Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-21 / 194. szám, szombat

3 PUBLICISZTIKA 1993. AUGUSZTUS 21. A

dubčeki demokratizálódás korszakában a közvélemény a szokatlan megmozdulásokat kezdetben párthatározatoknak vélte, csak áprilisban vált érthetővé, hogy a húszéves diktatúra az értelmiség lázadása következtében került csődbe. Emlékirataiban a társadalmi morajlást Alexander Dubček is így értelmezte: Egyébként januárban csak szerény lépéseket tettem... De a sajtóba gyorsan betört a nyíltság, a formális cenzúra eltűnése, mely főleg Csehországban volt észrevehető." (Alexander Dubček: Z Pamätí - Nádej zomiera posledná - A remény hal meg utoljára, 148-149 1.) Nem keltett azonban bizalmat a közismert konzervatívok jelenléte és rendkívüli aktivitása, de mivel szolidaritásukat és támogatásukat léptennyomon hangsúlyozták, a pártonkívüli társadalom úgy képzelte, hogy meggyőződésük is megváltozott, pedig a csendes moszkvai árülkodást már április végén beindították. mó többségben csak szlovákok voltak. A dunaszerdahelyi járásban, ahol a lakosság 86,74 %-a magyar, a járási szervek 80 %-a szlovák." (Kultúrny život, 1968. április 26.) Két héttel a magyar szervek állásfoglalása ütán a Ruszin Kulturális Szövetség is közzétette az egyenrangúságra és a kulturális önigazgatásra vonatkozó követeléseit (Új Szó, 1968. március 30.), de rövidesen bebizonyosodott, hogy a lakosságtól megközelítőleg sem kapott olyan határozott támogatást, mint a magyar megmozdulások a magyar társadalomtól. A kommunista párt konzervatív elemei májusban és júniusban felismerték, hogy az egypártrendszer diktatúrájának hagyományos alapelvei összeomlóban vannak, elindult a riadt kapkodás, a névtelen röpiratok terjesztése, a brezsnyevizmus mentegetése és külföldi támogatással JANICS KÁLMÁN a brezsnyevi doktrína kétértelmű fenyegetését, mert tisztázatlan maradt, hol végződik a szocializmus, és hol kezdődik az ellenforradalmi fenyegetés. Az augusztus 20-ig eltelt 17 napnak van egy történelmi jellegzetessége. A csehszlovák hatalmi rendszert félre kellett vezetni, megnyugtatni, hogy seirimiféle katonai veszéllyel nem kell számolnia, hisz a cél elérésére olyan hatalmi rendszerek voltak alkalmasak, melyek az európai közvélemény ítélőképessége szerint nem zárkóztak fel Moszkvához, és nem respektálták Brezsnyev irányítását. Ilyen helyezkedésűnek tartották Titót és főleg Ceausescut, sőt némileg Kádárt is. A tizenhét nap alatt azt látta a világ és a csehszlovák vezetés, milyen barátsággal, megértéssel és helyzetismerettel biztosította Tito és Ceausescu Dubčeket a fejlemények kedvező alakulásáról, a kölcsönös barátságról és a szociait, három nappal az ország lerohanása előtt. Ceausescu augusztus 17-én reggel hagyta el Prágát, sietnie kellett, nehogy munkaadójának hadserege tévedésből letartóztassa; baráti búcsúszavai szerint: „Azon kívánságunkat tolmácsoljuk, hogy további nagy sikereket érjenek el Csehszlovákia szocialista építésében." (Új Szó, 1968. augusztus 18.) Ceausescu agyafúrt hitványságával már akkor tisztában voltam, ezért őriztem meg az aljas léprecsalás fortélyának bizonyítékait. A tőrbecsalás és a „behívólevél" Július közepén olasz újságot tanulmányoztunk, mely szerint „Csehszlovákia megszállása napok kérdése" volt, erre még legyintettünk, de július végén magyarországi rokonaim teljes bizonyossággal állították, hogy Csehszlovákia közeli megszálA GYŐZELEMTŐL A VERESÉGIG Az elnöki tanácsadó és a tudathasadás A sajtóban a múlt hibái és vitái is helyet kaptak, az eltitkolt fellépések és események, mint pl. az 1964-es párthatározat a háború utáni magyarüldözés elítéléséről, vagy márciusban a Pravda hasábjain Antonín Novotný elnök 1963-as vitája a szlovák újságírókkal „Novotný: Hányan vannak önök között, akik mint a vezető elvtársak munkatársai, a személyi kultusz légkörét megteremtették. Ma pedig átfutnak a másik oldalra, és múltjukat a személyi kultusz elleni harc varázsával akarják megszépíteni." Az újságírók közül Roman Kaliský válaszolt: „Kaliský: Igen, én is a kiválasztott újságírók között voltam, a Rudolf Slánsky elleni perben. Én is írtam erről a perről, magyarázgattam, Clementist francia kémként jellemeztem, és olyan embernek, aki az ún. államellenes csoportban a burzsoá nacionalisták fejét képviselte. A sajtóban nyilvánosan helyeseltem a szörnyű ítéletet: A haza meg van mentve." (Pravda, 1968. március 22.) Negyven év alatt az ötvenes évek tudathasadása külön fejlődésen mehetett keresztül, hiszen Roman Kaliský az ötvenes évek sztálinizmusa után az 1991-es júniusi proklamációban az „Intelligencia felháborodása" cím alatt már az etnikai üldözés vonalát követi, mert a nem szlovák nemzetiségű képviselők „nem"-mel mertek szavazni a parlamentben, „befolyásolva a szlovák nemzet ügyeit". Az alapelv tehát már az lett, hogy „csak az a jog, ami a nemzet érdeke". Melyik változatot képviselheti napjainkban az elnöki tanácsadó? A „Kétezer szó" hadüzenete A magyarellenes izgatás arcvonalában az áttelepültek haladtak az élen, a hirtelen támadt idegesség májusra fenyegetéssé fajult: „Forrón üdvözöljük a visszatérést a kassai kormányprogram elveihez, melynek értelmében újra felvetődik a nemzetiségi kérdés helyes megoldása." (Új Szó, 1968. május 13.) Negyedszázad múlva, 1993-ban ugyanezek az indulatok támadnak, pedig demokratikus jogrendben a helyi kisebbség korlátlan uralkodása akkor sem szilárdítható politikai rendszerré, ha arra hivatkozna, hogy az országos többséghez tartozik. Az 1968-as demokratizmus kibontakozása idején Dobos László mutatott rá, hogy a gyakorlatban mit jelentett a magyar elnyomás mítosza: „Az elmúlt húsz évben foglalkozott-e a szlovák sajtó az áttelepült szlovákokkal? Hiszen a párt és a járások szerveiben Komáromtól Királyhelmecig túlnyo„SOHASEM TETTÉK KÖZZÉ A »BEHÍVÓLEVELET«" az ellenforradalom veszedelmének híresztelése. Válaszul a merevséget bírálók sem maradtak tétlenek, június 27-én a Literárne listy-ben Ludvík Vaculík szerkesztette kiáltvány jelent meg hatvanhat aláírással, me-, lyet Moszkva és a hazai konzervativizmus ellenforradalmi uszításnak minősített. Pedig a kiáltvány elfogadta a párt vezető szerepét, nem kívánt pluralizmust, de a „Kétezer szó" káderpolitikai javaslata hadüzenetként hatott a Novotný-rendszertől örökölt tisztségviselőkre, mivel érthetően és nyersen szövegezett: „Követeljük azoknak az embereknek a távozását, akik visszaéltek hatalmukkal, megkárosították a közvagyont, becstelen vagy brutális módszereket alkalmaztak." A „Kétezer szó" követelése ugyan nem irányult a központi vezetés ellen, csak a helyi tisztségviselők önkényuralmát kívánta felszámolni, mégis élénkebb vihart korbácsolt, mintha Alexander Dubčeket támadta volna meg. A „Kétezer szó" javaslatait a dubčeki pártvezetés is elmarasztalta, Zdenék Mlynáf szerint: „Én a Kétezer szó megjelenését politikailag nagyon károsnak tartottam, és a reform szempontjából az adott pillanatban igen veszedelmesnek is." (Mráz pnchází z Kremlu - A Kreml felől jő a fagy, 1987, 221.1.) Zdenék Mlynár szerint nem lett volna szabad másokkal is aláíratni, ha Ludvík Vaculík csak a saját neve alatt közli, egyéni véleménynek lehetett volna tekinteni. Mlynár érvelése ma is elfogadható, mert a csoportos kiáltvány a moszkvai propagandában napok alatt az ellenforradalom veszélyét hirdető jelszavakban köszönt vissza. Csehszlovákia félrevezetése Júliusra a nemzetközi feszültség fokozódott, bár hazai viszonylatban a nacionalista izgatás visszavonulóban volt, főleg talán azért, mert a dubčeki vezetés nem fogadta el a szélsőséges javaslatokat, a nemzetiségi kérdést az akcióprogram szellemében kívánta rendezni, a nemzetiségi alkotmánytörvény megvitatására meg sem hívták a Szlovák Tudományos Akadémia embereit, a nyelvtudományi intézetet sem. Nem befolyásolta a hazai helyzetet a varsói konferencia fenyegető figyelmeztetése július 15-én, melynek szövegezésében a dubčeki hatalom nem képviseltette magát. A tiszacsernyői összejövetel is, a dubčeki vezetés jelenléte ellenére, zavaros összegezéssel zárult. Majd augusztus 3-án Pozsonyban deklarálták lista biztonságról. Kádár szerepe - rövid beszélgetések formájában - hasonló volt. Bizonyos, hogy valamennyien Brezsnyev ügynökei voltak, a megnyugtatás tökéletesen sikerült. Dubček csak Kádárral szemben gyanakodott, de vakon hitt Titónak és a legravaszabb brezsnyevista ügynöknek, a román vezérnek, Ceausescunak. (Emlékirataiban megemlíti gyanúját, hogy Kádár Brezsnyev utasítására kérte a találkozást, 192.1.) Ceausescu tünékenysége Alexander Dubček emlékirataiból a megjelenés előtt részleteket közölt a Národná obroda, de az augusztusi események ismertetéséből Ceausescu látogatása kimaradt. Az 1993-ban megjelent emlékiratokban már szerepel Ceausescu is, nagyon röviden (191.1.) és ami a leginkább meglepő, nagy megértéssel és bizalommal, külön értékelve a ravasz és szélhámos cselfogást, az agressziótól való távolmaradást. Egy államférfinak fel kellett volna ismernie Ceausescu rendkívüli nemzetközi „erkölcseinek" hátterét, legalább megkésve, az emlékiratokban. öt évvel ezelőtt, az agresszió húszéves évfordulója idején, 1988 júliusában, tehát a Ceausescu elleni forradalom előtt tizennyolc hónappal, még Ceausescu vidám garázdálkodása idején, egy kérdést tettem fel a budapesti „Beszélő" című szamizdatban: „... megnyugtatóig hatottak Prágában 1968. augusztus 17-én Ceausescu búcsúszavai, melyekben Románia barátságáról biztosította a csehszlovák hatalmi szerveket, de lehetséges-e, hogy nyolcvannégy órával a katonai hadműveletek megindulása előtt Nicoleae Ceausescu nem tudott semmit?" Ceausescu még Bukarestben, augusztus 14-én, elutazása előtt hangsúlyozta: „... nem lehet ok arra, hogy hadsereg avatkozzék be más szocialista ország, a Varsói Szerződés tagállama ellen... a Román Kommunista Párt teljes mértékben megbízik a CSKP-ban és vezetőségében." (Új Szó, 1968. augusztus 15.) A párhuzamosság kedvéért érdemes idézni egy másik egyéniség, Vasil Bil'ak augusztus 16-i tv-beszédét: „Szeretném hangsúlyozni, hogy azok a különféle híresztelések, melyek szerint szovjet elvtársaink a január előtti helyzet visszaállítására törekvő erőket támogatták, valótlanok. " (Új Szó, 1968. augusztus 17.) A két veszedelmes komédiás megfontolt egybehangolással szédítette meg Csehszlovákia népét és vezetőlása küszöbén áll, ilyen tájékoztatásokat szereztek ismerős szovjet tisztektől. Csak annyit tudtam hozzáfűzni, hogy egy győztes szuverén államot nem lehet úgy lerohanni, mint Magyarországot 1956-ban, hittem a legfőbb vezetés tisztánlátásában. Az „emberarcú szocializmus" tőrbecsalásának legaktívabb szövetségesei Tito és Ceausescu voltak, a világszerte „függetlenebb"-nek és „polgáribb"-nak tartott szocialisták. A szervezés azt bizonyítja, hogy Brezsnyev nem merte simán vállalni a háborúban győztesnek elismert, független kommunista állam megtámadását, rettegett attól, hogy harcra kerülhet sor, ezért volt szükség az irányító politikus gárda előzetes tőrbecsalására. A moszkovita siker óráiban azután át lehetett volna adni a hatalmat a Biľak-Indra-Kolderféle kitűnőségeknek, a „forradalmi munkásparaszt kormány" és a „forradalmi törvényszék" megalapításával, de ezt az esélyt - amire Brezsnyev nem számított - a társadalom egyöntetűen dühödt ellenállása keresztülhúzta. Az új fejezet akkor indult el, amikor a lakosság egy emberként fordult szembe a megszállókkal, ugyanakkor a puccsista „behívók" megrémültek hitvány kalandjuk későbbi veszedelmeitől. A tényleges helyzetalakulást Zdenék Mlynár jellemzi: „Moszkva - tárgyalásokra kényszerülve - végül is nem talált partnert, csak a párt dubčeki vezetését. Ügynöki hálózata a puccs végrehajtására képtelennek bizonyult. .." Meggyőződésem, hogy 1968 augusztusában részleges mozgósítás és a határok megszállása megakadályozta volna az agressziót, mert az akkori időszakban Európa közepén puccsot szervezni és éjszakai lerohanásokat alkalmazni - a megtámadott hatalom tájékozatlanságának ködében - még lehetett, de egy támadó háborút kezdeni, azt már nem. Csehszlovákiában sohasem tették közzé a „behívólevelet", amit Moszkvában szerkesztettek, mert hangvétele a puccsisták villámgyors győzelmére volt bemérve. Jellemző a szöveg durvaságára a Dubček elleni fenyegető hang: „Ezek az erők piszkos kampányt szerveztek a funkcionáriusok lejáratására... piszkos kampányukban eljutottak a Szovjetunióval való szövetség elleni támadásokig" (Magyar Nemzet, 1968. augusztus 22.) A társadalom magatartása láttán az agresszornak már nem volt bátorsága a „behívólevél" közzétételére, a Biľak-csoport szinte órák alatt szétfutott, így Svobodát és Dubčeket kellett beépíteni a lehetséges kibontakozásba. (Folytatjuk) MOSZKVA KÉT ÉV ELVESZETT Valahogy az volt az érzésem két évvel ezelőtt, hogy a világot sokkal jobban megdöbbentette a moszkvai puccs híre, mint magát az akkor még létező Szovjetuniót. Merthogy a hatalmas országban a legtöbb ember számára Moszkva messze volt. Ami sokkal nyugtalanítóbb: ma is messze van. Pedig az ország már összezsugorodott, leváltak róla az egykori cári gyarmatokból lett szövetségi köztársaságok, s megmaradt Oroszország a számtalan nemzetiséggel, a tisztázatlan jogállású autonómiákkal. De Moszkva mégis messze van, bár közben jószomszédságba került Washingtonnal és Párizzsal, Helsinkivel és Bonn-nal. Már két évvel ezelőtt is ott aggódtak jobban, meg a kényszerű „családi" kötelékekből éppen csak kiszabadult volt testvérországokban, s nem Szibériában és Kamcsatkán, nem a végeláthatatlan orosz styeppén. Mintha sejtették volna, hogy mi következik. A semmi. Sajnos, igazuk lett. Persze, sok minden történt, de alig valami, ami könnyített volna nehéz sorsukon. Tizenöt államra hullott szét az unió. Tizenötfelé osztották a nyomorúságot. Elnökök kerültek a független országok élére. Egy tisztségviselővel több. Szabad választásokat tartottak. Most már legitim kormányok közlik az istenadta néppel, hogy nincs pénz semmire. Moszkva már nem diktál. De minden út Moszkvába vezet. Elszakíthatatlannak bizonyul az a köldökzsinór, amely több mint hét évtizeden keresztül éltette-fojtogatta az embereket mindenütt az impériumban. Éppen ezért most jobban figyelnek Moszkvára, mint bármikor korábban. S az orosz fővárosban zajlik az élet. Egymást mocskolják a nép választottjai, megpróbálják kiakolbólítani egymást a kényelmes és jól jövedelmező bársonyszékekből, ki akarják szónokolni egymás zsebéből a számtalan előnnyel járó mandátumokat. A parlament szapulja az elnököt és a kormányt, az államfő fütyül a képviselők véleményére, a kabinet pedig - biztos, ami biztos alapon - inkább semmit sem csinál, vagy maximum annyit, amennyit feltétlenül muszáj. Puccsévfordulót ülnek Moszkvában. Tüntetésekkel és ellentüntetésekkel. A parlament mellett és ellen. Az elnököt támogatva és átkozva. Két év óta megszokott módon jut kifejezésre a nézetek egykoron tiltott pluralitása. Unalmas. Ki figyel oda? A puccs túl későn jött. Bár az is lehet, hogy túl korán. Minek erről vitatkozni? Kit érdekel? No, igen. Washingtont és Párizst. Helsinkit és Bonnt. Meg a volt kistestvéreket. Az oroszokat már nem, belefáradtak. De azért zajlik az élet. Meg is írják a lapok. Tüntettek a manökenek. Szépek voltak és dühösek. Meg akarták értetni a közvéleménnyel, hogy nem luxusprostik, hanem keményen dolgozó, rosszul fizetett, de nagyon kiszolgáltatott emberek. Ugyanúgy, mint a többség. Van ital. Drága, de van. Egy részeg kiesett a 11. emeletről, s néhány karcolással megúszta. Megint láttak ufót. A Távol-Keleten, de kettőt Moszkvában is. Ami biztos jele annak, hogy az emberek egyre gyakrabban emelik az égre a tekintetüket. GÖRFÖL ZSUZSA