Új Szó, 1993. november (46. évfolyam, 254-279. szám)

1993-11-02 / 255. szám, kedd

KULTURA ÚJ CSEH ÍRÓ •ftrszöi így mutatkozott be: „Abban az esztendőben születtem, amikor Mozart kétszáz, Sigmund Freud száz éves lett volna. Mozart harmincötödik életévéig meg tudott írni huszonkét operát. Én most harminchat vagyok, s nem sikerült több, mint egy könyv a hollókról. A hollókról viszont egyetlen opera sem szól. Ahogyan Sigmund Freud, én is a pszichiátriára adtam a fejem. Eddig többet voltam ápoló, mint ápolt. Prágában élek, s a várost hosszabb időre, mint néhány hónap, sohasem hagytam el. Prágához kötődik az életem, itt vagyok boldog és boldogtalan... Van két lányom, akiket szeretek, s van egy feleségem - történetesen ő az édesanyjuk - akihez hasonló érzések fűznek." A hollókról szóló könyv: Corvina, avagy könyv a hollókról, 1987. február 15. és december 9. között íródott, és 1993-ban jelentette meg a prágai Český spisovatel. A könyv 186 oldalt tartalmaz, de ez a hollókról és nem csupán a hollókról szóló 207 fejezeten kívül tartalmazza „a kifejezetten idegen szavak s általában a szavak kiejtését", valamint három lektori jelentést 1990 májusából, 1991.augusztus 19-ről és 1992. szeptemberéből keltezve. Az új cseh író könyvének címe a magyar olvasót természetesen Mátyás királyra emlékezteti. S a huszonnegyedik fejezet olvasása közben rá kell jönnie, hogy a cseh író sem feledkezett meg „Matyášról, akit „Korvinnak, azaz Hollónak neveztek, s világhírű könyvtárát magáról keresztelte el". S a „hollóírók" között Arany János is bekerül a felsorolásba, Svetozár Hurban-Vajanský s az első helyen említett Edgar Allan Poe és még sok más neves és kevésbé neves író és nem író mellett. Sőt azt sem felejti el az új cseh író, hogy a holló szerepel Saarbrücken, Moravský Beroun, illetve „hülyefalva" címerében, úgy is mint a „merészség, a délceg termet, az aljasság, a kétnyelvűség (sic!) és a részegség" s még egyéb dolog szimbóluma. Aztán az új cseh író nem hagyja megmagyarázatlanul a régi cseh olvasó számára, hogy a Hülyefalva jelentése „blbovés", János Aranyt pedig ejteni így illik: „araft jánoš, komor szekszárdi 'a'-t mondunk". Az ugyancsak szereplő „forradalom" szóra viszont nem ad magyarázatot, még olyat sem, mint az egyik holló nevéhez illesztett használati utasítás: „Vastag Orrszarvú - még megtudják, hogy ki az a vastag orrszarvú!". Megtudjuk-e? Azt mindenestre megtudjuk, hogy a Vastag Orvszarvú meghalt, amit a még élő áldozatok, Fabricius, Bedlam Geront és Oszip Iszakovszkij Arcipin eltüntetése követ, majd összhollósági sírást ír elő 21.00, illetve 21.30 között a bizottság programja. Bizony, diktátor volt ez a Vastag Onszarvú, Havranland, Hollóország diktátora. De merre van Havranland? S mi köze a magyarokhoz? Nos, a magyarokhoz pontosan annyi köze van, mint a csehekhez, vagy a földkerekség bármely népéhez, vagy nekünk, embereknek a hollókhoz. Sok közünk van a hollókhoz nekünk, embereknek. Az új cseh írót, például., megtanították a fészekrakásra, a misztifikáció és a realitás közötti különbségre. Az új cseh író ezért a hollók hosszú életét használja, hogy megmutassa mindazt, ami a mi rövid életünkbe bajosan fér bele. Az új cseh író töredékeket ír, és ismétli önmagát. Hogy jobban megjegyezzük legfontosabb gondolatait. A hollókról szóló könyv izgalmas mű, csak nem tudjuk, hogy mi a műfaja. Kísérleti próza? Vagy egyszerűen csak szöveg? Olykor már a vers és a próza határán. Az új cseh író azt igyekezett megfogalmazni, mit jelenthet a hollók számára az élet. Ugyanazt, amit nekünk, embereknek: szabadságot, szerelmet, szeretetet, tudást, történelmet és meghatározhatatlanságot, sötétséget, félelmeket, halált, születést. Tizenegy tizenkétfokosat, sört persze amennyit Boleslav Tošovský megivott, amíg elolvasta Louis Aragon szovjet-amerikai összehasonlító történetének 410 oldalát. „Mit lehet várni a hollóktól? Ez nem nehéz kérdés. A hollóktól bármi várható. Ahogy az emberektől." Ezt mondja az új cseh író nemrégiben Prágában bemutatott első könyve, a Corvina. Amely valószínűleg folytathatatlan, vagy éppen a végtelenségig folytatható. Ahogyan a vele szellemileg oly rokon Az ibolya illata, amelyet Farnbauer Gábor írt, ugyanúgy a régi Csehszlovákiában, mint Petr Rákos. Az új cseh írót ugyanis Petr Rákosnak hívják. Ugyanúgy, mint édesapját, Rákos Pétert, a prágai Károly Egyetem tudós professzorát. Talán ez a magyarázata annak, hogy az új cseh író éppen a hollókat választotta, Mátyás hollóit. Meg a magyar szavaknak, meg ennek a tipikusan közép-európai életérzésnek. BROGYÁNYI JUDIT VAD ÉJSZAKÁK CYRIL COLLARD FILMJE A MOZIKBAN „Vajon mi az igazi szenvedély: gyöngéd, bársonyos érintések vagy vad, viharos indulatok?" énekli egy melankolikus férfihang a film elején. Jean, a fiatal operatőr, a film főszereplője erre a kérdésre keres választ. Nyugtalan, a konvenciókra nem sokat adó, saját törvényei szerint élő egyéniség. Emlékeztet a hatvanas évek legendás lázadóira, akiknek jelszava az „élj intenzíven, halj meg fiatalon" volt. A párhuzam azért nem teljesen tökéletes, mert míg a hatvanas évek fiataljainak egy csoportja többékevésbé önszántából, tudatosan rohan a vég felé, mert ez az igazi élet, Jean sorsa saját akarata ellenére dől el: kiderül, hogy HIV-pozitív. Az elkerülhetetlenül közelgő halál sokféle reakciót válthat ki az emberből: kétségbeesik, apátiába süllyed, elfogadja, vagy megpróbál harcolni ellene. De félreértés ne essék, ez a film egyáltalán nem a halálról szól. Éppen abban nyilvánul meg a főhős életszeretete, hogy századunk iszonyú pestisével Mi lenne, ha? Mi történne, ha mondjuk egyik napról a másikra feltámadnának a dinoszauruszok, ezek a többszáz millió évvel ezelőtt élt ősgyíkok, amelyek létét hirtelen kihalását annyi mendemonda övezi, tudományos irodalom taglalja? Mi lenne, ha megelevenedne a jurakor, a földtörténet egyik legizgalmasabb jelenete? Talán az, amit Steven Spieiberg új filmjében, a Jurassic Parkban megálmodott. Vagy egyáltalán nem az. A Cápa, a Harmadik típusú találkozás, az E. 7'., a földönkívüli alkotója mindenesetre megpróbálkozott a kényes témával. A hátborzongatás művészetének, a horror és a sci-fi kasszasikert biztosító műfajának magát végleg elkötelea testében továbbra is az életre figyel, s ezen belül is arra, ami a legjobban érdekli: a szenvedélyre. De erre aztán teljes mértékben. Lányok és fiúk egyaránt vonzzák. Igazi ragadozó módjára az érzések teljes skáláját akaija megkaparintani. A megtisztító szerelemtől a már szinte csupán állati ösztönöket kielégítő, ötperces kalandokig. Égig emelkedni és sárban fetrengeni. Mert a dolgok csak akkor válnak igazán érzékelhetővé és értékelhetővé, ha a negatív pólusukat is megismeijtlk. S az ellentétes végletek között csapongva Jean bátran vállalja: ez mind én vagyok. Döbbenetesen őszinte, valóságos XX. század végi érzelmek iskolája ez a film. Laura, a tizenéves diáklány a tiszta szerelmét nyújtja Jeannak. A korosztályára jellemző, „az idők végeztéig" szóló odaadással veti bele magát kapcsolatukba, ugyancsak teljes odaadást követelve, és Jean érzelmeiben nem hajlandó osztozni senkivel. Pedig osztoznia kell, mert a férfi számára ugyanolyan fontos a zett rendező ezúttal sem okozott csalódást hódolóinak, s még inkább nem a producereknek. A nézők ismét csődülnek a moziba, hogy meggyőződjenek róla, hihetnek-e a reklámnak. John Hammond extravagáns milliomos egy közép-amerikai szigeten furcsa kísérletbe kezd: génsebészettel, a DNS-molekulák átültetésével igyekszik feltámasztani a százmillió évek óta kihalt állatvilágot. A DNS-t a természet által konzervált szúnyog által az ősállatokból kiszívott vérből nyerik. A kísérlet sikerül, ám hiba csúszik a számításba. Hiába keltetnek csak nőstény egyedeket, a természet megtalálja a kiskaput. Az őshüllők szaporodni kezdenek, ráadásul a látszólag nyers és vad Samy (

Carlos Lopez). Másfajta testi-lelki vonzalom ez - higgadtabb, bensőségesebb. Talán azért is, mert a másikban valahol minden feltétel nélkül férfi mivoltukat is szerethetik. Laura szerelme végül hisztériás, szerelmes gyűlöletbe csap át. „Én mindent neked adtam, és cserébe nem kaptam semmit. Veled akartam leélni az életemet" - vágja Jean fejéhez, de a férfi számára nem ez, hanem „az állandó változás, a megismerés" az igazi élet. Ezért nem választja Laurát, és ezért nem választja végérvényesen Samyt sem, pedig ő is bizonyítékát adja szemérmes, lassan ébredező szerelmének, és ez hajtja az éjszakával takarózó párizsi hidak alá, ahol arc nélküli, személytelen testek kínálnak pár perces kielégülést. S hogy boldogítjae mindez? Nehéz rá a válasz. Talán nincs túl messze az igazságtól, ha Andrej Tarkovszkij találó szavait idézzük: „Az ember nem azért születik a világra, hogy boldog legyen, hanem hogy tnegismerje önmagát. " biztonsági rendszer is felmondja a szolgálatot. Elszabadul a pokol... A szigeten tyrannoszauruszok és velocipatorok grasszálnak, dilophoszaurusz bújócskázik a rémült áldozattal, békés bronchioszauruszokat simogatnak a gyerekek, döngő léptű óriás állatok ordítása nyomja székbe a nézőt, vérfagyasztó üldözési jelenetek váltakoznak naiív szentimentalizmussal. Szó se róla, csodálatos a trópusi természet, jók a szereplők (Richard Attenborough, Sam Neill, Laura Dern, Jeff Goldblwnm), jól megkomponáltak a hangeffektusok, lenyűgözőek a látványelemek, szóval minden együtt van a mesében, hogy ne unatkozzunk, s mégis, a néző zavarodottan szédül ki a moziból: mi volt ez az egész? Valójában számottevő filmes előzmény nélkül jelent meg a hazai mozikban Cyril Collard alkotása, amely többek között a nálunk sokáig tabuként kezelt homo- és biszexualitással is a végsőkig nyíltan, kendőzetlenül foglalkozik. Bár nem lehet sokkal jobb a helyzet hazájában, Franciaországban sem, hiszen a történetnek, melyet saját, önéletrajzi ihletésű regénye alapján vitt vászonra, végül kénytelen volt ő maga eljátszani a főszerepét. Több ismert sztár azzal utasította vissza, hogy túl kockázatos... Így maradtak ki abból a filmből, amely az idei Cézar-díjakból négyet is kapott. Többek között a legjobb filmnek és a legjobb női főszereplőnek járót. Románe Bohringer zsenge kora ellenére valóban hihetetlenül hiteles Lauraként, ahogy az első naivan csodálkozó mosolytól eljut a magát és másokat gyötrő, végső kiborulásig. Cyril Collard felkavaró, képes vallomása az utóbbi évek egyik legjobb mozija. A bemutatkozást azonban sajnos nem követik újabb alkotások. A 35 éves rendező az egyértelmű szakmai elismerést jelentő Cézar-eső előtt, 1993. március 5-én meghalt. AIDS-ben. MISLAY EDIT Mert az ajtókilincset nyitogató, az ablakon bekukucskáló, az emeleti folyosókon rohangáló állatsereglettel nem tud mit kezdeni. A horrorokból oly jól ismert jelenteken pedig kénytelen mosolyogni, hiszen az állatok (ősállatok!) aligha igazodnának egy emberi aggyal megkomponált forgatókönyvhöz, hogy a film vége felé valóságos kommandóakcióval rohanják le a park központját. Az E. T.-ből ismert bájos humor helyett meglehetősen trágár képet látunk: az egyik hőst a tyrannoszaurusz az illemhelyről „csippenti fel", s habzsolja föl. Művészet ez, vagy mi a fene?, kérdi a néző, aki lehet, hogy jól szórakozott, s ha nem várt túl sokat a filmtől, ki is retteghette magát a pénzéért, de a kérdés ott marad benne: mi jöhet még ezután? KÖVESDI KÁROLY 1993. NOVEMBER 2. Kis NYELVŐR L0REN ZSÓFI? Azt hiszem, csodálkozva nézne rám beszélgetőtársam, ha arról számolnék be neki, mennyire tetszett a tegnap esti filmben Loren Zsófl játéka, vagy azt közölném vele, hogy Havel Vencel cseh köztársasági elnök drámaírói minőségben vett részt egy írótalálkozón. A megütközést nem a közlés tartalma váltaná ki, hanem az említett személyek nevének magyaros használata, hiszen nem magyar emberekről van szó. A neves színésznőt Sophia Loren, a cseh köztársasági elnököt meg Václav Havel néven ismerjük és emlegetjük mi, magyarok is, akárcsak annak a nemzetnek a tagjai, amelyhez tartoznak. E két példából kiindulva azt a szabályt állapíthatnánk meg az idegen személyneveknek nyelvünkben való használatára nézve, hogy nem magyarosítjuk meg őket, hanem a szóban forgó személyek által használt névalakhoz ragaszkodunk, esetleg csak az általunk nem használatos hangokat helyettesítjük benne magyar hangokkal. Például Margaret Thatcher angol poliükus nevét írásban úgy rögzítjük, mint maguk az angolok, de a családnév első két betűje által jelölt hangot nem tudja minden magyar ejteni, így egy hozzá közeli hanggal helyettesíthetjük: rendszerint tnek vagy sz-nek ejtve azt. De ez mégiscsak más, mintha az egész nevet Tecsör Margit ra magyarosítanánk akárcsak a kiejtésben is. Nagyon leegyszerűsítenénk azonban a kérdést, ha kizárólagos szabályként fogadnánk el az eredeti formákhoz való ragaszkodást az idegen személyek nevének használatában. Az csak általánosságban érvényes, de vannak alóla kivételek is. 1. Napjainkban is magyar néven említjük a királyokat. Az angol királynő II. Erzsébet néven szerepelt a magyar sajtóban magyarországi látogatásakor. A spanyol királyt is János Károly néven emlegetjük Még általánosabb volt ez a szokás a régebbi uralkodókkal kapcsolatban. Oroszlánszívű Richárd, Rőtszakállú Frigyes, Sándor cár - ki ne hallotta volna ezeket a neveket? Még a nem magyar köztársasági elnök neve is előfordult magyarosan a használatban; például az I. Csehszlovák Köztársaság idején Tomas G. Masarykot Masaryk G. Tamás néven emlegetjük az iskolában. Az Eduard Beneš név azonban nem magyarosodott Beneš Ede formára (egyrészt nem volt rá ideje, másrészt viselője korántsem volt annyira kedvelt személy, mint elődje). Csupán annyit változott a névalak, hogy a keresztnév háta került, s az a hang d-vá nyúlt benne: Beneš Eduárd. 2. A pápákat is - ha olyan nevet viseltek, amelynek a magyarban is volt megfelelője - rendszerint magyar néven emlegették: Orbán pápa, Gergely pápa, XXIII. János; a mai pápa neve: János Pál. 3. Ma furcsának tartanánk, ha például a Thomas Mann helyett a Maiin Tamás alakot írná le vagy mondaná valaki, de régebben nem Jules Verne vagy a Kari May névalakokat olvashattunk viselőik könyveinek magyar kiadásában, hanem ezeket: Verne Gyula, May Károly. Még talán ma is furcsálljuk, ha a szóbeli közlésben a Zsül Vem fordul elő, sőt még a Máj Károly kiejtésváltozatra is felkapjuk a fejünket. 4. Más neves idegen személyek neve is magyarosan került néha nyelvhasználatunkba: Calvin, sőt Kálvin János, Luther Márton, Morusz Tamás, Husz János stb. Jan Hus esetében váltakozik a cseh és a magyar változat; Jan Amos Komenský neve is hol a cseh változatban, hol a Comenius Ámos János magyaros változatban fordul elő. Nem törekedhetek e rövid cikkben a kérdés teljes kifejtésére, csupán a lényeg bemutatása volt a célom. Egy használati módtól azonban óvnám a kedves olvasót: attól, hogy az idegen személyek családnevét megváltoztassa vagy lefordítsa. Számunkra elrettentő példa az új szlovák helyesírási szabályzat néhány elve. Azt tolerálhatjuk, hogy Rákóczy Ferenc keresztnevét szlovákul (Fraňo) írják, hiszen őt a szlovákok is a magukénak érezhették, de azt már nem, hogy a vezetékneve Rakoci-ví változzék. Még kevésbé, hogy a Szent-Iványi névből Svätojánsky legyen. Vajon senki sem tenné szóvá, ha most a szlovákiai magyar sajtó a jelenlegi szlovák miniszterelnököt ugyanilyen elv alapján Kardos Vladimír-mk kezdené nevezni? JAKAB ISTVÁN UTAZÁS A FÉLELEMBE STEVEN SPIELBERG LEGÚJABB RÉMMESÉJE