Új Szó, 1993. december (46. évfolyam, 280-304. szám)

1993-12-02 / 281. szám, csütörtök

1993. DECEMBER 2. ÚJ szól MOZAIK 4 VÁLASZFALAK Lassan már szinte megszokottá válik, hogy a politika hullámverésébe belevesző lapokból kiszorul a szellemi élet nyomon kísérése. Minden valószínűség szerint egyedül a cseh Lidové noviny hozta a hírt arról, hogy 72 éves korában elhunyt Juríj Lotman, a neves észtországi orosz irodalomtudós, a szemiotika, vagyis a jeltudomány nemzetközi hírű egyénisége. Magyarországon £ Népszabadság úgy adózik a tudós emlékének, hogy ő az, „akiről nem illik nem tudnunk". S tegyük hozzá: nekünk, szlovákiai magyaroknak kiváltképp. Roppant beszédesen vall a szlovákiai magyarság szellemi életének belső kiegyensúlyozatlanságáról és befogadókészségének zavarairól az a mód, ahogy Jurij Lotman munkássága e közegben visszhangra talált. A hetvenes években jelent meg a Madách kiadó gondozásában Zsilka Tibornak, az akkori Nyitrai Pedagógiai Főiskola tanárának, a František Miko professzor által vezetett kutatócsoport tagjának A stílus hírértéke című tanulmánykötete. Ebben olyan írások is szerepeltek, amelyek arról tanúskodtak, hogy a szerző már a hetvenes évek elején, úttörő szerepet vállalva, szinte felfedező erővel kereste Jurij Lotman kutatásaiban az ösztönzéseket. A szóban forgó kötetből derült ki, hogy ezeknek a dolgozatoknak az eredeti közlési helye: a magyarországi Kritika, egy budapesti magyar néprajztudományi tanulmánygyűjtemény és a Slovenské pohľady. Igaz, az Irodalmi Szemlében is megjelent egy rövid összegező írása. Mindazonáltal a Madách kiadó alighanem áldozatot vállalva adta ki kötetét annak szomorú tudatában, hogy érdeklődést legfeljebb egy rendkívül szűk szakmai körben vált ki. Tíz évvel később a kiadóban napvilágot látott egy másik hasonló jellegű munka is. A fiatalon elhunyt szlovák tudósnak, Anton Popovičnak a műfordítás elméletével foglalkozó könyvét lefordítva Jurij Lotman már szinte szlovákiai magyar testközelbe került. Hisz Popovié Lotmanra támaszkodott, amikor a kultúrák egymásra hatásának műfordítási és fordításelméleti vonatkozásaira hívta fel a figyelmet. Ennek fényében válik érthetőbbé és még rokonszenvesebbé, emberi tisztesség és szakmaszeretet egyaránt közrejátszhatott abban, hogy Jurij Lotmanról az a hír járta: ő volt az egyedüli orosz, aki megtanult észtül. Nem kerülhető meg a kérdés, vajon a szlovákiai magyar publicisztikában miért nincs Jurij Lotman személyiségének semmi nyoma? Neve és munkássága miért rekedt meg szűk szakmai berkekben, hogy csak az említett szerzőknél, valamint Zeman László tanulmányaiban és Koncsol László kritikáiban bukkan fel? Elkerülhetetlen a szakma és a közírás között a merev választófal? Persze, a hetvenes években nálunk ebbe a politikai szűklátókörűség is jócskán belejátszhatott. Ma nehéz lenne más magyarázatot találni, mint a hírlapírás vészes egyoldalúságát. S ez menthetetlenül együtt jár az olyasfajta szerkesztői magatartással, mely a szellemi igényességet szinte személyes tehernek érzi. Csak erre nehogy a szlovákiai magyarság önértéktudatának újabb zavarait tapasztalva kelljen majd ráébrednünk! KISS JÓZSEF HELYREIGAZÍTÁS HELYETT... AVAGY Szerdán jutott el szerkesztőségünkbe a november 17-én keltezett levél, melynek feladója, PhDr. Peter Kuchár, az SZK Belügyminisztériumának szóvivője. Arra szólítja fel a szerkesztőséget - a sajtótörvényre hivatkozva —, hogy helyreigazítást hozzunk a Nem hálátlanok, csupán van nézetük (Helyzetjelentés a menekültek szemszögéből) című, a bősi menekülttáborról szóló riportomban (november 2-án) közölt valótlan és a valóságot elferdítő adatok miatt, melyek Jozef Tuchyňa belügyminiszter becsületét is érintik. A százkét soros leiratban a szóvivő a belügyminisztérium szemszögéből értékeli a humanitárius központként működő menekülttábor üzemelését. Megmagyarázza, miért kellett áthelyezni az orvosi rendelőt, s tényként közli, hogy az orvos által javasolt diétás koszt iránt nincs érdeklődés. Foglalkozik továbbá azzal, hogy a menkültek az ételkészítés nyersanyagának kiadását kérik azzal, hogy önmaguk főznének inkább, amit a közegészségügyi előírások nem engedélyeznek, de az is megvalósíthatatlan, hogy a menekültek szakácsokként a konyhában dolgozzanak. Terjedelmesen magyarázza a tábor vezetőinek maximális erőfeszítését, hogy a menekültek étkezési szokásaihoz igazítsák a kosztot, s bizonygatja, hogy a táborlakók részt vesznek az étlap összeállításában. Kioktat arról, hogy a tábor nem luxus-szálloda, s nem akceptálhatok a menekültek egzotikus nyersanyagok iránti igényei. Érintőlegesen foglalkozik a ruházkodás kérdésével, s hozzáfűzi, hogy sem a lábbeli, sem a felsőruházat nem felel meg a legújabb divatnak. A nyilvános telefonfülke igényéhez csupán annyit jegyez meg, hogy a közlekedésügyi minisztérium szerint a napokban kezdődnek el a szerelési munkálatok. Foglalkozik továbbá a megdézsmált csomaMIÉRT TILOS A VELEMENYNYILVANITAS goknak és a kibelezett postai küldeményeknek a belügyminisztérium által elrendelt vizsgálatával, a küldemények vámmentességével s megjegyzi, hogy sehol a világon nem ajánlatos a pénz levélben való küldése. A menekültek zsebpénze nem diéta, közli, az állami költségvetést egy menekült havonta több mint 4500 koronával terheli meg. Ez az összeg, mint tiszta bevétel érdekes volna nem egy szlovákiai munkanélkülinek is. A szóvivő állítja: nem igaz, hogy senki nem foglalkozik, nem hallgatja meg a menekülteket, hogy Pozsonyból sem látogatott el közéjük senki. A tábor vezetője naponta foglalkozik a felmerülő családi, személyes, egészségügyi problémákkal. A belügyminisztérium migrációs hivatala eddig már háromszor találkozott a menekültekkel, s újabb találkozót szervez. Leírja, hogy első látásra úgy tűnhet, mintha a táborban az ellátás színvonala alacsony lenne. Nem alacsony, eléri az európai standardot - az ENSZ szlovákiai képviselője sem állapított meg semmi rendellenességet. Végezetül közli, a menekültekkel foglalkozó hivatal tisztségviselői, a róluk gondoskodó emberek célja a táborlakók színvonalas ellátása. Valószínűleg csak nehezen tudnák megmagyarázni olvasóiknak, ha a menekültek életszínvonala sokkal magasabb volna, mint az átlagé. * # # A szóvivő terjedelmes levelének áttanulmányozása után az az érzésem támadt, hogy valaki rosszul fordította le a riportot. Nem feltételezem, persze, a rossz szándékot, az illető nyelvismerete csapnivaló. A riport alcímében (s záró soraiban szintén) kifejtettem az írás szándékát: teret adni a menekültek véleményének. De vegyük sorrendben. A riportban említett orvosi rendelő megszüntetéséről szóló hírek valótlanoknak bizonyultak; a helyzetet a legkompetensebb személy, a dunaszerdahelyi kórház igazgatónője közérthetően megmagyarázta. Kár viszont, hogy a szóvivő nem tért ki arra, hogy vannak menekültek, akiknek nincs megfelelő téli lábbelijük, s papucsban, szandálban nehezen teszik majd meg a szerinte csak fél kilométeres (mások szerint másfél kilométeres) távot. Kissé eltérő a belügyminisztérium és a táborlakók véleménye a diétázással kapcsolatban. Az írásomban nincs nyoma annak, hogy a főzéshez szükséges nyersanyagok — egzotikusokat netán - kiadását kérnék, mert a szálláshelyükön akarnának főzni. A tábor vezetősége nem vette figyelembe az orvosnő ajánlásait, így nem került sor a diétás ételek elkészítésére sem. Nem a menekültek érdektelensége miatt! Egyetlen egy mondat erejéig sem foglalkoztam azzal, hogy a tábor vezetője megtiltotta volna a diéta főzését. O csak azt tiltotta meg, hogy az egészségügyi igazolvánnyal bíró menekültek segédkezzenek a konyhában, s netán a menekültek ízléséhez igazítsák a kosztot. A menekültek a ruházkodás kérdését a fehérnemű hiányával vetették fel, ám soha senki nem panaszkodott arra, hogy az öltözék nem követi a legújabb divatot. Számukra ugyanis nem a minőség, hanem a mennyiség a fontos! Ezért is érthetetlen, a szóvivő vajon honnan szerezte értesüléseit? A menekültek többször biztosítottak arról, mennyire hálásak Szlovákiának a befogadásért. Nem követelőznek, csupán azt szeretnék, hogy amit kap(hat)nak, ne vesszen kárba. Dicsérték az elhelyezést, a napi melegvíz-szolgáltatást, a gyermekeiknek létesített iskolát, a változatos, bőséges reggelit. Miért baj az, ha szerintük egy kis jóakarattal, különösebb kiadások és erőfeszítés nélkül, kéréseik teljesíthetők?! Az anyagiakról szóló fejezet szintén meglepett, hiszen a menekültek a zsebpénzről csak háromszor beszéltek: a diétás koszt, a telefonálás miatti utazás és az esetleges gyógyszervásárlás kapcsán. Furcsállom viszont, hogy a menekülteknek járó juttatást a munkanélküliséggel hozza párhuzamba. Nem tudom elfogadni a hivatalos fél magyarázatát, mely szerint rendszeresen foglalkoznak a menekültek ügyeivel, közösen oldják meg a felmerülő gondokat. A menekültek ugyanis mást mondtak, s példák sorával támasztották alá állításaikat. A táborlakók szóvá tették a nyilvános telefonfülke kérdését, ill. küldeményeik kibelezését. A szóvivő úgy véli, ha tudatták volna velük a vizsgálat, az ügyintézés eredményeit, beszéltek volna minderről? S ha olyan jó a viszony a tábor vezetője és a lakók között, kérték volna nevük eltitkolását? Végezetül megdöbbentett a levél záró szakasza, amelyben a szóvivő már lapunk olvasóiról feltételezi azt hogy netán „irigyelnék" a menekültek átlagosnál magasabb életszínvonalát. Úgy vélem, hogy Szlovákia magyar nemzetiségű lakosai (is) sokat tettek a muzulmán, a horvát és a bosnyák menekültek megsegítése érdekében. Magánszemélyek éppúgy, mint intézmények. De aki egyszer végighallgatta a meggyilkolt gyermekét, férjét, anyját-apját, rokonát eltemető, vagy el sem temető menekültet, a megerőszakolt lányát sirató anyát - és sorolhatnám tovább más szemmel néz a tábor lakóira. A szlovákiai újságírókat tömörítő szervezet hetek óta nagyszabású gyűjtést szervez a fagy- és éhhaláltól fenyegetett szarajevóiak számára. Ám itt is élnek menekültek. Nem rosszul. Nem hálátlanok, csupán van nézetük. Vagy nem lehet?! PÉTERFI SZONYA AHOGY ÉN LÁTOM NOBEL-DÍJ AZ ISMERETLEN HÁZIASSZONYNAK Őszintén bevallom, hogy én főképp töretlen optimizmusa miatt szeretem Vladimír Mečiart, de Július Tóth pénzügyminisztert is. És ezen kívül bátorságuk miatt. Az állami költségvetés tervezetének kidolgozását befejezve azt nyilatkozták, hogy noha 14 milliárd korona költségvetési deficittel számolnak már most, noha 12 százalékos lesz az 1994es infláció és 17 százalékos a munkanélküliség, félelemre nincs ok, mert „amennyiben sikerül élénkíteni a költségvetésen kívüli erőforrásokat, jelentősen javulhat a köztársaság startolási pozíciója". A kormány lapját, a Republikát pedig azért kedvelem, mert főszerkesztője e alapadatokból kiindulva a következő címmel tudósított első oldalon a szociális kilátásokról: „A költségvetési hiányt nem érzik meg a szociálisan gyenge rétegek". Mind a kormány tagjai, mind az udvari újságírók tisztában vannak vele, hogy a lakosságnak az a 49 százaléka, amely a hivatalos minősítés szerint a „szociálisan gyengék" kategóriájába tartozik, mostanában kikapcsolja a televíziót, valahányszor egy, netán több miniszter arról tart előadást, hogy a szegényebbek nem érzik meg a gazdaságpolitikai intézkedéseket. Egyre több az olyan család, amely már ki sem kapcsolja a tévét, mivel az elektromos művek embere közben már kikapcsolta az áramot. Egyre több helyen a távfűtést is, így alkonyat után nagykabátot öltenek magukra a szociálisan gyengék, és bebújnak a dunyha alá. Újságot sem nagyon olvasnak, noha a derűlátó Republika mindössze 2,90-be kerül, legkevesebbe az összes napilap közül. Amely családban 2000 korona alatti az egy főre eső jövedelem, abban a 2,90 is számít; három deci tej kapható ezért az összegért. Mindent összevetve így előfordulhat, hogy a 693 ezer hivatalosan is kisjövedelműnek minősített család 2 millió 581 ezer tagja közül sokan még a leglényegesebb szlovákiai eseményekről sem tudnak. Esetleg még arról sém, hogy a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom országos vezetősége milyen jó véleménnyel van Vladimír Mečiarról, és Nobel-díjra javasolta a miniszterelnököt. A fejlett nyugati országok közgazdászai és szociológusai szerint a szegénység ott kezdődik, amikor egy család a jövedelmének több mint 30 százalékát költi élelmiszerre. E vonatkozásban nincsenek pontos hazai adatai még a Statisztikai Hivatalnak sem, ugyanis a mi szegényeink fogyasztási struktúrája teljesen ellenőrizhetetlen, mert rapszodikus. Számos, általam is ismert, nemrég még rendezett életvitelű, az anyagiakat gondosan beosztó családban fordul elő, hogy a munkanélküli segély felvételét követően 10-12 nap alatt elköltik jövedelmük zömét. Az vesse rájuk az első követ az 5000 korona átlagkeresetet elérők közül, aki már tudja, hogy mit jelent hónapokon keresztül mindig csak félig-meddig jóllakni... Ismét színre lépnek azok a háziasszonyok, akikről már-már azt gondoltuk, hogy kipusztultak, mint nem tudom melyik geológiai korban a mammutok. Azok a csodára képes családanyák, akik a semmiből is vacsorát tudnak varázsolni a konyhaasztalra. Akik, ha minden kötél szakad, a legeslegvégsőbb esetben mindig találnak egy kockácska vajat a konyhakredenc valamelyik rejtett zugában, hogy ne szárazon kelljen enni a kenyeret. Ismét színre lépnek azok a falusi édesanyák, akik konyhakertté varázsolják az aprócska udvart, hogy legyen zöldség a levesbe, paprikáskrumplinak való a lábäsba. Hogy fel tudjanak nevelni karácsonyra legalább egy aprócska hízót. Mitagadás, nagyon szomorúra sikeredett ez az írás. És nagyon szigorúan elmarasztalóra azokkal szemben, akik gazdaságunkat irányítják és az ország rendelkezésére álló javak elosztásáért, gyarapításáért a felelősséget viselik. Talán nem is az a legnagyobb baj, hogy cudarul sanyargat bennünket a szegénység, hanem hogy naponta tapasztaljuk, fogalmuk sincs, miként lehetne kikerülni a kátyúból. Évenként többször is azzal ijesztgetnek bennünket, hogy „már rövidesen elérjük a gödör alját". Mitagadás, nem látjuk az alagút túlsó végén a világosságot. Lehet, hogy én is levelet írok a Svéd Királyi Akadémia címére. Ha megteszem, javaslatot teszek: a legközelebbi években adjanak ki Nobel-díjat az Ismeretlen Szlovákiai Háziasszonynak, aki 1860 koronából is jóllakatja családját. TÓTH MIHÁLY