Új Szó, 1993. november (46. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-18 / 269. szám, csütörtök

1993. NOVEMBER 18. ift/SZÓi PUBLICISZTIKA 8 A NAGYVILÁG KEZEI MADAME SALGADO VALLOMÁSA Ritka élményről maradtak le azok, akik nem látták Sebastiäo Salgado fotóit a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galériában. A brazil származású, Párizsban élő művész beutazta szinte az egész világot, s útjairól mindig megrázó erejű felvételekkel tért haza. Bármerre járt a világban, s általában olyan helyeken, ahová az egyszerű halandó nehezen jut el, mindenhol az emberre figyelt. Emberi kéz cimű kiállítását Párizsban, Madridban, Lisszabonban és Philadelphiában háromszázezren látták már. Közép-Európában Pozsony az első állomás, ahol a kétszáz fotóból összeállított sorozatot installálták. Az alkotók feltételezése szerint egymillió ember tekinti meg majd a világ különböző nagyvárosait érintő vándorkiállítást A pozsonyi bemutató kapcsán a művész felesége, madame Salgado is ellátogatott a szlovák fővárosba. Így vallott férjéről, a pillanat művészetéről és munkájukról. „Mivel féljem riportfotókat készít, többen megkérdezik tőlem, mi a véleményem a más stílusú, mondjuk az inszcenált, megrendezett fotográfiáról. A művészet kifejezés, mód arra, hogy az ember valamilyen formában elmondja véleményét a világról. Mindenki úgy fejezi ki magát, ahogy akarja, ahogy helyesnek, jónak érzi. Más kérdés, hogy a közönségnek tetszik-e a munkánk, annak az eredménye, amit csinálunk, vagy nem. Sebastiäo vérbeli riporter. Minden egyes felvétele tanúság a létező világról. Annak a valóságszeletnek a dokumentuma, amelyre éppen figyel, amelyet fényképészszemmel vizsgál, tanulmányoz. Azt hiszem, nem az a fontos, és nem az a lényeg, hogy férjem dokumentumfelvételeit a művészfotó kategóriába sorolják-e vagy nem. A fotográfia a legjobb eszköz arra, hogy megörökíthessük, ami éppen történik körülöttünk. A fényképezés gyors folyamat, ezért a fotós a pillanatnyit, a megismételhetetlen! tudja megörökíteni. Mi nem tartjuk fontosnak, hogy megrendezzünk, inszcenáljunk bizonyos helyzeteket, mert azok megtalálhatók a valóságban. Azt hiszem, csakis a művész magánügye, hogy mondanivalója közléséhez milyen formát választ, és ebben ugyanúgy, mint minden egyéb jellegű emberi megnyilvánulásban, tisztelni és tolerálni kell a másikat. Féljem eredeti foglalkozása közgazdász, s bár nem gyakorolja a szakmáját, éber szemmel figyeli a gazdasági folyamatokat. Otthon is gyakran szóba kerül a téma. Tíz évvel ezelőtt egy alkalommal arról beszélgettünk, hogy miként alakul az ember helye a termelésben az ipar fejlődésével járó változások nyomán. Valahogy ekkor született az ötlet, hogy olyan helyeket keressen a világban, ahol még létezik a kézi termelés: ahol a nyersanyagok kitermelésében, a javak létrehozásában a legfontosabb tényező még ma is az emberi kéz. Az első hely, amelyet féljem ehhez a sorozathoz felkeresett, egy brazíliai aranybánya volt. ötvenezer ember dolgozott ott, két kezének erejére támaszkodva. Errefelé nem is hinnénk, hogy létezik ilyen a mai világban. Igaz, a bányát azóta gépesítették. Ezzel viszont más probléma merült fel: mi van azokkal, akiknek a munkáját elvégzik a gépek? Bizonyára munkanélküliek. Sebastiäo '86-ban kezdte fotózni ezt a sorozatot, és hal évig harminckét országban gyűjtötte a képeket. A már említett aranybányán kívül készített felvételeket a mezőgazdaságban, az élelmiszer- és nehéziparban, az építészetben, például a La Manche csatorna alatt épUlő alagútban. Már az alatt az idő alatt, amikor úton volt, járta a világot, és gyűjtötte a dokumentumokat a kétkezi munkáról, folyamatosan jelentette meg felvételeit jó nevű újságokban, magazinokban. Olyanokban például, mint a Times magazin, a londoni Sometimes, a párizsi Liberation, a német Stern, az olasz Venerdi, a spanyol El Pais. Ez utóbbiban például tizenhat riportot közöltek szabadon elhelyezett mellékletként, amelyből aztán egy önálló publikáció készült ötvenezer példányban. Ez bizonyította, hogy a spanyolok érdeklődnek az ilyen jellegű téma iránt. Akkor határoztuk el, hogy az anyagból kiállítást rendezünk, amely jelenleg ötféle változatban járja a különböző nagyvárosokat. Az ilyen világjáró fotós, mint a férjem, számtalan érdekes, kellemes és kellemetlen élménnyel találkozik Sebastiäo Salgado: A téglarakó asszony (India, 1989) „A HALALT HORDOM MAGAMBAN" Nem lehetett nem kedvelni. A nap folyamán aktívan bekapcsolódott a tanfolyam foglalkozásaiba, érdeklődött, véleményt mondott, ha kellett székeket tologatott, rajzolL Ügy derült a saját és a mások ügyetlenségén, hogy a többieket is megnevettette. Humorát nem veszítette el akkor sem, amikor a tanfolyam vezetői a kábítószer veszélyéről, a promiszkuitásrói és az AIDSről kezdtek beszélni. Csak kinyújtotta kezét a társa felé, csak erőt vett bíztatást sugárzó tekintetéből, majd kissé érdes hangon beszélni kezdett - HIV-pozitív vagyok, immár másfél esztendeje. Azóta a barátommal élek, s nagyon szeretjük egymást. Furcsának tűnhet, de napról-napra szerelemesebbek vagyunk, egyre nagyobb szükségünk van egymásra. A homoszexualitás ugyanis nem jelent érzelemhiányt. Ennek bizonyítéka a mi kapcsolatunk is. A társam tudja, hogy a halált hordozom magamban, mégis kitart mellettem. Persze, ezen nem kell fennakadni, minden párkapcsolatban ez a természetes emberi magatartás. A feleség, a félj sem hagyja magára a halálosan beteg társát, nem igaz? Ügy 11-12 éves koromban döbbentem tá, hogy nem érdekelnek a lányok, noha mindig velük tartottam. Volt viszont néhány iskolatársam, akik közelében nem jött ki hang a torkomon, s zavaromban elöntött a forróság. Nem tudtam mire vélni mindezt, s nem is volt senkim, akivel beszélhettem volna furcsa lelkiállapotomról. Persze, több mint valószínű, ha szakemberhez kerülök, nem tudtam volna megfogalmazni mindazt, amit éreztem... Az évek múlásával sem változott a lányokhoz való viszonyom, s mivel később már vidéken is, ahol éltem, egyre több irodalom állt rendelkezésemre, nem volt nehéz megnevezni orientáltságomat. A homoszexuális beállítottságomat lepleznem kellett, s ez egy ideig ment is. Amikor a szüleim egyre gyakrabban a nősülést kezdték emlegetni, eldöntöttem, hogy el kell mennem hazulról. Külön szerencse, hogy volt hova. A fővárosban élő idős rokonaim még örültek is, hogy segítségükre leszek Két évig minden rendben volt, ám egy este, amikor nálam járt a barátom, a nagybátyám benyitott a szobámba... Nem kiabált, csupán megkért, ne rontsam a jó hírét, költözzem el. Megtettem, sőt, egy eléggé kellemetlen beszélgetés során a hajlamomat bevallottam a szüleimnek is. A „csapást" méltóságtelejesen viselik, beletörődtek a helyzetbe, s ma már elfogadják a barátomat is. Igaz, azt nem tudják, hogy HIV-pozitív vagyok. Nem akarom, hogy életem végéig rettegjenek... A kapcsolataim mindig hosszantartóak voltak, ám ha egy-egy szerelem véget ért, sokat szenvedtem. Amikor a mostani barátom előtti társam szakított velem, belebetegedtem a csalódásba. Még öngyilkosságra is gondoltam... A kétségbeesésem később határtalan dühhé változott. Majd én megmutatom, mennyire kellek másoknak - füstölögtem, s gyalázatos dolgokat műveltem. Hol én szedtem fel fiúkat, hol engem szedtek fel; parkokban, nyilvános ülemhelyeken züllött alakokkal ismerkedtem össze... Nem voltam észnél. Persze, ez nem mentség. Amikor kijózanodtam, nem is tudom miért, hiszen nem éreztem magam roszzul, AIDS-tesztet végeztettem. Hadd ne mondjam, milyen körülményes volt a hírt közlő orvos! Leültetett, kávéval kínált, és csak nem tudta kinyögni, hogy pozitív vagyok. Azt ajánlotta, feküdjek be néhány napra a kórházba, szükség van ellenőrző kivizsgálások elvégzésére. Befeküdtem. Mondhatom, borzasztó volt. Körülöttem mindenki maszkban, gumikesztyűben mászkált, s amikor barátaimmal - naponta sokszor - befejeztem a telefonbeszélgetést, azonnal akadt egy ápolónő, aki fertőtlenítette még a zsinórt is! Az egyik nagyon kedves orvos ismerősöm is csak nagy nehézségek árán verekedte ki magának azt, hogy meglátogathasson. Egy hétnél tovább nem bírtam a bezártságot, s mivel semminemű gyógyszert, kezelést nem kaptam, hazakéredzkedtem. Az elbocsájtás előtti beszélgetés kabaréba ülő volt. Annyit mondtak csupán, hogy használjak óvszert, s védjem magam a fertőzéstől... Azt megelőzően, hogy megállapították nálam a kórt, szinte az összes megszerezhető irodalmat áttanulmányoztam, hiszen az teijedt el, hogy az AIDS a homoszexuálisok betegsége. Kezdetben a figyelem központjába valóban mi és a narkósók kerültünk, de azóta merőben mások a viszonyok. A kórházból kikerülve, találkoztam életem nagy, és egyben - legyek morbid is egy kicsit - utolsó szerelmével. Közös háztartásban élünk, örömünk, bánatunk egy. A valódi barátaink ismerik bajomat, s nem akad egy sem, aki kerülne. Tulajdonképpen ők bírtak rá, s a már említett orvosismerősöm, hogy lépjek ki a névtelenségből, beszéljek a betegségemről. Nem gondolkodtam sokáig, felvállaltam ezt a szerepet. Tudom ugyanis, mennyire hiányos a szexuális felvilágosítás, a felnőttek, a pedagógusok, az orvosok és a szülők mennyire nem mernek beszélni ezekről az életbevágóan fontos kérdésekről. Az AIDS-t tekintve sokuk tudatlansága kétségbeejtő! Milyen gyakran ellenőriztetem egészségi állapotomat? Azóta kórházban nem voltam. Nem hívnak, önszántamból meg nem megyek Ha influenzás vagyok, van orvosom, aki ügyel arra, ne hatalmasodjék el a betegség. Igyekszem kerülni a fertőzés veszélyét, igyekszem egészségesebben élni, mint valaha. Igyekszem hasznossá tenni magam, segíteni a rászorulókon. Nincsenek pontos adataim arról, hány fertőzött, hány AIDS-beteg él Szlovákiában. A hivatalos statisztikákban csak azok szerepelnek, akik orvoshoz fordultak. Amióta megnyíltak a határok, nemcsak a lányok, hanem a fiúk is prostituáltként keresik meg a mindennapi betevőt... Hosszú hónapokig tünetmentesen járnak, kelnek, kapcsolatokat létesítenek, s terjesztik a kórt. Tudom, időigényes terveim nem lehetnek. A szerelem ad erőt ahhoz, hogy ne essek kétségbe, hogy legyen erőm a végső küzdelemre. Boldogít az a tudat, hogy halálom pillanatában nem leszek egyedül. Persze, hiszem, hogy ez még odébb van... PÉTERFISZONYA MINDENNAPI BŰNESETEINK TOVÁBB BŐVÜL A MILLIOMOSOK SZÁMA? Az idei esztendő legnagyobb méretű rablása kétségkívül a napokban történt Árvában. November 9-én reggel a námestovói Makyta dolgozói fegyveres kísérettel 3 millió 2 ezer koronát szállítottak a bankból. A fizetésekre szánt összeg aszonban már nem jutott ei az üzembe. Az 521-es főúton haladó Volgát három rabló egy kifeszített acélsodronnyal kényszerítette megállásra, ráadásul géppisztollyal szitává lőtték a gépkocsi kerekeit. Az ellenállás a jelentések szerint az öngyilkossággal lett volna egyenlő. A pénzszállítók átadták az említett összeget a banditáknak, akik egy trencséni rendszámú lopott Favorittal Alsókubín irányába távoztak. A gépkocsit később mintegy 5 kilomélterre a támadás helyszínétől megtalálták. A nagyszabású „hajtóvadászat" a három rabló ellen eddig eredménytelen. NE NYISSUNK AJTÓT A hírközlő eszközök nem győzik hangsúlyozni, ne engedjünk be lakásunkba idegeneket. Még akkor sem, ha azok postásként, vízvezetőszerelőként vagy gázleolvasóként mutatkoznak be. Íme egy friss pozsonyi példa, mit eredményezhet a túlzott bizalom. „A gázgyárból jöttünk, és a fogyasztást akarjuk ellenőrizni" - mondotta két férfi, miután csöngetésükre kiszólt egy magányos nő. Az asszony gyanakvás nélkül kitárta az ajtót, ám abban a pillanatban, amint a „gázleolvasók" az előszobában voltak, fegyvert szegeztek áldozatukra és „ ide a gubával, különben megölünk" szavakkal a tudtára adták: nem tréfálnak A halálra rémült asszony minden értéktárgyát odaadta a betörőknek. Azok 25 ezer koronával, 1500 márkával, egy ezüstróka bundával, néhány régiséggel és elektronikai cikkekkel távoztak. Zsákmányuk összértéke meghaladta a félmillió koronát. A póruljárt nő legfeljebb azzal vigasztalódhatott, hogy életben hagyták. HIÁBA KIABÁLT Az alábbi drasztikus eset az egyik zsolnai lakótelepen játszódott le. Két büntetett előéletű férfi este nyolckor közrefogott egy nőt - két kisgyermek anyját - és életveszélyes fenyegetésekkel (kést szorítottak a torkához) arra kényszerítették, kövesse őket a közeli parkba, ahol majd elszórakoznak. A megrémült nő segítségért kiáltott, ám a támadók néhány ökölcsapással gyorsan jobb belátásra bírták. A helyszínre érve megismételték fenyegetésüket: ha nem teljesíti minden kívánságukat, megölik. Aztán áldozatukat a legocsmányabb perverzitásokra kényszeritették. Közben a kést szorongató férfi megkérdezte társától: nálad van a lapát? A megalázott és halálra rémült nő könyörögni kezdett, hagyják életben, mert két kis árva maradna utána. A valószínű tragédiát egy ismeretlen lakó akadályozta meg, aki ablakából szemtanúja volt az utcai jelenetnek, és kitárcsázta a 158-as telefonszámot. A rendőrök tetten érték a gazembereket. Egyikük a riasztó lövések ellenére is megpróbált menekülni. A szolgálati kutyával szemben azonban nem volt semmi esélye. A LEBUKOTT ZSAROLÓ Egyesek azt hiszik, hogy minden ginekológus végez illegális abortuszokat, ergo: vaj van a fején. Egy 36 éves nyitrai férfi ebből a hamis elképzelésből akart tőkét kovácsolni. Kiválasztott egy nőgyógyászt, és zsaroló levelet dobott postaládájába. 300 ezer koronái követelt, mivel, ahogy írta, a barátnője a doktor úr szakszerűtlen beavatkozása következtében elvetélt és meddő maradt. Ha nem fizeti meg a jogos kártérítést és fájdalomdíjat, életével lakol - fejeződött be a levél. A meglepett orvos természetesen feljelentést tett az ismeretlen zsaroló ellen. A rendőrök négy nap múlva a pénzátadás megbeszélt idejében és helyén elfogták a naiv tettest. (ordódy) munkája során. Sokszor nehezíti a szándékát, hogy nagyon nehéz eljutni az egyes országokba, megkapni az engedélyt, hogy dolgozhasson ott. Előfordul, hogy az ember beszerzi az információkat a kiválasztott vidékről, de amikor megérkezik a helyszínre, kiderül, hogy értesülései nem felelnek meg a valóságnak. Az is megtörtént, hogy valahova késve érkezett. Mint legutóbb Kambodzsába. A rizsaratást akarta fényképezni. Kivárta az időt, amikor tudomásunk szerint megkezdik az aratást, de a helyszínen kiderült, hogy három hónappal korábban learattak. Hogy mégis csináljon valamit, hadirokkantakat, háborús nyomorékokat fotózott. Százával találkozott az utcán felnőttekkel, akik saját házuk előtt, vagy gyerekekkel, akik az iskola kapujában léptek aknára. Miután hazajött, Párizsban több újságnak megmutatta az ott késztllt felvételeket. Londonban, a The Independent közzétett egy felhívást, amelyben segítséget kért. Többen is jelentkeztek. Az ő adományaikból hoztak létre egy céget, amely a kambodzsai rokkantaknak műtestrészeket szerelt fel. Szóval a fotós minden úton váratlan eseményekkel találhatja szembe magát. Ilyenkor talál más munkát, mint ahogy Sebastiäo is fotózott Kambodzsában. De a terve felborult. Három hónapot veszített, s kutathatott újabb helyek után, ahol az Emberi kéz sorozathoz megfelelő anyagot talált. Kezdetben én magam is éreztem késztetést a fényképezésre. Persze ez inkább csak abból fakadt, hogy nagyon szerettem utazni. De sokkal kényelmesebb felszerelés nélkül járni a világot, így aztán a fényképezésről lassan lemondtam. Az ember sokszor dönt úgy, hogy később esetleg nem tudja megmagyarázni az elhatározását. Sebastiäót néhány útjára ma is elkísérem. Ö fényképez, én meg az albumokon, a kiállításokon dolgozom. Szakmailag így is partnerének érzem magam. Ha alkotásnak nevezzük azt, hogy az ember kidolgozza egy album koncepcióját, és létre is hozza a könyvet, vagy azt, hogy egy kiállításnak el kell készíteni az installációját, megtalálni a megfelelő felületeket, az egyes felvételek művészi erejét erősítve helyezni egymás mellé a képeket, akkor én is alkotó ember vagyok." TALLÓSI BÉLA