Új Szó, 1993. november (46. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-17 / 268. szám, szerda

17 PUBLICISZTIKA ÚJ szói 1993. NOVEMBER 12. 1993. november 27-én az állampolgárok többsége valószínűleg vegyes érzelmekkel tekint maga köré. Nemrég, október 28-án, a realitásainkra leginkább jellemző antiünnepen - de munkaszüneti napon - elmerenghetett a történelem és a politika kacskaringói felett; s ma, ha az 1989 óta eltelt négy évre gondol, feltehetően ismét csak felemás értékelések jutnak eszébe. Az állampolgár 1989 óta sok mindent megtanult, sok mindent újratanult. Újból kiábrándult a szavakból. Ha netán azt a szót hallja ma: forradalom, bizalmatlan nyugtalansággal kapja fel a fejét. Az olyan kifejezéseket, hogy szocialista világrendszer, Szovjetunió, ma teljesen más fiókba helyezi, mint négy évvel ezelőtt. Mára az is nyilvánvalóvá vált számára, 1989-ben nem hősök döntöttek meg egy rendszert, hanem ez a rendszer, felélve tartalékait, önmaga omlott össze. Az állampolgár mára kigyógyult az illúziókból is. Az Európába való menetelnek nemcsak a színét, a fonákját is megismerhette, s egyre mélyebben kezdi kóstolgatni, mit is jelent az, hogy kelet-európai realitás. Az állampolgár elégedetlen és félelmek marcangolják a lelkét, s nem ő a hibás, ha úgy értékeli, hogy amit ma maga körül lát, az nagyon sokban hasonlít arra, amit negyven évig láthatott maga körül. Az állampolgár szeretne jól élni, ez természetes. Ehelyett egyre rosszabb az anyagi helyzete. A megváltást nagyon gyakran az államtól várja, attól az államtól, amelynek ebbéli funkcióit éppen a minimumra Kilencvenöt éves lenne Forbáth Imre. A név ma már - összmagyar viszonylatban - egyre kevesebbeknek mond valamit. Pedig a csehszlovákiai magyar irodalom legjelesebb - nemcsak kisebbségi mércével mérhető - alkotóinak egyike volt, akinek helyét Illyés Gyula annak idején - a harmincas években - az öt legjobb magyar költő között jelölte ki. Ha volt is némi túlzás ebben a minősítésben, Forbáth kétségkívül kirobbanó tehetségére, illetve lehetőségeire mindenképpen rávilágít. Ám hogy mégsem lett az, ami lehetett volna, abba sok minden belejátszott. A Tanácsköztársaság bukása után került Csehszlovákiába, élete nagy részét idegen nyelvi környezetben - Csehországban, a háború alatt Angliában, majd újból Csehországban - élte le; tehát csakhamar elvesztette közvetlen kapcsolatát a beszélt magyar nyelvvel. A második világháború kitörése után nem írt több verset, amit többen részben a háború kitörése miatti megrázkódtatásával, részben pedig azzal magyaráznak, hogy megszakadt a kapcsolata a beszélt magyar nyelvvel, azaz nyelve a „langue szintjére süllyedt, s ez a tudat gátolta oly erősen életének utolsó évtizedeiben az írásban" (Tőzsér Árpád). írói példák egész sora bizonyítja azonban, hogy sem az egyik, sem a másik nem feltétlenül kell, hogy okozója legyen egy-egy író/költő végleges elhallgatásának, műfajváltásának, pályamódosításának. Kell lennie tehát egy harmadik oknak is, szeretnénk csökkenteni - s ez paradoxon. Az állampolgár erre megpróbálja saját sorsának irányítását jobban a kezébe venni - ez dicséretes. Eme igyekezetében nagyon gyakran az újraépítkező állami hatalom falaiba ütközik - ez észveszejtő. Erre fűtől fáig rohan, belefárad, fütyül az egészre - ez a kelet-európai realitás. Majd neurózissal küzd, dühös mindenre és mindenkire, szitkozódik — ez zsákutca és önpusztítás. S ha az állampolgár nem találja meg a kivezető utat az ördögi körből - az tragédia lesz. Az állampolgár közben azt is látja, hogy többen körülötte — az egyenlők közötti egyenlőbbek - kis magánbejáratú kremleket építgetnek; mások ugyanezt teszik vadkapitalista mintára. Az állampolgár nagy csodálkozással veheti tudomásul, hogy a közös állami vagyon, amelyet állítólag évtizedekig ő maga is épített - saját magának is elolvad más zsebekbe vándorol. Az állampolgár (gyakran a képviselővel együtt) nemegyszer úgy érzi, tehetetlen, s ez az érzése nem is jár messze a valóságtól. Az állampolgár ilyenkor dühös lesz, káromkodik és a falhoz vág valamit, egyvalamit azonban még a lelke legmélyén sem akar elismerni: hogy tavaly nyáron ő adta a kezébe a hatalmat ami Forbáth költői elnémulásába beleszólt. Ezen ok feltárásához a kulcsot az életút és az életmű aprólékos végiggondolása, a hagyaték gondos áttanulmányozása szolgáltathatja. Tagadhatlan tény, hogy Forbáth forradalmár költőként indult, s baloldali meggyőződését, a kommunizmus eszméi iránti elkötelezettségét egészen élete végéig megőrizte (amin igazából még az sem tudott változtatni, hogy a negyvenes-ötvenes évek fordulóján — sógora miatt - ő is áldozatául esett a pártja által kreált koncepciós pereknek). Irodalmi tanulmányai, elméleti és esztétikai írásai a harmincas évek vége felé mind jobban a szélsőséges, már-már rappista nézetek hatása alá kerülnek, s ez alól a hatás alól ténylegesen már élete végéig nem tudott többé megszabadulni. így önmagával való első meghasonlásának okait is valahol ezen a tájon kell keresni, egészen konkrétan abban, hogy az elsősorban képalkotó fantáziájának féktelen tobzódásával és költői nyelvezetének kirobbanó erejével jellemezhető, öntörvényeinek engedelmeskedő, mindenfajta korlátokat szétfeszítő költői tehetsége képtelen volt a saját maga által elfogadott és követett eszme ideológiaiesztétikai elvárásaihoz nyomorodni. A szovjet típusú kommunista világnézet Prokrusztészágyába került Forbáth addig-addig nyesegette le költészetének abból kilógó végtagjait, testrészeit, mígnem e műveletek során a költő egészen elvérzett. Forbáth Imre életművének és pályájának e drámájára, tragikus azoknak, akikkel szemben most olyan elégedetlen. Az állampolgár úgy érzi, nincs értelme többé ideákról beszélni - s az állampolgár itt téved a legnagyobbat: ideák nélkül minden társadalom halálra van ítélve. Az állampolgár, ha netán magyar nemzetiségű, sok dolgon már nem is nagyon csodálkozik. A bolsik azt csinálják, amihez értenek; ez volt a képlet évekkel, évtizedekkel ezelőtt is, ez ma is. Aki csak diktatúrában képes gondolkodni, annak mindegy a cégér; ha az osztályalapon szerveződő átmenetileg szünetel is, jöhet a nemzeti alapon megteremthető. S a magyar nemzetiségű állampolgár is gyakran úgy érzi, kezd elege lenni az egészből. Itt követné el a végzetes hibát, ugyanis a cél: a fárasztás. S ha a magyar nemzetiségű állampolgár képtelen megállni a lábán, nem menti meg őt sem az Európa Tanács, sem más intézmény. A magyar nemzetiségű állampolgár ráadásul számos egyéb kisebbségi stressznek is ki van téve. Azt a maszlagot próbálják neki beadni például, hogy előbb meg kell teremteni a demokráciát, utána lehet majd beszélni a kisebbségi jogokról. Ez olyasmi, mintha a gyereknek azt mondanánk, fiam, tanulj meg a jobb lábadon járni öt évig, s ha majd jól fog menni, utána bekettősségére Fried István hívta föl a figyelmet a leghatározottabban egy két esztendővel ezelőtti tanulmányában: ,,S ha Forbáth még 1964-ben is hitet tett (a maga módján, leírva a tiszteletköröket az uralkodó művészetpolitika előtt) az avantgárd költésze és a szürrealizmus mellett, saját költészetének dinamikus anarchizmusát, merészségét és korláttalanságát (Március elsején című verséből idéztem!) képtelen volt saját elvárásaival összeegyeztetni, és a maga szempontjából végzetesnek bizonyuló lojalitással felelt az ideológia követelményeire: elhallgatott költőként. (...) Forbáth, a költő meghalt, amikor Forbáth, a teoretikus megszületett. Mert Forbáth, a költő Kassák nikkelszamovárjának nyomába eredt, az apollinaire-i invention és aventure (lelemény, kaland, Radnóti Miklós tolmácsolásában) hívéül szegődött. De Forbáth, a teoretikus »Lenin és Sztálin« bölcs(?) szavait vigyázta, és az apollinaire-i költészettanból csupán az ordre és a tradition (a rend és a hagyomány) igéit vallotta magáénak. (...) Szinte hihetetlen ennek a lázadó költőnek az alkalmazkodása egy mindinkább életidegen, sémákban gondolkodó és ideológiai megfontolásokat a magáévá tevő szemlélethez." (A tragikus Forbáth Imre. Tiszatáj, 1991. 1. sz.) Egyidejűleg azzal a ténnyel is számot kell (végre) vetnünk, hogy Csehországban a harmincas években Nezvalék köréhez, később Benešék londoni emigrációjához csapódó, majd hazatészélhetünk a bal lábadról is. Nonszensz, a demokrácia egy és oszthatatlan. A magyar nemzetiségű allampolgár azt is képtelen felfogni, mi a politikai zsenialitás abban, hogy pártjaink gyakran keresztbe tesznek egymásnak. S azt sem érti, hogy négy év után néhány alapkérdésre még mindig képtelenek voltunk választ adni. S ha a szlovák politikai térféllel kapcsolatban gyanúja támadt a halat és annak fejét illető összefüggésekkel kapcsolatban, félő, hogy ez a gyanúja átterjedhet a kisebbségi térfélre is. Merem remélni, hogy a szlovákiai magyar nemzetiségű állampolgár nem fárad el, s időről időre képes ébresztőt fújni - akár a saját közössége irányában is. Országunkban az állampolgárok fele nem akar hinni egyetlen pártnak, egyetlen politikusnak sem. Kikapcsolja a tévét, azt mondja, ezt ő már képtelen nézni. Normálisan működő társadalomban ezt nyugodt szívvel megtehetné; a miénkben azonban, amikor minden második lépésbe beleköt az állam, az érdektelenség életveszélyes luxus. Ilyenkor inkább talán árgus szemekkel kellene figyelni a szavakat és a tetteket, s nem utolsó sorban azok összhangját. Mert az állampolgárnak tudatosítania kell: minden jogos sirám és kiábrándultság ellenére ő fog - lehet, hogy már jövőre — pirosat vagy zöldet mutatni politikusoknak, pártoknak. Félreértés ne essék: akkor is, ha nem megy el szavazni. S vagy megtanul felelősen dönteni, vagy hányhatja újra a falra a borsót. rése után magyar író-voltát feladni is kész Forbáthnak nemcsak a beszélt magyar nyelvvel, hanem az élő magyar kultúrával is megszakadt — vagy legalábbis meggyengült - a közvetlen kapcsolata (még ha a továbbiakban is írt magyar írókról, s közreműködött a magyar kultúra értékeinek cseh közvetítésében). 1945 után, amikor tilos Csehszlovákiában a magyar szó és bűn magyarnak lenni, nyelvet vált - tanulmányait, esszéit, filmforgatókönyveit és részben aforizmáit is csehül írja -, és mindent elkövet azért, hogy a cseh irodalom áramkörébe bekapcsolódhasson. S csupán amikor az ötvenes évek elejére ez a szándéka különböző külső és belső (részben személyes, részben politikai) okok miatt meghiúsult, kezdi el ismét keresni az ekkorra már újraindult csehszlovákiai magyar irodalmi-szellemi életben való újbóli részvételének a lehetőségeit. A történet innentől kezdve ismét ismertebb, ám továbbra is - egészen 1967-ben bekövetkezett haláláig, sőt még halálán túl, máig - egyfajta végzetes kettősség jellemzi Forbáth és a csehszlovákiai magyar irodalom viszonyát, s egyre nyilvánvalóbb, hogy nemigen tudnak egymással mit kezdeni: mindketten idegenek egymás számára. S ez a gyanúnk még akkor is jogosnak látszik, ha Forbáth életműve - minden ellentmondásossága és derékba törtsége ellenére - a legrangosabb kísérletek közé tartozik, melyekkel a csehszlovákiai magyar irodalom az őt megillető helyét kereste a részekre tagoltsága ellenére is egybetartozó - nem, hál' istennek korántsem egységes - magyar irodalom egészében. TÓTH LÁSZLÓ BRECHTET JATSZANAK A JÓKAI SZÍNHÁZBAN ELKEZDŐDTEK A SZECSUÁNI JÓEMBER PRÓBÁI A Komáromi Jókai Színház megkezdte Bodolay Géza rendezésében Bertolt Brecht A szecsuáni jóember című darabjának próbáit. A rendezővel és munkatársával, Kiss Csaba dramaturggal beszélgettünk. - A szecsuáni jólélek - ezen a címen ismerjük a darabot. Miért változtatták meg „jóemberre"? - Kizárólag azért, mert Brecht így írta - mondja Bodolay Géza. - Nem fordítást akarunk játszani, hanem a szerzőt szeretnénk. - Úgy éreztük, hogy a fordító, Nemes Nagy Ágnes „feldíszítette" a művet, amelyben Brecht metsző őszinteséggel és tisztán akarta végigvezetni a „jóság-kérdést". Vagyis azt, hogy megmaradhat-e az ember jónak a mai nehéz körülmények között is - teszi hozzá Kiss Csaba. - A fordítónak szíve joga másként értelmezni a darabot, hiszen a fordítás is interpretáció. Azt gondolom, hogy minden előadáshoz új fordítást kellene készíteni, ahogy azt szerencsésebb színházi kultúrák esetében, pl. Lengyelországban teszik is - vélekedik a darab rendezője. - Önök még nem dolgoztak a komáromi színházban. Hogyan került sor erre az együttműködésre? -Beke Sándor kért fel a rendezésre, s én magammal hoztam állandó munkatársamat, Mira János díszlet- és jelmeztervezőt, akivel főiskolás korunk óta együtt dolgoztunk Szegeden, Győrben, Pécsett, Kecskeméten, sőt Németországban és Lengyelországban is. Közös munkánk volt a Hamlet, A csárdáskirálynő, a Danton, a Rinocérosz stb. Örülök, hogy a komáromi színház műsorára tűzte ezt a darabot. Brecht kérdései mindmáig várják a választ a közönségtől. -Milyen érzésekkel kezdték el a próbákat az önök számára ismeretlen társulattal? - Minden olvasópróba előtt aggódik az ember - folytatja a rendező, de azóta igen jó kedvem van, mert érzem: a komáromi színészek vágynak arra, hogy együtt szólalhassanak meg, együtt nyújtsunk élő előadást a közönségnek. Kitűnő munkatársunk Zsákovics László is, zenekarával, aki Dessatt zenéjét és dalait szólaltatja majd meg. Az első igazi próbakő, a publikum előtti megmérettetés a premieren lesz, amelyre december 3-án kerül sor. Szén-y NEMZETKÖZI GÖRÖG KATOLIKUS KÓRUSFESZTIVÁL (Munkatársunktól) Michal Kováč köztársasági elnök és Ján Hirko görög katolikus püspök védnöksége alatt november 19-21-én Kassán és Eperjesen rendezik meg a görög katolikus énekkarok negyedik nemzetközi fesztiválját. A PRO SLOVAKIA állami pénzalap hathatós anyagi támogatásával megrendezésre kerülő kórustalálkozón részt vesz a világhírű G. D'AMADO észak-olaszországi női kar, de itt lesz a lembergi DUDARYK fiúkórus is, mely aránylag rövid idő alatt szintén megérdemelt elismerést vívott ki magának nemcsak Európában, hanem Amerika több városában is. A nemzetközi kórusfesztiválon a hazai színeket a gálszécsi, svidníki, bártfai, eperjesi és kassai görög katolikus kórusok képviselik. (-szák) AZ ALKALMAZKODÓ LÁZADÓ KIS GLOSSZA A FORBÁTH-PROBLÉMÁHOZ AZ ÁLLAMPOLGÁR KESERVEI CSÁKY PÁL