Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-05 / 180. szám, csütörtök

ť 1993. AUGUSZTUS 1888. ÚJ SZÓ* MOZAIK 4 KÖZÉPISKOLÁSOK OLVASÓTÁBORA POZSONYBAN IRODALMI DÉLELŐTT Tegnap Pozsonyba látogatott a Komáromban megrendezett középiskolás olvasótábor, a Hazanéző teljes résztvevői gárdája. A magyarországi, erdélyi és kárpátaljai fiatalokat a Magyar Kulturális Központban Szabó László kulturális titkár fogadta, majd irodalmi beszélgetésre hívta meg őket, amelyen Dobos László prózaíróval és" Tőzsér Árpád költővel, esztétával beszélhették meg az irodalom, az olvasás, a kultúra befogadásának aktuális kérdéseit. Az olvasótábor szlovákiai résztvevői között vannak azok a hazai középiskolások, akik különféle irodalmi versenyek győzteseiként kerültek ide, illetve a Pegazus néven idén harmadszor megrendezett irodalmi találkozó döntőjébe jutott pályamunkák szerzőiként kaptak meghívást Komáromba. A „hazanézőket" Lovász Gabriella, a Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetségének alelnöke főszervezői és Pénzes István szímői iskolaigazgató társszervezői minőségben kísérte. Velük tartott Papp Márió magyarországi költő, a zsűri elnöke, A. Szabó László, az Irodalmi Szemle szerkesztője és zsűritag, a Pegazus szervezőjeként pedig Miskó Ildikó, aki elmondta, hogy csütörtökön délután a Jókai Színházban kerül sor az ünnepélyes Pegazus-eredményhirdetésre. (A Papp Márióval készített interjúnkat az alábbiakban olvashatják.) (bit) VILLÁMINTERJÚ MITŐL ÍRÓ AZ EMBER? Papp Márió költő az első Pegazus Találkozó óta komolyan veszi kolléganőjével, Mezey Katalinnal együtt a fiatal, írással próbálkozó tehetségek teljesítményének elbírálását. - Komolyan is kell őket venni. A közvélemény könnyedén odaveti, ha valaki tizenhat évesen verseket ír, hogy kamasz, majd kinövi. A társadalom, az állam nem törődik velük, pedig akadnak közöttük valóságos tehetségek. Ez az egyetlen fórum, ahol foglalkoznak velük. Magyarországon, Sárváron kezdtük el a diákírók és diákköltők találkozóját, a város fölkarolta a kezdeményezést, most már antológiában jelennek meg az arra érdemes művek. A város büszke ránk, mi pedig támogatást élvezünk. Ennek példájára indult meg a Pegazus, valóban mindhárom találkozón részt vettem, s az idei pályaművekről azt mondhatom, hogy nem rosszabbak és nem jobbak, mint bármelyik magyarországi illetőségű hasonló teljesítmény. Szomorúan kell megállapítanom, hogy sajnos csupán egyetlen tanulmány érkezett, s ez baj. Viszont felszabadultabbak az írások, eltűnőben a kényszerzubbony a korábbiakhoz képest, gondolok itt azokra az úgynevezett szolidaritásversekre például, amelyeknek a mai megfelelői lehettek volna az esetleg erőltetett katolikus vagy turulröptös poémák. Szerencsére szó sincs ilyenekről. Ez egy fontos fórum, hiszen az ember legkézenfekvőbb önkifejezési formája az írás. író pedig attól lesz valaki, hogy kijelenti magáról, ellentétben a többi művésztől, akiket oklevéllel kiáltanak ki mondjuk énekessé, táncossá, színésszé. (brogyányi) KÖSZÖNJÜK, FELNŐTTÜNK! Agyonbeszéltük az úgynevezett alternatív kétnyelvű oktatást. Aggódó szülők és hozzáértő pedagógusok utasították el komoly szakmai érvek alapján. Ez a dokumentum ugyanis kézivezérlés, és sem tartalmában, sem a probléma megoldásának keresésében nem támaszkodik a nyugati államok demokratikus iskolarendszerén belüli nemzetiségi és etnikai kisebbségi iskolák fenntartásának és üzemeltetésének bevált gyakorlatára. Félő, hogy honi asszimilációs törekvések miatt újabb fényévnyi távolságra kerülünk Európa és a világ elméleti és gyakorlati pedagógiájától. A környező európai országokban serényen és komolyan dolgoznak a közoktatás minőségi megjavításának szakmai programján, tudva, hogy a megújítás során nem egyszerűen a másságra, hanem a minőségre kell a hangsúlyt helyezni. Zsolnai tanár úr szavai menynyire vonatkoznak ránk is, amikor kimondja: „Magyarország kis ország, rosszul működő közoktatást nem engedhet meg magának. A talponmaradásra csak akkor van esélye, ha műveltségben, munkakultúrában és teljesítményeiben utoléri a világ élvonalába tartozó nemzeteket. " Megértem oktatási minisztériumunk féltő gondoskodását, jóindulatú, jószándékú szülői nagy szívét. Szereti megfogni a kezem, helyettem vigyáz rám, helyettem buzgólkodik, ügyködik, gondolkodik, csakhát mindezt nélkülem teszi, csupa megértésből, önzetlenségből. Ámde elfelejti: a növendék jövőjéről való gondoskodás ott kezdődik, hogy apránként elengedem a kezét, hadd lám, mire jut egyedül, és segítem, ha tanácstalan. A gondoskodás ott fejeződik be, hogy a nevelt megköszöni a vezető kezet - tudtunkra adva: felnőtt, egyedül akatja elrendezni álmait és vágyait. Boldog az a szülő, az a pedagógus, aki így tudott gondoskodni, az az intézmény, amelyik úgy tudott irányítani, hogy feleslegessé vált. Korosztályomat megpróbálták kézen fogva vezetni, napra készen megmondva: mit, hogyan, mikor kell tenni, oktatni, nevelni, hogy az megfeleljen az „Egységes Vezéreszmének". A direktúrák ideje lejárt. A több évtizednyi és milliárdokba kerülő agyon-vezetés, a klónozásra tett kísérlet kudarcot vallott. Ki kell mondani: nemzetiségi iskolánkban nem a szlovák nyelv tudása vagy nem tudása a probléma, hanem a pedagógiai szakma megújítása, a művelődési anyag igaz tartalommal való megtöltése, értékes pedagógiai programok, alternatív tantervek készítése, alternatív tankönyvek írása, a kimenet szabályozása, a pedagógusképzés és -továbbképzés olyan megreformálása, amelyben a minőségnek kell dominálnia. Éppen ezért olyan dokumentumot kell közösen megalkotniuk a felelős szakemberek csoportjának, mely nagykorúsítja a pedagógust, biztosítja számára az igényes szakmai megújulást és fejlődést, garantálja az iskola és oktatási intézmény minden fokozatában az anyanyelven folyó nevelő-oktató munka tartalmának minőségi megújulását, törvényileg biztosítja a nemzetiségi iskolák önigazgatásának jogos igényét. Ennek a dokumentumnak felnőttnek, európainak kell lennie. A Fliegel úr által megfogalmazott „Módosított alapelvek..." nem ezt tartalmazza, problémaelterelő. Számomra, számunkra ezért elfogadhatatlan. ÁDÁM ZITA MIKLÓS-MIKULÁŠ DURAY? A szlovákiai magyar politikai mozgalmak sajtóértekezletein gyakran olyan úgynevezett újságírók is megjelennek, akik láthatóan eleve azzal a szándékkal mennek oda, hogy kiforgassák vagy félremagyarázzák az ott elhangzottakat. Az Együttélés legutóbbi sajtóértekezletén szintén részt vett egy ilyen kolléga, aki ezúttal végig sem bírta hallgatni a mozgalom vezetőinek nyilatkozatait, s Duray Miklós szavába vágva követelte: - Hagyjanak már minket is szóhoz jutni, hiszen maguk vannak kisebbségben, ne prédikáljanak hát annyit, mintha többségben lennének! Miután szlovák kollégái lecsillapították, a mozgalom állásfoglalásának ismertetése után az újságírók kérdéseire került sor. Az illető, bizonyítani akarván, hogy a névhasználati törvényről felesleges beszélni, megkérdezte Durayt, volt-e problémája nevének anyakönyveztetésével. Az elnök elmondta: igenis volt, nevét a mai napig nem hajlandók átírni Miklósra, az anyakönyvben Mikulásként szerepel, pedig az európai normák szerint jogában áll Miklóst használni. A kérdező kétségbe vonta ezt a jogot, s azt ajánlotta Duraynak: - írja magát Mikulás-Miklósnak, hogy én is megértsem! A kétnyelvű helységnévtáblák eltávolítására kérdéssel reagált a kötekedő: Meg tudnak-e nevezni olyan környező országot, amelyben használatosak a kétnyelvű helységnévtáblák? Duka Zólyomi Árpád a rá jellemző higgadtsággal kezdte sorolni: elég Oroszvárnál átlépni a határt, ott Rajka neve egymás alatt magyarul és németül is ki van írva, de a kérdező közbevágott: ő nem ezt kérdezte, már megint mellébeszélnek. Erre Duka Zólyomi Békéscsabát említette, ahol a magyar nyelvű tábla alatt ott ál a szlovák Békešská Čaba felirat. A kolléga ezzel sem volt megelégedve, mondván: ezek már annyira elmagyarosított nevek, hogy azokat sem a német, sem a török nem érti meg, majd kijelentette, ő ilyen mellébeszélést nem is hallgat tovább, és távozott a sajtóértekezletről. Lehet, hogy most azt gondolja az olvasó, nem érdemes egy ilyen ostoba fickóval foglalkozni. Sajnos, nemcsak egy ember ostobaságáról van szó, mert mindig akad egy-egy hozzá hasonló, aki a sajtóértekezletről talán megír valamit - több mint valószínű, hogy nem az igazat -, és biztosan talál olyan lapot, amelyik közli az írást. A félrevezetett szlovák olvasó azonban nem tudja, ezt olyan emberek írták, akiktől még szlovák kollégáik is elhatárolják magukat. Az egyszerű olvasó elhiszi, hogy ami az újságban megjelenik, az igaz. Csoda hát, ha aztán fél a „magyar nacionalista-soviniszta politikusok irredenta törekvéseitől,,? (G. L.) SORSOLÁS AZ ÁLTALÁNOS HITELBANKBAN SZÍNES TÉVÉ - IPOLYSÁGRA (Munkatársunktól) Az Általános Hitelbank Rt. április l-jétől kezdte árusítani, és úgy tervezte, összesen 500 millió koronáért bocsát ki szlovák koronáért vásárolható értékjegyet, de a nagy érdeklődésre való tekintettel 300 millió korona értékűt még utánnyomtak. A kedvező kamattal járó befektetésen kívül az is előnye a letéti jegynek, hogy negyedévenként tárgynyeremény-sorsoláson vesznek részt. Tegnap Pozsonyban Jozef Pamétický, a bank egyik részlegének vezérigazgatója átadta az ajándékokat a szerencsés ügyfeleiknek. A személygépkocsit a nyitrai Stapring Rt. nyerte, az öt színes tévé pedig Rózsahegyen, a Kassa-vidéki és a Vágbesztercei járásban, illetve Kassán talált gazdára, olvasóink közül pedig az ipolysági Stochla Veronika örülhet az új színes televíziónak. D. T. AHOGY ÉN LÁTOM M

áskor ilyenkor, augusztus első napjaiban a csehországi sajtóban is dühöng az uborkaszezon, és az újságszerkesztőnek főhet a feje, hogy mivel teszi olvasmányossá a lapot. Vizsla szemmel figyeli a távírógépet, nem jön-e hír Loch Ness tájékáról, a szörny felbukkanásáról. Vagy legalább arról, hogy valamelyik hazai gazda istállójában kétfejű bikaborjú született. Idén nincs uborkaszezon a prágai szerkesztőségekben. Václav Wallis, az StB volt alezredese, később szövetségi alkotmányvédő, még később cseh titkosszolgálati kulcsember botránya kimeríthetetlen szenzációforrássá terebélyesedett. Wallis a pártállam utolsó évtizedében Nagy-Britanniában teljesített szolgálatot. Választékosabban szólva hírszerző volt. Magyarul: kém. Később, 1988-ban hazarendelték, és a belső ellenség lelepzelésével foglalkozó osztályon dolgozott az ŠtB-nél. Osztályvezetőként. Angliai kiküldetésének elemzésekor a Cég valamelyik számkukaca kiderítette, hogy a ködös Albionban anyagi visszaéléseket követett el. Saját zsebre dolgozott. Büntetésből alosztályvezetővé degradálták. De csakhamar bekövetkezett 1989. november 17-e, és ezt követően már mint a totalitarizmussal szembeni ellenálló szerepelt a belügyminisztériumban. Tagja lett a titkosrendőröket átigazoló bizottságnak, majd a továbbiakban is fontos feladatokat teljesített. Akkor terelődött rá a figyelem, amikor a vagyonjegyes privatizáció sehogy sem akart beindulni, és egy szép napon Viktor Kožený megalapította a Harvard privatizációs alapot. A Harvard egyik napról a másikra fogalommá vált. Valahogy úgy hatott a kuponos privatizálás állóvizében, mint amikor egy kapitális csukát bedobnak a halastó állóvizébe. Senki sem tudta, miből ígér az „ezer pontokért", az ezer koronát befektetőknek egy év múlva kerek 10 ezer haszDUPLACSAVAR not. Csak a lélekbúvárok a megmondhatói, hogy napokon belül miért kezdték ostromolni a Harvard irodáit az újdonsült kisbefektetők tízezrei. Már a Pithart-kormány gazdasági szakértői felfigyeltek arra, hogy volt bizonyos rendszer abban, ahogy Viktor Kožený a rábízott 630 millió privatizációs pontot viszonylag kevés, de jól működő vállalatba fektette. Csakhogy azt — nem tette közzé az állam, hogy melyik vállalat hogyan áll anyagilag. Ezt legfeljebb a minisztériumokban és - persze - a vállalatok igazgatóságán tudták. Néhányan, a beavatottak közül. Wallis tisztában volt vele, hogy a gazdasági életben milyen érték az információ, így gazdasági adatok gyűjtésére szakosította magát. Úgy tűnik, nem eredménytelenül. A nyomozás során azt már kiderítették, hogy a privatizálandó vállalatok gazdasági helyzetét tükröző információkat egy összegben félmillió koronáért adta át Viktor Koženýnak. Wallis most letartóztatásban van, és néhány héten belül hatalmasra tupírozódott az ügye. Teljesen nyilvánvaló, hogy a nyomozás befejeztével - ha nem is minden minisztériumi és vállalati vezetőről — kiderül, hogy ki adta át az alapinformációkat. így - amennyiben sikerül felgöngyölni az ügyet - nagy lebukások várhatók. Van az ügynek egy „mellékterméke", amely látszólag - legalábbis ami a publicitását illeti - nagyobb hullámokat kavart, mint maga a Wallis-Harvard-botrány. A nyomtatott és elektronikus tömegtájékoztatási eszközökbe az ŠtB-alezredes letartóztatása óta rendszeres időközökben olyan információk szivárognak be, amelyek azt engedik sejtetni, hogy Wallis nemcsak gazdasági természetű információkat gyűjtött, hanem a hálószobákig terjedt az érdeklődése. A politikai élet csúcsán levők hálószobáiig. Arról lenne szó, hogy Wallis számolt a leleplezés lehetőségével is, és előre biztosítani próbálta magát prominens politikusok megzsarolásával? Vagy egyszerű blöffről van szó, amikor állítólag arról beszél, hogy képmagnófelvételeket készített a cseh politikai élet színejaváról. V

éleményem szerint csak egy valamit tudhatunk biztosan: hogy kár volt 1989 novembere után futni hagyni az ŠtB kiválóságait. Csakhogy: késő bánat ebgondolat. TÓTH MIHÁLY