Új Szó, 1993. december (46. évfolyam, 280-304. szám)

1993-12-21 / 297. szám, kedd

KULTURA •ÚJSZÓ' Aszfaltbetyárok - búzatábla - szemeteskuka avagy: út a tisztasághoz és a tartós értékekhez „Nem akarok haszontalan lenni, mint egy szemeteskuka a búzatábla közepén" - válaszolta a műszaki főiskola egyik harmadéves hallgató­ja, amikor a nyolcvanas évek elején Kassán egy táncháztalálkozón arról faggattam, hogy városi gyerek létére miért táncol az Üj Nemzedék Nép­táncegyüttesben. Szűkszavú, szürrealisztikus meg­fogalmazásának képisége engem ak­kor megfogott és elgondolkodtatott. Tetszett, amit mondott, mert meg­sejtettem, sőt, biztos voltam benne, hogy ő és a hozzá hasonló farmer­nadrágos, pólós fiatalok - akiket az idősebb nemzedék tagjai közül na­gyon sokan pejoratív hangsúllyal aszfaltbegyároknak titulálnak ­megtaláltak és tudnak valami olyas­mit, ami az éthoszuk felépítéséhez nélkülözhetetlen, ami a bírálóiknál alighanem különbbé teszi őket. Hogy mi ez a valami? Nos, nem más, mint a népdal, a népzene, a néptánc hatása, ami az érzések sok­színűségének, az emberi teljesség és a valóság mélységének, magasságá­nak, szélességének és hosszúságá­nak olyan tiszta megfogalmazásával bír, mint vajmi kevés más. „Ez egy olyan dolog, amiben nincs protekció! Ki kell állnod a színpadra, meg kell mutatnod, hogy mit tudsz. Minden elsajátított moz­dulatért borzasztóan í,okat kell iz­zadnod, de megéri. Megéri, mert a néptánc, illetve a táncház társaságot tud alakítani, összetartó ereje van" ­vallotta később ugyanennek az e­gyüttesnek egy másik táncosa. Sokat beszélgettem velük, megis­mertem őket, és jól éreztem magam közöttük - noha én egy kicsit hama­rabb születtem, mint ők, s a mi nem­zedékünk inkább a színjátszást vá­lasztotta a művészetek közül, mert azt hittük, hogy ha áttételesen is, de ebben a műfajban őszinte véleményt mondhatunk korunkról, a társada­lomról, melyben élnünk adatott Ebben a műfajban egy jó évtize­den át a kassai Szép Szó Ifjúsági Színpad hangja hallatszott leg­messzebbre, s váltotta ki a legna­gyobb visszhangot. Sajnos, a nyolc­vanas évek elejére a szlovákiai ma­gyar kisszfnpadi mozgalom kiful­ladt. Kifulladt, mint a szlovákiai magyar írótársadalom azon képvi­selőinek nagy része is, akik negy­vennyolc után csaknem mindnyájan faluról kerültek fel a városba, s töb­bé-kevésbé arra a hagyományra épí­tettek, amit a sarlósoktól örököltek. Ennek az ellehetetlenülésnek nyil­ván több oka is van, és egyszer érde­mes is lenne ezek felmutatását elvé­gezni. Itt most pusztán arra akarok utal­ni, hogy irodalmunk és a színházunk kompromisszumokkal terhes alkotá­sai - szerintem nagyon is érthető módon - az ifjúság körében nem váltottak, nem is válthattak ki kellő hatást, mert egyszerűen képtelenek voltak katartikus élményt adni szá­mukra - még ha a sorok közé rejtett üzeneteket, jelzéseket észrevették is. Egyvalami viszont biztos: a nyolc­vanas években önmagára és a világ­ra eszmélő nemzedék a mi tájainkon mégis meglehetősen jól látja az érté­kek válságát, a társadalom - s benne az emberek - magatartásának bete­ges tüneteit. Azon a táncháztalálko­zón, melyet egyszer már említettem, jó volt hallani tőlük, hogy Pilinszky Jánoshoz hasonlóan korunk legve­szélyesebben terjedő betegségének ők is a jelenlétvesztést tartják. E fel­ismerés birtokában nem is csoda, hogy egyikük így fogalmazta meg a számukra követhetőnek tűnő maga­tartásformát, filozófiát: „Rettenetesen nagy tévedésben vannak azok, akik úgy érzik, az a legnagyobb feladatunk az életben, hogy bármi áron is, de másokat meg­előzve minél hamarabb feljuss arra a hegycsúcsra, ami képletesen fogal­mazva az emberek előtl magasodik. •Mi úgy érezzük, sokkal közelebb áll a valósághoz, ha azt mondjuk: a szü­letésünk pillanatától kezdve mind­nyájan a „hegycsúcsról" indulunk, és a halál felé menetelve törvény­szerűen ereszkedünk le a lejtőn. Ahogy gömbörödünk lefele, persze por, fű, sár, falevelek tapadnak ránk - és ha nem vigyázunk, az a bizo­nyos gyermeki tisztaságunk is könnyen bepiszkolódik. Erre kell te­hát ügyelni, meg arra, hogy tudjunk megkapaszkodni, hogy ne guruljunk le a lejtőn, mint a sün összegombo­lyodva." Ez tiszta beszéd, s kétség­telen, hogy abból a forrásból táplál­kozik, mint a népdalok. Akit pedig ezek éltetnek, az nem is csoda, hogy nem kíván olyan „haszontalan lenni, mint egy szemeteskuka a búzatábla közepén". Ennél a képnél azért még álljunk meg egy kicsit. Fel kell hívnom a fi­gyelmet arra, nem véletlen, hogy en­nek a képzettársításnak a megtételé­re egy városi fiatal volt predesztinál­va, méghozzá egy olyan fiatal, akiről tudom, hogy több más társá­hoz hasonlóan kezdetben tisztán az autentikus folklórért élt és halt. Ez utóbbit pedig azért tartom fontosnak megemlíteni, mert azt hittem, hogy megmarad ennek a határai között. Nem így lett! Felfedezte, hogy van érzéke, tehetsége a képzőművészet­hez is, rajzolni és festegetni kezdett - és az már másoknak is feltűnt, hogy képi látását mennyire megha­tározza a folklór kincsestára, jólle­het nem kizárólag az autentikusság jegyében. Mindezt pedig azért hang­súlyozom, mert akik ott voltak a mi­nap Kassán a néptánc-kamarakore­ográfiák országos versenyén, láthat­ták, hogy máris három jól megkü­lönböztethető irányzat él egymás mellett. Voltak, akik autentikus anyagot állítottak színpadra, mások táncszínházi produkciót mutattak be, de olyan formanyelvet választó koreográfiákat is láthattunk, melyek jellemzője az irónia, a groteszk, sőt az abszurd volt. Richtarčík Mihály Célfotója például olyan remekbe szabott kompozíció volt, mint példá­ul Hizsnyai Zoltán vagy Krausz Ti­vadar egy-egy jó verse. Az iroda­lomból pedig azért emelem ki ezt a két példát, mert nyilvánvaló, hogy Richtarčíkék valóságlátása nagyon is rokon például az iródiásokéval. Ezt leszögezve abbéli örömömet kí­vánom kifejezni, hogy ezek az „asz­faltbetyárok" szívós munkával elju­tottak oda, hogy a néptánc nyelvén megszólalva a mai problémáinkról is képesek kritikus véleményt nyil­vánítani. És meg is teszik. Termé­szetesen nem csak Kassán, hanem Pozsonyban, Dunaszerdahelyen, Komáromban - és másutt is. Hol van már az az idő, és hol van­nak azok az emberek, akik a kezde­tekkor lekicsinylően és biztosat tud­va azt állították, hogy a fiataloknak a népművészethez való fordulása csak rövid idejű hóbort, zsákutcába vezető divathullám! Nem lett iga­zuk. A kamarakoreográfiák kassai versenyén is láthattuk, hogy a papi pályára készülő fiatalnak, az atomfi­zikusnak, a magánvállalkozónak, az orvosnak, a mérnöknek is milyen fontos, hogy a megtalált tartós népi értékekhez és az ezeket felmutató társasághoz való tartozását prezen­tálja. És itt már az államhatárok sem számítanak, mert Kassára is eljöttek Budapestről, Németországból, de voltak olyanok is, akik Amerikából repültek ide, mert meg akarták mu­tatni, hogy mit tudnak - és ami talán szintén nem kevésbé fontos: együtt akartak lenni azokkal, akikkel min­dig jó együtt lenniük. Igaza volt Pé­ter Zsoltnak, amikor azt mondta, hogy a néptáncnak, a táncháznak közösségformáló és összetartó ereje van. És az is biztos, hogy ezek a fia­talok, akik nemcsak a magyar nép­zenét, hanem a Kárpát-medence né­peiét is megismerték, s felfedezték a dallampárhuzamokat, másként néz­nek a népek együttélésére is, mint némely botcsinálta politikus. És ez is valami. SZASZÁK GYÖRGY 1993. DECEMBER 21. Kis NYELVŐR Fölöslegesen „mérettetünk meg" Divatszavak használata ellen nem érde­mes hadakozni - tapasztalhattam több­ször is nyelvművelő tevékenységem fo­lyamán. Nem, mert egyrészt ami az em­bereknek tetszik, arról úgysem monda­nak le szívesen, másrészt ezeket az ele­meket egy bizonyos - igaz, nem rövid ­idő múlva megunják, és maguktól el­hagyják. A nyelvművelő legfeljebb annyit tehet, hogy felhívja a figyelmet egyik vagy másik elem divatszói hasz­nálatára, bízva abban, hogy legalább a választékos beszédre törekvőkre hatni tud. Napjainkban - a rendszerváltás után - a megmérettetik ige és főként ennek főnévi származéka: a megmérettetés vált divatos használatúvá. Naponta hallunk, olvasunk efféle mondatokat: „Nem árt, ha az ember időnként megmérettetik"; „Ügy határoztam, alávetem magam en­nek a megmérettetésnek"; „Egy ilyen választás jó megmérettetés a képviselő számára"; ,JEz a megmérettetés megmu­tatta, mihez tartsam magam"; stb. Nem e szavak használata ellen akarok most hadakozni, hiszen még rokonszenves tu­lajdonság is, ha az emberek szívesen ve­tik alá magukat bizonyos értékelések­nek, hanem az alakjukkal kapcsolatban volna megjegyzésem. Fölösleges a meg­mérettetik, megmérettetés alakok hasz­nálata, mert amit ki akarunk fejezni ezekkel a szavakkal, azt kifejezik a meg­méretik, megméretés alakok is. Nézzük meg a kérdést részleteiben is! Az -at, -et; -tat, -tet képzőalakok egyaránt szolgálnak műveltető és szen­vedő igék képzésére. Igaz, hogy a szen­vedő igék képzőit így szoktuk felsorol­ni: -atik, -etik-, -tátik, -tetik, csakhogy az -ik elemecske igerag bennUk: az egyes szám harmadik sz^mélyragja. Például: Megméretik a búza (értsd: megméri(k) valaki(k) a búzát). Mihelyt azonban nem az egyes szám harmadik személy cse­lekvéséről van szó, eltűnik az -ik, és csak az egész mondat értelméből követ­keztethetünk arra, hogy szenvedő vagy műveltető ige-e az állítmánya. Vessük össze a következő két mondatot: Mi na­ponta megméretünk - Mi megméretünk egy zsák búzát. Az első mondatban a megméretik szenvedő és tárgyatlan ige fordul elő megméretünk alakban, s azt fejezi ki, hogy valaki(k) rajtunk (mint szenvedő alanyokon) végzi(k) el a cse­lekvést (mérést). A második mondatban a megméretünk a megméret műveltető és tárgyas ige alakja, s azt fejezi ki, hogy a cselekvést (mérést) mással vagy másokkal hajtatjuk végre egy zsák bú­zán. A megméretés főnév is ugyanúgy lehet akár egyik, akár másik igének a származéka; de hogy melyiké, az csak a mondatbői, esetleg csak a szövegössze­függésből derül ki. „A megméretés hasz­nos lehet" mondat alanyáról csak a be­szédhelyzet ismeretében tudjuk eldönte­ni, hogy a mi megmérésünkről vagy va­lami, illetve valaki másnak a mással vé­geztetett megméréséről van-e sző. Azokban a mondatokban, amelyek­ben a megmérettetik és a megmérettetés alakok fordultak elő, nem műveltető, ha­nem szenvedő igét, illetve ennek a főné­vi származékát szándékoztunk használ­ni. Végeredményben azt is használtunk, de egy fölösleges műveltető képzővel. A megmérettetik alakot ugyanis így bont­hatjuk fel: megmér-eí-íeí-ik Ebben az ­et: műveltető képző, a -tet: a szenvedő ige képzője. Ugyanezeket találjuk a megmér-eí-íeí-és alakban is . Márpedig fölösleges a megméret műveltető alakból képezni a szenvedő igei alakot, ha nincs szükségünk egy előzetes műveltető je­lentésmozzanat kifejezésére. Hiszen a szenvedő igében kifejezett cselekvést, ez esetben a megmérést is más végzi, csak éppen rajtunk. Elég tehát, ha a cselekvő igéből képezzük a szenvedőt: megmér­et-ik, illetve ennek származékát: meg­mér-et-és. Ime, a példamondatok az egy­szerűbb alakokkal: Nem árt, ha az ember időnként megméretik; Ügy határoztam, alávetem magam ennek a megméretés­nek: Egy ilyen választás jó megméretés a képviselő számára; Ez a megméretés megmutatta, mihez tartsam magam. Dá­niel próféta könyve 5. részének 27. ver­sében is ezt az egyszerűbb igealakot ta­láljuk a Tekel éltelmének magyarázata­ként: megmérettél a mérlegen, és híjával találtattál. Tehát, megmérettél, nem pe­dig megmérettettél. Márpedig Károli Gáspár jól ismerte a magyar nyelvet. JAKAB ISTVÁN KÖNYVESPOLC N emrég jelent meg, s némely könyvesboltban kapható is a Lilium Aurum és a Nap Könyvkiadó közös kiadványa, a Nyugtalan indák című, fiatal költők antológiája. A tizennégy szerző műveiig! válogató kötetet olvasva az volt a benyomásom, hogy az összeállítók, a könyv létre­hozói nemigen tudhatták, mit is akarnak tulajdon­képpen. Eltekintve attól, hogy minden antológia törvényszerűen hiányérzetet kelt, hiszen az iroda­lomban járatos olvasók ízlése és igénye is rendkívül változatos, ez a könyv, miközben olvastam, csak szaporította kételyeimet. Először is, semmilyen in­formációt nem tartalmaz a szerzőkre vonatkozóan ­olyannyira, hogy az olvasót kissé tájékoztatni hiva­tott, a hátsó borítóra tördelt reklámszöveg szerint az antológiában szereplők: „tizennégy fiatal lélek". Ha nem ismerném e lelkeket, akkor ugyanezen tájé­koztató szerint azt kellene hinnem, hogy ez ifjú pá­rák az Iródia utáni nemzedék tagjai. Nos, hogy mitől nemzedék egy nemzedék, annak eldöntésén talán lehetne vitatkozni, ám az, hogy az ebben az antológiában szereplők egynémelyikét több mint egy évtized választja el egymástól, éppoly (figyel­men kívül hagyott) tény, mint az, hogy némelyikük az Iródia tagja volt. Másodszor: amennyiben az an­tológia élethrehívói azért „hanyagolták el" a szerzőket, mert az irodalom öntörvényűsége, netán valamiféle szövegközpontúság elve vezérelte őket, akkor talán a szövegnek, esetünkben a verseknek kellene némi eligazítást adniuk a rendezőelvet il­letően. Ebben az esetben viszont alig-alig találok némi támpontot, szempontot semmit se. Bizonyos, hogy a könyv közlést msgütő versei azok, amelye­ket már korábban is olvashattunk. Bizonyos, hogy ezek közül Mészáros Ottó Expozíciója, Z. Németh István Mese a mézről című verse, Szászi Zoltán Prága háztetői és Csehy Zoltán illésházi canto című verse kifejezetten jó, szép, tehetséges. Az is el­mondható, hogy a legtöbb jó verssel Csehy szerepel a kötetben. Szarka Tamás hangja annyira egyedi, hogy minden antológiában furcsa lenne - megérett már a külön kötetre. Örömmel olvastam még Patus János veseit, ugyanazokat, amelyeket több mint tíz évvel ezelőttröl ismerek - nosztalgiával töltöttek el a tőlem idősebb „fiatal lélek" alkotásai, különösen a Látomás című, melynek első sorát („Sakálok sír­nak álmaimban") annak idején a Hét imígyen cen­zúrázva hozta le: „Sirályok sírnak álmaimban". Ar­ra már nem emlékszem, vajon a „vacogó foggal" kezdetű második sort is módosították-e. Ennyiben aztán igazat is adok a fülszövegnek, mely szerint a könyvben olvasandó sokszínűség „egyszerre zavar­ba ejtő és szívet melengető". Végezetül nem hagy­ható említés nélkül, hogy a csaknem nyolcvan ko­ronába kerülő könyv a nem szép kivitele és rendkí­vül igénytelen tördelés mellett (miatt?) számtalan hibát tartalmaz. * * * És még mondja valaki Az onirizmus tréfái (Szépha­lom Könyvműhely, Budapest) című novelláskötet megjelenése után, hogy Grendel Lajos nem szüle­tett vérbeli novellista! Nem a nagy írönak kijáró hó­dolat s nem is az ízléstelen-tolakodó hízelkedés mondatja velem, hogy legutóbbi regénye után, me­lyet alig bírtam elolvasni (szinte fizikai fájdalmat éreztem), legújabb novelláinak gyűjteménye rég nem érzett, szellemi felfrissülést jelentett. Noha mindegyik itt megjelent novelláját olvastam már korábban is különböző sajtótermékekben, ezek egyike sem egyszeri olvasásra születtt írás. A tizen­egy novella mindegyike más és más, ugyanakkor semmi kétség: együvé tartoznak; sokféleségükben, hangvételük, ihletettségUk és szerkezetük külön­bözősége ellenére a téma köti össze őket: az emlé­kek és álmok legalább annyira érthetetlen, bonyo­lult és megfejthetetlen „értelme", mint a való életé. A Grendel-novella egyik alapértelmezése ezek sze­rint az lehetne, hogy a jelen és reális világ meddőnek bizonyult értelemzése után talán a múlt és az irreális az a tertllet, amely még adhat az em­bernek, ha magyarázatot nem is, talán némi, koráb­ban kevésbé fontosnak vélt szempontot arra néz­vést, mi az az erő, mely az embert kénye-kedve sze­rint mozgatja a világban és a papíron egyaránt. A kötet két kiemelkedő írása Az onirizmus tréfái - 3. és a Pár baj című novellák; s bár az előbbi sajátos ötvözete Gelléri Andor Endre álomszerűen kísérte­ties és H. G. Wells fantaszükunban kedvét lelő no­vellisztikájának, az írás legfőbb értéke (szépsége) nem ebben, hanem mesteri szerkezetében, bravúros felépítésében rejlik. A Pár baj Grendel derűs bölcses­ségének maradéktalanul kifejeződő, letisztult formá­ja. * * * Érdekes kis karcsú kötetet jelentetett meg ez év vé­ge felé a prágai Český spisovatel. A harminchét éves debutáns, Petr Rákos Korvina čili Kniha o havranech (Korvina avagy a vaijak könyve) című prózája igazolni látszik azt a gyakorta hangoztatott nézetet, miszerint az irodalom hovatovább a fanati­kusok (ti. az írók és az elenyésző számú olvasó) Ugye. Mit ne mondjak, a Korvina megalkotójának személyében az olvasó valóban az egyik legfékte­lenebb írót köszöntheti, mondhatnám úgy is, a par excellence fanatikust. S ha már ennyi idegen szót sikerült egybeszednem, nem állhatom meg, hogy le ne íijam: a Korvina a par excellence l'art pour ľart regény. Merthogy van bátorsága csekély százki­lencven oldalon (ebben a számban már benne van a művet porig sújtó, azt a kiadásra semmi szín alatt nem javasló lektori vélemény is) klasszikusnak tűnő eszköztárral lemondani valamennyi klasszikus epikai összetevőről, van bátorsága - miközben ál­landóan az olvasóra kacsingat - leépíteni még azt a regényvázat is, amelyik (mivel nincs) csak az olva­só vágyaiban él... Persze, óvakodnék azt állítani, hogy regényről van szó; én úgy olvastam, mint egy almanachot, egy zsebkönyvszerű, a varjakról(?) szóló gyűjteményt. S hogy miért olvastam el, s ajánlom mások figyelmébe is? Nem éppen (mint azt a mű címe sejteti is) magyar vonatkozásai miatt, bár talán a magyar olvasó éppen ezek miátt (s ester­házys bonmot-jai miatt) lehet fogékonyabb e mű iránt, hanem elsősorban azért, mert ínyencségnek találtam. Úgy voltam e könyvvel, mint amikor rá­jöttem, hogy szeretem az angol humort - attól kezdve már csak abban nem szabadott kételked­nem, hogy van humorérzékem. CSANDA GÁBOR Hiányérzet és „ínyencségek"

Next

/
Thumbnails
Contents