Új Szó, 1993. szeptember (46. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-06 / 207. szám, hétfő

1993. SZEPTEMBER 6. MOZAIK 4 Kl TÖRŐDIK A HERNYÓVAL, AMIKOR KUTYATEJJEL ÉL" AVAGY EGY FESTŐ HAZATÉRÉSE 140 ÉV UTÁN Vihar a nagy Hortobágyon, A panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben, A nagy Tarpatak a Tátrában, A taorminai görög színház romjai, Mária kútja Názáretben, Tengerparti sétalovaglás - ezek mind olyan festmények címei, amelyeket Európában a képzőművészetben csak egy kicsit is jártas emberek mind ismerik, és ha ezekhez hozzávesszük a Baalbek-et, a Magányos cédrust, vagy a Zarándoklás a cédrusokhoz Libanonban című alkotásokat, akkor mindenki tudja, hogy ezeknek Csontváry a festőjük. Nekünk, most, születése után 140 esztendővel, már nagyon is jóleső- és megtisztelő érzés leírni a nevét, jóllehet azért pironkodásra és szégyenkezésre is volna okunk (még ma is!) hiszen tapasztalhatjuk, hogy középiskolás-, egyetemi-, sőt értelmiségi- és művészi körökben is sokan nem tudják, hogy Csontváry Kosztka Tivadar a mi régiónkból, az Eperjes melletti Kisszebenből (Sabinov) származik... „1853. július 5-én született Kisszebenben, Mihály Tivadar néven. Dr. Kosztka László b. atyám volt, orvostudor és gyógyszerész; nem dohányzott és nem ivott. Meghalt Jászapátiban 1904-ben, 88 éves korában. Atyám passziói voltak a vadászat és rakétakészítés. Házunkban az agár-, kopó-, vizsla-, sokszor farkaskölykök, rókák, baglyok neveltettek, az éneklömadarak egész serege hangversenyezett. Nekünk, hat gyermeknek ott volt a hinta, a kuglizó, a gimnasztika, kis lőfegyver és a Jancsi vadász. A sportban természetesen a Kosztka-fiúk vezettek; s ha hiba esett, ók lettek elnadrágolva s a sötét pincébe zárva. Emlékszem tisztán mindenre, még a nagy Planéta idejére is, s mint kis gyermek dajkám öléből csodáltam a nagy üstököst, mely a házunk fölött lebegett. Mint iskolásfiú a könyvnélküli magolást utáltam, a bibliát mesének művészi energia is létezik, akkor még nem tudtam semmit sem: de mert a természetet nagyon jól ismertem s az életet tisztán éreztem, tehát a munkákban elsősorban ezt kerestem. Átmentem a Raffael Loggiaiba, ott sem borultam lázba. Megnéztem a nagy csata falfestményét és a többit mind együttvéve, de élő természetet nem találtam. Ezzel a tudattal már az első látogatásnál felülemelkedtem az egész Vatikánon, csupán azt irigyeltem a mesterektől, hogy ők sokat és szépet is alkottak; de az isteni természetet hűségesen nem szolgálták - idegen szellemnek voltak hirdetői és ez nem volt az Igazi Isteni. A sorsommal tehát kibékültem, mert most már elméletileg is tudtam, miről van szó, miért kell nekem nagyobbnak lennem Raffaelnél." íme a hivatástudatában, küldetésében megerősödő ember, aki felismerését természetesen szerette volna azonnal megosztani másokkal, csakhogy: „De kinek is mondhattam volna azt a hihetetlen történetet, mely nem regény, hanem isteni csodát rejtegetett? Kinek? Mikor a legközelebb állók is bizalmatlanok voltak velem szemben, a titkot tehát magamba zártam, s mosolygós arccal jártamkeltem a nagyvilágban s mindenkiben csak modellt láttam. Olyan voltam, mint az a kis mag; amikor a földbe kerül, ki törődik vele, miképpen él a föld alatt, s fejlődik-e tovább? Ki törődött velem, amikor azon tűnődtem, hogyan és hol kezdjem? De mikor már a fa koronával bontakozik s ízes gyümölccsel rendelkezik - akadt bámulója, vevője és fogyasztója is bőven. Ugyanez történik az emberrel is - tessék észrevétlenül kifejlődni, nem törődik azzal senki sem; ki törődik a hernyóval, mikor kutyatejjel él, avagy csalánnal táplálkozik, de amikor mint fecskenéztem, s inkább vágytam a szabad természetbe a fülemüle csattogását hallani s megbámulni egy-egy virágszálat, ahol a lepkék, a dongók, a méhek s a rovarok egész serege nyüzsgött hímporos szirmokon'' - írta Csontváry önéletrajzi írásában, s ebből a vallomásából is kiderül, hogy világraeszmélésében a családi miliőnek, a sárosi- és később a szepességi tájnak milyen meghatározó szerepe volt. Hogy ez mennyire így van, az az 1881-es római tanulmányútja alkalmával papírra vetett soraiból is kiérezhető: „... elindultam a Vatikánba, a műkincsek birodalmába, széjjeltekinteni, a reám várakozó munkát kibetűzni. A szobroknál kezdtem, ahol nem bírtam felmelegedni, nem a hűvös, zárt levegő okozta hideg miatt, hanem keveseltem a munkákban az életenergiát, mert arról, hogy kozásnak tudható be ugyanis, hogy 1958-ban a brüsszeli világkiállításra - ahol a modern művészet ötven évnyi termésének legjavát mutatták meg - Csontváry képeit is beválogatták, és a Tengerparti sétalovaglás című festménye el is nyerte a fődíjat, Grand Prix-t kapott. Mi, szlovákiai magyarok és nem magyarok az elismerés megadásában még tartózkodóbbak voltunk. Hivatalos megemlékezést először csak ez farkú pillévé kifejlődik - az már más valami." Hát igen, ez így igaz - csakhogy az az „ízes gyümölcs", amit Csontváry asztalunkra tett, hosszú ideig - főleg Magyarországon - nem talált „fogyasztóra". Mint megannyi zseninek, neki is úgy kellett meghalnia, hogy nem kapott elismerést, sőt, ha nincs később egy, a képeire mégis rácsodálkozó fiatalember, nagy értékeket hordozó hatalmas vásznait kocsisoknak adták volna el, hogy ponyvának szabdalják szét szekereikre... Művészetéről hazájában 1905-től mintegy hatvan éven át folyt a pörlekedés-, sőt 1949-1958 között még a nevét is alig írták le. Közben az áttörés mégis feltartózhatatlanul bekövetkezett: Jean Cassou, a párizsi Musée d Art Moderne igazgatója utat nyitott Csontváry külföldi elismertetése előtt. A francia bemutatMarta Maliková festőművész: - Nagyon örülök, hogy a szlovák és magyar összefogás eredményeként Csontváry szülőházára végre felkerül az emléktábla. Jómagam és a lányom már évtizedek óta minden tőlünk telhetőt megtettünk ez ügy érdekében. Sajnos, már-már úgy tűnt, hogy minden hiába. Megelégedéssel nyugtázzuk, hogy az Új Szó szerkesztőjének közreműködésével a kompetens szervek egymásra találtak és a kétnyelvű Csontváry-emléktáblát felavatják. évben rendeztünk, Losoncon, annak okán, hogy a városhoz közeli Gácson volt gyógyszerész, ahol festői tervének megvalósításához az anyagi alapokat megteremtette. Szülővárosába, Kisszebenbe pedig szintén csak most, születése után 140 évvel tér haza. Szeptember 6-án a városháza és az egykori piarista gimnázium között, a Szabadság-tér 43. szám alatt a mai napig épségben megmaradt szülőháza falán a Kisszebeni Városi Hivatal, a Pozsonyi Magyar Kulturális Központ és a kassai Csemadok jóvoltából emléktáblát avatnak és a városi kulturális központban megnyitják a „Csontváry - a Napút festője" című kiállítást, majd levetítik Huszárik Zoltán Csontváryról készített megrázó filmjét. Ell kell itt mondanunk azt is, hogy az emléktábla ügyében a kisszebeni értelmiség - különösen Marta Maliková festőművész, és a képzőművészettörténettel (is) foglalkozó lánya már évtizedek óta sokat cikkeztek, minden tőlük telhetőt megmozgattak, de igyekezetük megértésre és segítőszándékra csak most talált. A kisszebeni főhajtás Csontváry előtt, úgy érzem, több, mint gesztusértékű cselekedet, az újkori szlovák-magyar közeledésnek és megbékélésnek is egy állomása, melyen kölcsönösen rádöbbenhetünk hasonlóságainkra, arra, hogy az országhatárok nem oszthatnak meg bennünket. Mindehhez befejezésképpen már csak egy gondolatot: mindnyájunkban ott van a vágy a világ és a természetfeletti valóság érzékelésére, de kevesen vagyunk képesek arra, hogy ezt igazából megéljük. Csontváry fantasztikus önfegyelemmel, lelke tisztaságának megőrzésével közel jutott ehhez, ráadásul úgy, hogy élményeit képi testet öltve, ihlető forrást adó jelekként ránk hagyta. És ez a lehető legtöbb, amire az ember képes lehet, amit adni tu

d SZASZÁK GYÖRGY ITTHON TÖBTÉNT - 7 NAP ALATT MEČIARÉK KÁDERSZEMLEJE. Sok mindent elárul a társadalom állapotáról - mozgósíthatóságáról vagy közömbösségéről -, hogy hányan tisztelik meg jelenlétükkel egy kormánypárt nagygyűlését. De még többet elárul, hogy mennyire spontánul mennek el az emberek egy-egy ilyen mítingre. Ha az utóbbi szempontból vesszük szemügyre a Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom múltheti nagygyűlését, akkor mindenképpen igazat kell adnunk a közvéleménykutatóknak, akik felméréseik eredményeire hivatkozva állítják, hogy Szlovákiában a lakosságnak már csaknem a fele kiábrándult az összes politikai irányzatból. A DSZM nagy seregszemléjén tapasztalható jelenségekből arra lehet következtetni, hogy Mečiar mozgalma egy év alatt elérte azt, amit a kommunistáknak csak 15-20 év alatt sikerült elérniük 1948-at követően; a míting káder-seregszemlére sikeredett. A nép pedig - otthon maradt. Annyian, persze, összejöttek a Duna-parti szórakoztatóközpont nagytermében, hogy a káderszemle színhelye nem kongott az ürességtől, sőt, háromnegyedrészben még meg is telt, de azokkal, akik a múlt nyári nagy hatalomátvételt, majd káderezést követően közvetlenül hasznot húztak a változásokból. Vagy a fővárosban, ahol a központi hivatalok apparátusát úgyszólván kivétel nélkül saját embereiből újította fel a győztes mozgalom, vagy a Pozsonyhoz közelebb-távolabb eső járásokban, ahol szintén megtörtént már a nagy söprés. A szeptember 1-jei nagygyűlés kendőzetlenül megmutatta, hogy mitől gyenge Mečiar mozgalma. Ugyanis nem arról esett elsősorban szó, hogy miként kellene az ország gazdaságában megállítani a hanyatlást, hanem főképp arról, hogy milyen módszereket kell alkalmazni a tisztogatások teljessé tételére. A sajtóban, a rádióban és a televízióban elsősorban, de a politikai életben is. Ahogy elnézte az ember a felszólalókat, az a benyomása támadt, hogy ezek a „demokraták", ha rajtuk múlna, öt percen belül megszavaznák az egypártrendszert, és további tíz perc leforgása alatt államosítanák a sajtót, és törvénybe iktatnák a kötelező optimizmust. Ha jól belegondolunk, akár két PKO-nagytermet is meg lehetne tölteni a Mečiar által lekötelezettekkel. De ez még mindig csak néhány ezer régi-új apparátcsik lenne. UDVARIASSÁGI GESZTUS A VÁRBAN. Michal Kováč köztársasági elnök ismét fogadta a kisebbségi vezetőket, és - úgy tűnik - a szervezők ismét ugyanazt a hibát követték el, amit az első, bemutatkozó fogadáson: túlságosan sokat markoltak, és keveset fogtak. „Plénumban" nem lehet megoldani sem a magyarok, sem a cigányok, sem a németek, sem a többi kisebbség kérdését. Azt most már senki sem állíthatja, hogy legfelsőbb helyen nem foglalkoznak a kisebbségek kérdéseivel, hiszen maga az államfő hívta meg magához a vezetőiket, de félő, hogy éppen az ilyen találkozások extenzív volta lesz a gátja az előrelépésnek. Olyan kérdésekről van szó, amelyek megoldása elsősorban a törvényhozásra és a végrehajtó hatalomra tartozik. Sem a parlament, sem a kormány elnöke nem kereste, így nem is találta meg a módját, hogy szintjükön elmozduljanak a holtpontról, a nemzetiségi kérdés legforróbb problémái. Jól tudta minden vezető politikus, hogy a magyar pártok figyelemmel kísérik az 1201 -es strasbourgi ajánlások teljesítését. Ilyen helyzetben a jóindulat minimális megnyilvánulásának tekintették volna a magyarok, hogy az illetékes minisztérium legalább status quo-t rendel el a helységnévtáblák használatát illetően. Addig, amíg a törvényhozás jóváhagyja a megfelelő jogszabályt. Ehelyett az történt, hogy Hofbauer miniszter a kormány jóváhagyásával irtóhadjáratot indított a táblák ellen, a parlament elnöke és számos vezetője pedig a törvényességre hivatkozva lovat adott Hofbauer és csapata alá. A minimális jóindulat is hiányzott, így csak az történhetett meg, ami megtörtént: a négy párt vezetőjének aláírásával panaszlevél ment Strasbourgba. Ha vannak sürgős törvényhozási feladatok Szlovákiában, akkor az 1201-es ajánlásokból eredő teendők törvénybe iktatása, illetve a nemzetiségi alkotmánytörvény kidolgozása, elfogadása ezek közé tartozik. TÓTH MIHÁLY Szeptember 13-ával kezdődően az Egyesült Államok készen áll arra, hogy a Fehér Házban fogadja Izrael és a Palesztinai Felszabadítási Szervezet felelős képviselőit a palesztin autonómiáról szóló megállapodás aláírására - közölte Nabil Saasz, a Washingtonban tárgyaló palesztin küldöttség koordinátora. A megállapodást feltehetően a külügyminiszterek fogják aláírni — Faruk Kaddumi és Simon Peresz -, de nem kizárt, hogy erre alacsonyabb szinten kerül sor. Azzal számolnak, hogy az aláírásnál jelen lesz a tárgyalások felett védnökséget vállaló USA és Oroszország külügyminisztere, valamint a megegyezést eredményező titkos tárgyalások helyszínéül szolgáló Norvégia képviselője. Simon Peresz tegnap az izraeli rádióban azt mondta, maga Jasszer Arafat fogja bejelenteni, hogy a palesztinok hivatalosan elismerik Izraelt. Nyomban ezután Izrael is elismeri a PFSZ-t. Arafat szombaton kapott felhatalmazást az El-Fattahtól, a PFSZ legerősebb tagszervezetétől az autonómia-terv elfogadására. Ez várható volt, hiszen ennek a szervezetnek éppen ő a vezetője. Mint mondotta, a döntést még jóvá kell hagynia a PFSZ központi bizottságának is, amely rövidesen összeül. Kaddumi, aki a PFSZ politikai osztályának vezetője, vagyis lényegében külügyminiszter, az ülés után elmondta, az El-Fattah vezetése nem egységes az autonómia ügyében, a vezetés négy tagja határozottan ellenezte a békekötést Izraellel. George Habbas, a damaszkuszi székhelyű Népi Front Palesztina Felszabadításáért nevű szervezet vezetője közölte, ha meg is születik az egyezség a PFSZ és a zsidó állam között, ők folytatják a harcot, s folytatódni fog az intifada is. Nincs nézetazonosság a megállapodás kérdésében Izraelben sem. Míg a jelenleg ellenzékben lévő jobboldali Likud tömb vezetője közölte, ha kormányra kerülnek, nem csatlakoznak a megállapodáshoz, addig Tel Avivban szombaton este több mint tízezer ember gyűlt össze, hogy támogassa az autonómia tervét. Kisszeben, Szabadság-tér 43 - 140 évvel ezelőtt ebben a három ablakkal az utcára néző házban született Csontváry Kosztka Tivadar, a „Napút festője." Ma emléktáblával jelölik meg ezt a helyet. IZRAEL—PFSZ SÍNEN VAN A MEGÁLLAPODÁS WASHINGTON VÁLLALJA A HÁZIGAZDA SZEREPÉT