Új Szó, 1993. október (46. évfolyam, 229-253. szám)

1993-10-23 / 248. szám, szombat

5 PUBLICISZTIKA ÚJ SZÓI 1993. OKTÓBER 23. TŐZSÉR ÁRPÁD 56 BENNÜNK, S Ml 56-BAN Nem. tudom, illik-e a témához ez az egyszerre profán és személyes hang, de a magyar 1956-ról azt kell mondanom, hogy nekünk, akkori csehszlovákiai magyar húszéveseknek a lehető legjobbkor jött. Mi akkor kerültünk ugyanis ki otthoni magyar környezetünkből? jöttünk a magyar középiskolákból szlovák főiskolákra vagy egyetemre, s a nyelvi környezetváltás mellett ott volt előttünk a világnézeti válaszút is. Érthetőbben: a XX. kongresszus után egy felbolydult világban s plusz még egy nyelvi Bábelben kellett döntenünk: hová állunk? S ebben a döntésben volt nagy segítségünkre a magyar 56. Jól emlékszem a Szuvorov utcai internátus 316-os szobájára, amely nem tudom, miért - talán mert a legnagyobb volt a szobáink közül, s két olyan izgága költőbojtár is lakott benne, mint Cselényi Laci és jómagam - szóval ez a 316-os szoba valamiféle gyűlésterme volt az akkori tanárképző főiskola magyar szakosainak és magyarul beszélő hallgatóinak. Október 23-tól november 4-ig még utána is sokáig nap mint nap tele volt a szobánk, hallgattuk éjjel-nappal a rádiót, vitattuk a híreket, a forradalom fordulatait, s nagy a gyanúm, hogy közülünk nagyon sokan akkor lettek véglegesen magyarokká és demokratákká. Egyszeriben nagyon konkrét új tartalmakkal telítődtek számunkra az olyan verssorok, hogy „A Kárpátoktól le az Al-Dunáig / Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar! / Szétszórt hajával, véres homlokával / Áll a viharban maga a magyar". S főleg az a sor, hogy „ha nem születtem volna is magyarnak, / E néphez állanék ezzel én, / Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb / Minden népek közt a föld kerekén". S nem véletlenül jutott eszembe most pont ez a vers, a Szuvorov utcai kollégium mellett, ugyanis másik állandó találkozóhelyünk akkoriban a Szél utcai Modori Borozó volt, ahol Csizmár Miklós barátom nagyon sokszor ugrott föl az asztalra, s valóban szétszórt hajjal (és sokszor véres homlokkal is, mert nagy verekedő volt) mondta el - mindig megrázóan - Petőfi Elet vagy halálát Szóval az októberi és novemberi időkben a Szuvorov utcában a rádióra tapasztott füllel meg a Modori Borozóban Petőfi- és Adyversek mellett mulatva megnőttünk öntudatban, úgy éreztük, hogy egyszeriben föléje emelkedtünk a környezetünknek, mindenben messzebbre kezdtünk látni, mint a legtöbb társunk. Emlékszem, akkoriban volt például egy elég csúnya vitám az egyik tanárunkkal, az irodalomtörténész Ján Béderrel, aki az egyik szemináriumon Ján Kollárról elmélkedve azt mondta, hogy Kollárt sokan pánszlávnak tartják még ma is, holott a szláv kölcsönösség eszméje tulajdonképpen egy korai föderációs elképzelés volt. S erre én fölálltam, s valami olyasmit mondtam, hogy a föderációnak sohasem lehet a nemzeti elv az alapja, mert a nemzeti elv inkább kizár, mint összefog, mint ahogy Kollár „föderációjában" a magyaroknak például semmi helyük sem lett volna. S erre az egyébként halkszavú, betegesen sápadt Béder paprikavörösen rám ordított, hogy ő ezt a hangot kikéri magának, hogy nem Budapesten vagyunk, s vegyem tudomásul, hogy ha én így beszélek, akkor „tudunk mi is másként beszélni". „Mi is", azaz „ők is", mármint a szlovák iskolai vezetés. S valóban tudtak, mert néhány hónappal később a titkos rendőrök - Kollár igazáról meggyőzendő - egyenesen egy előadásról cipeltek el - Cselényi Laci barátommal együtt - a rendőrségre. De közben persze azért történt egy s más, amiért az-elhurcolásunk talán nem is volt olyan alaptalan. Hadd kezdjem a legkomolyabbal. A Szuvorov utcai kollégiumon s a Modori Borozón kívül volt 56 őszén egy harmadik találkozóhelyünk is, a szobrász Nagy Jancsi lakása, a Leskó utca 16-ban. Ez a Leskó utca közel van az írószövetség egykori székházához, s így mikor az írószövetségben esténként volt valamilyen rendezvényünk, utána rendszeresen Nagy Jancsinál kötöttünk ki. Nem akarom a Leskó utcát részletezni, aki kíváncsi ottani találkozóink szellemére, az olvassa el Koncsol László Utak, irányok című írását a Nemzedékem útjain című kötetében, ő a Leskó utca 16-ot egyenesen „szellemi műhelynek" nevezi, s az is volt a javából. De 56 októberének utolsó napjaiban ez a szellemi műhely főhadiszállássá militarizálódott, mert Nagy Jancsi egy este azzal fogadott bennünket, hogy „szabadcsapatot" alakítunk, s megyünk Budapestre segíteni a harcoló diákoknak. S hogy ő ezt milyen halálos komolyan gondolta, azt mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy valahol Komáromban állítólag vagy 10-15 puska már várt is ránk, felfegyverkezve ott, Komáromnál kellett volna ugyanis átcsónakáznunk a magyar oldalra. Ezt sem akarom részletezni, nem érzem magamat illetékesnek, nem én voltam a készülő akció mozgatója. Csak annyit mondok el belőle, amennyi közvetlen rám vonatkozik. Értékes napok, éjszakák múltak el azzal, hogy azt vitattuk: menjünk-e, ne menjünk-e? Végül nem lett az egészből semmi, pontosabban részemről egy vers lett belőle, amely akkor természetesen nem jelent meg, nem jelenhetett meg sehol, később meg elveszett a naplófüzetem, amelyben a vers szövege le volt jegyezve. Egy strófája azonban megmaradt az emlékezetemben, valahogy így hangzott: Elhamvadtak már a virágok, hamvad a kertgyep is éppen Ősz! - Pusztít a tűztelen égés: égeti arcom a szégyen. Nos, a szégyen azért égette akkor az arcomat, mert tétlenül, vagy majdnem tétlenül hallgattuk a budapesti híreket, s nem tettük, amit tennünk kellett volna. Illetve valamit azért tettünk, de az nem volt az igazi. Én például írtam egy másik verset is. Október 6-án kezdtem, a születésnapomon, s aztán a forradalom elégiája lett belőle. November közepe táján lett kész, azt a címet adtam neki, hogy őszi világ őszi szemmel. Bevittem azonnal A Hétbe, s emlékszem, Egri Viktor, a lap akkori főszerkesztője azzal adta vissza, hogy nem vagyok normális, hogy le akarom magamat (meg őt is) csukatni. Pedig a vers - a vers szerencséjére - nem is volt annyira egyértelmű. A történelem, a természet s egy huszonkét éves ifjú magánősze egyként benne van, háľistennek, s így esztétikai értéke talán még ma is van. (A vers egyébként Turczel Lajos szerkesztői bátorságának köszönhetően 1958-ban aztán mégiscsak napvilágot látott, az emlékezetes Fiatal szlovákiai magyar költők című antológiánkban jelent meg. S volt azokban az időkben még egy verskalandom, de az már nem az én verseimhez kötődik. Babos László - ő is A Hét szerkesztője volt, azóta már kiment Izraelbe - írt a forradalom elbukásáról egy Vörösmarty dübörgésű rapszódiát. Nem volt rossz vers, Babos adott belőle egy gépelt példányt nekem is, én meg megmutattam néhány barátomnak, de ez már később volt, úgy '57 márciusának a végén. Azért tudom, hogy márciusban történt a dolog, mert mikor az az emlékezetes rendőrségi ügyünk volt, akkor a vádpontok között Babos verse úgy szerepelt, hogy én azt a március 15-i ünnepségen a résztvevők között terjesztettem. Akkor kezdtük ugyanis' a március 15-ék nyilvános ünneplését kint Ligetfaluban, a Petőfi-szobornál. Március 17-én vagy 18-án megjelent a főiskolánk épületében két bőrkabátos alak, mi éppen magyar irodalomtörténetet hallgattunk, a két bőrkabátos kihívta az előadó tanári a folyosóra, a tanár meg holtra vált arccal intett Cselényinek meg nekem, s egy fél óra múlva már a rendőrség épületében voltunk. Ott aztán a fejünkre olvastak mindent. Illetve nem egészen mindent, mert a komáromi 15 puskáról hál'istennek nem tudtak. Csak a Modori Borozóra, a Petőfi-ünnepségre s a Babos-versre emlékszem mint vádpontokra. Meg arra, hogy a nyomozótiszt a bajszomat húzogatta - akkor még bajúszt viseltem -, hogy ezzel ki mellett tüntetek: Petőfi vagy Kossuth mellett? Arra már nem emlékszem, hogy mit válaszoltam neki, de arra igen, hogy végül mégiscsak elengedtek bennünket, s az iskolát is folytathattuk. Nos, szóval így „segítettük" mi a magyar forradalmat, inkább csak erkölcsileg támogattuk, mondanánk ma. Voltak persze, akik jobban értettek a segítséghez, mint mi. Például Ctibor Štítnický, a Szlovák írószövetség akkori titkára felhívta telefonon a Magyar írószövetséget, s megkérdezte az íróktól, hogy miben segíthet. S ha jól tudom, a beszélgetésből konkrét anyagi támogatás is lett. De kaptak a magyar forradalmárok Csehszlovákiától - sajnos - másféle segítséget is. Nem sokkal a forradalom leverése után a frissen elnökké választott Antonín Novotný állítólag két vagon gumibotot küldött Kádáréknak, s a cseh és a szlovák sajtó még hosszú hónapokig uszított Nagy Imréék ellen. S Štítnický és Novotný két véglete között talán a mi erkölcsi támogatásunk sem volt teljesen hiábavaló. Haszna ennek persze elsősorban számunkra volt felmérhetetlen. Valahogy úgy, ahogy nemrég olvastam egy cseh lapban. Egy újságíró azt írta a magyar 56-ról, hogy azt nem lehet összehasonlítani a cseh 68-cal, mert míg a magyarok 56-ban fegyverrel védték a forradalmukat, addig 68 - a cseh történelmi hagyományoknak megfelelően - nem volt más, mint egy újabb kapituláció. S hogy a magyarokat máig erővel, lelkesedéssel tölti 56 októbere, de 68 augusztusának kapitulációját csak szégyellni lehet. Nos, én nem tudom, hogy 68-at illetően igaza van-e a cseh publicistának, de hogy 56 minket demokratizmusunkban és magyarságtudatunkban a mai napig erősít, az vitathatatlan. DICSŐSÉG A HOLTAKNAK, TISZTELET AZ ÉLŐKNEK Ö

tvenhat modern mítosz, amelyet igazából megismerni már senki sem fog. Ez a mítoszok sajátossága, amelyek elsősorban a kollektív emlékezet milliónyi élményéből, érzelmi és gondolati eleméből születtek, illetve születnek. Az idő előrehaladtával egyre erőteljesebben hatják át a mindennapokban is jelenlévő döntéseinket, erkölcsi motiváltságú választásainkat. így válnak egyre inkább történelmi, erkölcsi és nem utolsósorban közösségi tájékozódási ponttá, amelyek nélkül nemzetek nem maradhatnak fenn, nem képezhetnek ebből a történelem előtti időket a történelemmel szervesen egybeforrasztó szellemiséget. Honfoglaló törzsfőink, államalapító szent királyaink keménykezű politikusi és hadvezéri tettei is mítosszá nemesedtek. Nem lett ez másképp a birodalmakat legyőző Mátyás király igazságosságával sem, s így lett a kurucfelkelésektöl, 1848 szabadságharcáig érő történelmi folyamattal is. A nemzet kollektív emlékezetét nem a történelemtudósok dokumentumok alapján születő pontos leírásai, hanem az egy meg egy, meg millió ember élményanyagából kialakuló mítosz működteti. Tegyem hozzá: mindig a jelenben, a jelen aspektusai szerint, jól vagy rosszul. Ezért is történik meg olykor az, ami 1956 magyar forradalmával kapcsolatosan napjainban tapasztalható. Bizonyíthatóan jelen van a magyar történelem történéseihez ötvenhatot erősen kapcsoló szellemiség, ugyanakkor meghatározó a személyes élmény, az azonos időben, de más-más térben átélt forradalom láttatása. Kétségbevonhatatlan dicsőség övezi a hősi halottak emlékét, és illő gyász az ártatlan áldozatokét. Ellentmondásos vitákban alacsonyítják le magukat az élők, akik többsége még elsősorban sértett és kárvallott, hiszen a politikai megtorlások kegyetlensége évtizedekre szinte párialétbe kényszerítette őket. Sokak közülük méltán hiszik, hogy a fordulat után is kisemmizettek, elfeledettek maradtak. Ebből a nézőpontból érthető meg leginkább, hogy számukra a bajtársi és sorstársi szövetségek a fontosak, nem pedig a nemzeti egység, amely ötvenhat mítoszában mindképpen megteremtődött. Aligha véletlen, hogy még a rendszerváltás során a nemzet nagyjaivá lett ötvenhatosokat sem tudják kellően becsülni. Pedig közülük valók, többségük börtönviselt, néhányan a siralomházat is megjárták. Ezért látja úgy a később öntudatosodott nemzedék, hogy tiszteletreméltó öregemberek kicsinyes marakodásban torzítják ellenszenvessé magukat. Ráadásul a józanabbak, az igazán kiváló egyéniségek már előbb félrevonultak, mert ők tudják: 1956 forradalmi eszményeit még ma is meg kell valósítani. Márpedig ez aligha sikerül a sértettség motiválta marakodásban. Amikor ötvenhat mítoszát emlegetem, korántsem az ateista fogalommagyarázatra gondolok, hiszen a mítosz, s a köré fokozatosan épülő mitológia a történelem sodrásában mindig mentőöv volt. Egyáltalán nem szellemi alsóbbrendűség, hiszen az írott történelem előtti időből eredezik, s nem erőtlenedik el a dokumentálható korok történéseinek hatására sem. Sőt, felerősödnek, mert szükségünk van rá a mindennapokban. De nem a politikabeli hamis mítoszokra, nem a nemzetek közti gyűlölködést szító felsőbbrendűséget bizonyító mítoszokra. A keresztyény közösségekben a mítosz mindig az egységesült erkölcs használható formája volt, s ennek csak gonosz gondolatok biztosítására lehetett másokat elpuszító szándéka; amivel azonban a mítoszokban jelenlévő magán- és közerkölcs nyomban lényegét veszítette. Ötvenhat modern mítoszának is vannak főszereplői, hősei, akik mostanában mintha másodlagos tényezőkként tűnnének fel. Divat lett a múlt felhánytorgatása, az ellenőrizhetetlen eredetű és értékű dokumentumok alapján való gyalázkodás. Ennek nyomán kerültek szinte útszélre a kommunista múltjukért haláluk után elmarasztalt politikusok: Nagy Imre, Maiéter Pál és társaik. Az ötvenhatosokkal együtt szenvedett köztársasági elnököt, Göncz Árpádot egy esztendeje lehurrogták és kifütyülték, s ma már köztudott, hogy nem a volt ávósok és kommunisták, hanem a magukat sértettnek érző bajtársai és a védőszárnyaik alatt tenyésző újfasiszta fiókák. Ráadásul, az ország első emberét nem védte a történelembe lemerülő, majd harminc év után felmerülő kormányfő belügyminisztere sem. Miért is lenne helye ebben a politikai acsarkodásban annak a Bibó Istvánnak, aki a forradalmi két hét alatt képes volt megfogalmazni ötvenhat igazi eszmeiségét és az ország számára a válságból kivezető utat felvázolni. Nemcsak a Magyarokhoz című 1956. november 4-én írt kiáltványa, de a Tervezet a magyar kérdés kompromisszumos megoldására című dolgozata is pontos történelmi értékelést és potikusi tisztánlátást tükrözött 1956. november 6-án. Magára maradt. Nemcsak 1956-ban, a már nyilvánvalóvá vált idegen agresszió idején, hanem utána is és napjainkban is. Sem halála előtt, sem halála után nem méltányolták folyamatában eléggé azt a filozófusi és politikusi eszmerendszert, amelyet manapság divatos szóval európaiságnak szokás nevezni. Manapság, amikor - Bibó István fogalmait használva - az ortodox kapitalista, antikommunista és ókonzervatív restauráció jelei a többpártrendszerű parlamentarizmuson belül mutatkoznak. Igazából kényelmetlen ötvenhat igazi eszmeiségét közvetlenül a megszállók fegyvereit a hátában érezve megfogalmazó államminiszter gondolatait méltányolni. Azoknak, akik legszívesebben átkonstruálnák a történelmet, mert az 1956. november 3-án megalakult utolsó törvényes kormány elnöke Nagy Imre és államminisztere Bibó István volt. Sokan hittük azt határon túl, hogy a magyarországi rendszerváltás igazi eszmei talaját 1956 forradalma és az eszmei alapvetését elvégző Bibó István munkássága képezi majd. Nem ez történt? Miért történt volna, ha manapság már felelős magyar államférfiak is kijelentik: ötvenhatnak nem volt más eszmeisége, csak a szabadságvágy és a függetlenség? Na igen, de Bibó akkor még nem a vesztesek szerepébe kényszerítve írta meg azt, amit megírt. Fegyverekkel a hátában is szabad volt. Gondolatai éppen a nép eszményeit követve keretezték a kiút kompromisszumait, amelyeknek lett volna nemzetközi esélyük is, ha nem alakul meg a Kádár vezette bábcsapat. M

iért éppen Bibó István személye képviseli számomra 1956 eszményeit? Éppen a történelem erkölcsöt tápláló mítoszai miatt. Igazi mitikus hőssé lett ő is, akárcsak Nagy Imre és a többi mártír. A parlament folyosóin és irodáiban már a szovjetek az urak, s mégis: valahol a köztársasági elnöki helyiségek egyikében még országmentő gondolatokat fogalmaz. Heroizmus vagy nem? Kiseprűzhetik-e a marakodók ezt az embert - mindegy, hogy rosszindulatból vagy tévedéstől vezettetve - ötvenhatból és a magyar történelmi folytonosságból? Aligha. ötvenhat mítosza fogja éltetni, amelyben dicsőség illeti a hősi halottakat, és erkölcsből fakadó tisztelet az élő hősöket. DUSZA ISTVÁN