Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-10 / 184. szám, kedd

1993. AUGUSZTUS 10. lŐí SZÓRIPORT RIADÓ HAJNALBAN Tegnap kora hajnalban - megnéztem az órát: pont három óra volt arra ébredtem, hogy jellegzetes, ismerős illattal, a sülő vagy a frissen sült kenyér mennyei illatával telt meg kilencedik emeleti lakásom, hálószobám. Hát ez meg micsoda? - ültem fel az ágyban. Kinéztem az ablakon - nyitva volt, nyitott ablak mellett, kereszthuzatban alszunk a kánikula miatt az egész városnegyed mélyen aludt még, szórványos lövöldözések sem hallatszottak, tökéletes csend honolt a lakótömbök és a Limán felett, csupán ez az orromnak oly kedves illat áradt be a szobába, s az igazi béke emlékével töltötte meg, az igazi békéével, amelyre annyi ideje áhítozunk már. De honnan eme szokatlan időben s a még szokatlanabb helyen - egy sivár lakónegyed kellős közepén, a kilencedik emeleten - a sülő kenyér illata? Mert hogy valahol a közelben, vagy éppenséggel alattunk, a nyolcadik emeleten valaki kenyeret silt, az kétségbevonhatatlan! Pékség ötszáz méteres körzetben nincs, még kenyérbolt sem, tehét kizárt dolog, hogy pékségből, kenyeresboltból szállna föl hozzám ebbe az égi magasságba a szóban forgó illat. Vagy az alattam lakó szomszéd süti a kenyeret, vagy álmodom. Miután megcsípem a karomat, ez utóbbi ki van zárva. Marad a legvalószínűbb föltételezés, hogy alattam, a nyolcadik vagy a hetedik emeleten, kenyeret sütnek. Hajnalok hajnalán, hogy kora reggel, mielőtt munkába indulna a család, az asztalon legyen a friss, a frissen sült kenyér. Ilyen szépen kilogikáztam a dolgokat, visszadőltem az ágyba, elaludni mégsem tudtam. Sehogy se fért a fejembe, miért süt az alattam lakó szomszédasszony pirkadat előtt kenyeret, amikor ezl még sohasem csinálta az elmúlt harminc év alatt, mióta egy fedél alatt élünk velük ezekben a ketreclakásokban ? És a kenyérsütést már a faluról származott asszonyok is rég elfelejtették, azok is, akik valaha, régesrég még tudtak. Sőt maguk a falusi háziasszonyok is jószerivel elfelejtették a kenyérdagasztás művészetét. És most nagy hirtelen tele van a kilencedik emeleti hálószobám a sülő kenyér illatával, hajnali három órakor abban a tipikus városnegyedben, amelynek Limán a neve. Nem tudok hova lenni zavaromban. Újra fölülök az ágyban, és töröm a fejem. Minden kétséget kizáróan valahol alattunk, a nyolcadik vagy a hetedik emeleten kenyeret sütnek. Fölverem álmából a feleségemet, közlöm vele a szenzációs hírt. Igen, konstatálja ő is, valahol kenyeret sütnek. Sőt ő, a feleségem, hamarosan azl is kisüti, melyik szomszédasszonya süti a kenyeret. Épp az, akire én is gondoltam: aki a régi szép időkben a születésnapi tortát is a cukrászdából rendelte meg. Szóval ide jutottunk, állapítjuk meg a feleségemmel hajnali három óra után néhány perccel, „úszva" a frissen sült kenyér mennyei illatában. És amikor ezl már vagy tizedszer konstatáljuk, a frissen sült kenyér mennyei illata hirtelen különös átváltozáson (metamorfózis) megy kérésziül: ez a feledhetetlen illat hirtelen riasztóvá válik számunkra. Holnap hajnalban nuír nem a frissen sült kenyér illatára ébredek, hanem a vekker csörgésére, amely a kenyérdagasztás idejét fogja jelezni. Mert a pékek munkáját már nem tudjuk megfizetni. Majd mindenki magának süt kenyeret, úgy, mint régen: sőt most már a kilencedik, huszadik emeleten lakók is. Ha lesz miből. NÉMETH István, Üjvidék MENTS MEG, URAM, MINKET A BETEGSÉGTŐL! A meteorológiai intézet szerint az év legforróbb napjára számíthatunk. Napkelte előtt indulunk hát, számolva azzal is, hogy esetleg több órát kell vesztegelnünk Tompánál, a magyar-jugoszláv határon. Hárman.ülünk a Favoritban. Lelkes Vince, Dióspatony polgármestere, a Csallóközi Falvak és Városok Társulásának alelnöke, aki egyik kezdeményezője és szervezője a katasztrofális szabadkai gyógyszerhiány enyhítésére meghirdetett csallóközi akciónak. Amikor megtudta, hogy a helyszínen készült riportban szeretne az Új Szó foglalkozni a témával, nyomban elhatározta, társul szegődik hozzám. Kis „küldöttségünk" harmadik tagja Paksi Nándor, a dunaszerdahelyi Rerosa Kft. fiatal menedzsere, egyben a cége által szívesen felajánlott Favorit vezetője ezen az úton. Magyarországon simán kelünk át, csak Tompa előtt kezdünk izgulni, nehogy sokkilométeres legyen a kocsisor. Szerencsére, néhányszázméteres csupán, látjuk a sárga-kék vámot. Ahogy araszolgatunk előre az egyre kínzóbb hőségben, egyszer csak egy ifjú hölgy és egy úr lép oda hozzánk. Veronika, hallom, amint kezet fogunk, a szabadkai önkormányzat gazdasági felelőse, Kudlik Gábor, az önkormányzat végrehajtó bizottságának tagja. Telefonos ígéretükhöz híven, vártak bennünket a magyar oldalon, hogy megkönnyítsék átkelésünket a határon. A diplomata sávot is igénybe véve, valóban szépen haladunk előre, amíg ki nem derül, amolyan belépőként vagy útadóként száznegyven márkát kell fizetnünk, vagy hagyjuk a Favoritot Magyarországon. Ha hárman össze is tudnánk adni azt a pénzt, mondanom sem kell, az utóbbi lehetőség mellett döntünk. Lám, még át sem értünk, s már fordulunk vissza. Útlevelünkben természetesen érvénytelenítik az imént nyomott pecsétet. Egy Csikéria nevű faluban, Gábor rokonainak udvarán hagyjuk a Favoritot, majd hatan ülve be a szabadkai önkormányzat szolgálati kocsijába, újra nekivágunk a határnak, ahol ezúttal már nincs akadálya átjutásunknak. Néhány perc múlva a magyar népi szecesszió stílusában épült gyönyörű szabadkai városházán: rövid fogadás, megbeszélés, majd a számunkra előre elkészített program szerint indulás a Gerontológiai Központba, közismertebb nevén az idősek házába, ahová csatlakoznak még hozzánk néhányan a városi önkormányzattól. Közülük itt most csupán dr. Csehák Krchecz Rozáliái, az önkormányzat végrehajtó bizottságának szociális és egészségügyi kérdésekkel foglalkozó elnökhelyettesét említem, aki mellesleg mindvégig a kalauzunk lesz. A közjx)nt többszintes, korszerű épületében Ilija Burzan igazgató fogad, megjegyezve: - Jobb lett volna, ha máskor, más alkalomból jönnek, nálunk most súlyos a helyzet. De ne sopánkodjunk - mondja, majd ismerteti intézetük, egyáltalán a szabadkai öreggondozás történetét, egykori és mai formáit. A központ 530 lakója között vannak magatehetetlen fekvőbetegek, továbbá járóbetegek, de olyanok is, akiknek a puszta ágy helyett szállodai szobához hasonló helyiség az otthonuk. Egyvalami azonban most valamennyiüket sújtja, a gyógyszerhiány. Az épületben járva, cukorbeteg néni fordul Csehák Rozáliához: - Mikor lesz orvosság, doktornő? Közben hallom, amint Kudlik Gábor, aki egyszersmind a Vox Humana emberbaráti szolgálat vezetőségének tagja, mondja valakinek: megpróbálnak húst biztosítani a központnak a községi tartalékokból, bármilyen nehéz is lesz, majd immáron nekünk, arról beszél, hogy foglalkoztatja őket népkonyhák vagy ingyenkonyhák létrehozásának gondolata, humanitárius szervezetük szerint mintegy tízezer ember tartana rájuk igényt, félnek azonban attól, hogy az infláció miatt három hétnél tovább nem tudnák fenntartani őket. Nehéz most a központ idős lakóinak helyzete, de képzeljük el azokét, akikről senki nem gondoskodik, s nyugdíjuk mindössze 100 millió dinár, 1 kg akácméz ára, vagy két fogkeféé, ahogy Veronika mondta.Ha az idősek házában délelőtt meghal valaki, délután már foglalt az ágya. Az igazgató szobájába térve, már vár bennUnket Kardos Tibor, a szabadkai gyógyszertárak közvállalatának igazgatója, és Dörfler Erzsébet, a kórház gyógyszertárának vezetője. Mondatok beszélgetésünkből, tőlük természetesen, valamint Csehák doktornőtől: - A külföldi segély sokat jelent a kórházban, ha nincs, már leállhattunk volna, igaz, így is csak ötven százalékos kapacitással dolgozunk, vagyis a közel ezer ágynak mindössze a fele foglalt. Persze, nem azért, mintha nem lenne beteg. Sőt, több van, mint azelőtt. A rossz szociális helyzet következtében megnövekedett a tébécések és az idegbetegek száma, a szívesek között pedig az elhalálozásoké. Kihajtják a szívbetegekből a vizet, aztán nincs tovább, mert nincs orvosság. Szabadkának a hozzátartozó községekkel együtt 160 ezer lakosa van, az egészségügyi körzet azonban ennél is nagyobb, mintegy 220 ezer emberről kell gondoskodnunk. Kórházcentrikus az egészségügyünk, a kubikus munka azonban az ambulanciákon folyik, a szerencsétlen nép ott forog tömegesen. Visszatérve a gyógyszerekhez, legjobb, ha az ilyen segélycsomagok szervezett úton érkeznek, az egyéni vagy kisebb adományok kevésbé felhasználhatók, mert például mi van akkor, ha valamelyik orvosságból csak egy doboz van, és legalább három kellene. Megtörténik, hogy francia gyógyszert kell párosítanunk más gyógyszerrel, hogy a terápiát végig tudjuk vinni. A fogyóeszközök, a kesztyűk, kötszerek, fecskendők hiánya is szorongat bennünket, ugyanúgy a különféle laboratóriumi kellékeké. Sajnos, a gyógyszerekből származó bevétel nem a gyógyszergyártásba tér vissza. A mi gyógyszeriparunk jelenleg nem létezik. Az embargó a kész gyógyszerekre nem vonatkozik, de a gyártásukhoz szükséges alap-, illetve nyersanyagok behozatalára igen. A külföldi gyógyszerek drágák, árukat a 2-5 ezer márkás fizetésekhez szabták, nem a 20 márkáshoz. A legtöbb ember, a nyugdíjasoknak meg a nyolcvan-kilencven százaléka nem tudja megvenni az orvosságot. - És akkor mi van, meghal az ember? - Meg. - így van ez másutt is a Vajdaságban, vagy csak itt? - Mindenfelé rosszabb, mint itt. Este fél hét és hét között a kettes számú gyógyszertárban, majd a központiban: üres polcok, szekrények, rekeszek. Mégis sorakozó emberek. Várnak, reménykednek. A legújabb módszer szerint, begyűjtik tőlük a recepteket, aztán majd lesz valami, holnap, holnapután, vagy azután. - Be kellene tenni az újságba halljuk egy idős nénitől, ahogy ellép a pulttól. - Mit, tessék mondani? - állítja meg kísérőnk, Csehák doktornő. - Hát ami itt megy. Harmincöt évig dolgoztam, ezt érdemlem. Már harmadik napja, hogy nem kapom meg az orvosságomat. Csak idebolondítanak. - Milyen orvosság kellene? - Szívre és cukorra - mondja a néni, és sír, folynak könnyei. Másnap. A kórház gyógyszertára hasonló képet mutat, mint tegnap a két patika. Dörfler Erzsébet egyetlen feladata: gyógyszert szerezni, minél többet. Vagy négy telefon körülötte, hol ezen beszél, hol azon, bámulatos lendülettel. Aztán együtt átmegyünk az Egészségügyi Központ igazgatójához, Dragutin Crnjakovič főorvoshoz, ahol a kórház igazgatója, dr. Rodoljub Durič is jelen van. Az előbbi szép magyar nyelven beszél: - Matematikai kifejezéssel élve, ilyen képlet nincs normális körülmények között. Mi nem normális körülmények között élünk és dolgozunk. Mindent megteszünk, hogy hivatásunknak eleget tegyünk, azonban csapdába jutottunk, mert a lehetőségeink most nincsenek arányban a körülményekkel. Mi, orvosok nem szűkíteni akarjuk a beteg jogait, hanem biztosítani. A beteget valójában nem érdekli, hogy egyik vagy másik államférfi milyen döntést hoz. Az orvosi szolgáltatás nem csupán vizsgálatból, műtétből, injekció beszúrásából áll, hanem sok más tételből is. Gázolaj is kell, mosópor, különféle üvegek - ez rengetegbe kerül. Húsz millió márka a költségvetésünk havonta, fele a szolgáltatásra és az üzemeltetésre megy el. Most egy milliónk sincs. Kilencvenegyben 70 ezer márkát költöttünk szakfolyóiratokra, tavaly már egy dinárt sem. Nem tudjuk, mi történik a világ orvostudományában. Dr. Rodoljub Durič: - Négyszázötven betegünk van jelenleg, a legnehezebb esetek, akiknek a gyógyítása nem tűr halasztást. A tíz műtő közül csak háromban tudunk megfelelő feltételeket teremteni, a többi nem működik. És csak a halaszthatatlan műtéteket végezzük el. Humanitárius hozzájárulásnak köszönhetően is. Ilyen körülmények között nehéz dolgozni, mégis nagy lelki megkönnyebbülést jelent, hogy tudjuk, az emberek világszerte aggodalommal figyelik helyzetünk alakulását, és tekintet nélkül vallásra, nemzetiségre - kapjuk a segítséget. Szörnyű, hogy saját hibánkon kívül kerültünk ebbe a ketrecbe. Nem érdemeltük ezt, sem mint nemzet, sem mint nép. Dr. Dragutin Crnjakovič: - Egy alapszintet azért még tudunk tartani. Kaptunk most lisztet a vöröskereszttől, négy tonnát. Újabban a saját konyhánkon mi sütjük a kenyeret, hogy azért se kelljen pénzt kiadnunk. Amikor teljes kapacitással dolgoztunk, halezer liter gázolaj fogyott el naponta.Napjainkban kétezerre csökkent ez a szám, de ennél lejebb nem mehetünk. Az már a vég lenne. A 7 Nap szerkesztőségében. Milyen jó lenne irodalomról, művészetről, kapcsolatbővítéséről, kéziratcseréről beszélgetni. Az egyik kolléga azzal lép be, hogy holnaf>tól 15 millió dinárba kerül a kenyér. Ma még csak 3 millió, futnak is az emberek, van, aki négy-öt veknit megvesz, aztán elteszi a hűtőbe. Az év elején még csupán 200 dinár volt egy kenyér. Három Magyar Szót tesznek elém: az augusztus 4-i szám ára 2 000 000 dinár, az augusztus 5-i 2 500 000 dinár, a mai, az augusztus 6-i 5 000 000 dinár. (Apropó! A Magyar Szó múlt szerdai számának Megtaposva című vezércikkében szerepel az a mondat, melyet írásom élére emeltem.) Találkozás a Vox Humana szabadkai körzeti elnökével, Bógner István nyelvésszel és munkatársaival. - Azért vagyunk, hogy segítsünk az itt maradt és elszegényedett lakosságon. A háborús körülmények miatt csökkent az életszínvonal, sokan távoztak külföldre, úgy, hogy az öregeket itt hagyták. Tűzoltás a mi munkánk, a nyomor felszámolását nem vállalhatjuk magunkra. Mi ott tudunk segíteni, ahol az állami szervek már nem. A város bennUnket bízott meg, hogy fogadjuk a segélyszállítmányokat, és próbáljuk meg elosztani is, igazságosan. Ahol körzeti szervezeteink vannak, ott jogosultak a személyek a segélyre, de a szórványmagyarságról sem feledkezünk meg. Ezzel a tevékenységgel az emberek itthonmaradását is segíteni kívánjuk. A téltől félünk. Asszonyok a palicsi tónál. Vacsorát készítenek, asztalt terítenek a szabadban egy nemzetközi béketábor résztvevői számára, vagy százötven személyre, ők is, ahogy mások is, a megtakarított márkatartalékokból élnek, meg alkalmi munkából, a húsz márka körül mozgó fizetés mellett. Ruhára meg ilyesmire már régóta nem költenek. Ez egyelőre ezeken az asszonyokon sem látszik. Igaz, ahogy dr. Csehák Krchecz Rozália mondta, a teljes lerongyolódás öt-hat évig tart. A humor, a cinizmus, az irónia, mellyel a szabadkaiak, a vajdaságiak megpróbálják átvészelni ezeket az időket, vajon meddig? Meddig a csencselés, a feketepiac virágzása, a valutaűzérek köztéri sereglése. A benzínkereskedelem, mely - jobb híján - végül is jó üzlet. Csak át kell menni Magyarországra. Éjszaka. Kilométeres kocsisor, Magyarország felé. Órákig tart átkelésünk. aztán végre irány Csikéria. Szegény sofőrünk, György vagy Durde. Rá további nehéz órák várnak, visszafelé ugyanis még hosszabb a kocsisor. BODNÁR GYULA