Új Szó, 1993. szeptember (46. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-28 / 226. szám, kedd

PUBLICISZTIKA itoszólÚJSZÓI 1993. SZEPTEMBER 29. LELEKRAJZOK SZABÓ OTTÓ ALKOTÁSAI GYŐRBEN Nemzetközi grafikai biennále nyílik pár nap múlva Győrben. Szabó Ottó, a pozsonyi Képzőművészeti Főiskola ötödéves hallgatója számára ez lesz az első külföldi megmérettetés, az első olyan rendezvény, amelyen nyugat-európai és tengerentúli képzőművészek társaságában szerepel. Két témakörben hat alkotást láthat majd tőle a kiállítás közönsége. Az Esetlegesség R árom rézkarcból, az Ének a kenyérről három szitanyomatból áll. • Meghatározott gondolatokhoz kértek külön-külön sorozatot? - Nem. Mindenki maga választott témát. A meghívólevélben csupán az állt, hogy maximum két képet lehet küldeni, de ha sorozatról van szó, akkor többet. Én azért választottam ezt a lehetőséget, mert először veszek részt ekkora fórumon, és szeretném felhívni magamra a figyelmet, örülnék, ha a győri biennále után másutt is kiállíthatnék külföldön. Az Ének a kenyérről című sorozatot az elszabadult indulatok hatására készítettem. Fiatal férfi töpreng az egyik képen, bajonettet tartva. Hátratett kézzel áll és gondolkozik, de nem ölni fog, hanem kenyeret szelni. A második és a harmadik képen ugyanezt a témát viszem tovább. Hogy parázsló tekintetek kereszttüzében állunk és mégis... Mekkora „aratás" van most Európa déli részén! Az Esetlegesség rézkarcait Aquinói Tamás filozófiája hívta elő bennem, ő pedig az esetlegességet úgy fogalmazza meg, hogy „A létezők nem lényegük erejében, hanem részesedés útján birtokolják a létet. így a létező képes lenni és nem lenni, önmagában véve közömbösen viszonyul a léthez és a nemléthez." Vagyis a létezők nem magyarázzák saját lényegük értelmét. • Hol, milyen pontban találkozik a három rézkarc gondolatisága ezzel a megállapítással? - Abban a nézetemben, hogy mi vagyunk a világ vére és oda folyunk, ahol seb keletkezik. A sebnek ugyanis be kell hegednie. Küldetésről, elhivatottságról beszélünk nagyon sokszor. Szerintem azért jöttünk a világra, arra születtünk, hogy a műveltségünk nagyságától függően ilyen-olyan feladatot kapjunk. Aztán, hogy mi lesz belőlünk a nagy organizmusban, fehér vagy vörös vérsejt, esetleg vérplazma, az később derül ki. • Ha évekkel ezelőtt, a somodi művelődési táborban nem találkozott volna Mensáros Lászlóval, akkor is eljutott volna Aquinói Tamásig? - Biztos, hogy eljutottam volna, mert a főiskolán nagyon sok előadó hivatkozik rá. Más kérdés, hogy mennyire került volna közel hozzám, hiszen úgy veszem észre, maguk a professzorok sem nagyon értik az ő filozófiáját. Mensáros László sokat mesélt nekem Aquinói Tamásról, legjelentősebb írásainak egyikét, A pogányok ellen című értekezését el is küldte, később pedig Arisztotelész és Nagy Albert filozófiáját is megismertette velem. Húszévesen, röviddel a katonaság után, ahol rengeteg időm volt magyarázatot keresni a világban történő dolgokra, rajzolni tudtam már, de kompozícióban nem gondolkoztam. Mensáros László sok mindenre rákérdezett a munkáimat nézve. Hogy ez mit jelent, az mit jelent, amazt a vonalat miért tettem oda... Látta, hogy töprengek, és jó irányba akarta terelni a gondolataimat. A leveleiben is gyakran idézte a nagy filozófusokat. Panaszkodott eiTe-arra, de a világot, azt hiszem, ő már igazán tísztán látta. Az észrevételeit, a felfedezéseit is megírta mindig, hogy pontosan lássam a dolgok közti összefüggéseket. • Képei is erről beszélnek. Összefüggésekről. Érzelmek és gondolatok metszéspontjairól. - Én azokat a rajzaimat találom a legjobbaknak, amelyek hangulatokból születtek. öt-hat évvel ezelőtt, sőt még mielőtt bekerültem volna a főiskolára, olyan rajzokat készítettem, amelyek nem a belsőmet fejezték ki, hanem a vizsgálódásom tárgyáról akartak a lehető legpontosabb képet adni. Most már a portréimban is ott vagyok, a hangulat lett számomra fontos. A hangulatot pedig félelmek, feszültségek szülik. Az öröm nem tanácsadó. Kellemes közérzettel nem tudok rajzolni. Nekem ahhoz szorongás kell. • A fantáziájának mekkora teret enged? - Semekkorát. A fantázia a felület híg löttye. Ezt Pilinszky mondta és egyetértek vele. A fantázia piszok a víz színén. Olcsó érzelmek sokasága, amiből semmi jó nem születhet. A legmélyebb érzés a lélekből jön, a hangulat által. Nagyon sokan legyintenek most magukba, tudom. Csakhogy ezek az emóciók nem a tapasztalati világgal kapcsolatosak, hanem velem. Kivált bennem egy reakciót, hogy nem messze tőlünk „aratás" van a világban... Én odáig jutottam, hogy már ezt is képes vagyok átélni. Nem ért még golyó soha, mégis tudom, mit érezhet, akinek átlövik a vállát. Igen, ez most fennhéj ázásnak tűnik, de igaz. Tehát nem pusztán emóciókról van szó. • Két-hdrom évvel ezelőtti képeit sokkal realisztikusabbaknak, egyértelműbbeknek látom, mint az ideieket. Ezek a rajzok fdozoftkusabbak, itt már vonalak hálójába rejtőzik az érzelem. - A vonal absztrakt dolog. Vonallal az életben nem találkozunk. De ha egy arcot vonalakkal tehetek rokonszenvessé vagy taszítóvá a papíron, akkor a tárgyak jelentését is megfogalmazhatom. Régebbi rajzaim valóban a reneszánsszal, az antik ká nonnal rokoníthatóak, csakhogy akkor még jóhiszemű ember voltam és a szép inspirált. Most változom, mert változik a világ is, és felismertem benne bizonyos összefüggéseket. És ha az ember közel kerül Istenhez, akkor tudatosítja a legapróbb bűnét is. És lehet akkor boldog, tud akkor mosolyogva nézni az égre? Akkor be se mer menni a templomba. Kezd szomorúvá válni, ami viszont nem azt jelenti, hogy pesszimista. Sőt, szerintem éppen ezek az emberek az igazi optimisták. Nagyanyám szokta mondani, aki bölcs, okos asszony, hogy fiam, ha tele van a kalász, lehajlik a földre, de ha az égre néz, akkor nem sok élet van benne. Hát nincs igaza? SZABÓ G. LÁSZLÓ „A fantázia olcsó érzelmek sokasága..." (Méry Gábor felvétele) Kis NYELVŐR NIKE Nemrég a buszmegállóban két fiatalember a sportfogadásról beszélgetett. Ennek kapcsán az egyikük megemlítette, hogy a Niké fogadóiroda neve mindenhol helytelenül van feltüntetve, ezért az emberek is rosszul ejtik. Véleménye szerint, a Niké angol szó, egy sportruházatot gyártó cég neve, ezért a végén nem é, hanem e van, s nem niké-nek, hanem naik-nak kell ejteni. Nem tudom, van-e kapcsolat az illető cég és a fogadóiroda között, egy azonban bizonyos: a Niké nem angol, hanem görög szó; s bár az angol helyesírás szerint benne a szóvégi magánhangzó rövid, más nyelvekben, például a németben, a magyarban vagy a szlovákban a görög éta betűt é betűvel írjuk át, ezért a szót úgy kell ejteni, ahogyan újuk. Honnan ered azonban ez a név? Nikét a görög mitológia a titánok egyik leszármazottjaként tartja számon; Apollodórosz szerint Pallasztól és Sztüxtől származott Niké, a Győzelem, Kratosz, az Erő, Zélosz, a Versengés és Bia, az Erőszak. Az ókori Athénban Niké istennőnek nem volt saját kultusza, Paliasz Athéné vagy Zeusz egyik attribútumaként szerepelt, ezért általában pálmaágat vagy babérkoszorút tartó nőként ábrázolták. A rómaiak - akik köztudottan átvették a görög isteneket - Victoria néven a szenátus védő istennőjeként tisztelték. Márkanévként manapság ritkák a görög szavak, a Niké nevet a sportcipőket gyártó cég és a fogadóiroda nyilván 'győzelem' jelentése miatt választotta. Az aránylag ismeretlen Niké-t pedig valószínűleg azért részesítették előnyben latin megfelelőjével szemben, mivel a Victoria ismert női név, ezért egyéb tulajdonnevekben is gyakran előfordul, elsősorban angol nyelvterületen. SZABÓMIHÁLY GIZELLA NYITOTT VITÁK AZ IRODALMI SZEMLE DUPLA SZÁMÁRÓL Kizárólag olyan értelemben nevezhető az Irodalmi Szemle július-augusztusi kettős száma nyárinak, hogy esetleg a szabadságolások idején az érdeklődőknek talán több idejük lehetett a folyóirat 166 oldalának elolvasására. Mert igazából egyáltalán nem volt könnyed nyári olvasmány, komoly figyelmet követeltek a fölvetett témák, oda kellett Figyelni alaposan a tanulmányok változatos és széles témakörre kiteijedő jelentkezésére. Nem volt elég futtában megismerkedni azokkal a vitákkal, amelyeknek illene folytatást kiváltaniuk, amelyeknek nem volna szabad közönybe fulladniuk. Mindenekelőtt Cselényi László Van-e hát szlovákiai magyar irodalom címmel közreadott rozsnyói előadása számíthatott véleménycserére, netán ellenvéleményre is. Lehet, már az is megbotránkozást okozott, hogy - mondhatni - kedves önreklámmal idézi a magáról szóló igencsak elismerő véleményeket (ahogy például Tőzsér Árpádról írva kijelenti: „remélvén, hogy a túl sok dicséret nem árt meg se nekem, se Tőzsérnek"). Az is könnyen lehet, hogy többnyire indoklás és érvelés nélküli értékítéletei sokszor helytállóak. Elképzelhető, hogy az irodalmi élet jelenségeit is szinte ugyanazzal a súllyal szükséges fölemlegetni egyegy alkotó jellemzésekor, mint magukat a műveket. (Duba Gyuláról például azt írja: „prózában legföljebb Grendel Lajos múlja fölül, noha kérdés, hogy hasonló udvar, reklám stb. esetén nem vehette volna-e föl a versenyt szerencsésebb kollégájával?" Természetesen ez pont olyan kérdés, mint az, ugyan miként hat a reklám a mű minőségére?) Azt is állítja Cselényi, hogy az említett két író mellett „Simkó a legjobb prózaírónk", csak éppen ki kellene várni a könyvét. Ez utóbbi megállapítás tökéletes, ám az ilyesfajta kinyilatkoztatások nem erősítik a bizalmat Cselényi bevallottan szubjektív mérlege iránt. Pedig kár a kivagyiskodásért, mert az indulatos megjegyzések mellett soksok megszívlelendő szempontot ajánl számunkra, s jó, hogy egy csomó, alapvető igazságokként elfogadott, főleg Magyarországról táplált előítéletet megkérdőjelez, s ezzel a jelenleginél objektívabb vizsgálódásra serkent (mondjuk Dobos László és Gál Sándor értékelésében). Kihívásként értelmezhető a hagyományos irodalomtörténet-írás hívei számára Mészáros András gondolatmenete (Az irodalomtörténet-írás metafizikai háttere), amelyben a Szegedy-Maszák Mihály és Tőzsér Árpád által kezdeményezett vitát folytatja. Mészáros alapos filozófiai kultúráról tanúskodó esszéje az irodalomtörténet-írás számára is azt ajánlja, amit az irodalomnak: azaz ne vállaljon lényegétől idegen szerepeket és feladatokat. Ugyanakkor tudja, hogy kivált a kisebbségi létben a politikai feladatok, a történelmi leckék megoldása szinte mellőzhetetlen, ám - szerinte ez mindenképpen hátrányt jelent az értékek abszolút szintjén, ha az egyéni teljesítmény merészségét nem is tagadjuk. A lehetséges vitatémák fölsorolását folytathatnám (akár a groteszkről szóló, Laczkóné Erdélyi Margit tollából származó esszé egynémely, talán túlzottan kategorikus megfogalmazása), de utalhatok arra a közvetett eszmecserére is, amely Cselényi már említett eszszéjének és az Alabán Ferenc tollából származó, Az irodalom lehetőségei és gondjai című tanulmánynak a végkövetkeztetése között érezhető: a költő vitathatatlannak tartja a szlovákiai magyar irodalom létét, a kritikus pedig további tisztázást tart szükségesnek a fogalom meghatározásában. Nyitott viták ezek, s érdeklődéssel várjuk, lesz-e elég merszünk folytatni őket. S milyen jó, hogy Csehy Zoltán fölfedezte a festő Kudlák Lajos (1890—1960) először Kassák által kiadott verseit. Az ismeretlen, még mindig nem egészen föltárt tradíciókra figyelmeztet velük, noha kísérő írása konkrétabb is lehetett volna (mondjuk Kudlák életéről többet elárulva, hiszen nem véletlenül szervezhette be a húszas évek elején Komlós Aladár és Simándy Pál a losonci szabadegyetem előadói közé). De mintha elég is lenne a tudományból, a vitákból... Két regényrészletet olvashattunk a Szemlében: Monoszlóy Dezső és Duba Gyula tollából, s roppant gazdag a versnyag, amely egyszersmind arról is tanúskodik, hogy a szerkesztők nyitottak a különböző stílusirányzatok irányában. A világirodalmat ezúttal egy klasszikus svéd írónő prózája képviseli, valamint a furcsa sorsú, német-lengyel vegyes házasságból született, s ma németországi gimnazista, a tizenhét esztendős Lydia Mechtenberg versei. No meg a szlovák Ján Zambor három költeménye. Azazhogy... Nehéz mit kezdeni azzal ugyanis, hogy a 121. oldalon egy névtelen poéta is jelentkezik („a szerző neve és a szöveg címe a szerkesztőségben"): a titkolózást érteni nem lehet, mert az még elfogadható, ha egy német, magyar, szlovák vagy bármilyen szerző szégyenlős, de miért szégyelli a verse címét? Akár erről is lehetne éppen vitát nyitni, vajon szüksége van-e ilyen - talán gyerekes - fogásokra egy felnőtt folyóirat szerkesztőségének? (brogyányi)