Új Szó, 1993. szeptember (46. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-27 / 225. szám, hétfő

3 PUBLICISZTIKA ÚJ szól 1993. SZEPTEMBER 27. VISSZATÉRÉS A POKOLBÓL A doni katasztrófát Magyarország legújabbkori történelmének Mohácsaként is emlegetik. Nem alaptalanul. A Don-kanyarban 1943 telén két hét alatt csaknem teljesen megsemmisült a németek oldalán harcoló második magyar hadsereg. Mintegy százezer ember pusztult el. E tragédiában külön fejezet illeti meg a munkaszolgálatos századokat. Ezekben a századokban kb. 50 ezer zsidót és politikailag megbízhatatlan egyént gyűjtöttek össze és küldtek ki a harctérre fegyvertelenül. A napnál is világosabb, hogy milyen céllal. Közülük kevesen maradtak életben. E kevesek egyike a most 88 éves komáromi Wilheim Sándor. 1938. november 6. - A komáromiak ünneplik a felvidék viszszacsatolását az anyaországhoz - a zsidók is, hiszen ők is magyaroknak érzik magukat. Akkor még nem sejtik, hogy örömüknek nagy böjtje lesz. Nyomban az egyesítés után életbe léptek ugyanis a magyarországi zsidótörvények. Az egyik 1939-es törvény szerint a zsidónak vagy kommunistának minősített férfiakat mint nem megbízható elemeket a hadsereg munkaszolgálatos alakulataiba sorolták be. Wilheim Sándor zsidó. A sorsát ő sem kerülte el. Az első behívója 1939-ben Győrbe szólt. A második Dunaszerdahelyre. Egyenruháján megkülönböztető jelként sárga karszalagot viselt. 1941. július 17-én indult el Dunaszerdahelyről századával az orosz frontra. Szülein, testvérein kívül feleségét és 12 éves Iván fiát hagyta itthon. - Mint gépkocsivezető kerültem ki a frontra - emlékszik vissza több mint ötven év távlatából az idős férfi. - Egy ideig a sebesültek szállítása volt a feladatom. 1942-ben a harcvonalból az összes zsidó szolgálatost kivonták, és táborokba rakták. A mi táborunk Osztyinov mellett volt. Mikor megérkeztünk, 42 félholt embert találtunk ott, velük együtt kb. 70-en lettünk. Magyar katonák őriztek bennünket. Ezeket az ún. keretlegényeket azzal küldték ki a frontra, hogy ha a rájuk bízott összes zsidó meghal, őket hazaengedik. Meg is tettek mindent azért, hogy a lehető legrövidebb időn belül elpusztuljunk. Reggel négy órakor keltünk, gyalog mentünk a 40 fokos hidegben a tábortól 12 kilométerre levő Arhangelszkójig. A vállunkon cipeltük a lapátot, az ásót, a csákányt, hazafelé még egy darab fát is, hogy legyen mivel fűteni. Egész nap az erődítésen dolgoztunk. Reggel kaptunk egy csésze teát és 30 deka kenyeret, ez volt a napi élelmünk. Ilyen munka mellett élelem nélkül, meleg ruha nélkül, gyógyszerek, orvosi ellátás hiányában sorra hullottak el az emberek. Nemcsak végelgyengülésben haltak meg,, a keretlegények is rendszeresen „besegítettek" a létszámcsökkenésbe. Napirenden voltak a kivégzések. Valószínűleg mind meghaltak volna, ha 1943. január 17-én meg nem indul az orosz támadás. A német és a magyar hadsereg megkezdte a visszavonulást. Eleinte még szervezetten, fegyelmezetten, később az egyre erőteljesebb orosz támadások teljesen szétszórták az egységeket, s a viszszavonulás fejvesztett menekülés lett. A munkaszolgálatosok is ott meneteltek egy sorban a katonákkal, tisztekkel a kegyetlen hidegben, rongyosan, éhesen a végkimerülésig elcsigázva. A németek ráadásul a magyarok között levő zsidókat sorra pusztították. Wilheim Sándor érthetően inkább a szökést választotta. - Felöltöttem minden ruhámat, szerencsére a feleségemtől kapott utolsó csomagban volt egy jó meleg halinacsizma meg egy báránybőrkucsma, azzal nekivágtam a végtelen hómezőnek. Elértem egy tanyához, gondoltam ott meghúzom magam a társammal, egy párkányi suszterrel. Egyaránt féltünk a németektől és az oroszoktól. Február elsején elért bennünket a front. Nem volt hová mennünk, hát keresztül kellett vágnunk a tűzvonalon. A lábam között átlőtték a köpenyemet, keresztüllőtték a sapkámat, körülöttem mindenki meghalt, én megmaradtam. A fronton túl fogtak el az oroszok, akik miután azt mondtam, hogy csehszlovák állampolgár vagyok és fontos üzenetem van a parancsnok számára, bekísértek a főhadiszállásra. Ott a parancsnok utasított, hogy a közben összefogdosott hét másik szökevénnyel együtt menjek Belgorodba és jelentkezzem az ottani parancsnoknál. Tiltakoztam, mondám neki, inkább lőjön le, de még egyszer nem megyek keresztül a fronton. Egy katonával kikísértetett bennünket a táborból. Nem volt mit tenni, elindultunk. Körülöttünk javában dúlt a csata. Éjszaka volt, nem láttunk semmit, csak a katyúsák fényeit. Amilyen szerencsénk volt, ráakadtunk egy orosz tüzelőállásra. Az oroszok bevittek bennünket Belgorodba és ott a parancsnokságon bezsúfoltak egy terembe, ahol már 420 magyar hadifoglyot őriztek. Ott vártunk öt napig étlen, szomjan, sokan betegen. A flektífusz úgy terjedt, mint a pestis. Később átvittek bennünket egy dohányszárító pajtába. Ott sem volt jobb a helyzetünk. Egy ujjnyi szalma volt a fekhelyünk, egymás hegyén hátán aludt a 780 ember. Mind lesoványodva, kiéhezve, mert enni még mindig nem kaptunk. Az állandó éhség elállatiasította az embereket. Ha valakinél megláttak valami élelmet, megrohanták és irgalmatlanul elvették tőle. Sokan ölni is képesek voltak egy darab kenyérért. öt szomszédommal összefogtunk és megegyeztünk, segítjük egymást, ha valamelyikünket megtámadnának. Már nyolcadik napja voltunk összezsúfolva abban a pajtában, amikor bejött egy orosz és azt kérdezte, ért-e valaki az autókhoz. Bár soha nem foglalkoztam autószereléssel, vezetni tudtam, hát jelentkeztem. A katona felírta a nevemet egy gyufaskatulyára és elment. Eltelt néhány nap, amikor engem szólítottak. A parancsnokságra kellett mennem. Hiába könyörögtem, ne vigyenek, most hozzák a „szucharit". Nevettek: „Ne félj, lesz ott szuchari elég." A parancsnokságon levetkőztettek, megfürdettek, fertőtlenítettek, mindenhol leborotváltak, tiszta ruhát adtak és kaptam enni is. Aztán a 84. motoros századhoz helyeztek autószerelőnek. A századomat nemsokára Sztálingrádhoz vezényelték. S amit addig elkerültem, bekövetkezett: megkaptam a flektífuszt. Olyan kórházba kerültem, ahol 42 beteg feküdt egy szobában, egyetlen nővér viselte gondjukat. Gyógyszer nem volt, enni öt deka kenyeret kaptunk. Lázas voltam, gyenge, de tudtam, ha életben akarok maradni, ennem kell. Ezért azt csináltam, hogy az orosz katonákhoz érkező látogatóknak azt mondtam, az illető meghalt, így nekem adták az élelmet, amit hoztak. A faluból járt egy asszony fűteni, ő is rendszeresen hozott amolyan palacsintaszerű tésztát. Azon tengődtem. Aztán átvittek Tambovba, egy nemzetközi vöröskeresztes kórházba. Itt mentették meg az életemet, meggyógyítottak, adtak enni, 51 kilóra fölhíztam, a háború előtt 80 kiló voltam. Mikor megerősödtem, munkára jelentkeztem, hogy a kórházból kikerüljek. Egy francia mérnök éppen akkor keresett embereket egy fogolytábor felépítéséhez. Engem is felvett, építésvezető lettem, 400 ember dolgozott a kezem alatt. A munkának köszönhetően lelkileg, fizikailag is megerősödtem. A tábort 1943 telére építettük fel. Én pedig ott maradtam fogolynak. A tambovi táborban körülbelül 15 ezer különböző nemzetiségű katona zsúfolódott össze. Mivel Wilheim Sándor beszélt németül, oroszul, magyarul és szlovákul is, tolmács lett. Majd raktárnok és fürdős. A helyzete kivételes volt. Szabadon járhatott-kelhetett az egész tábor területén, sőt azon túl is. Mint raktárnok, könnyen hozzájutott élelemhez, ruhához, egyébhez. Rendszeresen járt „beszerző körutakra" a város piacára, ahonnan kenyérrel, élelemmel, itallal megrakodva tért vissza. — A táboron belül nagyban folyt az üzletelés. Mindenki adott-vett, a fizetőeszköz a kenyér volt. A tábori piacon szinte minden kapható volt: ruhafélék, használati tárgyak, értéktelen kacatok, élelem. Senki sem kérdezte: honnan van az áruja. A lágerben különböző csoportok alakultak ki, rang, beosztás szerint, származás szerint vagy aszerint, hogy a lágeren belül milyen volt a beosztásuk. De német, magyar, finn, tiszt és közlegény, zsidó és keresztény egy dologtól szenvedett a legjobban: a honvágytól. Ha álmondtunk, az otthonról álmodtunk, ha ébren voltunk, a hazamenetelről beszélgettünk. Ha kevés élelmet adtak, azt mondtuk, spórolnak, mert már hazaengednek, ha sokat, azt mondtuk, jól tartanak, mert hazaengednek. A legszörnyűbb az volt, hogy semmi hírt sem kaptunk a szeretteinktől. Posta nem járt, egyedül a Moszkvában szerkesztett Igaz Szó hozta a híreket. Ennek az újságnak azonban kevesen hittek. Tán csak azok, akik írogattak is bele. Én is írtam egy-két cikket, ahogy Örkény István, mert ő is ott volt ebben a táborban. Emlékszem, sokat betegeskedett, hol a tífusz gyötörte, hol a malária. De betegen is állandóan írt, én hordtam neki a papírt a kórházba. Örkény is egyike volt azoknak, akik egyetértettek a Magyar Légió megalakításával. Azt reméltük, ha kikerülünk a frontra harcolni, hamarabb hazajutunk. De végül nem lett az egészből semmi. Akik már végképp nem bírták tovább, megszöktek. Nem sokan voltak, hiszen értelme sem volt, mert előbb-utóbb úgyis elfogták őket. Olyan is volt, aki megszökött, aztán magától visszajött. Én vártam. Wilheim Sándornak igaza lett. Csehszlovák állampolgárként az elsők között engedték haza, 1945 őszén. Századából egyedül ő maradt életben. Azonban a hazatérés oly régóta várt örömteli pillanatai, az annyiszor megálmodott találkozás szeretteivel elmaradt. Szülei, öccse, felesége és 12 éves fia Auschwitzben pusztult el. Számukra nem volt menekülés. S ő, aki túlélte Don poklát, szerencsésen túléle a fogságot, a világ legszerencsétlenebb emberének érezte magát. Ma, 88 évesen is csak azt kérdezi: miért? Miért kellett elpusztulnia kisfiának, feleségének, szüleinek, testvérének, az ezerkétszáz komáromi zsidónak? S. FORGON SZILVIA ATELEKOMUNIKÁCIÓ ÚJ LEHETŐSÉGEI Az irodaházakra országszerte jellemző, hogy az adminisztratív apparátusok leépítése folytán felszabaduló helyre új bérlők költöznek. Ilyenkor, persze, megoldandó gondként jelentkezik a telefonvonalak közös használatának biztosítása, illetve az ezzel kapcsolatos költségek elosztása. Erre kínál megoldást a dunaszerdahelyi Nevitel cég, amely a LipNEVITEL tovský Hrádok-i Tesla telefonközpontjainak felszerelésével az igényeknek megfelelő módon képes rendezni a problémát. Néveri Sándor, a vállalkozás tulajdonosa elégedetten nyugtázza, hogy a legújabb fejlesztéseknek köszönhetően már szélesebb távlatokban is gondolkozhatnak. Eddig ugyanis főként a Dunaszerdahelyi (például az Autóbuszközlekedési Vállalat, dunaszerdahelyi és nagymegyeri városi hivatal, Jednota irodaház, Szakmunkásképző Iskola, járási, illetve körzeti munkahivatalok) és a Komaromi járásban (például Európa Szálló, Ázia Centrum, gázmüvek) dolgoztak. Az általuk kínált telefon alközpontok azonkívül, hogy lehetővé teszik a rendelkezésre álló állami vonalak bármelyik mellékről történő használatát, egyidejűleg biztosítják a hívást illető adatok gyűjtését és a költségek számítógépes elosztását. Ez utóbbi ráadásul objektív módon történik, mivel az állami telefonközpontból 16 KHz adó-vevő jelzi a beszélgetés során kapott impulzusok számát. így míg a más módszert alkalmazó központok esetén a hivatalos telefonszámla, illetve az alközpont által regisztrált impulzusok közt akár harminc százalék eltérés is lehet, esetünkben ez az érték nem haladja meg a három százalékot. Ez ugyan reklamáció esetén nem jelent hivatkozási alapot a távközlési vállalattal szemben, de belső elszámolásra kiválóan alkalmas. Legfrissebb szolgáltatásként pedig lehetőség van a távellenőrzésre is, vagyis a Nevitel szakemberei egy számítógéppel, modem segítségével költséges és időrabló utazgatás nélkül végezhetik el az alközponton szükséges ellenőrzéseket és programváltoztatásokat (ilyen lehet például a mellék kategóriájának módosítása). Ennek köszönhetően a Nevitel tevékenységi körét azóta Pozsonyra és Nyugat-Szlovákia más járásaira is kiterjesztette. Néveri Sándor üzleti filozófiája szerint ugyanis az alközpont felszerelése csak a kezdete a partneri kapcsolatnak. Ezért a garancia letelte után folyamatos karbantartást és szervizt kínálnak, amit ezidáig minden partnerük ki is használt. A Nevitel legújabb tevékenységi köre a rádiótelefonok forgalmazása, amellyel február óta foglalkozik, mivel ekkor kezdte meg a tevékenységét az Eurotel dunaszerdahelyi alapállomása. A cég ugyanis a pozsonyi, besztercebányai és a kassai adót saját költségén építette fel, ezután viszont csak ott létesít továbbiakat, ahol erre megfelelő igény mutatkozik. A Csallóköz vállalkozói erejére jellemző, hogy az országban a dunaszerdahelyi és a komárom-érsekújvári alapállomások iránt az elsők közt mutatkozott érdeklődés. A legújabb állomást - augusztus végén - Poprádon adták át, jelenleg pedig Trencsénben és Nagymihályban dolgoznak. Amióta tehát a Nevitel a rádiótelefonok hivatalos terjesztője lett, a dunaszerdahelyi érdeklődőknek nem kell Pozsonyba utazniuk ebben az ügyben. Néveri Sándor szerint a járásban 70-80 ilyen készülék üzemel, országos viszonylatban ez a szám 2500. A hazai helyzetet viszont akkor tudjuk igazán megítélni, ha figyelembe vesszük, hogy Magyarországon például már több mint húszezer ilyen készülék van használatban. -tl Méry Gábor felvétele