Új Szó, 1993. november (46. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-23 / 273. szám, kedd

KULTÚRA •ftŕSZÓ1993. NOVEMBER 23. AZ ÖTÉVES „MALENKIJ ROBOT' KRÓNIKÁJA Ritka műfajhoz tartozó könyvet jelentetett meg 1992-ben a Madách Könyv- és Lapkiadó: Géczi Lajos Civilek hadifogságban című munkáját. Saját élmények alapján összeállított kortörténeti dokumentum ez a könyv; ez teszi hitelessé, egyben érdekessé és olvasmányossá. A szerző elsősorban a saját, valamint a vole együtt szenvedő társak sorsán mutatja be a példátlan önkényt: a kelet-szlovákiai magyar lakosság férfi tagjainak a Szovjetunióba hurcolását, hogy felhasználják őket a háborús károk felszámolására, az ország újjáépítésére. A szlovák katonaság okozta károkért a szlovákiai magyar lakosság fizetett munkájával és életével, hiszen a csehek áldozat volta miatt és a kudarcba fulladt szlovák nemzeti felkelés „érdeméből" Szlovákia egy győztes állam részeként került ki a háborúból. De a büntetés kiszabásában nem volt logika: a ,jóvátétel"-lé szépített hadisarc fizetése mellett Magyarország egyes tájairól is hurcoltak el polgári lakosságot, még nőket is. Nemcsak a szerző iránti barátság késztetett e könyv elolvasására, hanem az is, hogy lássam, mitől menekültem meg csupán azért, mert a szerzőnél két évvel fiatalabb vagyok, s rám mint tizenhat évesre nem vonatkozott a hazug szövegű a hadifogságot „malenkij roboť'nak feltüntető rendelkezés. Mit lehet írni az elhurcoltak, lágerben szenvedők szomorú sorsáról? vetődött fel bennem a kétség a könyv olvasása előtt, s el voltam készülve arra: száraz leírásoknak, krónikaszerű beszámolónak, esetleg embertelenségek felelevenítésének leszek az olvasója. S a szerző meglepett: ha egy-egy rövid időre letettem is más elfoglaltságom miatt a könyvet, újra meg újra kézbe kellett vennem, mert kíváncsivá tett az elhurcoltak sorsának alakulása, a láger siralmas, de korántsem eseménytelen élete. Persze az a szerző érdeme, hogy nem a tények száraz leírására szorítkozott, hanem fel tudta tárni az emberi viszonyokat is. Szinte szépírói módon mutatja be a foglyok és a rabtartók közti ridegebb vagy emberibb kapcsolatokat, a foglyok egymáshoz való viszonyulását - ide értve a barátságokat és az életüket megszépítő szerelmeket is. A szerzőnek több értékes tulajdonságáról tanúskodik a könyv. Elsőként az elbeszélő, leíró készségét emelhetjük ki. Stílusa megjelenítő, nyelve, nyelvhasználata kulturált, amit csak részben magyarázhatunk magyartanári mivoltával: az írói vénának is szerepe van ebben. Talán a falubeliek nyelvjárásosságának érzékeltetését tartjuk fölöslegesnek: egyrészt pontos szövegleírást úgysem lehet egy ilyen munkában adni (nem is lehet cél), egykét tájnyelvi jellegzetességet (pl. az í-zést, a köznyelvitől eltérő igeragozást) meg nem szoktak az irodalmi művekben sem érzékeltetni. Nem ez teszi hitelessé a nyelvjárást használó szereplők beszédét. A másik imponáló tulajdonsága a szerzőnek, hogy ennyi idő után képes az események, élmények tömegének a leírására. Az az érzése vagy gyanúja támad az olvasónak, hogy talán naplót vezetett, mert enélkül szinte lehetetlennek látszik az ilyen részletes visszaemlékezés. De erről említést sem tesz a szerző, így kénytelen az olvasó elfogadni azt, amit a Bevezetés 2. pontjában leír: bárhogy küszködött is, hogy felejtsen, nem volt képes az öt év emlékét kimosni emlékezetéből; álmaiban is minduntalan visszatértek az élmények valamilyen -nemegyszer kínzó - formában. S mint említi is: e könyv megírásával igyekezett kiírni magából a kínzó élményeket. Harmadik pozitívumaként említjük meg a könyvnek és szerzőjének, hogy kiemeli, kidomborítja a foglyok sorsának alakulására ható olyan tényezőt is, mint a nemzetiségi hovatartozás bevallása vagy megtagadása. A baráttá lett szlovákok és az ellenségnek nyilvánított magyarok kezelése közti különbség bizony érezhető volt azokban az időkben, s ez a tény próbára tette a csehszlovákiai magyarokat is. De ellenpélda is akadt; a hiányos létszám feltöltésére a szlovák koldus is jó volt az orosz fogolykísérőknek. Reálisan latolgatja és veti fel többször is a szökni vagy nem szökni kérdését. Persze csak addig, amíg a szökésre lehetőség lett volna. Gorlovkában ez már fel sem vetődhetett. Rokonszenves a szerző viszonyulása az egyszerű orosz emberekhez, akik bizonyos mértékig szintén rendszerük áldozatai voltak, csak más formában, mint az elhurcoltak. Elismerően nyugtázza az olvasó, hogy hazaindulás előtt elbúcsúzott a szerző és falubelije az egykor különmunkát adó idősebb özvegyasszonytól, a féllábú cipésztől és más ismerősöktől. Dokumentummá igazán azzal avatja könyvét Géczi Lajos, hogy az Epilógus helyeit függelék című (utolsó) fejezetben felsorolja a környékbeli falvak hősi halottait, elhurcoltjait név és kor szerint is. Egy kisebb elírásra (nyilván sajtóhiba) hívnám fel a szerző és az olvasó figyelmét, s ezzel talán a helyreigazítást is pótolom. Csicseri András bési lakos a függelék szerint (201. lap) ezt mondta: „A templomban nem tudok felnézni a keresztre, mert rögtön eszembe jutnak azok a fiatal fiúk, akik a lágerben elpusztultak." A bési református templomban aligha van kereszt; a szerző következő mondatából azonban sejthetjük, hogy a kereszt szó a karzat helyett került a mondatba: „Hadd gondoljam tovább néhai Csicseri András panaszát: nem csak a bési templom karzatáról, hanem az egész Ung-vidék és a velünk egyazon tragédiát megélt falvak és városok templomainak karzatairól is iszonyúan hiányoznak azok a 18-19 éves fiatalok, akik mára a meghaltak unokái lehetnének..." Géczi Lajos jó és hasznos könyvet adott a magyar olvasók s egyúttal a történészek kezébe. Olyan mű ez, amilyet csak saját élmények alapján képes megírni egy arra alkalmas ember. Sajnos, ezekért az élményekért - és sikeres könyvéért - drága árat fizettt a szerző: öt, szenvedéssel tele évet fiatal életéből. Elsősorban a fiatalabb korosztálynak ajánljuk e könyvet, amelynek tagjai koruknál fogva sem ismerhetik a 20. századnak ezt a rabszolgafogdosását, de érdeklődéssel olvashatják az idősebb nemzedék tagjai is, akik csak hallomásból tudnak e szégyenteljes eseményről. Elismerést érdmelő munkát végzett a Madách is a könyv gondos és ízléses kivitelezésével. JAKAB ISTVÁN A CSELÉNYI'GÚLA KIHATÁSAI ARANYÁGYON, ARANYLEPELLEL A KUNBÁBONYI AVAR FEJEDELEM Cselényi László versei megizzasztják az olvasót, ha nem tud velük bánni. Ráció, szellemiség ötvözi logikai levezetésekbe sorait. Vitathatatlan, a Cselényi-vers nagyobb olvasótábort érdemelne. De mint ilyet, úgy igazán a műnek kéne kivívnia szerzője számára. Ám ez a megállapítás korátnsem egyértelmű. Ha felvázolnék azt a szomorú tényt, miszerint sokan vélekednek úgy, Cselényi megszűnik létezni a Krétakornál rosszallóan kell szembenéznem a valótlansággal. 1978-tól létezik csak igazán Cselényi! Vallja ő: „Mikor már célba ért minden akarat / elkezdem kutatni önnön magamat" (3/1). Egy biztos, még nem ért célba akarata, még annak ellenére sem, hogy egységes egészbe gyúrta Duna-táji téridő mítoszát: az Acetilén ágyakat 1991-ben. Vezérszála az Elképzelt Szöveg, melyet ha belehelyezünk a térbe, egy sztereometriai szövegtestet kapunk: a Cselényi-gúlát, melynek kiszámítható a térfogata, tömege, magassága, alapterülete, és alapösszefüggéseire bontható. Súlyos próza és nehezebb líra. Cselényi László eddigi munkásságának jelenlegi állapotát egy egyszerű matematikai képlettel lehet érzékeltetni, amit maga a költő állított fel: a Megíratlan Tartomány képezi az Elpuskázott Költemény és az Elképzelt Szöveg sorozatát. Egyszerűbben szólva, amit még nem írt meg, nem hozott létre, azt mihamarabb meg kell tegye, ugyanis visszaható az Acetilén ágyak kompozíció: kényszeríti szerzőjét s a szerző szövegeit. A mű lényege nem holmiféle ügyesen formált költői jópofáskodásokban rejlik, hanem sokkal inkább az eredetet segítségül híva falakat dönt. Elsöpri az értelmezőit, magyarázóit, kritikusait. Értetlenül olvashattuk a köteteiről írt kritikákat, ha voltak ilyenek. Zalabai Zsigmond már rég lemondott erről, hisz ő már ízlelgette Cselényi sorait, de nékem úgy tűnik, nem igazán értette, miről ír. Ha valaki, akkor Tőzsér Árpád az, aki meg merte kockáztatni az Escoriáljában értelmezni, boncolgatni a költő mondandóját. Nem is rossz eredménnyel. 1991ben Tőzsér Árpád szerkesztette meg Aranyföld címmel a legfiatalabb olvasók, a gyermekek számára azokat a Cselényi-szövegeket, melyek a „poétikai iskola" tantárgyait képezik. Vajon mi idézi elő manapság azt a Cselényi elől kibújni vágyást, amit lépten-nyomon észlelni lehet irodalmi életünkben? Ember alkotta műről van szó. Többféleképpen magyarázott és beállított egyértelműségről. Ellentmondásokba gyömöszölik azt a szabályos görbén ívelő gondolatfuttatást, amely felszólít: „Felfogni az értelmet, mely kormányoz áthatva mindent / átfeszülni a kereszten átlukadni a kilincsen "! Nem kérem, kedves olvasó: „a rímekért a versekért indulj havas-kedvvel vitára", és csakis egyféleképpen: „ahány országútja ennek a hiánynak / ahány hegy völgy folyó rét mindet bejárni". Ne szóljunk elhamarkodottan, hisz „a világ csak abból ítél amit /amit a felszín mutat". Abban a pillanatban, ha valaki ráébred Cselényi László logikájára, rádöbben rímeire, megtalálja az ízét, bartókos ritmusát, heideggeri négytételességét, melyben nincs ördöngösség, másság, utálatot kiváltó sor. Csupán nem megszokott, zajos. Ettől már elítélendő egy mű? Miért? Nem arról van-e szó voltaképpen (bármennyire is fáj ez a költőnek, de hiszem, tudja), hogy a szlovákiai magyar irodalom sokak számára egy burok, amelyben közérthető, szórakoztató írások, regények, versek dominálnak? Hiszen Farnbauer Gábor, Juhász R. József vagy Talanwn Alfonz szintén a körön kívül vannak, csakúgy, mint Cselényi és társai! Nem olvassák őt, nem értik, nem tudják, mit akar. Petőfi Sándor nagy költő volt, s Ady Endrét sem szokták gyengébbnek minősíteni. De a korral haladni kéne, leszűrve az elmúlt százötven év tanulságát: változik és fejlődik a világ. Míg Petőfi így szólítja meg a Dunát: „Folyam, kebled hányszor repeszti meg / Hajó futása s dúló fergeteg // S a seb mi hosszú s a seb mi mély, / Minőt a szíven nem vág szenvedély." (A Dunán), addig Ady megállapítja: „A Duna-táj bús villámhárító. / Fél-emberek, félnemzetecskék / Számára készült szégyenkaloda." (A Duna vallomása). Cselényi Lászlónál: „a Duna-parton öles cseresznyefa-csonkok/délután kettőkor megszólal a füst / a mámoros szavak milliónyi moha / gólya-hit ibolya-revü szegfűbetél / elborult tér bakancsok viselt / gyomorszájon iltött éj kivájt agy" (4/2/1). Egy titka van a Cselényi-versnek: nem szabad magyarázni (mert amit már egyszer magyarázni kell, azt megette a fene!), nem szabad tőle félni, megfutamodni előle. Szembe kell nézni vele. TURCZI ÁRPÁD Az idei év egyik legnagyobb régészeti könyvsikere minden bizonnyal a kunbábonyi avar kagáni leletről született német nyelvű feldolgozás (Das Grab eines Awarenkhagans), amely a két kitűnő kecskeméti régész, H. Tóth Elvira és Horváth Attila munkája. E páratlanul gazdag avar fejedelmi sír 1971-ben került elő a Kiskunságon, a bábonyi határrészen homokkitermelés közben, s lett napokon belül a kecskeméti Katona József Múzeum kiemelkedő lelete. Amint azt a szép kivitelű, színes felvételekkel illusztrált könyvből megtudhatjuk, a felfedezés után az aranyleletek jelentős részét az ott dolgozó munkások széthordták, de az azonnal megindult nyomozás és hitelesítő ásatás során a leletek nagyrésze, mintegy 2,5 kg összsúlyban, szerencsésen előkerüli. Az ásatás igazolta, hogy egy magányosan eltemetett nagyon gazdag avar fejedelem síijára bukkantak, valószínűleg a nagyhatalmú Baján kagán egyik utódjára. Az előkerült koponya és egyéb csontmaradványok alapján az antropológusok megállapították, hogy a sírba egy 60-65 év közötti idős, erősen mongol arcú férfit temettek (a sírrablást megelőzendő nagy titokban, ahogy az annak idején a sztyeppei népeknél szokásban volt) - aki öreg kőtára fájdalmas gerincmeszesedésben is szenvedeti. Egyik szemgödrének begyógyult sérülése talán fél szemevilágának elvesztésével járhatott. Az egykori, nem túlságosan mély sírgödör átvizsgálása során kiderült, hogy az idős uralkodó aranyozott ezüstlemezekkel borított „halotti ágyon" feküdt díszes ruhájában, arcát aranylemezekkel kivarrt lepellel fedték, fülét arany fülbevalók díszítették, kezére kesztyűi húztak, melyei aranykörmökkel díszítettek, ujjain a temetés céljára készüli nagyméretű halotti gyűrűk voltak, karperecei szintén aranyból készültek. A fejedelmet gyönyörű arany álcsatos fegyverövével együtt temették el, ezen függött aranyveretes kardja és tőre, arany ivóedénye és arany ivókürtje. Előkerüli még többek között aranykeretezésű és -szegélyű tegeze, korbácsának aranyborítású sasfejes markolata és még számos kisebb aranyveret is. A fejedelem másik övéhez tartozott egy ezüstveretes egyszerűbb kard. Viszont a nyomozás során sem találtak rá arra az aranykanálra, mely több hiteles szemtanú szerint szintén a kagán sírjából származott, s egy 7. századi ukrajnai sírlelet analógiája hitelesíti az elmondottakat. A sírba ezenkívül egy nagyméretű bizánci amphora (bizonyára finom botTal töltötték meg) és birkahús került a hosszú másvilági úthoz. A Kunbábonyban meglelt sír a Kárpát-medence egyik »«>: unumM leggazdagabb RSX" KUNBÁBONY SC, uuuueilltep DA5 CRAB £|NE

S AWARENKHAGANS pen a legkésőbbi korai avar fejedelmi temetkezések közé kell sorolnunk. H. Tóth Elvira szerint a kagán túlnyomórészt a 7. század második felében uralkodott, és nyilván megérte az új (középkésőavar) népcsoportok betelepülését. Ha végigtekintünk a kunbábonyi sír gyönyörű ötvösmunkáin, szinte megelevenedik előttünk a sztyeppei fejedelmek egykori mesés gazdagsága. A bizánci történetírók közül Menandrosz például így írja le az egyik követség históriáját, amely 569-ben járt a türk kagánnál: „Zimarkhoszék Szizavulosz színe elé léplek. Ó egy sátorban volt, kétkerekű aranyszéken ült... másnap egy másik sátorban jöttek össze, amely ugyanúgy selyemszövetekkel volt borítva és tarkítva, és ahol különböző alakú szobrok álltak. Szizavulosz egy teljesen aranyból készült kereveten ült. A helyiség közepén aranykannák, korsók, sőt aranyhordók is voltak ...". Az ehhez hasonló pompa és gazdagság az avarok fejedelmeinél egyrészt onnan eredi, hogy Bizánc az avaroknak hosszú évtizedeken keresztül „békeadót" fizetetett, s ez a 7. század elején már elérte az évi 100-120 ezer aranysolidust. Az arany jelentős része ,Avarországba" vándorolt, s magát a kagánt és vezető embereit gazdagította. Ma az avar korral foglalkozó kutatók úgy vélik, az avar kagáni központ valahol a Duna-Tisza közén terült el, ezt bizonyítja többek között a gazdag kunbábonyi temetkezés is (nem szabad azonban elfeledkeznünk a híres nagyszentmiklósi kincsről sem, melyet a kutatók egy része szintén avarnak tart). Valószínűleg ezen a helyen jut a mesés avar kincsek birtokába Pippin 796-ban a frank-avar háborúk idején, majd ezt követően a frankok tizenöt ökrösszekéren szállítják Aachenbe az avar fejedelmek fantasztikus kincseit. Ezek az események viszont már az Avar Kaganátus közel 250 éves fennállásának a végéi jelentik. TRUGLYSÁNDOR