Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-21 / 194. szám, szombat

5 PUBLICISZTIKA 1993. AUGUSZTUS 21. FÉLVE NYILATKOZÓK MARCELHÁZÁN ÉS ŠROBÁROVÁBAN HA LEHET - NÉV NÉLKÜL Az elmúlt napokban nagy sajtója volt a marcelházi magyar helységnévtábla erőszakos eltávolításának. Nemcsak Szlovákia magyar nemzetiségű lakosai döbbentek meg a közlekedési miniszter, s az útkarbantartó vállalat ügybuzgóságán, hanem a sajnálatos eseményről sok szlovák is elítélően nyilatkozott. Persze, Soóky (Gál) László, Marcelháza polgármesterének tiltakozó akcióját a kormány és a hozzá bűek elmarasztalták, sőt maga a miniszterelnök törvényellenesnek minősítette. Aztán a múlt hét péntekén a marcelházi képviselőtestület rendkívüli ülésén úgy döntött, hogy a szlovák törvényhozás soron következő ülésének végéig felfüggesztik tiltakozásukat. Igaz, az eltávolított tábla helyére új került: fehér mezőben egy fekete kérdőjel. Ám valakiknek ez sem tetszett, augusztus 18-án a Komáromi Útkarbantartó Vállalat autódaru segítségével előbb eltávolította, majd a polgármester tiltakozását követően a kérdőjeles táblát visszahelyezte eredeti helyére. Ma Marcelháza határában az átutazó a szlovák nyelvű hivatalos helységnévtáblát, kissé távolabb tőle a kérdőjeleset láthatja. No meg az úttest fölött a Protest - Tiltakozás - Einsprucht feliratot - mementóként. Utam a polgármesterhez, a községházára vezet. Nincs szerencsém, bár megtudom, nemsokára megérkezik. A titkárnő bejelentése nem hoz zavarba, hiszen - a táblák kapcsán — úgyis a kisemberek véleményére voltam kíváncsi. Magyarokéra és szlovákokéra egyaránt. Marcelházán és a szomszédos szlovák faluban, Šrobárovában. Megúnva a sétafikálást az elnéptelenedett utcákon, a kocsmában próbálok szerencsét. Kihalt az is. Az orvosi rendelőben biztosan lesz valaki - gondolom magamban és keresni kezdem az egészségügyi központot. Az épület kívülről is, belülről is kopott, a falakat salétromvirágok díszítik. A váróteremben magyar és szlovák szó keveredik. - Miként érte önöket a helységnévtábla eltávolítása? - kérdezem. Mély hallgatás a válasz. Aztán két hölgy egymást váltva bátorságot vesz és megszólal. - Bár én nem politizálok, helytelenítem az ilyen erőszakos cselekedetet. Miért nem lehet a falu neve feltüntetve anyanyelvünkön? A normálisan gondolkodó szlovákokat ez nem zavarhatja. Ezzel nem csorbítjuk jogaikat. Persze, a fejeseknek jól jönne összeugrasztani minket. Amíg az emberek Marcelházával foglalkoznak, nem veszik észre, hová süllyedünk. És nem zúgolódnak, hogy drága a gyógyszer, s hogy egyre emelkednek az árak. -Itt soha nem volt ellentét szlovák és magyar között. Ha szlovákul szólnak hozzám, szlovák nyelven igyekszem válaszolni. Mégha rosszul is. Szerintem, a politikusok szítják a szenvedélyeket. - Bemutatkoznának? - kérem őket. - Ha lehet, inkább elhallgatjuk nevünket. Félünk. De azt írja meg, hogy igazat adunk a polgármesterünknek, s kiállunk mellette... A váróterem sarkában egy köhögő fiatalasszonyt is megszólítok. - A törvényeket be kell tartani. A magyaroknak is — szögezi le ellenségesen. Kérem, világosítson: föl a törvénysértésről. Azzal utasít el, hogy nem hajlandó nyilatkozni, mivel az Új Szó nem objektív. - Miből gondolja, honnan tudja? Szlovák létére olvassa lapunkat? - csodálkozom, de válaszra sem méltat. A fogorvosi rendelőben dr. Ján Lužica barátságosan hellyel kínál. - Húsz éve dolgozom Marcelházán, és büszke vagyok arra, hogy szlovák létemre beszélek magyarul is. Talán ezért sért és felháborít a táblaeltávolítás ténye és módja. Mert ha már valakik úgy döntöttek, hogy a magyar felirat zavarja a közlekedést, elég lett volna lecsavarozni a táblát. Nem kellett volna daruval kitépni a tartóoszlopokat betont alapzatostól. Arról, hogy felkeressem Ondrej Mrázik urat, Marcelháza legszlovákabb szlovákját, legszívesebben lebeszélt volna. - Ha azt hallom, helységnévtábla, ideges leszek — fogadott biciklijére támaszkodva Mrázik úr. - Azt vallom, mindenkinek tisztelni kell a törvényeket. S ha már nagyon tudni akarják a magyarok, a táblákon nem jó a Marcelháza felirat, hiszen az ötvenes években az a rész Kurtakeszi volt. Két évvel ezelőtt, amikor a magyar táblákat sorra bemázolták, a komáromi kórházban feküdtem. Ennek ellenére a faluban azt rebesgették, hogy én tettem, rajtakaptak, s úgy elvertek, hogy kórházi ápolásra szorultam. Hát ilyen emberek élnek itt. Nem is tudom, mit akarnak. Sehol a világon nincsenek többnyelvű táblák - jelenti ki Mrázik úr, aki szinte nem is lépte ál kis hazája határát. Csodálkozva hallgatja, hogy bizony Győr felé a Bezenye helységnévtábla alatt ott a Bizonja feliratú, hogy az osztrák-olasz, a volt jugoszláv-olasz határmenti falvak nevét több nyelven is feltüntetik. - A faluban sokan nem is köszönnek nekem - panaszolja. - Ezt nem mondhatod - igazítja ki ura szavait felesége. - A szomszédok mind köszönnek. Igaz, a fiatalok nem, de ez ma nem divat. Meg aztán, minket nem is zavar a magyar felirat, de ezeket a dolgokat nyugodtan kellene elrendezni - mondja békítően, s hanglejtéséből arra következtetek, hogy nem szlovák. Rákérdezek. - Nem tudom mi vagyok - közli, majd felsorolja, az ősök közül ki volt magyar, ki szlovák. Férje szakítja félbe. - A feleségem elmagyarosított szlovák. Elköszönök. Srobarovára érve, a községházát keresem, miközben a megszólítottakat táblaügyben is kifaggatom. - Nekünk mindegy, mit csinálnak a magyarok a szomszéd faluban - mondják többen, persze a névtelenség mögé bújva. A községházán megtudom, a polgármesterasszony szabadságon van, a házat a titkárnő és egy festő őrzi. - Mit képzelnek, Szlovákiában magyar helységnévtábla? - mondja nagysokára a fiatalember, bár felháborodását ésszerűen megmagyarázni nem tudja. Közli: apja magyar, Marcelházáról származik, de ő szlovák. Igaz, vallja be, amikor még Komáromban dolgozott, a két magyar kollégájával nagyon jól megértették egymást. Eva Matová titkárnő sem sejtette, hogy vannak országok, ahol természetes az, hogy a falu nevét több nyelven is feltüntetik. Nemrég még Marcelházán dolgozott, nézeteltérése a magyarokkal soha nem volt. - Engem nem is zavar a magyar felirat - közölte végül. Visszatérve Marcelházára Soóky (Gál) László az irodájában fogad. Elmesélem tapasztalataimat, s rákérdezek nemcsak arra, hányszor próbálták már a helységnévtáblákat eltávolítani, miért nem használják a sok községben, városban használatos kék-fehér betűs táblát, hanem arra is, miként szeretné ezt az ügyet lezárni. - Ha jól emlékszem, a táblák eltávolítására már ötször tettek kísérletet. Egyszer utóiértem őket, s visszarakattam velük. Most daruval jöttek... - hallgatom a higgadt magyarázatot. Majd azt, hogy szerinte a magyar helységnévtábla nem helyettesíthető a kék-fehér betűs információs táblával. - Az állam feltétel nélkül elfogadja az adómat, fogadja el tehát másságomat, magyarságomat, ismerjen el egyenértékű polgárként. Nem teszek ki reklámtáblákat sem, nem használok cseleket, hogy megmutassm, én voltam az ügyesebb. Ezért van szükség a parlament határozott szavára. Mondják ki a honatyák, hogy csak szlovák nyelvű táblákat használhatunk. Döntésüket elfogadom, de a végrehajtást már nem vállalom. Ebben az esetben lemondok, szereltesse le a magyar táblákat más. Elpanaszolom, hogy a velem szóbaálló marcelháziak, de a šrobárováiak sem voltak hajlandók elárulni nevüket. - Šrobárovát valaha, míg nem jöttek oda a telepesek, Szilospusztaként tartották számon. Nem tudom, mi a véleményük rólam, rólunk, de ezzel nem is foglalkozom. S hogy az emberekben ott bújkál a félelem? Nem csodálkozom ezen. Mit várhat az ember, ha a kormányfő bárkit törvénysértéssel vádolhat, még mielőtt a független bíróság ítéletet hirdetne?! Egy macska oson el az ablak alatt. A zizegő lombú jegenye alatt megáll, figyel, felfelé néz. Aztán ugrik. Karmai közül egy madár szabadul. Láthatóan megsérült a szárnya, nehézkesen bár, de repülni próbál. Előbb alázuhan néhányszor, aztán mégis sikerül neki... Mindez jelképként is felfogható. PÉTERFI SZONYA ORDÓDY KATALIN // \ cr> ď7í M mm M Mm ^

S/B Milyen könnyen is megy az ismerkedés a fiataloknál, sóhajott magában Dóra. Én sem vagyok öreg... mégis ez már nem „az" a fiatalság. Két perc alatt mindent tudtak egymásról, a nevüket, hogy hová valók a lányok. Az egyik fiú igencsak nyögte a németet, a másik elég tűrhetően beszélt. Hozzá is németül szóltak, az, aki jártasabb volt a nyelvben, kérdezett valamit, de nem értette jól. - Ne erőltessétek magatokat, velem magyarul is szót értetek. A fiúk nyerítettek meglepetésükben és továbbra is törték a németet. Dóra látta, a lányok nem maradnak társaság hiányában. 0 azonban nem tudott beleolvadni ebbe a szeleburdian kedves, összeverődött bandába. Felállt, a karórájára mutatott. - Ich muss gehen. - Schade, schade, milyen kár - röpültek felé a sajnálkozások, de tudta, hogy hiába ő az indián hercegnő, itt a főszerep a szeplős orrú, vörös hajú Trudeé, meg a szőke, álmodozó szemű Gudruné. Visszafelé menet messzirői látta a Mistrált. A fedélzeten nem észlelt semmi mozgást. íme, az utolsó délután. Hamarabb elszalad, mint szeretné. Pedig imént szökni akart, de a válás, úgy látszik, mégis mindig fáj egy kicsit. Most, hogy menni készül, mintha a sok rossz, ami érte, veszítene jelentőségéből. Mintha máris múlttá váll volna. Egyedül Pali emléke sajgott még erősen. Az övé volt. Ezt nem könnyű elfelejteni. Erőszakkal kell kitépnie magából, s ez nem megy vér nélkül. Ehhez képest Borka gonoszságai, Méhes gorombasága mind eltörpül. Számukra talál mentséget, Pali számára nem. Ebben a megbocsátó hangulatban ment le a vacsorához. Nosztalgikusán nézte régi asztalát, ahol teljes volt a létszám. Nem kerülte el őket, ott ment el mellettük, Toncsira rá is mosolygott, oda is bólintott. Az üdvözlésekből, mosolyokból látta, hogy szívesen megállítanák, sajnálkoznának, amiért kiszorult az asztaltól. Toncsi talán még hívná is, üljön közéjük ötödiknek. Edus székért ugrana... De lépteit nem lassította, egyenesen előre nézett, és ment az új asztala felé. Nem ült háttal nekik, de szembe sem. Ha akarták, vethettek egymásra néhány pillantást. Örült, mikor befutott a két német lány is. Jöttek, mint a szélvész, vibrált körülöttük a levegő. Dórát régi barátnőként üdvözölték, s beszámoltak napközben szerzett új benyomásaikról. A legnagyobb elragadtatással mégis a tóról beszéltek, a gyönyörű Balatonról. Hallgatta a sok csacsogást. Csak ne hadarnának annyira, alig ért valamit, bár ez legkevésbé sem zavarja. Fél szemmel látta, hogy Toncsiék felálltak. A terasz felé veszik útjukat. Úgy tett, mint aki nagyon belemerült a társalgásba. Attól tartott, hívni fogják, üljön közéjük. De nem. Elvonultak. Toncsika tiszteletben tartotta a kívánságát. Mégis üres lett nélkülük a terem. A két lány csacsogása fárasztotta, nem is maradt tovább. Morgen wegreisen. Nach Hause. Muss noch packen - magyarázta a lányoknak. Nekik biztosan volt még vacsora utáni programúk. Lassan, kényelmesen csomagolni kezdett. Több holmit visz haza, mint amenynyivel jött. Most látta, milyen praktikus az a szép, nagy bevásárlótáska, amit anyukának vett. Valamennyi ajándék belefér. Az igazgatónak szánt luxuscsomagolású badacsonyit tette alulra, mert az üveg nehéz, de gondosan köréje tekerte a lenge, zöld mintás nadrágot és mellényt is, ami most a legnagyobb divatnak számított, és olyan csábítóan nézett ki, hogy háromnapi tusakodás után képtelen volt neki ellenállni. A képeskönyvek, a cuki pofájú bicikliző majom, a giccses kis vitorlás, oldalán a „Balatoni emlék"-kel, ami azért mégis leginkább idézi ezt a nyarat, mind belekerültek a táskába. Végül Alinkának a pókháló finomságú sál, a fiúknak a kecskekörömmel díszített kulcstartó, bőr képkeret, kávé és még néhány apróság, a táska megtelt, épp hogy be lehetett húzni a cipzárat. Elégedett volt a munkával. Csak a kisebbik koffert nem zárta le, oda kerül reggel a hálóing és a papucs. A doboz, amiben a Becherovka lapult két pohár társaságában, ott állt az íróasztalon. Ezt Gergő bácsi kapja. Milyen jó, hogy az utolsó pillanatban bedugta az itókát a táskájába, azzal a gondolattal, hogy mit lehet tudni. Mindennel elkészült, de lefeküdni még nem volt kedve. Egy éjszakai fürdőzés a holdfényes Balatonban... Ahhoz nagy kedve lenne. De egyedül, sötétben lemenni a strandra... Nem, ahhoz nincs mersze. Innét nézi majd a vizet, a csillagos eget, a part lassan elcsendesedő életét, az éjszakai kert titokzatossá vált zugait, amelyek a nappali fény ragyogásában annyira mások. Magával viszi ezt a képet, ivódjon az emlékezetébe, s ha otthon lehunyja a szemét, azonnal megjelenjen előtte. Kilépett az erkélyre, csöndes gyönyörűséggel merült el a táj szépségében. Nem tudta, meddig állhatott ott. Valami megzavarta. Cigarettafüst csapta meg az orrát. A szomszéd erkélyről hozta a légáramlás, nyomában hangtalanul megjelent Borka is. (Folytatjuk)