Új Szó, 1993. október (46. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-29 / 252. szám, péntek

PUBLICISZTIKA TÚJSZÓ* 1993. OKTÓBER 29. A CSEND HORDALÉKA PADÁNYI MEGLEPETÉSEK iMbadi Aranka, a padányi Csemadok-szervezet elnöke felhívott telefonon, nótaest lesz falujukban október 23-án legjobbak találkozója címmel, mennék el mint újszós, írni róla, annál is inkább, mert többek között fellép a csallóközkürti asszonykórus, akik szintén szerepeltek a Ki mit tud?-ban, de róluk nem írt a sajtó. Nem akartam nótaestre menni Padányba, kürti asszonyok ide, kürti lányok oda. Ezt finoman közöltem a hangjából ítélve is rendkívül agilisnak tetsző ismeretlen hölggyel, hozzátéve azért, telefonáljon néhány nap múlva, majd meglátom. Lábadi Aranka hívott is, mindjárt elkapva előlem a szót: mennem kell, már csak azért sem mondhatok nemet, mert kiplakátozták, hogy a nótaesten ott lesz az Oj Szó is. Mit válaszolhattam volna erre? „Ötkor megáll magáért a kocsi - folytatta -, hozza viszi Kocák Gábor, aki ismeri magát, királyhelmeci ő is, de már régóta padányi lakos, Csemadok vezetőségünk tagja. Én elérem, amit akarok." Elérte. Kocák Gáborral Padány felé tartva, arcokat, képeket idézünk királyhelmeci gyermek- és ifjúkorunkból, majd magáról szólva elmondja, megtelepedett a Csallóközben, otthon érzi magát. Munkásember, Pozsonyban dolgozik, három derék gyermeke van, sokat kell hajtani, de azért a kultúrára mindenkor szívesen áldoz idejéből, egyébiránt: véradó. Ahogy megérkezünk, az októberi nedves estében pompás látványt nyújt a padányi művelődési központ kivilágított földszinti és tetőablakaival. Nem láttam még ilyen formájú - tágas - kultúrházat. Ez az első kellemes meglepetés. Nyolcvannyolcban adták át, mondja a nyolcszáz lelket számláló falu polgármestere, Bodó Árpád. Miközben gyülekeznek az emberek a nótaestre, azt is megtudom tőle, hogy igyekeznek kihasználni, a fenntartásához szükséges kiadásokat egyrészt bálok, lakodalmak, különböző nagyobb rendezvények bevételéből fedezik, másrészt az önkormányzat költségvetéséből. Elsősorban a Csemadoknak köszönhetőn, a kultúra sem ritka vendég ebben a - négyszáz férőhelyes nagyteremmel, konyhával, öltözőkkel, klubhelyiségekkel stb. működő - magas házban. Hat órára csaknem teljesen megtelik a nézőtér - ez a második kellemes meglepetés. A harmadik maga a műsor, tempója, elevensége. Igaz, a hangot a népviseletben fellépő csallóközkürti asszonykórus, valamint a somorjai Csalló zenekar adta meg szebbnél szebb, tréfásabbnál tréfásabb magyar népdalok tiszta előadásával. Vásárúti Vontszemű Jánosnak és cigányzenekarának kíséretében helyi és járásbeli nótaénekesek következnek ezután, akik közül különösen az éneklés művészetét Budapesten tanuló Kosár Juditot és Szabó Lászlót tapsolja vissza többször az egyszerűen, de jó ízléssel berendezett színpadra a közönség. Na és a végén Nánási Lajos budapesti vendégművészt. Volt ugyan még a műsornak egy harmadik blokkja is, de az nem illett az est keretébe: a jókai Ígéret Földjének fellépése szintetizátorokkal. Ezt egyébként érezte az együttest alkotó két szimpatikus fiatalember is. „Éles" hangú játékuk közben a többnyire idősebbekből álló közönség szép lassan kivonult a nézőtérről - mosolyogva, az előző órák élményével. Másik jegyzet születhetne abból - ami különben a „telefonálási" előzmények után végül is már nem volt számomra meglepetés -, hogy mi mindent csinált Lábadi Aranka, Csemadok-elnök, szervezőtársaival egyetemben a több szponzor által támogatott estén, a vendégek fogadásától kezdve, konferáláson, szegfűcsokrok „rendezésén" át, hamutálca előteremtéséig. Persze, Kocák Gábornak sem jutott ideje arra, hogy bemutassa földijének az ő családját, pedig nagyon szerette volna. Majd legközelebb. (bodnár) LAPSZELEN ÜNNEPVESZTÉS Igazi csemegének számíthat a társadalom-lélektani kutatás számára az a legutóbbi parlamenti döntés, mely arról tanúskodik, hogy az új állami ünneprend meghatározása sem képes csak úgy, egykönnyen megszabadulni a közös csehszlovák államiság árnyától. A mindennapok embere alighanem a maga módján, különösebb elmélkedés nélkül, az éleslátás egykedvűségével tér napirendre a történtek felett: a honatyák kiokoskodtdk, hogy ne kelljen szlovák zászlódísszel tisztelegni október 28-án a megboldogult Csehszlovák Köztársaság emlékének. Ünnep helyei

t csak munkaszünet lett az idén Szlovákiában - ez is csak utoljára - a csehszlovák állam létrejöttének évfordulója, melyet fennállásának idején sem jelzett mindenkor piros betűvel a naptár. Igy végül is nem érheti szó a „ház elejét". Hisz a munkaszünet elrendelése az államszervezet részéről a közösséggel és a polgárral szembeni magas fokú tiszteletadás. Csakhogy az állami adminisztráció és a polgári gondolkodás közötti áramkör működtetésében sohasem volt ritka az olyan helyzet, hogy lüktetést színlelve valójában csak két drótvég maradt. Az elmúlt évtizedekben a hatalom az ünnepnek nyilvánított munkaszüneti napok hiányzó érzelmi-értelmi töltését látványos rendezvényekkel, kötelező felvonulással igyekezett pótolni. Most úgy látszik, visszájára fordult a forgatókönyv. Pesze, a múlt ehhez is szolgálhat ösztönzésekkel. Az ünnepi hangulat erőltetése ugyanis jól megfért a kiüresedés tudomásul vételével, s ez együtt járt az ünnepek és munkaszünetek gyakori összevonásával: hadd meneküljön csak a polgár a maga kis zárt világába, töltse idejét a hétvégi lelken, addig legalább lecsillapodik a társadalmi-politücai állapotok miatti háborgása. A sajátos parlamenti kompromisszum aligha kerülheti el az ilyesfajta „gyaruísílgalást". De azért a döntés valahol mégiscsak találkozik az emberi lélek legbensőbb rezdüléseivel. Október 28a közel van a halottak napjához, ahhoz az ünnephez, mely korokon és rendszereken át megőrizte a személyesség hétköznapokon felül emelkedő erejét. Az idén közbeesik egy röpke hétvége is, s így sokaknak valamivel több idejük lesz, hogy helyben, de közeli és távolabbi utakra kelve is emlékezzenek meg elhunyt hozzátartozóikról és szeretteikről. S ha már október 28a utoljára hosszabbította meg a munkahely gondjaitól megszabadult csendes temetőbei i meditálás idejét, talán gondoljunk azokra is, akik - köztük szlovákiai magyarok - zord időkben egy jobb, demokratikusabb, nemzetiségileg igazságosabb Csehszlovákiát remélve áldozták fel életüket. (kiss) Prikler László felvétele lom, s van benne az ember. De lehetne fordítva is. A lényegen semmit sem változtat ma már a sorTend. Legfeljebb statisztikai vagánykodásnak fogható föl. De az meg kit érdekel?! * * * Semmi változás... Pusztítjuk az időt, s az idő pusztít bennünket. A borbélynál megszólított egy férfi; alig ismertem rá. Még pár évvel ezelőtt a járás egyik főembereként az előszobájában várakoztatott, most meg azt mondja: „Lassan megöregszünk, s alig ismerünk egymásra." Hát ez igaz; nagy igazsága az életnek és az időnek... Írni kéne. Verset. De nem megy! Nem megy!... Iszonyú szegénynek érzem magamat. * * * Lassan vége az ősznek, de igazi ősz még nem volt. Azazhogy most kezd lenni - a vége felé. Ahogy látom, lassan kiüresedik minden odakint. S idebent? Hát nincs mivel dicsekedni. A minap egy cetlire az alábbi pár sort jegyeztem le: Végül az ember egyszer törvényszerűen eljut oda, hogy minden elveszti értelmét. Mély és végleges megyőződéssé kezd érlelődni benne ez a gondolat. És még csak el sem keserít. Nyilván azért, mert ez olyan természetes folyamat, amelynek eredete biológiai, s így akaratunktól független. De: akkor is szomorú! Összerándul tőle a gyomrom minden elalvás előtt és minden ébredés után. És a napok ezt az „elvesző értelmet" sodorják-görgetik maguk előtt - velem együtt. Szinte naponta szembenézek a halállal. Veszedelmes szemváltások ezek. Nem is igen értem, miként lehet így így? hogyan? - élni? De mégis: lehet. Kell! De nem jó! Csak botorkál az ember, mintha részeg volna, holott volt idő a teljes kijózanodásra. (Ha a „teljes kijózanodás" nem fogható fel valamiféle „bódulatnak".) Szóval van a társadaEz a délután olyan, mintha el akarná sodorni a hitet, a jóságot, a fényt... Kíméletlen, közömbös, mondhatnám: feszesen céltudatos vagy célratörő és - személytelen. A két diófa közölt új horizont született. Ez is a délután műve. Vagy csak annyi köze van hozzá, hogy most vettem észre? Nem tudom, de e nem-tudás is része a fények gyors fogyatkozásának. És az egész felett a csendes várakozás könnyedsége vagy ólomsúlyossága. Merthogy nem tudható, ki miként éli meg ugyanazt az időt. Napszállta és holdkelte között mély és tökéletes a kiüresedés.. Bárcsak volnának pontos fogalmaink a történésekről. Bárcsak adott volna képesség számunkra, hogy az ezredvég káoszára megtaláljuk a megfelelő, pontos, hiteles és eligazító kifejezéseket. Valamit, ami közösen használható volna. De ahogy érzékelem a mai történéseket, azt látom, hogy minden állítás egyben önmaga cáfolata is. A fogalmak önmagukat semmisítik meg. Hogyan is írt George Steiner? „A modern zsarnokság újradefiniálta a szavakat... az élet halált jelent, a teljes rabszolgaság szabadságot... " Majd más helyütt: „Rendelettel törölnek el történeti eseményeket, emberi lények nevét és magát a létezésünket... Az osztatlanul egyhangú emlékezel tákolmánya... váltja fel az egyéni visszaidézés természetes sokféleségét." Lehet-e pontosabban definiálni mindazt, amit a mai szlovák politika és történetírás hirdet és művel?! Ma és itt G. Steiner megállapításait igazolja a nyelvtörvény, a névtábla affér, a folyamatos történelemhamisítás, a dél-szlovákiai magyarság teljes kisemmizésére irányuló gazdaságpolitikai abszurditások, a magyar oktatás megsemmisítését célzó alternatív iskolarendszer létrehozása, a folyamatos ellenségkép-keresés ebszorgalmú csahossága, nemkülönben az új területi felosztás egyértelmű magyarellenes iránya. A szlovákiai ezredvég: negáció-gödör! Biztos és kimért nyugalommal őrölnek ama isteni malmok. Ha van Isten, s ha vannak malmai. Éviké szeptember elejétől egyetemista Debrecenben. Itthon nagyon hiányzik, de hát ez a törvény, az elszakadás, az önállósodás törvénye. Az egyik oldalon a jövőalapozás, a másikon ha hihető, hogy lesz - az összegzés. Majdnem azt írtam: „jövőösszegzés". Holott még a „múltösszegzést" sem végeztem cl. És tudom: el se végzem, hiszen minden, ami még előttem áll feltehetően -, mögém kerül, múlttá lesz, ám ennek az eló'ttcm lévő múltnak már nem én leszek - nem is lehetek - a krónikása. Ez a mindenkori jelen abszurditás, képtelenség. De ha így van, akkor mi fenének az igyekezet, hogy valamit rögzítsünk ebből is?! Nemrégiben Margonyán jártam; Dessewffy Arisztid sírjánál is. Itt is csak az a gondolat ütött meg, hogy a jövő milyen múlttá válik. S hogy ebből az egykori jelenből mit s mennyit él meg s hasznosít a mindenkor jelen idejű halandó... Hogy használja-e azt, ami múlt. Hogy használhatóé a múlt?! Ez utóbbi kérdés azért van, mert tájainkon úgy nőttek fel egész nemzedékek, hogy erről a múltról alig is vannak ismereteik. Honnan is lennének, amikor a magyar történelmet a magyar iskolákban nem volt szabad tanítani. A magam tapasztalataival igazolhatom, hiszen én sem tanultam magyar történelmet. De megtanultam a szlovákokét, a csehekét; tudom is. A magunkét ehhez kellett - később, folyamatosan - hozzátanulni... Prikler László felvétele GÁL SÁNDOR