Új Szó, 1993. augusztus (46. évfolyam, 177-202. szám)

1993-08-13 / 187. szám, péntek

5 PUBLICISZTIKA ÚJ szól 1993. AUGUSZTUS 13. A újságírók szövetségének 1\. Z.j kongresszusa szerkesztőségünkben sem maradt visszhang nélkül. A Novotnýval történt találkozásról és a kongresszus lefolyásáról szerkesztőségi gyűlésen számoltam be a munkatársaknak. Az országos problémákon kívül megvoltak a sajátos nemzetiségi gondjaink is. Egyesek cselekvést sürgettek, mások a kényelmesebb és veszélytelen kivárást választották. Főszerkesztőnk eleinte a történteket elégedetlenkedő értelmiségi szűk körök nyugtalansága megnyilvánulásának vélte, nem is tulajdonítva neki túl nagy jelentőséget. A problémák felvetésében a cseh és szlovák lapokhoz viszonyítva időés lépéshátrányban voltunk. A lenini nemzetiségi politika egyik alaptétele volt, hogy a nemzetiségi kérdés a gazdaság függvénye. A másik pedig a nemzeti érdekek mindenkori alávetése az. osztályharc követelményeinek. Az elmúlt években számos jogos igényünket azzal hárították el, hogy a nemzetiségi jogok szorgalmazása ellentéteket szülne, ami megbontaná Csehszlovákia nemzeteinek és nemzetiségeinek egységét. Ez pedig végső soron gyengítené a szocialista tábort. Az események a magyar kisebbséget általában felkészületlenül érték. Hiányoztak a szakmailag képzett emberek, akik a nemzetiségi politika gyakorlati vonatkozásait tudományosan feldolgozták volna saját viszonyainkra. A szlovák szakmai körök kellő alkalomra várva évek óta készültek nemzetiségi problémáik felvetésére és rendezésére. A Szlovák Tudományos Akadémia intézeteiben és más intézményekben sorra készítették az elemzéseket és javaslatokat. Hatvannyolcban így számos kész anyaggal állhattak elő. Ez magyar vonalon hiányzott. A nemzetiségi sajtó lépéshátrányát a hazai magyar újságírók hiányos felkészültsége is tetézte. A pártközpont sajtóosztálya az újságírók magyar szekciójával közösen 1966-ban felmérést készített a magyar újságírók szakmai képzettségéről. A magyar lapok szerkesztőségeiben dolgozó 132 újságíró közül harmincegynek (23,48 %) volt főiskolai végzettsége, a középiskolái APRÓBETŰS TÖRTÉNELEM 2. LÉPESHATRANYBAN végzettek száma 78 (59,1 %), az alapiskolai végzettségűeké pedig huszonhárom (17,4 %). A háború utáni jogfosztottság és magyarüldözés éveiben értelmiségünk döntő többsége megélhetés híján eltávozott, illetve elmenekült. Nagyobb tapasztalattal rendelkező szerkesztők lényegében nem is maradtak. Az igazsághoz tartozik, hogy az értelmiség különben se élvezte a munkásosztály élcsapatának bizalmát. A párt kemény osztályharcot hirdetett, oda pedig elsősorban a pártot fenntartás nélkül, vakon szolgáló harcostársak kellettek. így volt ez az élet más területein, az eszmei fronton pedig hatványozottan. A szerkesztők a pártközpont számontartott aktivistái voltak, így közvetlenül részt vettek a párt gyakorlati politikájában. Munkájuk összeforrt mindazzal, amit a párt immár Hruscsov óta saját tevékenységében is elítélt. Nevüket, nézeteiket az olvasók tízezrei ismerték, ezért átállásuk az új irányvonal mellé hosszabb időt igénylő, sokszor belső vívódással és esetenként a számonkéréstől való félelemmel is párosult. 1968-ban szerkesztőségünk a lap fennállásának huszadik évfordulójára készült. A hatvanas évek második felében fiatalok érkeztek szerkesztőségünkbe: Ozorai Katalin, Vincze Ilona, Csizmár Eszter, Tölgyessy Mária, Korpás Pál, Miklósi Péter, Szilvássy József, Mészáros György, akik koruknál fogva is új szellemet hoztak. És hát semmivel se kötődtek a múlt politikai túlkapásaihoz. Ez is elindította a polarizációt, az erővonalak mégcsak távlati módosulását. Antonín Novotný köztársasági elnök elmondta utolsó újévi beszédét, amelyben prófétai előrelátással megjövendölte: „Olyan esztendőbe lépünk, amelyben (...) jelentős politikai eseményekben lesz részünk. Az idei év kétségkívül kihatással lesz köztársaságunk további fejlődésére. " Nem is sejtette, mennyire igazat jósolt! Lapunk szilveszteri számában Alexander Dubčekkal, akkor még a szlovákiai központi bizottság első titkárával közöltünk interjút, aki alig néhány nap múlva a Prágai Tavasz későbbi főszereplőjeként váltotta Novotnýt legmagasabb párttisztségében. Személyében már természetesen a jövő emberét szólaltattuk meg és ebben más szerkesztőségeket is megelőztünk. Bár az újságíró nem élt a helyzet kínálta lehetőséggel, idejében felhívta a figyelmet, hogy a párt nemzetiségi politikáját a magyarsággal szemben is adósság terheli. Dubček a nemzetiségi kérdéssel kapcsolatos általános kérdésre általánosságban válaszolt: „... tekintettel szocialista társadalmunk minőségileg új jegyeire, a közeljövőben átfogóbb módon kell foglalkozni a nemzeti és nemzetiségi problémákkal." (Ez is lényegesen több volt annál, mint amire az ország mai vezetése egyáltalán hajlandó.) Tekintettel a köztársaság kettéválásához vezető eseményekre és az önállósodás utáni mai szlovák nemzetiségi politikára, huszonöt év távlatából is érdemes emlékeztetni az 1968-as eseményeket kiváltó nemzetiségi háttérre. Dubček az 1967. évi szeptemberi pártplénumon a felettébb esedékes gazdasági reformokat sürgetve erélyesen szorgalmazta az elmaradott Szlovákia gazdasági kiegyenlítését. A gazdasági lemaradás Dél-Szlovákiában volt a legszembetűnőbb. A szlovákiai magyarság jövőjét is hosszabb időre meghatározó országos vita zajlott. Lapunkban erről érdemben túl sokat nem olvashattunk. Főképp azután nem, hogy Novotný az októberi plénumon Dubček beszámolóját nacionalizmusnak bélyegezte. Ezzel azonban kezdetüket vették a decemberben, majd januárban kicsúcsosodó események. A szlovák pártvezetés frontális támadást indított az egyenjogúsítási törekvéseiket elutasító Novotný ellen, a főtitkári és köztársasági elnöki tisztség szétválasztása, a tisztséghalmozás megszüntetése ürügyén. A viharos decemberi és januári plénumról Lőrincz Gyula, a szlovákiai központi bizottság elnökségi tagja számolt be szerkesztőségünkben, ismertetve a nyilvánosság számára kevésbé ismert részleteket is. Ahogy most összehasonlítom a tájékoztatásról készült jegyzeteimet a Csemadok március 12-én lezajlott közgyűlésének autentikus jegyzőkönyvével, könnyű megállapítanom, hogy Lőrincz csaknem szóról szóra megismételte mondanivalóját, enyhén kiszínezve a decemberi és januári napokban betöltött szerepét. A modellváltást szorgalmazó haladó erők oldalán elkötelezett harcosként tüntette fel magát, aki akkor maga is nagy kockázatot vállalt. Tegyem mindjárt hozzá, hogy megállapítása korántsem tekinthető valamiféle olcsó tetszelgésnek. Jan Šejna, a honvédelmi miniszter titkárságának vezetője 1968. február 25-én a Varsói Szerződésre vonatkozó fontos anyagokkal Nyugatra szökött, nagy vihart kiváltva a keleti katonai tömb vezérkarában. Az elárult stratégiai tervek miatt állítólag akkor a katonai tömb egész védelmi rendszerét át kellett dolgozni. A szökés körülményeit ismertető anyagot a párt elnöksége és titkársága 1968. május 23-án tárgyalta meg, ebben olvashatjuk: „A vizsgálat kiderítette, hogy a decemberi ülés után Šejna fontolóra vette a hadsereg fegyveres fellépését Novotný támogatására, esetleg a CSKP KB egyes tagjainak letartóztatására." Tekintettel a párt gyakorlatában korábban nálunk is meghonosodott szovjet módszerekre, nem nehéz elképzelni, mi lett volna, ha Dubčekék kísérlete kudarcba fullad, és megvádolják őket pártellenes összeesküvéssel... Ez a tény is növelte Lőrincz tekintélyét valamennyiünk szemében, aki 1968 januárjában és az elkövetkező hetekben szilárdan a haladó erők oldalán állt. Ezért is fogadtuk kedvezően azt a hírt, hogy Dénes Ferenc után ő a főszerkesztői poszt várományosa. A szerkesztőségi beszámoló kellő impulzust adhatott volna munkánkhoz. Bizonyára Lőrincz is ezzel a szándékkal látogatott el hozzánk, hisz a párton belüli hatalmi harcban a reformistáknak támogatásra volt szükségük. Az ortodox nézeteiről ismert Dénes Ferenc is tudomásul vette a körvonalazódó változásokat. A húszéves évfordulóra készült évkönyvben közölt interjújában (nem tudom mennyire őszintén) kijelentette: „Az 1968-as év szinte nem remélt megújhodást jelent a párt tevékenységében, így az újságírásban és a szerkesztőség munkájában is. Meggyőződésem, hogy ezek a hónapok dicső korszakként kerülnek az Új Szó történetébe is." Dénes az említett évkönyvben közölt beszélgetésben arra a kérdésre, hogy a lap mivel maradt leginkább adósa olvasóinak, a következőket válaszolta: „A nemzetiségi kérdés szorgalmazásában... Lapunk tevékenységét ez irányban a sajtót irányító szervek is gátolták." Az olvasók azonban megérezték, hogy a lap arculata az utóbbi évek folyamán mégiscsak változott. Ezt bizonyítja a példányszám alakulása. 1960-ban 50-ezer, 1966-ban 70 ezer és 1968-ban már meghaladta a 83 ezret. A példányszám nem is tükrözi pontosan az érdeklődést, mert az emelkedést gátolta a minden évre szigorúan meghatározott papírmennyiség. Ha mindehhez hozzászámítjuk, hogy 1967-ben szerkesztőségünk harmincezer levelet kapott olvasóitól, ebben a lapunk iránt növekvő bizalom jelét kell látnunk. ZSILKA LÁSZLÓ Következik: 3. Megtört a jég ORDÓDY KATALIN Kerülnöm kell a helyeket, amelyek rá emlékeztetnek, határozta el. És kerülnöm kell az embereket is. Mindenki terhemre van. Ügy látszik, hiszékeny, buta liba vagyok, aki nem tud magára vigyázni. Az úszás, a víz mégis megtette a magáét. Mikor nagy sokára kilépett a szárazra, boldogtalansága ugyan nem csökkent, mégis nyugodtabb volt. Nem bánta, hogy fogynak a napok, talán siettette is volna. Az otthon, a megszokott környezet bizonyára segít elfelejteni ezt a balatoni tragikomédiát. Amint hazaszálltak gondolatai, meghökkent, mert eszébe jutott, hogy odahaza akármelyik sarkon beleütközhet Paliba, Jaj, nem! Pozsony elég nagy város, hogy elkerüljék egymást. Hiszen „azóta" egyszer sem találkoztak. De ha fél év, egy év múlva mégis összefutnának, már nem üti úgy szíven a viszontlátás. Semmi sem tud örökké fájni. Lám, a Péter halála okozta sebek is begyógyultak. Sikerült egész nap elkerülnie minden ismerőst, de a vacsoránál el kellett szenvednie a szokott társaságot. Toncsika szemrehányással fogadta. Azt hittem, mivel Csuthy elutazott, többet élvezhetjük a társaságodat, és íme, egész nap nem mutatkoztál. - Ki akarom használni a szép időt. A hét végére lehűlést jósoltak. Akkor befellegzett a fürdésnek. Szinte egész nap a vízben voltam. - Együtt is lubickolhattunk volna. - Toncsika, de te csak pariközeiben szeretsz, én pedig azt élvezem, ha jó messzire beúszom. - Én a mély vízben bizonytalanul érzem magam. Azt hiszem, mindjárt fulladozni kezdenék. Nem lenne belőlem szép vízi hulla. - Ez érthetetlen számomra — mondta Edus a mama tud úszni, de csak olyan vízben, ahol le is tud állni. - Arra nem vagytok kíváncsiak, hogy Edus mennyire haladt a vitorlázás művészetében? - kapcsolódott a társalgásba Borka, akinek barnára sült arcán a jó szemű megfigyelő még felfedezhette volna Dóra tenyerének nyomát. - Holnap délelőtt vitorlázhatnánk, Edus délben partra szállítana minket, ahol éppen sikerülne neki, s a sorsra bíznánk, hol ebédelünk s mit kapunk. Toncsika és Edus lelkesedéssel fogadták az ötletet, de Borka csak Dora arcát leste, mit szól hozzá: - Fogyókúrázom, nem ebédelek. Toncsi a választ nem hagyta annyiban. - Ugyan, Dóra, ne légy a jónak elrontója. Mama, ez majdnem úgy hangzik, mint egy vers - rikkantott Edus, és kihangsúlyozva a rímeket, elismételte a mondatot. Toncsika nem hederített rá, tovább kapacitálta Dórát. - Nem kötelező az ebéd. Míg mi tömjük a bendőnket, te a hajón maradhatsz. Vagy éppen úszkálhatsz, ahogy kedved tartja. Dóra hirtelen meggondolta magát. Miért ne mehetne a négyes fogat úgy, mint azelőtt? Legalább kevesebb lehetősége lesz, hogy a bánatával foglalkozzék. - Ebben igazad van, Toncsika. Akkor csatlakozom. - Ez már beszéd! A délelőtti túrából mégsem lett semmi, Borka idézést kapott a siófoki rendőrségre. A reggelinél kézbesítették ki, a hangulat nyomott lett. Remélem, nem származhat kellemetlenséged ebből az idézésből - aggodalmaskodott Toncsika. - Hátha elfogták a tetteseket, és Borka visszakapja a pénzét — bizakodott Edus. - Annyira azért ne legyünk optimisták - morogta rosszkedvűen Borka. - Kiülünk a kertbe, vagy inkább a teraszra? - kérdezte Toncsi, miután Dórával kettesben maradtak. A terasz mellett döntöttek, gyümölcslevet rendeltek és nézték a sövényen túl a járókelőket. - Nagyon megváltoztál, mióta Csuthy elment. Olyan komoly a szerelem? Anynyira hiányzik? Pedig Borka mindent megtesz, hogy jól érezzük magunkat. Annak ellenére, hogy neki is éppen elég a baja. Ezt méltányolnod kellene... Peches, szegény. Tegnap is alaposan beleverte arcát az asztal sarkába, amikor lehajolt egy elgurult százforintosért; Még ma is nyoma volt az arcán. Nem vetted észre? A megjegyzés futó mosolyt csalt ki Dórából, majd mély sóhajt, mert megint látta Csuthy ijesztően megváltozott arcát a vonatablakban. Ettől a gazfickótól még az is kitelhetett, hogy a háta mögött állva maliciózusan búcsút integetett Palinak. Ezt nem lehet kibírni. Beszélnie kell, el kell mondania Toncsinak, ha nem is mindent, a lényeget. Meg kell osztania a kínjait, nem bírja a terhet egyedül. Ó, ha anyuka itt lenne! De hát Toncsi van itt, talán megkönnyebbül, ha beszél. Köztünk marad, amit mondani fogok? Miféle válasz jöhetett erre a kérdésre, amely Toncsinak máris felkeltette a kíváncsiságát. - Kinek mondanám el? Nem vagyok pletykafészek! - Szakítottunk Palival. - Ez nem lehet igaz! Toncsi arca őszinte megdöbbenést tükrözött. - Hiszen még a vonathoz is kikísérted! Mi történt, az ég szerelmére? - Tudtomra adta, hogy nős. Toncsi odavolt. - Ez aztán! Nem találok szavakat. Ott a vonatnál mondta? A búcsúzáskor? És egyáltalán, hogy került rá sor... - Úgy történt, hogy megláttam a zsákjába dugva egy napernyőt, amelyről tudta, hogy nagyon megtetszett nekem. Gondoltam, ajándékul szánta, csak elfelejtette odaadni. Már fenn volt a vonaton, mikor megkérdeztem tőle, hogy kinek viszi. Gondoltam, a homlokára csap és kidobja az ablakon, már szinte nyújtottam érte a karomat. - No és? - Azt mondta: a feleségemnek. (Folytatjuk)