Új Szó, 1993. november (46. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-19 / 270. szám, péntek

5 PUBLICISZTIKA «ÚJ SZÓ. 1993. NOVEMBER 19. ÉRTÉKES AJÁNDÉK A NAGYKAPOSI (KIS)KÓRHÁZNAK LEGYEN A MAI NAP A CSODÁK SOROZATÁNAK KEZDETE!" Bár az Úng-vidčk lakosságát mostanság a térség gazdasági helyzete és jövője, valamint a velük összefüggésben álló megélhetés kérdései foglalkoztatják leginkább, azért az egészségügyi ellátás javítása iránti helyi igények sem szorulnak háttérbe. Elvégre ahhoz, hogy egy régió egészséges, életképes legyen, kellő egészségügyi szolgáltatás is kell. Az pedig ma ott korántsem ideális. Jobb ugyan, mint például a század elején volt - amikor a krónika szerint Nagykaposon és környékén csak két orvos szolgált, s a legközelebbi kórház Ungváron volt ám gyengébb, mint az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején. Abban az időben ugyanis még új volt a szülészettel, valamint a gyerekosztállyal is rendelkező első helyi kórház. Az épület ugyan ma is áll, de már csupán rendelőintézetként szolgálja a betegeket. Tudniillik a királyhel­meci, majd a tőketerebesi új - sokak szerint túlméretezett - kórház át­adása után megkezdődött a kaposi­nak a fokozatos leépítése. Előbb fel­számolták a szülészetet, később a gyermekosztályt, s 1982-ben a bel­gyógyászat fekvőbetegrészlegét. Hi­vatalosan: gazdasági okokból. Leépítették, pedig szükség volt, és azóta is szükség volna rá e régióban, hiszen ahol olyan ipari létesítmé­nyek vannak - s épültek közben mint a vajáni hőerőmű, a tranzit gázvezeték kompresszorállomása, a mátyóci vasúti átrakóállomás, a Slovnaft-üzem, a Lykotex vajáni üzeme stb., ott egy megfelelő kórház sem hiányozhat az infrastruktúrából. Hiányát érzik az Ung-vidékiek. Kifogásolják is, már jó ideje. Hogy jogosan, azt az utóbbi időszak fejleményei csak megerősítik. Tud­niillik a rendelőin­tézet felszerelésé­nek korszerűsíté­sét az ágazatveze­tés is halaszthatat­lannak ítélte, s így jutott rá néhány korona az állam­kasszából. Több új műszerrel gya­rapodhatott a rendelőintézet. Ugyanakkor az egészségügyi mi­nisztérium, vala­mint az Ung-vidé­ki ipari üzemek, a helyi önkor­mányzatok és magánvállalkozók se­gítségével elkezdődhetett a rende­lőintézetté zsugorított régi kórház bővítése. Mára az új épületrész tető alá került, s ha lesz elegendő pénz a folyamatos munkához, akkor né­hány hónap múlva már akár üzemel­het is. SEGÍT A MÁLTAI SZERETETSZOLGÁLAT Nagykaposon és környékény a kór­házépítés állandó figyelemmel köve­tett közügy. Az volt a kaposi búcsú napján is. A templomból induló kör­menet a rendelőintézet előtt is meg­állt. Egy ideig úgy tűnt, hogy csupán jelképes lesz a délutánra tervezett ajándékátadás - ugyanis a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Von Boeselager Alapítvány 500 ezer né­met márka értékű műszerajándékát szállító kamion a vártnál nehezeb­ben jutott át a magyar-szlovák ha­tárátkelőhelyen -, ám mire a körme­net a leendő kórház elé ért, a mál­taiak címerével díszített jármű is befutott, s Kozma Imre atya, a Ma­gyar Máltai Szeretetszolgálat elnöke átadhatta ajándékukat a nagykapo­siaknak. „... Szeretettel köszöntök min­denkit, aki testvérem Jézus Krisztus­ban, ezen a mai nagy ünnepen, Euró­pában. Európában élünk, s akik itt vagyunk, erről teszünk tanúbi­Csilla von Boeselager asszony személyesen nem tudott részt venni az ajándékátadáson. A nemes cselekedetért neki ítélt nagykaposi emlékérmet Bodnár Tibor polgár­mester (jobbról) Kozma Imre atyának adta át. Megérkezett az értékes ajándék zonyságot. Amikor ezt az igazságot hangsúlyozom, akkor elsősorban er­re a keresztre szeretnék hivatkozni, a nyolcágú keresztre, a máltaiak jel­vényére, a világ négy égtája felé szerteágazó szeretet jelképére. Mert mi ezt komolyan gondoljuk. Azért vagyunk itt, a felvidéken, Szlovákiá­ban, és keresztényként Jézus Krisz­tusra hivatkozva azt mondottam: Európában. Olyan sokan beszélnek arról, hogy Európába szeretne jutni Szlovákia, Csehország, Ukrajna, Ro­mánia, Szerbia, Horvátország, Ma­gyarország! Azt szeretném, ha tudo­másul vennék tőlünk nyugatra, hogy mi Európában élünk, s 1848-ban nekik kellett volna csatlakozni hoz­zánk, 1956-ban Európának kellett volna csatlakozni hozzánk, 1968­ban Európának kellett volna csatla­kozni hozzánk. Tehát ezért szeret­ném hangsúlyozni az igazsagot: Eu­rópában vagyunk, és ma Európában ünnepelünk itt, Nagykaposon. Azért vagyunk mi, a Magyar Máltai Szere­tetszolgálat munkatársai több tíz­ezer magyar máltai nevében itt, Csil­la von Boeselager asszony követei­ként is, hogy kifejezzük: mi össze­tartozunk, szlovákok és magyarok, éljenek Szlovákiában vagy Magyar­országon. Fogadjatok el bennünket, fogadjátok el ajándékunkat" - hang­súlyozta Kozma Imre atya. Már tető alatt van az új kórházrész (A szerző felvételei) „KINEVELJÜK PAGANINIT IS" Az értékes ajándékot a kaposiak, illetve Ung-vidékiek nevében Ferkó Barnabás doktor, a rendelőintézet fiatal igazgatója köszönte meg. Mint mondta, hosszú napok és lázas éjsza­kák izgalmában élt, készülődött erre a napra a Szlovákiai Magyar Máltai Szeretetszolgálat nagykaposi szerve­zete, továbbá a rendelőintézet, a vá­ros és környéke. - Nemrégen egy jó ismerősöm kissé ironikusan - megjegyzem nem rosszindulatúan - azt mondta: most Nagykapos megkapja a Stradi­vari-hegedűt, de nem biztos, hogy Paganinit is talál hozzá. ígérem a nagykaposi rendelőintézet orvosi kara és minden alkalmazottja nevé­ben, hogy ha ma még nincs, akkor megtaláljuk, kineveljük Paganinit is, népünk és nemzetünk javára. Mint frissen kinevezett igazgató a városi önkormányzatnak készített első je­lentésem utolsó mondtata így hang­zott: A személyi tényezők kizárása, esetleg összehangolása után valós elképzelésnek tartom, hogy Nagyka­poson létesüljön egy kiskórház, Ka­pernaum néven. A névválasztás nem volt véletlen. Az evangélium tanítá­sa szerint Urunk földi életében ott tette legtöbb csodáját. Hiszem, hogy egyik csodáját itt ma, körünkben is elvégezte. Adja Isten, hogy e nap legyen a csodák sorozatának kezde­te itt. Nagykaposon! HOL SZERETET, OTT BÉKE Az ünnepélyes ajándékátadáson megjelent hatalmas tömeg magyar és szlovák nyelvű katolikus, illetve re­formátus imát mondott. Bizonyára annak a reményében is, hogy a Mál­tai Szeretetszolgálat jelképével meg­jelölt kórház minden rászorulónak megbízható támasza lesz, és soha­sem fog hiányozni belőle, illetve környékéről az egyéneket és közös­ségeket egyaránt erősítő szeretet. GAZDAG JÓZSEF FÁJÓ ADATOK MAGYAR FILMEK SZLOVÁKIAI MOZIKBAN Elszomorító tényekről beszél a Szlovák Filmintézet frissen megrajzolt grafikonja. 1945 és 1993 között az itteni mo­zikban (beleértve a klubháló­zatot is) összesen 361 magyar filmet tűztek műsorra. Hogy ez sok vagy kevés, arra a kö­vetkező tények adnak egyér­telmű választ. A felszabadulás utáni első évben egyetlen magyar ren­dező alkotását sem forgal­mazták, később évente egy­kettő-négy filmet láthattak a nézők. Az ötvenes években — ötvenhat és ötvenkilenc ki­vételével - még mindig csak tíznél kevesebbet, 1962 és 1972 között pedig évente ki­lencet. A legtöbbet, tizenket­tőt 1974-ben, 1976-ban és 1978-ban mutattak be, majd 1979-től ismét a kilenc volt a legtöbb. A nyolcvanas évek második felében hat magyar film volt a csúcs, 1987-től azonban már öttel kellett megelégednünk. Azzal is csak 1990-ig, amikor az ille­tékesek úgy döntöttek: elég lesz a négy is. Micsoda idők?! Ma már ekkora kínálat is elképzelhetetlen. Nincs mi­ből választani. Magyar filmre egyszerűen „nincs pénze" a forgalmazóknak. Tavaly egyetlen alkotást sem vettek át, az idén pedig már hűek maradtak önmagukhoz. Ma­gyar film egyszerűen nem lé­tezik számukra. Ha nekik nem kell, nekünk se kelljen. Aki magyar filmet akar látni, az figyelje a pozsonyi Ma­gyar Kulturális Központ mű­sorát, ott még gondolnak rá. A mozikban már nem. Makk, Jancsó, Maár Gyu­la, Mészáros Márta és a töb­biek — elfelejtve. Vajon meddig? (sz-ó) A napokban emlékezünk meg a kitűnő régész, törté­nész-kutató, Ortvay Tivadar születé­sének 150. évfordulójáról. A törté­nelmi naptár erre már csak azért is figyelmeztet bennünket, mivel Ort­vay a pozsonyi András temetőben nyugszik (1916. július 16-án hunyt el). Neve szorosan összefonódott az egykori koronázó várossal, életének fontos, igen termékeny szakaszát töltötte annak falai között, és szá­mos pozsonyi vonatkozású művet írt. Az erdélyi Csíklovabányán szüle­tett 1843. november 19-én. Eredeti családi neve Otmayr, amelyet 1875­ben magyarosított. Teológiai tanul­mányait Temesvárott végezte, majd több erdélyi faluban teljesített lelké­szi szolgálatot. Rövid néhány év után a papi pályát elhagyva a lugosi gimnázium tanára lett. Magántanári képesítést szerzett. Alig harmincéve­sen felkerült a pesti Magyar Nemzeti Múzeumba, ahol a régiségtár segéd­őreként működödött két éven ke­resztül, 1875-ben pedig a pozsonyi jogakadémia rendes tanárává nevez­A FORRÁSOK BŰVKÖRÉBEN ÉLT 150 ÉVE SZÜLETETT ORTVAV TIVADAR ték ki, és véglegesen Pozsonyban telepedett le. Régészeti és történeti kutatásait már gimnáziumi tanárként megkezd­te. Első komolyabb önálló munkája Magyarország régi vízrajza a XIII. század végéig. (Budapest 1882) két kötetben jelent meg. Folyóiratokban közölt munkái alapján azonban már 1875-ben Magyar Tudományos Aka­démia levelező tagjává választották. Régészeti munkái közül kiemelkedik az Összehasonlító vizsgálatok a ha­zai és észak-európai prehistorikus kőeszközök eredete és régisége kö­rül (Budapest 1885) c. kétkötetes műve. Fő kutatási területe azonban a magyar középkor. Az imént emlí­tett munkájában Magyarország víz­rajzát a 13. század végéig vizsgálta, de következő munkájában már a 14. századra is kiterjed a figyelme. Há­rom kötetben jelent meg Magyaror­szág egyházi földleírása a XIV. szá­zad elején. (Budapest 1891-92) c. munkája. Pozsonyba érkezése után rövi­desen elkezdte kutatásait az itteni igen gazdag középkori anyaggal ren­delkező levéltárban. Nagyszabású várostörténet megírására készült. De végül nem tudott kiszabadulni a for­rások bűvköréből. Összefoglaló, rendszeres várostörténet helyett is­mét csak forrásmunkát jelentetett meg Pozsony város története (Po­zsony 1892-1913) címmel. Ez a nagy­ívű munka négy részből és nyolc kötetből állt, de végül is befejezetlen maradt. A szerző csak a 16. század közepéig jutott el kutatásaiban. Az egyes kötetekben megjelentette a Pozsony városára vonatkozó leg­fontosabb dokumentumok eredeti szövegeit, bőséges magyarázatokkal és jegyzetekkel látva el azokat. A munka eredetileg német nyelven jelent meg, de szinte egyidejűleg magyar fordításban is kiadták. Ortvay hatalmas munkabírását bi­zonyítja, hogy Pozsony város törté­netének köteteivel szinte egyidőben jelentette meg Temes vármegye és Temesvár város története (Budapest 1896-1914) c szintén többkötetes művét. Kutatói munkássága elismerést kapott és 1905-ben az MTA rendes tagjává választották. Munkájával a magyarországi tör­ténetírás 18. században megalapo­zott történeti forrásfeltáró és forrás­közlő hagyományait fejlesztette to­vább, a kritikai forrásközlés módsze­rét alkalmazva. Kortársa volt a dua­lizmus korában kibontakozott nagy történész egyéniségeknek: Horváth Mihálynak, Szalay Lászlónak, Pau­ler Gyulának, Ácsády Ignácnak, Marczali Henriknek, Márki Sándor­nak, Thaly Kálmánnak, Wenczel Gusztávnak, Fraknói Vilmosnak, Ta­gányi Károlynak és a többieknek. Ortvay azonban nem vett részt a kü­lönböző történelmi iskolák és irányzatok vitáiban. Nem írt szinte­tizáló Magyarország történetet, csak részproblémákat, illetve egy-egy ré­gió vagy város történetét dolgozta fel, azt is a forrásközlés szintjén. Ezt azonban megfelelő alapossággal és megbízhatósággal művelte, így a ma­gyar történetírás az adott kor nagy történészei után következő második vonalban tartja őt számon. Művei ma is fontos forrásmunkákként sze­repelnek a történeti kutatásokban. Végezetül meg kell említeni még két pozsonyi vonatkozású művét. Jogakadémiai tanárkodása idején ír­ta meg a Száz év egy hazai főiskola történetéből (Pozsony 1886) c. mun­káját, amely a pozsonyi jogakadémia történetét ismerteti. Ma is népszerű a Pozsony város terei és utcái (Po­zsony 1906) c műve, amely reprint kiadásban 1991-ben újra megjelent Magyarországon. VARGA SÁNDOR

Next

/
Thumbnails
Contents