatását elvégezni. Itt most pusztán arra akarok utalni, hogy irodalmunk és a színházunk kompromisszumokkal terhes alkotásai - szerintem nagyon is érthető módon - az ifjúság körében nem váltottak, nem is válthattak ki kellő hatást, mert egyszerűen képtelenek voltak katartikus élményt adni számukra - még ha a sorok közé rejtett üzeneteket, jelzéseket észrevették is. Egyvalami viszont biztos: a nyolcvanas években önmagára és a világra eszmélő nemzedék a mi tájainkon mégis meglehetősen jól látja az értékek válságát, a társadalom - s benne az emberek - magatartásának beteges tüneteit. Azon a táncháztalálkozón, melyet egyszer már említettem, jó volt hallani tőlük, hogy Pilinszky Jánoshoz hasonlóan korunk legveszélyesebben terjedő betegségének ők is a jelenlétvesztést tartják. E felismerés birtokában nem is csoda, hogy egyikük így fogalmazta meg a számukra követhetőnek tűnő magatartásformát, filozófiát: „Rettenetesen nagy tévedésben vannak azok, akik úgy érzik, az a legnagyobb feladatunk az életben, hogy bármi áron is, de másokat megelőzve minél hamarabb feljuss arra a hegycsúcsra, ami képletesen fogalmazva az emberek előtl magasodik. •Mi úgy érezzük, sokkal közelebb áll a valósághoz, ha azt mondjuk: a születésünk pillanatától kezdve mindnyájan a „hegycsúcsról" indulunk, és a halál felé menetelve törvényszerűen ereszkedünk le a lejtőn. Ahogy gömbörödünk lefele, persze por, fű, sár, falevelek tapadnak ránk - és ha nem vigyázunk, az a bizonyos gyermeki tisztaságunk is könnyen bepiszkolódik. Erre kell tehát ügyelni, meg arra, hogy tudjunk megkapaszkodni, hogy ne guruljunk le a lejtőn, mint a sün összegombolyodva." Ez tiszta beszéd, s kétségtelen, hogy abból a forrásból táplálkozik, mint a népdalok. Akit pedig ezek éltetnek, az nem is csoda, hogy nem kíván olyan „haszontalan lenni, mint egy szemeteskuka a búzatábla közepén". Ennél a képnél azért még álljunk meg egy kicsit. Fel kell hívnom a figyelmet arra, nem véletlen, hogy ennek a képzettársításnak a megtételére egy városi fiatal volt predesztinálva, méghozzá egy olyan fiatal, akiről tudom, hogy több más társához hasonlóan kezdetben tisztán az autentikus folklórért élt és halt. Ez utóbbit pedig azért tartom fontosnak megemlíteni, mert azt hittem, hogy megmarad ennek a határai között. Nem így lett! Felfedezte, hogy van érzéke, tehetsége a képzőművészethez is, rajzolni és festegetni kezdett - és az már másoknak is feltűnt, hogy képi látását mennyire meghatározza a folklór kincsestára, jóllehet nem kizárólag az autentikusság jegyében. Mindezt pedig azért hangsúlyozom, mert akik ott voltak a minap Kassán a néptánc-kamarakoreográfiák országos versenyén, láthatták, hogy máris három jól megkülönböztethető irányzat él egymás mellett. Voltak, akik autentikus anyagot állítottak színpadra, mások táncszínházi produkciót mutattak be, de olyan formanyelvet választó koreográfiákat is láthattunk, melyek jellemzője az irónia, a groteszk, sőt az abszurd volt. Richtarčík Mihály Célfotója például olyan remekbe szabott kompozíció volt, mint például Hizsnyai Zoltán vagy Krausz Tivadar egy-egy jó verse. Az irodalomból pedig azért emelem ki ezt a két példát, mert nyilvánvaló, hogy Richtarčíkék valóságlátása nagyon is rokon például az iródiásokéval. Ezt leszögezve abbéli örömömet kívánom kifejezni, hogy ezek az „aszfaltbetyárok" szívós munkával eljutottak oda, hogy a néptánc nyelvén megszólalva a mai problémáinkról is képesek kritikus véleményt nyilvánítani. És meg is teszik. Természetesen nem csak Kassán, hanem Pozsonyban, Dunaszerdahelyen, Komáromban - és másutt is. Hol van már az az idő, és hol vannak azok az emberek, akik a kezdetekkor lekicsinylően és biztosat tudva azt állították, hogy a fiataloknak a népművészethez való fordulása csak rövid idejű hóbort, zsákutcába vezető divathullám! Nem lett igazuk. A kamarakoreográfiák kassai versenyén is láthattuk, hogy a papi pályára készülő fiatalnak, az atomfizikusnak, a magánvállalkozónak, az orvosnak, a mérnöknek is milyen fontos, hogy a megtalált tartós népi értékekhez és az ezeket felmutató társasághoz való tartozását prezentálja. És itt már az államhatárok sem számítanak, mert Kassára is eljöttek Budapestről, Németországból, de voltak olyanok is, akik Amerikából repültek ide, mert meg akarták mutatni, hogy mit tudnak - és ami talán szintén nem kevésbé fontos: együtt akartak lenni azokkal, akikkel mindig jó együtt lenniük. Igaza volt Péter Zsoltnak, amikor azt mondta, hogy a néptáncnak, a táncháznak közösségformáló és összetartó ereje van. És az is biztos, hogy ezek a fiatalok, akik nemcsak a magyar népzenét, hanem a Kárpát-medence népeiét is megismerték, s felfedezték a dallampárhuzamokat, másként néznek a népek együttélésére is, mint némely botcsinálta politikus. És ez is valami. SZASZÁK GYÖRGY 1993. DECEMBER 21. Kis NYELVŐR Fölöslegesen „mérettetünk meg" Divatszavak használata ellen nem érdemes hadakozni - tapasztalhattam többször is nyelvművelő tevékenységem folyamán. Nem, mert egyrészt ami az embereknek tetszik, arról úgysem mondanak le szívesen, másrészt ezeket az elemeket egy bizonyos - igaz, nem rövid idő múlva megunják, és maguktól elhagyják. A nyelvművelő legfeljebb annyit tehet, hogy felhívja a figyelmet egyik vagy másik elem divatszói használatára, bízva abban, hogy legalább a választékos beszédre törekvőkre hatni tud. Napjainkban - a rendszerváltás után - a megmérettetik ige és főként ennek főnévi származéka: a megmérettetés vált divatos használatúvá. Naponta hallunk, olvasunk efféle mondatokat: „Nem árt, ha az ember időnként megmérettetik"; „Ügy határoztam, alávetem magam ennek a megmérettetésnek"; „Egy ilyen választás jó megmérettetés a képviselő számára"; ,JEz a megmérettetés megmutatta, mihez tartsam magam"; stb. Nem e szavak használata ellen akarok most hadakozni, hiszen még rokonszenves tulajdonság is, ha az emberek szívesen vetik alá magukat bizonyos értékeléseknek, hanem az alakjukkal kapcsolatban volna megjegyzésem. Fölösleges a megmérettetik, megmérettetés alakok használata, mert amit ki akarunk fejezni ezekkel a szavakkal, azt kifejezik a megméretik, megméretés alakok is. Nézzük meg a kérdést részleteiben is! Az -at, -et; -tat, -tet képzőalakok egyaránt szolgálnak műveltető és szenvedő igék képzésére. Igaz, hogy a szenvedő igék képzőit így szoktuk felsorolni: -atik, -etik-, -tátik, -tetik, csakhogy az -ik elemecske igerag bennUk: az egyes szám harmadik sz^mélyragja. Például: Megméretik a búza (értsd: megméri(k) valaki(k) a búzát). Mihelyt azonban nem az egyes szám harmadik személy cselekvéséről van szó, eltűnik az -ik, és csak az egész mondat értelméből következtethetünk arra, hogy szenvedő vagy műveltető ige-e az állítmánya. Vessük össze a következő két mondatot: Mi naponta megméretünk - Mi megméretünk egy zsák búzát. Az első mondatban a megméretik szenvedő és tárgyatlan ige fordul elő megméretünk alakban, s azt fejezi ki, hogy valaki(k) rajtunk (mint szenvedő alanyokon) végzi(k) el a cselekvést (mérést). A második mondatban a megméretünk a megméret műveltető és tárgyas ige alakja, s azt fejezi ki, hogy a cselekvést (mérést) mással vagy másokkal hajtatjuk végre egy zsák búzán. A megméretés főnév is ugyanúgy lehet akár egyik, akár másik igének a származéka; de hogy melyiké, az csak a mondatbői, esetleg csak a szövegösszefüggésből derül ki. „A megméretés hasznos lehet" mondat alanyáról csak a beszédhelyzet ismeretében tudjuk eldönteni, hogy a mi megmérésünkről vagy valami, illetve valaki másnak a mással végeztetett megméréséről van-e sző. Azokban a mondatokban, amelyekben a megmérettetik és a megmérettetés alakok fordultak elő, nem műveltető, hanem szenvedő igét, illetve ennek a főnévi származékát szándékoztunk használni. Végeredményben azt is használtunk, de egy fölösleges műveltető képzővel. A megmérettetik alakot ugyanis így bonthatjuk fel: megmér-eí-íeí-ik Ebben az et: műveltető képző, a -tet: a szenvedő ige képzője. Ugyanezeket találjuk a megmér-eí-íeí-és alakban is . Márpedig fölösleges a megméret műveltető alakból képezni a szenvedő igei alakot, ha nincs szükségünk egy előzetes műveltető jelentésmozzanat kifejezésére. Hiszen a szenvedő igében kifejezett cselekvést, ez esetben a megmérést is más végzi, csak éppen rajtunk. Elég tehát, ha a cselekvő igéből képezzük a szenvedőt: megméret-ik, illetve ennek származékát: megmér-et-és. Ime, a példamondatok az egyszerűbb alakokkal: Nem árt, ha az ember időnként megméretik; Ügy határoztam, alávetem magam ennek a megméretésnek: Egy ilyen választás jó megméretés a képviselő számára; Ez a megméretés megmutatta, mihez tartsam magam. Dániel próféta könyve 5. részének 27. versében is ezt az egyszerűbb igealakot találjuk a Tekel éltelmének magyarázataként: megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál. Tehát, megmérettél, nem pedig megmérettettél. Márpedig Károli Gáspár jól ismerte a magyar nyelvet. JAKAB ISTVÁN KÖNYVESPOLC N

emrég jelent meg, s némely könyvesboltban kapható is a Lilium Aurum és a Nap Könyvkiadó közös kiadványa, a Nyugtalan indák című, fiatal költők antológiája. A tizennégy szerző műveiig! válogató kötetet olvasva az volt a benyomásom, hogy az összeállítók, a könyv létrehozói nemigen tudhatták, mit is akarnak tulajdonképpen. Eltekintve attól, hogy minden antológia törvényszerűen hiányérzetet kelt, hiszen az irodalomban járatos olvasók ízlése és igénye is rendkívül változatos, ez a könyv, miközben olvastam, csak szaporította kételyeimet. Először is, semmilyen információt nem tartalmaz a szerzőkre vonatkozóan olyannyira, hogy az olvasót kissé tájékoztatni hivatott, a hátsó borítóra tördelt reklámszöveg szerint az antológiában szereplők: „tizennégy fiatal lélek". Ha nem ismerném e lelkeket, akkor ugyanezen tájékoztató szerint azt kellene hinnem, hogy ez ifjú párák az Iródia utáni nemzedék tagjai. Nos, hogy mitől nemzedék egy nemzedék, annak eldöntésén talán lehetne vitatkozni, ám az, hogy az ebben az antológiában szereplők egynémelyikét több mint egy évtized választja el egymástól, éppoly (figyelmen kívül hagyott) tény, mint az, hogy némelyikük az Iródia tagja volt. Másodszor: amennyiben az antológia élethrehívói azért „hanyagolták el" a szerzőket, mert az irodalom öntörvényűsége, netán valamiféle szövegközpontúság elve vezérelte őket, akkor talán a szövegnek, esetünkben a verseknek kellene némi eligazítást adniuk a rendezőelvet illetően. Ebben az esetben viszont alig-alig találok némi támpontot, szempontot semmit se. Bizonyos, hogy a könyv közlést msgütő versei azok, amelyeket már korábban is olvashattunk. Bizonyos, hogy ezek közül Mészáros Ottó Expozíciója, Z. Németh István Mese a mézről című verse, Szászi Zoltán Prága háztetői és Csehy Zoltán illésházi canto című verse kifejezetten jó, szép, tehetséges. Az is elmondható, hogy a legtöbb jó verssel Csehy szerepel a kötetben. Szarka Tamás hangja annyira egyedi, hogy minden antológiában furcsa lenne - megérett már a külön kötetre. Örömmel olvastam még Patus János veseit, ugyanazokat, amelyeket több mint tíz évvel ezelőttröl ismerek - nosztalgiával töltöttek el a tőlem idősebb „fiatal lélek" alkotásai, különösen a Látomás című, melynek első sorát („Sakálok sírnak álmaimban") annak idején a Hét imígyen cenzúrázva hozta le: „Sirályok sírnak álmaimban". Arra már nem emlékszem, vajon a „vacogó foggal" kezdetű második sort is módosították-e. Ennyiben aztán igazat is adok a fülszövegnek, mely szerint a könyvben olvasandó sokszínűség „egyszerre zavarba ejtő és szívet melengető". Végezetül nem hagyható említés nélkül, hogy a csaknem nyolcvan koronába kerülő könyv a nem szép kivitele és rendkívül igénytelen tördelés mellett (miatt?) számtalan hibát tartalmaz. * * * És még mondja valaki Az onirizmus tréfái (Széphalom Könyvműhely, Budapest) című novelláskötet megjelenése után, hogy Grendel Lajos nem született vérbeli novellista! Nem a nagy írönak kijáró hódolat s nem is az ízléstelen-tolakodó hízelkedés mondatja velem, hogy legutóbbi regénye után, melyet alig bírtam elolvasni (szinte fizikai fájdalmat éreztem), legújabb novelláinak gyűjteménye rég nem érzett, szellemi felfrissülést jelentett. Noha mindegyik itt megjelent novelláját olvastam már korábban is különböző sajtótermékekben, ezek egyike sem egyszeri olvasásra születtt írás. A tizenegy novella mindegyike más és más, ugyanakkor semmi kétség: együvé tartoznak; sokféleségükben, hangvételük, ihletettségUk és szerkezetük különbözősége ellenére a téma köti össze őket: az emlékek és álmok legalább annyira érthetetlen, bonyolult és megfejthetetlen „értelme", mint a való életé. A Grendel-novella egyik alapértelmezése ezek szerint az lehetne, hogy a jelen és reális világ meddőnek bizonyult értelemzése után talán a múlt és az irreális az a tertllet, amely még adhat az embernek, ha magyarázatot nem is, talán némi, korábban kevésbé fontosnak vélt szempontot arra nézvést, mi az az erő, mely az embert kénye-kedve szerint mozgatja a világban és a papíron egyaránt. A kötet két kiemelkedő írása Az onirizmus tréfái - 3. és a Pár baj című novellák; s bár az előbbi sajátos ötvözete Gelléri Andor Endre álomszerűen kísérteties és H. G. Wells fantaszükunban kedvét lelő novellisztikájának, az írás legfőbb értéke (szépsége) nem ebben, hanem mesteri szerkezetében, bravúros felépítésében rejlik. A Pár baj Grendel derűs bölcsességének maradéktalanul kifejeződő, letisztult formája. * * * Érdekes kis karcsú kötetet jelentetett meg ez év vége felé a prágai Český spisovatel. A harminchét éves debutáns, Petr Rákos Korvina čili Kniha o havranech (Korvina avagy a vaijak könyve) című prózája igazolni látszik azt a gyakorta hangoztatott nézetet, miszerint az irodalom hovatovább a fanatikusok (ti. az írók és az elenyésző számú olvasó) Ugye. Mit ne mondjak, a Korvina megalkotójának személyében az olvasó valóban az egyik legféktelenebb írót köszöntheti, mondhatnám úgy is, a par excellence fanatikust. S ha már ennyi idegen szót sikerült egybeszednem, nem állhatom meg, hogy le ne íijam: a Korvina a par excellence l'art pour ľart regény. Merthogy van bátorsága csekély százkilencven oldalon (ebben a számban már benne van a művet porig sújtó, azt a kiadásra semmi szín alatt nem javasló lektori vélemény is) klasszikusnak tűnő eszköztárral lemondani valamennyi klasszikus epikai összetevőről, van bátorsága - miközben állandóan az olvasóra kacsingat - leépíteni még azt a regényvázat is, amelyik (mivel nincs) csak az olvasó vágyaiban él... Persze, óvakodnék azt állítani, hogy regényről van szó; én úgy olvastam, mint egy almanachot, egy zsebkönyvszerű, a varjakról(?) szóló gyűjteményt. S hogy miért olvastam el, s ajánlom mások figyelmébe is? Nem éppen (mint azt a mű címe sejteti is) magyar vonatkozásai miatt, bár talán a magyar olvasó éppen ezek miátt (s esterházys bonmot-jai miatt) lehet fogékonyabb e mű iránt, hanem elsősorban azért, mert ínyencségnek találtam. Úgy voltam e könyvvel, mint amikor rájöttem, hogy szeretem az angol humort - attól kezdve már csak abban nem szabadott kételkednem, hogy van humorérzékem. CSANDA GÁBOR Hiányérzet és „ínyencségek"