Új Szó, 1993. szeptember (46. évfolyam, 203-228. szám)

1993-09-15 / 215. szám, szerda

IÚJSZÓ PUBLICISZTIKA ^.„^t 1993. SZEPTEMBER 10. IDŐZÍTETT IRODALMI LINCSELESEK Különös évünk, 1993 júliusának végén és augusztusának elején az emberarcú szocializmus emlékei uralták a terepet, ennek tulajdonítható, hogy nem figyeltünk fel napjaink rendellenes jelenségeire. Pedig a Literárny týždenník júliusi számaiban akadt elég tanulmányozni való jelenség, ideje, hogy a mulasztást pótoljuk. Lesz még történészi helyreigazítás A július 23-i számban Ján Kačala, a nacionalista húrok ismert pengetője Nyelv és nemzeti azonosság cím alatt ismerteti a nemzeti létért, a magyar elnyomás ellen folyó küzdelem elszántságát, de nem részletezi sem a kort, sem az eszközeit. Pedig európai hátterű kérdéssel állunk szemben, hiszen a brit királyságban hiába keresne bárki is írül, skótul vagy walesi nyelven beszélő polgárokat, mégsem folyik kíméletlen átkozódás a hajdani angol nyelvű hatalom és nép ellen. Franciaországban sem érdemes keresni a gascognárdokat, bretonokat, flamandokat, talán már a németeket sem nagyon. A Kárpát-medencében a földrajzi központ ellenére a magyar asszimilációs kísérletek időben és eszközökben elkéstek, így eredményeik meg sem közelíthették a nyugat-európai asszimilációs méreteket. Ahol az előző korokban elnyomott nemzet megmaradt, ott nem lehet sok évszázados durva elnyomásról beszélni, akkor sem, ha felületes kísérletek, téves elképzelések alapján bíztak a sikerben. Ami pedig az 1918 előtti száz év történetét illeti, a mai szlovák történetírás anyagában sok mindent kell még egyszer helyreigazítani. A táblaszétverések korában érdemes megjegyezni, bárkinek mutathatok 1914 előtt megjelent szlovák könyvet, ahol a kiadás helye: Liptovský Svätý Mikuláš vagy Turčiansky Svätý Martin. Mielőtt Kačala úr észrevételeit megismernénk, ki kell mondani, hogy ezer év alatt semmiféle magyar hatalmi gépezet nem alkotott olyan törvényt, mely a szlovák társadalmat etnikai alapon jogfosztottá nyilvánította volna, etnikai alapon törvény erejével elűzte volna lakhelyéről és kimondta volna vagyonának elrablását, olyan módon és olyan eszközökkel, mint a szlovákiai magyarokkal követték el 1945-től 1948-ig. Tárgyilagosan összegezve: ki kell mondani, hogy a XIX. században és a XX. század elején létezett magyar irányítású asszimlációs kísérlet, de megközelítőleg sem olyan mértékű, mint amilyen az elmúlt századokban érvényesült gyakorlat volt Oroszországban, Angliában, Franciaországban vagy akár Németországban (luzsicai szerbek); mindezzel szemben az általános jogfosztásos, elűzéses és kirablásos rendszer kizárólag a Beneš-GottwaldOkáli féle hősök kilengése volt - 1945-1948-ban. Nem 1945-öt írunk Kačala úr elmélkedése - megszokott jelenségként - átlépi a háború utáni időszakot, röviden említi az 1968-as Ružičkaféle nyelvtörvényjavaslatot, melyről a Dubček-rendszer tárgyalni sem volt hajlandó, ezt Ján Kačala azzal magyarázza, hogy az akkori demokrácia „túl rövid ideig tartott", ez volt az oka a sikertelenségnek. A rövid időt úgy értelmezi, hogy a társadalmi megmozdulások és a törvényhozás nem vállalták a támogatást, majd az 1989 utáni időszakra kimondja: „Az 1968-as évvel szemben az volt a lényeges különbség, hogy ennek a gondolatnak a sugalmazója és legfőbb hordozója a szlovákok voltak Dél-Szlovákiából, ahol szlovák-magyar vegyes nyelvű lakosság él, és ezek a szlovákok - paradox módon - a szlovák állam területén magyarizáló asszimilációs folyamatnak vannak kitéve, ezért fenyegetve érzik magukat nemzeti identitásukban. Jellemző, hogy ennek a fenyegetésnek legérzékenyebb pontja a nemzeti nyelv, ezért kívánják annak törvényes védelmét, ettől várják szlovákságuk védelmét, a szlovákok védelmét a szlovák-magyar vegyes nyelvű területeken." Kačala úr nézeteivel szemben meg kell jegyezni, hogy 1968ban is voltak társadalmi mozgalmak az áttelepültek részéről (pezinoki határozat), de a Matica slovenská sem maradt tétlen már akkor sem. Megemlíti az 1990. október 25-i „maticás" nyelvtörvény sikertelenségét, az autóbuszokkal összehordott lármázó tömeg haragos elégedetlenségét. (A felingerelt „közvélemény" a Szlovák Nemzeti Tanács épületének kapuját és ablakait is bezúzta). Elégedetten hangsúlyozza viszont, hogy az 1992. szeptember l-jén elfogadott alkotmány a hibákat helyrehozta „államintegráló" és „nemzetintegráló" határozatával. Kačala úr ködösítésével szemben ki kell mondani, hogy a dél-szlovákiai szlovákok elnyomása és asszimilálása kitalált valótlanság, de amiről egy szót sem ejt: a mai dél-szlovákiai helyzet logikus következménye az 1946-47-es lakosságcserének, amikor magyar falvakba 10-15 százaléknyi szlovákot telepítettek, akiknek jövője nem éppen biztató, s visszahelyezésük az irányító funkcióba csak kommunista ellenforradalom győzelme útján lehetseges. A Literárny týždenník ugyanezen számában (1993. július 23.) további gottwaldista erkölcsű hősiességbe ütközünk a 13. oldalon, ahol az olvasó tájékoztatása helyett félrevezető szélhámosságokat és gyűlölködő hangú csalásokat olvasunk, mert a szerző, Július Handžárik beveti a magyarellenes fegyverkezés nagyágyúját. A magyar kisebbség Európa időzített bombája cím alatt. Aki tudományos színvonalat keres, eltéved a hazudozások őserdejében, például, hogy miként akarta Szent István Kárpát-medencei birodalmát visszaállítani Kun Béla és Rákosi Mátyás; Károlyi Mihályról nem is beszélve (

Handžárik úr szerint ő azért mondott le, mert nem sikerült a birodalmat helyreállítania). Figyelmen kívül hagyva az eltorzított demográfiai következtetéseket, rá kell mutatni valamennyi nacionalista uszító alapvető téveszméjére: nem 1945-öt írunk, hanem 1993-at, nem győztes nemzet nevében fogalmaznak rendszabályokat, és főleg nem értik, hogy nem legyőzött, tönkretett és megrémült nemzeti kisebbséggel állnak szemben. A bomba gyújtózsinórja Handžárik úr a győztes dicsekvő fölényével tudatja a világgal: „A nem informált és félretájékoztatott európai nyilvánosság nem képes megérteni ennek a kolosszális csalásnak a lényegét, és passzív módon tudomásul veszi a magyar csalásokat és dezinformációkat." A szerzővel szemben helyes út csak egy létkezik: közös együttműködéssel felülvizsgálni az elmúlt fél évszázad iskolai történelemoktatását, melyből már két nemzedék meríti harcias gyakorlati tudását, egészen az időzített bomba jelenlétének a meghirdetéséig. Az etnikai elűzések kérdésével kapcsolatban a gottwaldi ember és nemzetvadászok védelmére megemlíti a szerző a Magyarországról kitelepített németek sorsát, kihagyva - természetesen - egy „történelmi csekélységet". Elhallgatja, hogy míg nálunk a nem szláv népek elűzését Beneš ötlete alapján a moszkvai emigráció vitte volna a teljes magyarellenes győzelemig, addig Magyarország a potsdami hármas nagyhatalmi utasítás alapján indította el a németek kitelepítését, de a közvélemény nyomására be sem fejezhette. Handžárik úr alapállása a történészek esetében is megtalálható helyezkedés, mások - elHandžárik úr Európai Közösség helyett a Kisantantot szeretné halottaiból feltámasztani. Mivel Handžárik úr elképzelése reménytelennek látszik, javasolom a magyarellenes szövetséget Észak-Koreával, esetleg Kínával. Figyelemelterelés Handžárik úr rendületlenül hisz az elavult eszmék igazságában: „Ezért a kisebbségek védelme a jövőben mindenekelőtt az emberi jogok védelme alapján határozható meg. Lehetetlen lesz tehát, hogy egyes államokban a kisebbségek nemzetközileg elismert politikai és jogi egységet alkossanak, melyek azután automatikusan a saját államban idegenek eszközeivé válnak, szeparatizmusukkal és az állam felbomlasztásával". A nemzeti kisebbségek kizárólag emberi jogok meghatározásával biztosított állítólagos védelme — ez nem új ötlet; Antonín Novotný is eljutott idáig az 1960-as alkotmány 25. cikkelyével. Nem ártana Handžárik úr történelmileg megalapozott jogalkotási javaslatát az európai közvéleménnyel megismertetni: vagy ha roppantul megrettennének, akkor meg helyeselnénk is Handžárik úr nagyvonalúságát ső sorban a magyarok — bűneinek felnagyítása, olykor kitalálása, ugyanakkor a sajál hibák és bűnök eltitkolása, letagadása, a pozitív és negatív ködösítések alkalmazásával. Handžárik úr rövid tanulmányában az előzetes tudatzavar megteremtése után beveti a megfontolt figyelmeztetést: „1989 után is újból megjelentek a Henlein-Esterházy-féle hangok, most már - persze - csak a magyarok szájából". (Elmarad a magyarázata a magyar elszigetelődésnek, hogy tudniillik a németeket 1945-46-ban sikerrel elűzték Gottwald elvtárs munkatársai). A szerző rövid megjegyzése csak hangulatkeltés, utána már érzékelteti az időzített bomba jelenlétét, az olvasók nem kis rémületére: „Az u j Európa olyan döntés elé kerül, hogy respektálni fogja-e ezeknek az államoknak a demokratikus berendezkedését, a demokratikus és nagyvonalú nemzetiségi politikát, és ugyanezt a nemzetiségi politikát meg fogja-e követelni Magyarországtól is, vagy a nemzeti kisebbségek védelmének leple alatt felszabadítja az utat egy új München felé, és előidézi Európa újbóli destabilizálódását." Vagyis a sztálinizmus elkésett prófétájától meg kell tanulnia Európában, hogy a nemzetiségi diszkrimináció alapvető jog - az állam védelmére. Majd kiütközik Handžárik űr nemzetközi helyezkedése: „Semmiféle közép-európai állam nem akarja újból megkockáztatni a kisebbségekkel azt, amit mi, Jugoszlávia és Románia az elmúlt években megkockáztattunk. " Ezzel a bomba gyújtrózsinórjáig jutottunk, hiszen Fotó: Prikler László - elvégre a kassai kormányprogram ennél is rosszabb volt. A Literárny týždenník szerkesztői nemcsak Kačala és Handžárik tájékoztatását kezelték helyesléssel, augusztus 20-án közzétették Roman Hofbauer úr utolsó figyelmeztetését a küszöbön álló országfelosztásról, melyben igyekezett sikerrel robbantani Handžárik úr időzített bombáját Müncheni napok cím alatt, miközben a cél egyértelműen világos: elterelni az értelmiség figyelmét a dilettantizmus államigazgatásáról, a rozoga közgazdaságot és a fenyegető inflációt háttérbe szorítani a magyarellenes uszítás bombáival. Cikkének színvonalából elegendő a befejező idézet: „Ne hátráljunk meg! Meghátrálásra sem térség, sem ok nincs. Fordítsuk végre figyelmünket Szlovákiára és a szlovákokra s ne a meghátrálásra. Ez meghátrálás lenne a középkori Magyarország Szent István-koronája alá. Es ilyen fejlődéssel szemben sem az Európa Tanács, sem az Egyesült Nemzetek egy szalmaszálat sem tesznek keresztbe érdekünkben. Ezt jegyezzük meg, értékeljük magunkat és elődeinket. Gondoljunk gyermekeinkre." Mint láthattuk, Handžárik úr időzített bombája nem elszigetelt egyéni ötlet, hanem burkolt hatalmi irányzat. A jelenségek ismeretében tagadhatatlan, hogy a „Müncheni napok"-nak nevezett válság új fejezete már be is köszöntött, 1992. június 6-án. Nyitott kérdés marad, hogy a Literárny týždenník, irodalmi hetilap létére, meddig akarja folytatni a csalásokra felépített nacionalista uszítások közzétételét. JANICS KÁLMÁN ÉLMÉNYT ADÓ HANGVERSENYEK NEMZETKÖZI ORGONAFESZTIVÁL KASSAN A Kassai Állami Filharmónia szeptember 16-án a XXII. Nemzetközi Orgonafesztivál megrendezésével nyitja az új zenei évadot. Amint azt Július Klein, a kassai filharmonikusok igazgatója elmondta, a nyitóhangversenyen zenekarukat a neves svájci karnagy, Martin Studer vezényli. Szólistaként a magyar származású, 1958 óta szintén Svájcban élő Molnár József mutatkozik be, akinek a nevéhez fűződik, hogy az alpesi kürtöt behozta a hangversenyterembe, s világszerte megszerettette a zenekedvelő és zeneértő közönséggel. Ez a hangszer sajátos hangzásával több zeneszerzőt is elbűvölt, és zeneműveket írtak Molnár József számára. A nyitóhangverseny nagy élmény lesz a másik szólista, az Európa-szerte elismert szlovák orgonaművész, Ferdinand Klinda orgonajátékát is meghallgatni. Az est folyamán Richard Strauss, Mozart, Farkas, Daetwler és Casella muzsikáját szólaltatják meg. A XXIII. Kassai Nemzetközi Orgonafesztivál a PRO HELVETIA Alapítvány anyagi támogatásával kerül megrendezésre, s ebből kifolyólag további olyan kiváló svájci orgonaművészekkel ismerkedhet meg a Hernádparti város közönsége, mint Gerhard Förrster (aki mellesleg a világ legjelentősebb zenei pódiumain leggyakrabban Molnár Józseffel együtt koncertezik), továbbá Felix Gubser, a zürichi Szent Péter-Pál-templom orgonistája, az Internationalen Orgelkonzerte művészeti igazgatója és nem utolsó sorban Jürg Lietha berni zenepedagógus, a Szentháromság-templom orgonaművésze. Rajtuk kívül hangversenyt ad Kassán az egyik legkiválóbb cseh orgonaművész, Aleš Bárta, és szeptember 30-án, a záróhangversenyen az orgonamuzsika legnagyobb szlovák egyénisége, Ivan Sokol is. Itt hívjuk fel a hangversenyek iránt érdeklődők figyelmét, hogy az orgonafesztivált hat hangversenye közül ötöt a Művészek Házában rendeznek meg. A Szent Erzsébet-székesegyházban egy hangversenyre kerül sor, ezt szeptember 27-én, 20 órától tartják. Említést érdemel, hogy ebben a zenei évadban - amely a kassai filharmónia történetében a huszonötödik - a zenekar vezető karnagya ismét Bystrík Režucha lett, aki eddig a pozsonyi szlovák filharmonikusokat vezette. Az ő irányításával a kassai filharmonikusok a jubileumi évadban Beethovennek mind a kilenc szimfóniáját megszólaltatják. Természetesen, a zeneművészet több más nagy egyéniségének alkotásai is bekerültek repertoárjukba, s Kassán összesen ő harminc egész estét betöltő hangversennyel kívánnak élményt szerezni a hallgatóknak. A kassai filharmonikusok mindezen túl a Pozsonyi Zenei Ünnepségeken is vendégszerepelnek. Bécsben szintén koncerteznek. Ők maguk kassai otthonukban, a Művészetek Házában október 28-án a miskolci ifjúsági szimfonikus zenekart látják vendégül, amely az angol Ruppert D'Chruze karmester vezényletével Bowers, Elgar és Arnold műveit szólaltatja meg. Érdemes felhívni a figyelmet arra is, hogy a kassai filharmonikusokkal ebben az évadban több kiváló amerikai, svéd, francia, osztrák és olasz szólista is közönség elé lép. (szaszák)