Új Szó, 1993. július (46. évfolyam, 151-176. szám)

1993-07-17 / 164. szám, szombat

MOZAIK . ÚJ SZÓ, 1993. JULIUS 17. FÉNY DERÜLT A BÚCSI GYILKOSSÁGRA A HULLÁMSÍR KIADTA TITKÁT Az a július 4-re eső vasárnapi szolgálat olyannak ígérkezett, mint a többi. Gyurkovics András bácsi lakos beült gépkocsijába és pár perc múlva már a mocsi határban fekvő szivattyútelepen volt. Leellenőrizte a gépek mű­ködését,, a vízállást, s miután mindent rendben talált, cigaret­tára gyújtott, s a közeli Dunához sétált. Nem sokáig élvezhette a romantikus vízpart fáinak hű­sítő árnyékát. Azon a helyen, ahol a csövek a vízbe merülnek valami furcsa, sötét árnyékot vett észre a folyóban. A vas­konstrukcióba kapaszkodva a víz fölé hajolt, hogy még job­ban szemügyre vehesse a furcsa, függőlegesen himbálódzó tár­gyat. A cipzáros zsákféle bizto­san vadevezősök kenujából pottyant a vízbe — gondolta a gé­pész, s mivel nem volt a közel­ben hosszabb rúd, mellyel kiha­lászhatta volna a zsákot, levet­kőzött és beúszott érte. - Amikor megmarkoltam a zsák nyakát, mindjárt láttam, éreztem, jóval nagyobb a szoká­sos vízhatlan sporttasakoknál, melyből nekem is van otthon. A rejtélyes csomag gyanúsan ne­héz volt. Alig bírtam a partra húzni. Fogalmam sem volt róla, mit találtam, de valami rossz előérzetem támadt. Aztán azon a helyen, ahol felszakadt a feke­te műanyag, úgy láttam, mintha egy férfinadrág darabja kandi­kálna ki. Azonnal a karvai határ­rendőrség állomáshelyére siet­tem, s jelentettem az esetet. Ők riasztották a bűnügyi rendőrsé­get, s természetesen orvosról is gondoskodtak. Nem kellett nagy szakértelem annak megállapításához, hogy brutális gyilkosság történt. A zsákba rejtett tetem nyakán nadrágszíj volt összehúzva, s fe­jén egy jókora seb tátongott. A nyomozók elsőrendű fela­data ilyenkor az áldozat kilété­nek megállapítása. Annak zsebé­ben nem találtak semmiféle iga­zolványt vagy olyan tárgyat, amelyből használható informáci­ót meríthettek volna. Ezért a központi számítógéptől kértek feleletet, vajon az utóbbi napok­ban érkezett-e a Dunaszerdahe­lyi vagy a Komáromi járásban olyan jellegű bejelentés, hogy valakinek nyoma veszett. A mo­nitoron megjelent adatok után hamarosan nyilvánvalóvá vált; az áldozat valószínűleg a né­hány napja eltűnt 79 esztendős ógyallai Durenka bácsi. A felté­telezés hamarosan beigazoló­dott. - Édesapám egyedül, egy ro­zoga családi házban élt - meséli a szomorú történet előzményeit az áldozat lánya, Márta asszony. Idős kora ellenére jó erőnlétben volt, általában biciklin közleke­dett. Én rendszeresen látogat­tam, vasárnaponként mindig vit­tem neki meleg ételt. Utoljára június 27-én voltam nála, lá­nyom pedig két nappal később, kedden, 29-én. Aztán a szom­szédok szóltak, gyanús nekik, hogy nem látják aput se kijönni, se bemenni a házba. Ő nem volt kimaradós típus, este tízre min­dig otthon volt. Amikor láttam, hogy csukva van az ajtaja, és ő nem reagál a kopogásra, fér­jem jelentette eltűnését a városi rendőrségen. Egyik emberük el­jött velünk és kinyitotta az ajtót. A lakásból semmi sem hiány­zott. Minden a helyén volt. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, de valószínűnek tartottuk, hogy apuval valami történt. Ő ugyanis elég gyakran adott kölcsön na­gyobb összegeket. Persze, ka­matra. Hiába figyelmeztettük, ez rosszul végződhet, nem hall­gatott ránk. Sejtésünk, sajnos, beigazolódott. Az azonosításnál a komáromi rendőrség videofel­vételein — noha apám jó három napig a vízben volt - egyértel­műen felismertem. Arcáról ru­hájáról, tetoválásáról. Szörnyű látvány volt, életem végéig nem felejtem el. - Sok pénze volt édesap­jának? - Elég sok. Hogy pontosan mennyi, azt nem tudom, mert ő állandóan gyarapította tőkéjét. Főleg a már említett kamatok­kal. Ráadásul nagyon szerényen, szinte kenyéren és vízen élt. Es­ténként még a villanyt se igen gyújtotta fel, a sötétben üldö­gélt, hogy kisebb legyen a szám­lája. Annyi szent, nagyon szeret­te a pénzt. Olykor nézte a tévét, de a legnagyobb hobbija a nap­lóvezetés volt. Jómagam is beleolvashattam az egyik ilyen füzetecske sűrűn teleírt lapjaiba. Láttam, hogy az öregúr precízen feljegyezte a nap eseményeit. Az időjárástól kezdve a kiadások-bevételek ro­vatig, valamint azt is, hol volt, mit csinált, kivel találkozott. A legutóbb írt noteszében - mely természetesen a rendőr­ségre került - a kölcsönkérők listáján egy helyi vállalkozó Sz. G. is szerepelt - nem is kis összeggel. A temetkezési válla­lat vezetője februárban 200 ezer koronát kért tőle. A rendőrség valószínűnek tartotta, hogy a gyilkos(ok) neve a füzetecskében szerepel. Per­sze, nem ez volt az egyetlen nyom, amin elindulhattak. Tud­ták, hogy az olyan zsákokat, melyekben a meggyilkolt férfit a hullámsírba dobták, kórházak­ban, temetkezési vállalatoknál halottszállításra használják. Az Sz. G.-nél tartott házkutatás so­rán pontosan olyan típusú „hul­lazsákokat" találtak, mint ami­lyenbe az idős férfit gyömöszöl­ték. A gyanúsított ismerősénél K. E.-nél végzett házkutatás is eredményesnek bizonyult. Noha az illető munkanélküli, az udva­rán egy újonnan vásárolt autó állt. A szomszédok tanúvallomá­saiból kiderült, hogy szerdán, azaz június 30-án az öregúr a két említett férfi társaságában Sz. G. Volkswagenjén távozott. ORDÓDY KATALIN - Hazakísérem a hölgyeket - mondta Csuthy. - Ki merre lakik? Mindketten a Koszorúban lakunk, szerencsére nincs is túl messze, mert valahogy akadoznak a lábaim - nevetett Méhesné. - De ez igazán kellemes este volt, Pali, főleg magának köszönhetően. - Kedvesebb társaságra nem is talál­hattam volna, Toncsika - viszonozta Csuthy. - Tulajdonképpen egy a Balaton fölött röpülő szalmakalapnak köszönhe­tem magukat. - Ugyan, Pali - vágta rá Dóra -, csak nem akarja azt mondani, hogy ha meg akar ismerkedni valakivel, szalmakalap­ra van szüksége! - Igaza van, Dóra. Ha valakivel na­gyon meg akarok ismerkedni, akkor te­szek róla. A beszélgetést, amely sokat ígérően indult, nem folytatták. Ott álltak a Ko­szorú kapuja előtt. Csuthy becsöngetett. Álmos arcú, kócos nőszemély nyitott ajtót. - Jó éjszakát, viszontlátásra, kezüket csókolom - búcsúztak röviden, aztán a két nő ott állt az éjszakai tompa világítású hallban. - Holnap majd kielemezzük az egé­szet - mondta Méhesné. - Dórácska, ez a Pali csíp téged. - Ez amolyan nyári csípés - bagatelli­zálta a megjegyzést Dóra -, akár a szú­nyogé. Kicsit viszket, aztán elmúlik. Dóra magára zárta szobájának ajtaját, ledobálta a ruháit, s ment zuhanyozni. Fejében az este jelenetei kavarogtak. Jó, tetszik Palinak. Neki is rokonszenves a fiú. Egyedül van, valószínűleg kalandot keres. Éppen én akadtam az útjába. S ez nem is baj. De azért résen kell lennem, nem lenne jó szerelembe bonyolódni. A szerelem fáj. Ki tudja, kiféle, miféle, honnan jött... De mi a fenét töröm ezen a fejemet? Az is lehet, hogy nem találko­zunk többé. No nem, ezt nem gondoltad komolyan, mondta magának, hiszen, ha itt lakik a környéken, akárhol összefut­hatunk. Magára kapta a hálóinget és kilépett az erkélyre, hogy a rácsra terítse szárad­ni a fürdőlepedőt. Egy pillantást vetett a szomszéd erkélyre, ahová nem vető­dött fény. Borka vagy még nincs otthon, vagy már alszik. Akkor szép álmokat neki. Előre élvezte, hogy veti magát az ágyba, mikor kívülről zajt hallott, s ko­pogtattak az ajtaján. Ez micsoda? Talán nem is neki szól, hanem a szomszédnak, futott át a fején. De nem. Most már világos, hogy nála kopognak. Dobogó szívvel osont az ajtóhoz. Kop-kop-kop, ismétlődött türelmetlenül, de tompán, mintha az illető nem szeretné, hogy más is meghallja. - Ki az? - kérdezte fojtott hangon. - Én vagyok. Kérlek, engedj be. Most rémült meg csak igazán. Azt hitte, Toncsika akar valamit, talán fejfá­jás elleni tablettát vagy olvasnivalót, vagy ki tudja, mit, de ez nem az ő hang­ja. Ez férfihang. - Ki az az én? Senkit nem engedek be, éjszaka van. - Azt én is tudom, de nagyon kérlek, nyisd már ki, én vagyok, Edus... - Edus? Az ég szerelmére, mit akarsz? - Majd megmondom, csak nyisd már ki. - Valami bajod történt? - Igen, igen, kérlek engedj be! Mit lehetett tenni. Dóra kinyitotta az ajtót. Edus esett be rajta. A szobában nem égett a villany, csak a kerti lámpa adott valami földöntúli kékes fényt. Dó­ra azonban így is azonnal érzékelte, hogy Edus siralmas állapotban van. A villanyt felkapcsolva rémülten látta, hogy a fiú arca csupa vér, vértől masza­tos a trikója, a keze is. A mosdóhoz vonszolta, vattával megmosta a sebeit, majd kölnivízzel fertőtlenítette, míg vég­re látni lehetett a sérüléseket. A bal füle fölött volt egy csúnya zúzott seb, amihez a haj miatt nehéz volt hozzáférni, de az már nem vérzett. A bal vállán és a jobb kezén vágások voltak, amilyet az éles kés ejt. A vállán a trikója is át volt vágva. Dóra lerángatta róla és a szemétkosárba dobta. Edus a kezelés alatt sziszegett, de láthatólag megnyugodott. A farmere is véres lett. Dóra fölszólítására azt is leve­tette, s mialatt Dóra igyekezett kidör­zsölni a vérfoltokat, leült a fotelbe. - Ki vele, mi történt - mordult rá Dóra. - Diszkó után két haverrel elsétáltunk a kikötőbe, hogy megnézzük Deák vitor­lását, amit a rongálás után tegnap hoza­tott rendbe. Ha már úgyis járunk egyet, megnézhetnénk, nem próbálkoznak-e megint. - Rajtakaptatok valakit? - Azt nem, de az egyik őr megkérdez­te, mit keresünk ott? Talán valamelyik vitorlás a miénk? Mondtam, hogy egy barátomnak itt van a hajója, amit meg­rongáltak, és szúrópróbát tartunk, nem készül-e megint valami suttyomban. Tán éppen ti sántikáltok abban, mondta az őr durván, és el akart kergetni minket. A két haverom elég sok önbizalmat szívott be ahhoz, hogy kikérjék maguk­nak a gyanúsítást és a fizikai erőszakot. Ugyanis egyiküket, aki a közelében volt, vállon ragadta és elpenderítette. Hát így kezdődött. Až őr füttyjelére egy kollégá­ja is ott-termett. Én nem hordok magam­mal se bicskát, se boxert. Rendes hoppá­ré volt, de végül is sikerült elfutnunk. - Elég kriminális állapotban. De miért jöttél hozzám? - Próbáltam bejutni a mi szobánkba, gondoltam csöndben eltüntetem a csata nyomait a fürdőszobában, lefekszem, az­tán anyának reggel mindent megmagya­rázok. Csakhogy anya a kulcsot belülről a zárban hagyta. Föl kellett volna kelte­nem, s ha így meglát... ezt nem mertem kockáztatni. - Értem, de most hogyan tovább? Mégiscsak föl kell kelteni. Itt nem al­hatsz. (Folytatjuk) A nyomozók a rekonstrukció során csaknem percre feltérké­pezték a gyanúsítottak elmúlt napokban végzett mozgását, te­vékenységét. Hol, kivel, mikor, merre jártak. A bizonyítékok sú­lya alatt a két férfi bevallotta tettét, s a részleteket is elme­sélték. Sz. G.-t, aki két héttel koráb­ban családjával Spanyolország­ban nyaralt nem nagyon aggasz­totta a 200 ezer koronás kölcsön illetve a vele járó kamat visszafi­zetése. Ellenkezőleg. Tudta, hogy az idős férfinak még van elég pénze, azt is meg akarta szerezni. De oly módon, hogy a visszaadással már ne legyen gondja. Gálád tervébe ismerő­sét, K. E.-t is beavatta, akivel megegyezett, megölik az öreget, és megfelezik az újonnan köl­csönkért 150 ezer koronát. Szerdán délutánra találkát be­széltek meg áldozatukkal, akik az üzletben kapható, úgyneve­zett villamos paralizátorral akar­tak ártalmatlanná tenni. Ez az önvédelmi fegyver azonban csü­törtököt mondott, így más mód­szerhez kellett folyamodniuk. Az autóban hátul ülő K. E. fojto­gatni kezdte, az idős férfit, ő azonban korát meghazudtoló ellenállást tanúsított. Védeke­zett és segítségért kiabált, így a volán mögött ülő Sz. G. is segített cinkosának. De alighogy lefékezett, áldozatuk kiugrott az autóból és menekülni próbált. Nem volt sok esélye a jóval fiatalabb ellenfeleivel szemben. Azok utolérték, fejbeverték és biztos, ami biztos alapon nad­rágszíját is a nyakára hurkolták. Az élettelen testet a martosi te­mető közelében elrejtették, majd az éj leple alatt visszajöt­tek és zsákba tették. Azt, mielőtt a vízbe dobták volna, még kö­vekkel is megterhelték. Amikor a tetem eltűnt a folyóban, bizto­sak voltak benne, hogy a Duna mindörökre magába zárta ször­nyű titkukat. Durenka bácsi már a föld mé­lyén nyugszik. Az a vállalat gon­doskodott a temetéséről, mely­nek tulajdonosa a másvilágra küldte. - Én képtelen voltam az iro­dájukba menni és személyesen intézkedni, hiszen a temetkezési vállalatot most a feleség vezeti. Erre az egyik ismerősömet kér­tem meg, — mondja a feketébe öltözött Márta asszony, A helyszínen járva betértem a temetkezési vállalat irodájába is. A gyanúsított feleségével akartam beszélni, de csak egy fiatal hölgyet találtam az íróasz­talnál. Ö nem akart nyilatkozni, csak annyit mondott, nem hiszi, hogy Sz. G. a tettes. - De hiszen a rendőrségen úgy informáltak, hogy beismerő vallomást tett - érveltem. - Akkor sem, az igazság majd kiderül a bíróságon. - Igen, és ezt nemcsak a hoz­zátartozók remélik, de az egész környék igazságszerető népe, akiket joggal háborított fel a kü­lönös kegyetlenséggel elkövetett bűntény. ORDÓDY VILMOS '.•mmnt- » » * A sűrűn teleírt notesz A szerző felvétele

Next

/
Thumbnails
Contents