Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-18 / 191. szám, szerda

KALEIDOSZKÓP IÚ J SZÓL 1993. AUGUSZTUS 18. A Érsekújvári Körzeti Hi­£\.Zj vatal szociális osztályán érdeklődtem a magányos öregek életfeltételeiről. Alena Hamra­nová mérnök, osztályvezető rö­vid helyzetjelentés után a körze­ti szociális nővérek gondjaira bí­zott. Oláh Magda vett pártfogás­ba, s kísért el néhány gondozott idős emberhez. Elmondta, hogy a körzeti hivatal négy hivatásos gondozónőt alkalmaz, s jutalom fejében körülbelül száz önkéntes gondozónő látja el a 150-200 segítségre szoruló nyugdíjast. Öreg ház öreg lakókkal Kívülről málló vakolat, belül­ről felújításra szoruló folyosók ­talán ez jellemző arra a házra, amelynek szoba-konyhás laká­saiban tizennyolc idős lakó él. A gondozóházban Kováč Eva nővér látja el az öregeket, bevá­sárol, mos, takarít, gyógyszert oszt, fürdeti őket kívánságuk szerint. A nyugdíjasok a fürdő­szoba nélküli gázfűtéses laká­sokban havi 500-520 korona lakbért fizetnek, az ebéd ára ­aki bír, főz magának - 10,50 volt ez idáig. A lakók, ha a legki­sebb nyugdíjat kapják, nem fi­zetnek a bevásárlásért, fürdeté­sért és az ebédek szállításáért, viszont a takarításnak, mosás­nak és egyebeknek ára van - ha­vonta 100-250 korona. A két­emeletes, lift nélküli házhoz ud­var tartozik, ahol nemcsak pi­henhetnek, levegőzhetnek az idősek, hanem ha úgy tetszik, kertészkedhetnek is. A térdig érő gaz látvánýától arra követ­keztetek, hogy csak kevesen él­nek a lehetőséggel. - Kedvünk volna, csak erőnk fogytán - világosított fel egy kedves arcú öregúr. A földszinti lakásban a 92 éves Vedrődi Jolán él. Naphosz­szat ül a heverőn, s imakönyvei­be temetkezik. Nemigen érint­kezik a házbeliekkel, magányo­san telnek napjai, egyre ritkáb­ban hagyja el a lakását. A vasár­napi misére, nehezen bár, de elbotorkál. - Huszonkét évesen mentem férjhez, az uramnak volt egy fűszerüzlete. Gyerekünk nem született, s 1942-ben az uram meghalt. Hogy ne legyek annyira SEGÍTSÉGRE SZORULÓ NYUGDÍJASOK MIT VÁR(HAT)NAK AZ ÉLETTŐL? Ma, amikor takarékossági szempontok miatt sorra szűnik meg a geriátriai nővér státusza, amikor a körzeti és a városi hivatalok egyre kevesebb pénzzel kénytelenek gazdálkodni, s amikor talán éppen az anyagiak hiányában kiveszőben az em­berekből az önzetlen segítségnyújtás, sok magá­nyos, idős ember aggódva tekint a jövőbe. Ala­csony nyugdíjuk hovatovább nem elegendő a lak­bér fedezésére, az alapvető élelmiszerre és mosó­porra, a ruházkodásról már nem is szólva. Sokan kényszerből kisebb lakásba költöznek, illetve olyan létesítménybe, ahol némi térítés ellenében Méry Gábor illusztrációs felvétele egyedül, magamhoz vettem a bátyám kisfiát. Hat évig éltem özvegyen, majd ismét férjhez mentem. Mi mást tehettem vol­na? Az üzletünket persze elvet­ték, s én ott maradtam magányo­san, pénz nélkül. 1972-ben ismét megözvegyültem. Amióta az eszemet tudom, nagyon félős voltam. A második férjem halála után ez a rossz érzés csak foko­zódott. Tizenkét évig az öcsém­nél laktam. Körülöttem lassacs­kán mindenki meghalt. Nyolc évvel ezelőtt költöztem ide, 1980 korona nyugdíjat, s 200 korona magatehetetlenségi pót­lékot kapok. Lakbérre költök, meg élelemre. Hetente három­szor az öcsém családja lát el koszttal, a többi napokon a gon­dozónő hozza az ebédet, s vásá­rol. Nem szeretem a húst, fő táplálékom a tej, a sajt, a gyü­ellátják őket. Persze, ha van ilyen gondozóház, ahová képesek befogadni őket. Az „öregotthon­nál" mindenesetre jobb az ilyen megoldás - közöl­ték maguk a gondozottak. Találkoztam olyan idős emberekkel is, akik állították: inkább a koszton takarékoskodnak, mert belehalnának, ha el kelle­ne hagyniuk régi otthonukat. Hallani sem akarnak a nyugdíjas otthonról, gondozóházról, panzióról. Sokan még az őket hivatalból ellátó személyt is nehezen viselik el, bár tudatosítják, segítség nélkül nem boldogulnának. mölcs. Meg a leves. Azt néha hidegen is megeszem. Pár évvel ezelőtt megműtöttek, azóta nem érzem jól magam. A szememen hályog van - alig látok - de a korom miatt nem műthetnek. Jól tudom, addig élhetek ebben a lakásban, míg végleg ágynak nem dőlök. Fekvőbetegként nem is tudom, mi lenne velem. Nehéz cipelni ennyi év súlyát... Csak ülök és imakönyveimet ol­vasom. Vagyis már fejből tudom az imádságokat... Havonta két­háromszáz koronát igyekszem megtakarítani. Kell a temetésem­re, de arra is, hogy halottaimért misét mondathassak. Nem bánt, nem zavar senki Czuczor István és felesége Andódról 1990-ben költözött az érsekújvári gondozóház szoba­konyhás lakásába. A hetvenéves nyugdíjast nem zavarják az idős szomszédok, de az sem, hogy nincs fürdőszobája. - Sokan el­felejtették, hogy' valaha lavór­ban mosakodtunk, mégis tiszták voltunk. Nincs kifogásom a kö­zös fürdőszoba ellen sem. Jó hogy* legalább ez van - közölte elégedetten. A nyugdíja összegé­vel viszont nincs megelégedve. Nem csoda. - Negyvenhárom esztendei munkaviszony után, 1984-ben 1496 koronában állapították meg nyugdíjamat. Ma ez az összeg 2400 korona, dehát mire elég ez? A feleségem 1979-ben megrokkant, 615 koronát ítéltek neki. Jelenleg 1850 koronát kap. Még szerencse, hogy a húsnál a tésztaféléket szívesebben eszem. Jövedelmünket nagyon be kell osztani, s azt is tudni kell, mi, hol kapható olcsóbban. Sze­rencsére nem koplalunk, s az is jó, hogy míg élünk, van ruhane­műnk. Nagyobb kiadásokra nem telik. A két bejáratban én va­gyok a házmester, de a sok mun­káért csak 140 koronát kapok. Sajnos, egyre nehezebben bírom a munkát, beteg vagyok én is, nemcsak a nejem. Vannak gye­rekeim, öt unokám és egy déd­unokám, de ők a saját életüket élik. Azt szoktam mondani, hogy nem szeretnék sokáig élni, mert az élet egyre nehezebb. Aki tisztességesen melózott, az élettől nem várhat semmi jót. Csak egészség volna A 87 éves Vanek Ödön lakó­telepi lakásban él. A feleségével eltöltött esztendők színhelyét képtelen elhagyni. A két évvel ezelőtt elhunyt társát ma is sirat­ja. A súlyosan beteg házaspárt ismerősünk gondozta, felelőtle­nül. Aztán - előbb pusztán em­berségből majd önkéntes gondo­zónőként - a szomszédházban élő fiatalasszony kezdett törődni velük. - Belányi Éviké mos, vasal, takarít, főz rám. Pedig dolgozik. Reggel hozza a reggelimet, s az ebédet, amit délben megmelegí­tek magamnak. A munkából ha­zafelé jövet első útja ide vezet, s esténként gyakran a férjével együtt is meglátogat. Szegény feleségemmel mindig sajnáltuk, hogy nem lehetett gyerekünk. Éviké olyan, mintha sajátom volna. Még talán jobb is... Nincs nekem már senkim. Ny'olcan voltunk testvérek, mind meg­haltak. A nyugdíjam 2800 koro­na, ha kifizetem a lakbért, mi marad? Betegeskedem, a kórház is pénzbe kerül. Még az a jó, hogy soha nem voltam váloga­tós, megeszem én mindent. Most ismét erőre kaptam, itt-ott az utcára is lemerészkedek. Sokan azt mondják, talán irigykednek, milyen szép kort értem meg. Persze, szép az öregség, ha van egészség. De így? Magányosan? Sokan azt ajánlották, menjek nyugdíjas otthonba, vagy gondo­zóházba. Míg élek, maradok. Ez az otthonom, még ha szomorú is. PÉTERFISZONYA ORDÓDY KATALIN A­ľ y f # #% C^ ^uL ^Bk ^ifŕ t I bs Dóra legszívesebben megcsókolta volna az öreget. Milyen meleg szívű mókus! Tulajdonképpen nem is maradt rajta kí­vül senkije. Szomorú egyenlege van a balatoni vakációnak. Sorban veszítette el Palit, Borkát, most meg Toncsikát is. Vajon Toncsi is őt okolja a történtekért? Másnap készenlétben állt az erkélyaj­tóban, s nézte a tükörsima vizet. Tegnapi háborgása hihetetlennek tűnt. Bár azt vallotta, ha igazi vihar van, napokig is eltart, amíg a hullámok teljesen elülnek. Nagyon, nagyon árvának érezte magát. Mi keresnivalója lehet még itt? Bár lenne három nappal öregebb, s ülhetne már a vonaton. Persze, meg is lehetne szökni. De nem szökik meg. Ő nem hibás! Meg aztán anyuka is nyugtalankodna, ha ko­rábban érkezne haza. Maga előtt látta Ádámot, amint nagy örömmel jelenti: Anyó, a mama már itthon van! Első ízben van tőle ilyen sokáig távol. Az olaszországi kirándulás is csak két hétig tartott. De jó lesz megint otthon! Kicso­magolja az ajándékokat, és mesél, mesél a szép nagy vízről, a tihanyi bolyongá­sokról, mindenről, ami szép volt, s ő ma­ga is csupán ezekre fog visszagondolni. Mélyet sóhajtott. Kip-kop-kip. Az ajtón hármat ko­pogtak. Az étteremben már alig lézengtek. Kereste, hol jelölték ki a helyét. Új asztalánál két fiatal lány ült, németül beszélgettek. Befejezték már a reggelit, éppen csak üdvözölték egymást, s egye­dül maradt az asztalnál. Ezek új vendé­gek lehetnek, gondolta. Még nem látta őket. Németek, nem tudhatnak a helyi eseményekről, pletykákról. Jobb szom­szédokat nem is kaphatott volna. Kiment a hajóállomásra, elhatározta, felül a legközelebb induló járatra. Mind­egy, hogy hová viszi. Nem is rossz egye­dül jönni-menni. Ha társaságban van az ember, nem élvezheti úgy a környezetet, nem is vesz észre sok mindent, mert elfoglalja a beszélgetés, a másikra figye­lés. A hajó Tihanyban kötött ki. Felballa­gott a templomba. Csönd volt odabent, kevés ember ült, állt az oltárok előtt, a padokban. Leült ő is, jártatta szemét a falakon, képeken, szobrokon, díszíté­seken. Egy szentkép feküdt előtte a pa­don. Kézbe vette. A jó pásztort ábrázol­ta. Ö ugyan még nem járhatott hittanra, amit tudott, azt az anyjától tudta, akit néha a templomba is elkísért. Nézte a képet és visszaemlékezett, mit is mondott anyuka akkor, meg akkor. Milyen jó lenne, ha a lelkét nyomó terhet lerakhatná, itthagyhatná. De akkor kö­zelebb kellene állnia Istenhez. A Mia­tyánkot még el tudná mondani. Nézte a képet, és szeme sarkából elindult egy könnycsepp. Végiggördült az arcán és ráhullott a képre. Anélkül, hogy szándékában állt volna, lábai elvitték a vendéglő elé, ahol Palival ebédeltek. Milyen bíztatónak látszott ak­kor még minden... Látta az asztalt az ámbitus végén. Látta magukat, amint vidáman, gondtalanul beszélgetnek. Na­dányinak egy kedves verse jutott az eszébe, amire szerelmük idején Péter hívta fel a figyelmét, s amit annyira megszeretett, hogy kívülről tudta. El tudná-e még mondani? Lássuk, hogy is van csak... „Valahol együtt járhatunk, Talán egy régi nyár Kanyargó kedves útjain, A régi, régi pár. A hídon túl kis gyalogút, Kökénybokrok szegik, Ott mennek ők! Hogy szeretik Egymást! Be jó nekik!" A két utolsó versszak megindítóan szép. ,,Te már sehol se vagy", ez a vers - Bocsánat - mondta egy férfihang, és udvariasan félretolta a rácsos kapu elől, ahol álldogállt. Ráébredt, hogy újtjában van a betérőknek. Négytagú, jókedvű társaság tódult be s tartott az ámbituson hívogató asztalok irányába. Továbbment, tétova léptekkel. Egy lángossütő előtt megállt, rendelt egy fok­hagymás tejfölös lángost. A bódé előtt fölállított kútra támaszkodva elmasjszol­ta és folytatta céltalan útját. Egy fagylalt­árus előtt ismét megállt. Nézegette a kí­nálatot. Volt vagy húszféle is, és a legkü­könbözőbb színekben pompáztak. Sze­gény Dóra, sajnálta magát, veszek neked egy nagy adag fagyit, mert bántottak. Mindenki téged bánt, igazságtalanul, és most szomorú vagy. Ott belül reggeltől estig sírsz. Abból az áfonyából kérek egy göm­böt meg a pisztáciából. Mikor gyerek volt, csak rózsaszínű fagylaltot árultak, az volt az eper, a mál­na, esetleg a puncs, meg fehéret, a citro­mosat, barnát, aminek kávé- vagy ka­kaóíze volt, és a drappot, amit nagyon szeretett, az volt a mogyorós. Végül a halványsárga vanília. Most ezek a hihe­tetlen színek! Vajon boldogabbak ettől a mai gyerekek? Tovább-bandukolt, nyalogatta a fagylaltot, végül az ostyatölcsért is megette. Az ujjai ragacsosak lettek, zsebkendőjével tisztogatta. Egy magasla­ton állt. Fák, bokrok, sziklák... Az egyikre leült, belemerült a lába alatt messze elterülő nagy víz szemlélésébe. A tó színe nyugodt volt és bátran szem­benézett vele. Nem látszott rajta, mintha szégyellné magát a csúnya tréfáért, amit tegnap űzött velük. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents