Új Szó, 1993. november (46. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-10 / 262. szám, szerda

KALEIDOSZKÓP . ÚJ SZÓ* 1993. NOVEMBER 10. MÚLTFAGGATÓ HABSBURGOK, MAGYAROK, CSEHEK 3. Károly királyt és Zita királynét Horthyék már a tihanyi apátságban őrizték, amikor Szlová­kiában a bosszúállás pokla elszabadult. Mi­erna, Szlovákia teljhatalmú minisztere önelé­gülten jelentette ki: „Habsburg Károly rászalérése azt eredményezte, hogy vala­miméi párt, amely a köztársaság alapján éli, félretette a politikai viszálykodást, és tá­mogatja a hadsereget és az állami tisztvi­selőket az állani védelmére irányuld előké­sMetekben". E nagy politikai öszeölelkezés reprezentá­lására a cseh és a szlovák pártok október 25­én Pozsonyban, a Prímáspalota előtti téren nagygyűlést tartottak, amelyen Markovié kán, a szociáldemokraták vezére volt a fő szónok, de a többi párt vezére is felszólalt. A felheccelt tömeg a térről a kormánypalota elé vonult, ahol Micura miniszter a balkonról tovább szította a Habsburg-ellenes lelkese­dést. A feltüzelt tömeg, élén a légionáriusok­kal és a sokolistákkal, végül Mária Terézia lovasszobránál kötött ki, és a szobrot, Po­zsony egyik ékét, lerombolta, majd végigvo­nult az egész városon, beverte a magyar, né­met, zsidó kereskedők kirakatait, letépte a magyar és német feliratokat, cégtáblákat. Hogy ez a barbár rombolás valójában mi­kéntzajlott le, arról a korabeli sajtó a cenzúra miatt keveset árul el. A Híradó rövid hírben, szűkszavúan közölte: „A tegnap délután fo­lyamán lerombolták a milleneum alkalmából jetöllított és 1897. évben leleplezett Mária Terézia szobrot. Már csak a megcsonkított ló éli a talapzaton. Ezt követőleg egy csoport több utcában eltávolította a cégtáblákat". Egy nappal később, október 27-én a lap kibővítette a hírt: „A Mária Terézia-szobor lerombolása tegnap este nyolc órakor ért vé­get. h lovat először két részre bontották, az egyes részek hatalmas robajjal zuhantak alá. Az eltávolítás aktusának nagy nézőközönsége volt". „A cseh legionáriusok mögött állt anyám a többiekkel - Íija Ébert Tibor: Jób könyve című nemrég megjelent könyvében. -, és jött Blaha hentes, létrát hozott, felmászott: ütni kezdte a márványt, Mária Terézia fejét ütöt­te, verte, aztán, mert az ütlegeléstől megfáj­dult a keze, köpködni kezdte a szobrot, majd kalapácsot vett elő a zsebéből, azzal ütötte az anyagot, egy-két kisebb szilánkdarab levált, vésőt vett elő, s a két szerszámmal már na­gyobb részeket sikerült letörnie. Ismét köp­döste a szobrot, a lábakat, karokat, fejeket. Lent társai tapsoltak, hurráztak, ahojoztak. Teherautó fordult a térre, a szoborhoz farolt, és Blaha hentes sodronykötelet hurkolt a ki­rálynőfejére. A kötél másik végét a tehergép­kocsihoz erősítették. Blaha hentes lemászott a létrán, intett, hogy gyerünk, és megindult a gépkocsi lassan, lassan, lépésben a Híd utca felé, megfeszült a hajókötél, tekerődzött rajta a fény, Blaha hentes intett megint, hogy gye­rünk, gyerünk, az autó erőlködött, egy hely­ben rázkódott, hatalmas füst tört elő kipufo­gójából, kissé oldalra fordult, gyerünk, gye­rünk, az istenit, gázt bele, ez nem maradhat itt - a sofőr nyomta a pedált, krahogott a mo­tor, a Skoda motor, a kocsi másik oldalára fordult csúszva, az elülső két kerék forgott, mint légüres térben, gyerünk, gyerünk, ahoj, kiabálták a legionáriusok, köztük feltűnt stráfos nadrágban, zsakettben Pavuk úr, do toho, do toho, mondta, a kötél teljesen elfor­dult, a hurok a kecses ívű nyakon... füst, dur­rogás, robaj, letört a fej, megugrott a teher­gépkocsi, a sofőrnek fékeznie kellett, ahoj, ahoj, ahooj..., majdnem a légionáriusokba futott, hurrá, hurrá, ahoj, Blaha úr ugrándo­zott, a fejhez rohant, rugdosni kezdte, Pavuk úr nemzeti színű zászlót vett elő. De folytató­dott a kivégzés... Késő délutánig tartott az ítélet-végrehajtás, az örömünnep, az orgia, Blaha hentes karon fogta Pavuk urat, és a csapolásra készen állott söröshordóhoz invi­tálta Csurgott, habzott a sárga pilzeni, a lé­gionáriusok közt mustáros virslit osztogat­tak, párkykat papírtálcákon. A letört, legu­rult tagokból, testből anyám felmarkolt egy darabot..." Ez a hosszúra nyúlt késői beszámoló is hűen tükrözi azt a hangulatot, amely Po­zsonyban akkor uralkodott. De nem csupán a székvárosban történtek ilyen események. An­nak ellenére, hogy Lloyd George az antant hatalmak nevében már október 25-én kijelen­tette: ,A magyar kormány megfelelt az an­tantkormányok kívánságának", az államilag szervezett pogromok végigsöpörtek egész Szlovákián. A kormányzószervek csupán akkor szereztek érvényt az 1919 óta vissza nem vont statáriális intézkedéseknek, ami­kor a német és a magyar lakosság önvédelme éledezni kezdett. A statáriális intézkedések­nek megfelelően Komárom és Érsekújvár vá­rosok élére kormánybiztosokat neveztek ki, és az összes szlovákiai zsupán kormánybiz­tosi rangban végezte a munkáját. Ugyanak­kor Pozsonyban letartóztatták a magyarság vezetőit, Tuka Béla egyetemi tanárt, Bartal János nyugalmazott vármegyei főjegyzőt, GrUneberg Rezsőt, a kefegyár tulajdonosát, Kaiser Gyula városi képviselőt, Tóbler Já­nos keresztényszocialista képviselőt és Lip­csei Lajos lelkészt. A csehszlovák sajtóiroda jelentése szerint „a letartóztatottak közül egyeseknél oly dolgokat találtak a házkutatás alkalmával, amelyek szerint összeköttetésben állottak a külső irredenta propagandával", más szóval magyarországi újságokat találtak náluk. (A sors iróniája, hogy Tuka Bélát, a bezárt Erzsébet Egyetem professzorát akkor még mint magyar irredentát tartóztatták le. Tuka később tekintélyes szlovák politikus lett, az első szlovák állam miniszterelnök-he­lyettese, és Hlinka kérésére ő dolgozta ki az első szlovák alkotmányt.) Pozsonyhoz hasonlóan a kassai magyarok vezetőit, Katona Gyulát, Dzurányi Lászlót és Molnár Gyulát is őrizetbe vették. Ugyan­akkor a még igen erős és befolyásos kisebb­ségi magyar sajtó ellen is korlátozó intézke­déseket léptettek érvénybe. Nemcsak Dzurá­nyi Lászlót tartóztatták le, de lapját, a Kassai Naplót is betiltották. Hasonló sorsra jutott a Magyar Újság, a Komáromi Lapok, az Esti Üjság és egy időre a Hírek is. A megmaradt magyar lapok üresen fehérlő hasábjai viszont azt sejtetik, hogy a cenzúra se tétlenkedett. Nem volt szabad írni Csehszlovákia hadi ké­szülődéseiről és a kormány magyarellenes intézkedéseiről. Ezen intézkedések közé tar­tozott az a prágai parlamentben előteijesztett törvényjavaslat, amely a magyar főurak bir­tokainak elkobzására irányult. E tervezet előterjesztői konkrétan is megemlítették a Károly királyt támogató Andrássyak, Appo­nyiak és Rakovszky szlovákiai birtokait. A szándék világos volt: a készülő földreform magyarellenes vonásainak felerősítése. Ugyanezt tették az iskolaügyi reform és a te­rületi átrendezés vonalán, hogy a magyar szobrok, emléktáblák tömeges eltávolítását ne is említsük. Ekkor távolították el Petőfi pozsonyi szobrát, Rozsnyó és más városok Kossuth-szobrait, Klapka komáromi szobrát stb. Ily módon bosszulták meg Károly király utolsó visszatérési kísérletét a csehszlovákiai magyarságon. De ugyanezt tették a románok (a Magyar Szövetség betiltása, Wesselényi szobrának lerombolása stb.) és a kisantant többi államai is. Ekkor alakult ki az utódálla­mokban az az összehangolt politikai mód­szer, hogy a magyar politika minden kísérle­tét, amely a Trianon utáni állapotok megvál­toztatására irányult, az utódállamokban élő magyarságon bosszúlták meg. És ebben a bosszúállásban a prágai vár demokratáknak, humanistáknak kikiáltott urai csöppet se vol­tak szemérmetesek. A magyar politika ballé­pései, téves helyzetfelmérései - ilyen bizony nem egy akadt az elmúlt 75 év során - min­dig alkalmat nyújtottak a csehszlovákiai ma­gyarokat sújtó intézkedésekre, gazdasági, kulturális, oktatásügyi bázisának zsugorításá­ra, kisebbségi vívmányainak megnyirbálásá­ra, önbizalmának és hiténk megingatására. Nagyban növelte a cseh politika menőve­rezési lehetőségeit a magyar-szlovák vi­szony rendezetlensége is. A Prágából szított magyarellenesség, a magyar veszély mester­séges felnagyítása, az ún. magyar kártya ki­játszása nemegyszer riasztotta vissza az önál­ló szlovák politizálás híveit attól, hogy saját lábukra álljanak, és rendezzék dolgaikat a magyarokkal. Máskor ugyanezekben az erőkben az váltott ki félelmet, hogy a magyar és cseh politika átnyúlt a „fejük felett", s be­vonásuk nélkül döntöttek őket is érintő ügyekben. A két „történelmi nemzet" nimbu­sza is a monarchia egyik öröksége, Prága és Pest bratyizása a „kisöcs" rovására még napjainkban is kísért. Budapest nehezen ve­szi tudomásul, hogy ezzel a politizálásával semmit sem nyer, s valójában a Janus-arcú cseh politika kezére játszik, amely a hangza­tos kijelentései ellenére csak nehezen viseli el Szlovákia elvesztését. Jó lenne tehát, ha a magyar és a szlovák politika most már „közvetítők" nélkül ülne tárgyalóasztalhoz, és teremtené meg a békés együttéléshez nélkülözhetetlen bizalom lég­körét. SZŐKE JÓZSEF A MUNKANÉLKÜLISÉG EGÉSZ EURÓPÁT SÚJTJA CSAK MAGUNKRA SZÁMÍTHATUNK Szlovákiában a munkanélküliek száma szeptember végén meghaladta a 350 ezer főt (13,53 százalék). A munkale­hetőségek száma csökkent, egy szabad helyre átlagban 37 pá­lyázó jut. Az állástalanok száma legmagasabb a Rimaszom­bati (23 százalék), az Iglói (21,52 százalék) és a Nagymihályi (21,47) járásban. A nyolcvanas évek végéig nem beszélhet­tünk nyílt munkanélküliségről; 1991 után pedig a természetes rátánál sokkal nagyobb mértékű munkanélküliséggel kell megküzdenUnk. E probléma kezelését megnehezíti, hogy a nagymértékű gazdasági visszaesés és a tervgazdaságból a pi­acgazdaságba való átmenet időszakában kell a gazdaság struktúráját átalakítani, új típusú intézményeket létrehozni. A munkanélküliséget két tényező növeli. Egyrészt - a hatékony­sági követelmények fokozott érvényesülése mellett - az eddi­gi kapun belüli munkanélküliség nyílttá vált. Másrészt főleg munkaigényes ágazatok és vállalatok kerültek nehéz helyzet­be a keleti piacok beszűkülése miatt. A fejlett piacgazdasá­gokhoz képest Szlovákiában sokkal élesebben jelentkezik az állástalanok problémája, hiszen nálunk magasabb a népesség aktivitási rátája, azaz jóval több ember van állásban, mint a nyugati országokban. Vajon hogyan küzdenek meg a munkanélküliség terhével a fejlett nyugati országok, amelyeknek több évtizedes tapaszta­lataik vannak e téren? A Magyar Tudományos Akadémia Vi­lággazdasági Kutató Intézete (MTA VKI) e kérdéssel foglal­kozó tanulmánya leszögezi: a foglalkoztatás és a szociálpoli­tika kérdése a nyolcvanas évek közepéig háttérbe szorultak az Európai Közösségek gazdasági alapkérdései mögött. Négy évvel ezelőtt létrejött az Európai Szociális Charta, ami a mun­kavállaló alapvető jogait fektette le (méltányos bérezés, ne­mek közti munkajogi és béregyenlőség, egészségvédelem, gyermekek és serdülőkorúak védelme stb.). A hosszú távú és ifjúsági munkanélküliség kezelésének finanszírozására jött létre az Európai Szociális Alap, amelynek fő feladata a mun­kaerő szakmastruktúrájának a változó igényekhez illesztése, a szükséges átképzések támogatása, a 25 év alattiak és a tartó­san munkanélküliek álláshoz juttatása.. A munkanélküliség gyakorlati, helyi szintű kezelése tagál­lamonként nagymértékben eltérő. Közös vonása azonban, ... az Európai Közösség nem fogja Szlovákia munkaerő-fe­leslegét felszívni... (Méry Gábor illusztrációs felvétele) hogy az egyszerű, de sokszor költséges és igazságtalan általá­nos segélyezésről a hangsúly egyre inkább eltolódott más módszerek felé. Spanyolországban, Portugáliában és Francia­országban jelentős és változatos ösztönzést kap a munkanél­küliek önálló egzisztenciateremtése (kedvezményes kamato­zású hitelek, csökkentett társadalombiztosítási járulék, tanács­adás stb.). Nagy-Britanniában az átképzés és újabban a mun­kahelykeresést segítő projektek szerepe elsődleges. Németor­szágban magas fokon kidolgozott és kivitelezett a tanonckép­zés, a munkahely igényeinek megfelelő szakképzés rendsze­re. A szociális tevékenységek, közmunkák közvetlen állásle­hetőséget eredményeztek Spanyolországban és Írországban, míg a csökkent munkaképességűek, mozgássérültek munká­hozjuttatása az északi államokban vált kiemelkedővé. Le kell szögezni: e megoldások, útkeresések csak részben enyhítenek a gondon, a munkanélküliség 2-3 százalékra való leszorítása Japánon kívül egyetlen fejlett országban sem sikerült. Szlovákia új külgazdasági orientációja az Európai Közös­ségeket célozza meg. Az MTA VKI tanulmánya azonban le­szögezi, hogy a magyarországi s így a szlovákiai munkanél­küliség kezelése területén sem várhatunk az EK-tól közvet­len, érdemi segítséget. A közösségi szintű helyett várhatóan továbbra is a munkanélküliség tagállami keretek közötti keze­lése lesz a meghatározó. Mivel mindegyik EK-tagállam a munkanélküliség növekedésével és egyéb gazdasági problé­mákkal küszködik, ezért - eltérően a hatvanas éyek vendég­munkás-tömegeinek befogadásától - az Európai Közösség nem fogja Szlovákia munkaerő-feleslegét felszívni. Az EK-t arra kell rábírni, hogy közvetett módon nyújtson segítséget térségünk munkanélküliségi problémájának kezeléséhez. A közvetett módszer két területen érvényesülhetne: a nyugati exportpiacokra jutási feltételek könnyítésében és a gazdaság­élénkítő infrastrukturális fejlesztések nyugati tőke általi fi­nanszírozásában. Sajnos, a valóság az, hogy a világgazdasági recesszió következtében nem egy területen (acél, cement, hús) szigorítják az EK-kvótákat, vagy büntető vámokat rónak ki a kelet-európai importtermékekre. A munkanélküliség elle­ni harcban tehát csak magunkra támaszkodhatunk, a nyugati segítség nem számottevő. Csupán reménykedhetünk, hogy a meglehetősen gyenge szociális háló kibírja a ránehezedő megterhelést, és a mind jobban növekvő munkanélküliség nem csap át elégedetlenségi megmozdulásokba. (só)

Next

/
Thumbnails
Contents