Új Szó, 1993. július (46. évfolyam, 151-176. szám)

1993-07-15 / 162. szám, csütörtök

5 MOZAIK wm^mmmm ÚJ szól 1993. JÚLIUS 15. KIKÖLTÖZNEK-E A POZSONYPÜSPÖKI MUNKÁSSZÁLLÓ LAKÓI? JOGILAG TISZTA ÜGY A pozsonypüspöki Csillag utca 38 szám alatti munkásszálló la­kói 1993. június 16-án értesítést kaptak a munkásszállót üzemel­tető Inco részvénytársaságtól, hogy június 30-áig ki kell költöz­niük az épületből. Az ok: az épületet rekonstruálni fogják. A bérlők először azt hitték, vala­mi félreértésről lesz szó, ám csakhamar bebizonyosodott, hogy a tulajdonos nagyon is ko­molyan gondolja a felszóllítást és a határidőt is. Ezek után a 35 fiatal, kisgyermekes család ért­hetően pánikba esett. Hogyisne. Hiszen mindannyian szükségből laknak ezen a munkásszállón, s nem is kevés lakbérért. A szimplagarzonért (ami egy pi­ci szobából, egy főzőfülkéből és fürdőszobából áll) 2091 koro­nát, a duplagarzonért (ami két szobát jelent) 2878 koronát fi­zetnek. A legtöbb családban a lakbérre megy el a havi jöve­delem nagy része, de örülnek, hogy legalább van fedél a fejük fölött. A kiköltözésre szóló felhívás egyszerűen sokkolta őket, is­merve ugyanis a Pozsonyban uralkodó lakásviszonyokat, ele­ve reménytelennek látták, hogy a rendelkezésükre álló két hét alatt egy másik szállást talál­janak. - Félévig vártunk arra, hogy ide költözhessünk - mondja a két és féléves kisfiával gyer­mekgondozási szabadságon lévő Alžbeta Baluchová. - Decem­berben költöztünk ide, igaz, a bérleti szerződést csak június 30-ig írtuk alá, de azt azzal ma­gyaráztak, hogy mindig így szokták, majd a félév elteltével meghosszabbítják. A tervezett rekonstrukcióról egy szót sem szóltak. Most aztán igazán nem tudom, hová menjünk. - Ez már az ötödik hely, ahol lakunk - kapcsolódik be a be­szélgetésbe Renáta Závadská, a másfél éves Ludko édesanyja. - Örültünk, hogy megkaptuk ezt a duplagarzont, mert azok után, ahogy eddig laktunk, ez luxus­nak számított. A gyereknek is van helye játszani, együtt lehe­tünk mindannyian, a szomszé­dokkal is jól kijövünk. Még a kö­zel 3000 koronás lakbért sem bántuk, pedig a férjem fizetése csaknem rámegy. El sem tudom képzelni, hová költözhetnénk. Pozsonyban albérletet találni egy kisgyermekes családnak szinte lehetetlen. Érdeklődtünk, egy duplagarzonért 4000 koro­nát kérnek, de egy évre előre ki kellene fizetni. Egy másik he­lyen 350 márkáért lett volna kiadó lakás. Ezeket az árakat mi nem tudjuk megfizetni. - Azzal hitegetnek, hogy csak három hónapról lenne szó, amíg a javítást elvégzik, aztán vissza­költözhetünk. De én ebben nem hiszek - ingatja fejét hitetlen­kedve Iveta Vojtková, aki körül az egy szobás lakásban két apró gyerek is téblábol. Pesszimizmu­sának az oka, hogy nem megerő­sített hírek szerint a rész­vénytársaság az átalakítás után el akarja adni az épületet. A lakók felkeresték a rész­vénytársaság illetékesét, dr. Ivan Kapinajt, abban a reményben, hogy talán sikerül megegyez­niük, s mégsem kell kiköltözniük az épületből. Nem akarnak hinni a fülüknek, amikor az illető úr azzal utasította el kérésüket, hogy amennyiben a megszabott határidőig nem költöznek ki az épületből, rendőrökkel fogja őket kirakatni. - A lakóknak azért kell kiköl­tözniük, mert az épületet fel kell újítani — ismerteti a részvénytár­saság álláspontját Kapinaj úr. - Katasztrofális állapotban van. A munkabiztonsági hivatal fél­millió korona büntetést helye­zett kilátásba, amennyiben októ­ber végéig nem távolítják el a hiányosságokat. Az pedig azt hiszem teljesen világos, hogy a munkások úgy nem dolgozhat­nak az épületen, ha a lakók benne maradnak. Higgye el, az ő érdekükben is szeretnénk az épületet rendbe tenni, kifesteni, felújítani. Ráadásul a kazán is rossz bármikor felrobbanhat. S akkor ki lesz a felelős? - De ha így áll a helyzet, miért nem értesítették őket idő­ben, miért csak két hetet adtak a kiköltözésre? - kérdeztük. - Tudták jól, hogy a szerződé­sük június 30-cal lejár. Miért kellett volna külön értesítenünk őket? - kérdez vissza Kapinaj úr. - Részünkről jogilag minden teljesen rendben van, még átme­neti szállást sem vagyunk köte­lesek biztosítani számukra, hi­szen nem itt van az állandó lak­helyük ... Kapinaj úr nem érti, miért csapnak ekkora hűhót a kiköltö­zés miatt. Hiszen csak három hónapról van szó, azt meg iga­zán kibírhatják. Költözzenek ad­dig a szüleikhez, vagy a roko­naikhoz, tanácsolja. Kérdésünk­re, hogy mi a garancia arra, hogy ősszel a lakók visszaköltözhet­nek a Csillag utcai épületbe, cso­dálkozva feleli: - Milyen garanciát kellene ad­nunk? Beadják a kérvényüket, elbíráljuk az igénylés jogosságát és megkötjük az új bérleti szer­ződéseket. Kapinaj úr tagadja, hogy az épületet el akarnák adni, bár azt elismeri, kaptak ilyen ajánlatot. A lakók azonban nem igen biza­kodóak. Ezért is fordultak segít­ségért a köztársasági elnökhöz. Az elnöki iroda képviseletében Šúcha úr vette kézbe az ügyet. Végül sikerült elérnie, hogy a felmondási határidőt egy hó­nappal meghosszabbították. A Csillag utcai épület lakói, a 35 kisgyerekes család július végéig haladékot kapott. Hogy talál­nak-e a rendelkezésükre álló egy hónap alatt maguknak szállást, az az ő gondjuk. Mint ahogy az is az lesz, ha a nyár és a javítá­si munkák végeztével mégsem költözhetnek vissza a kiürített lakásokba. Abban teljesen igaza van Kapinaj úrnak, hogy jogilag részükről minden rendben van. De emberileg? S. FORGON SZILVIA MINDENNAPI BRUTALITÁSAINK Egy tízéves fiú késő este, borvá­sárlás ürügyén, bekopogott egy idős asszonyhoz, aztán fizetés helyett leszúrta. Egy süketnéma férfi meggyil­kolta ismerősét, majd levágta a halott nemi szervét. Az ok: dühös volt rá, mert áldozata egyszer állítólag megverette a barátaival. Hihetetlen brutalitásról tett tanúbizonyságot egy további fia­talember is, aki barátját - koráb­ban együtt poharazgattak - sza­bályosan felnégyelte. A tragédiákat valamennyi esetben borgő­zös vita előzte meg. Korábban a kisebb né­zeteltéréseket egy-két pofon­nal intézték el. Ma már sokan a legapróbb sérelemért is késsel vesznek elégtételt. A brutalitást nagyban befo­lyásolják a televízióban bemuta­tott, erőszakot propagáló filmek is. így aztán nem csodálkozha­tunk azon, ha a rendőri jelenté­sekben szinte naponta találko­zunk a fent említettekhez hason­ló véres történetekkel. A brutalitás a családokon be­lül is dívik. Egy poprádi férfi fejszével agyonverte feleségét, majd az ágyban alvó kisfiára támadt. Az idősebb gyermek az erkélyen igyekezett menedéket találni. Hiába kiáltozott segítsé­gért, senki sem avatkozott köz­be, így a felbőszült apa őt is halálra sújtotta. Garamszentkereszten egy há­zaspár feldarabolta hat- és hété­ves gyermekét. A „szülők" a pszichiátriára kerültek. Vágújhelyen egy stoppos fér­fi, miután sikertelenül próbálta megállítani az arra haladó gép­kocsit, dühében az autó után lőtt és halálosan megsebesítette a ve­zetőjét. A gyilkos és áldozata nem ismerte egymást, korábban sohasem találkoztak. Vajon lehet-e az agresszivi­tást előre jelezni? A szakiroda­lom nem említ ilyen eseteket. Valószínűleg legtöbbször a vak véletlen hozza ezeket a fejlemé­nyeket. Erről tanúskodik egy ta­nítónő megrázó élménye is. - A gyerekekkel kirándulni voltam. Hirtelen durva nevetés hangzott fel. Az erdei úton fel­tűnt egy macska. A fiúk elkapták és szabályszerűen focizni kezd­tek vele. A szegény pára nem sokáig bírta a rúgásokat, hama­rosan kimúlt. Ekkor a gyerekek, mintha mi sem történt volna, folytatták a sétát. Az egész jele­net olyan gyorsan és váratlanul játszódott le, hogy képtelen vol­tam közbeavatkozni. Csodálkozhatunk-e ezek után, ha olyasmit hallunk, hogy egy 15 éves tanonc súlyzókkal agyonverte ismerősét, majd egy árokba dobta. Az agresszivitást és brutali­tást, mint már említettem, leg­többször az alkohol okozza, ám vannak esetek, hogy a mások tulajdona utáni vágy váltja ki. Más esetben a leleplezéstől való félelem vezeti a gyilkosok kezét. Sok megerőszakolt lánynak azért kellett meghalnia, mert a tettes félt, hogy ha életben hagyja őket, rács mögé kerülhet. A kábítószerek hatása alatt elkövetett kegyetlenségek is egyre gyakoribbak. Jogos tehát a kérdés, hol, mi­ben keressük mindennapi bruta­litásaink igazi okát? Csak az erő­szakot propagáló filmek a luda­sak? Netán veleszületett adott­ságokról kell beszélnünk? A pszichoanalitikusok szerint az agresszivitást az ösztönök vált­ják ki, hasonlóan, mint az éhség­és szomjúságérzetet, álmosságot vagy a nemi vágyat. Az agresszivitás olykor sza­dizmussá fokozódhat. A gyorsan terjedő kegyetlenségeknek új törvények bevezetésével kelle­ne gátat vetni. Az elmondottak után nem csodálkozhatunk azon, hogy egyre többen han­goztatják a régi elvet: szemet szemért, fogat fogért. Tegyük még hozzá: életet életért. MILAN PIOVARCI ORDÓDY KATALIN - Még nem ittuk volna meg a pertut? Akkor éppen ideje. Egy üveg pezsgőt és négy poharat - csettintett ujjával a fel­szolgálónak. Méhesné el volt ragadtatva, de azért magában azt gondolta, hogy csettintgetni kocsmába illő dolog, nem ildomos. - Hölgyeim - emelte poharát az asz­taltársak felé Deák -, ha már a sors kegyéből egy asztalhoz kerültünk, tart­sunk össze, legyünk barátok. Engedje meg, asszonyom, hogy a keresztnevén szólíthassam. Toncsika, Dóri, neked pe­dig, Edus, szervusz! Nevettek, a poharak csengtek, megpe­csételve az újonnan kialakult bizalmas kapcsolatot. - Engem pedig nem Gábornak, vagy pláne Gabinak hívnak ismerőseim köré­ben, hanem Borkának. - Borka! - sikkantott Méhesné. - Mi­lyen érdekes! - Igen, Gáborkának kezdtek becézni, de iskolás korómban a srácoknak hosszú volt ez a név, lerövidítették Borkára, s ez máig is rajtam maradt. - Én pedig egyszerűen mindenkinek Dóra vagyok, nem Dóri, ha már a nevek­nél tartunk. Deák ránézett, tudomásul véve a helyreigazítást. - A legfontosabbakat már tudjuk egymásról — tréfálkozott -, később majd megtudjuk a kevésbé fontosokat is. De erre igyunk! Újra összecsengtek a pezsgőspoharak, emelve a hangulat közvetlenségét. - Legszívesebben meghívnám a mi kis négyesünket valami zenés helyre, egy jó borozóba, de a mai estém sajnos foglalt. Utánanézek a hajómnak is, nem ólálko­dik-e a közelében rossz szándékkal vala­ki. - Fölállt, búcsút intett, és ruganyos léptekkel kiment az étteremből. Hirtelen csönd lett, s mindhárman úgy érezték, mintha jókedvük léggömbjéből kienged­ték volna a levegőt. - Akkor, ahogy mondtam, én megyek a diszkóba - emelkedett fel a székéről Edus, és a terasz asztalai között kanya­rogva eltűnt az éjszakában. Méhesné Dórára nézett. Na most mi lesz velünk, mit csinálunk a megkezdett estével, mondta a tekintete. Aztán meg­csillant a szeme. - Remélem, Borka nem olyan ember, akinek nem lehet a szavára adni, hanem igazi gentleman, s akkor nemcsak egy, de több kellemes estére is kilátásunk van. Itt igazán nem lehet este nyolc­kilenckor ágyba bújni. Pláne egyedül. No ezt csak viccnek szántam. Van vala­mi jó ötlete, Dóra? - Nem, mert én nem ismerem, miféle esti időtöltésekre nyílik itt alkalom. Ma­ga, Toncsika, többször járt itt, jobban kiismeri magát. - De én mindig az urammal voltam - mondta duzzogva, ajkát biggyesztve Méhesné -, ő gondoskodott arról, hogy ne unatkozzunk. - Hát, járhatnánk egyet a part menti sétányokon vagy a víz mellett... — pró­bálkozott Dóra. - Igen, jobb dolgunk aligha akad - ad­ta meg magát a realitásnak Méhesné. Másnap és harmadnap sem került sor Deák beígért meghívására, de már ösz­szetegeződtek, s a reggelik, vacsorák vidám hangulatban teltek el, annak elle­nére, hogy Borka egyáltalán nem jelent meg az asztalnál. Edus is hamar eltűnt, titokzatos arccal csak annyit mondott: komoly dolga akadt. - Ha komoly, az csak nőügy lehet - szellemeskedett az anyja. - Annyi gömbölyű popójú csitri szaladgál min­denfelé, nem csoda, ha Edus bezsong tőlük, de hát érettségizett fiatalember, mégpedig nagyon szép eredménnyel érettségizett, legyen az élet kellemesebb területén is sikere. Nem igaz? Mi meg, hogy már magunkra is gondoljunk, meg­nézhetnénk, bejutunk-e arra a kis helyi strandszépe-választásra, amit a Sellő Szállóban rendeznek. - Igen - helyeselt Dóra -, kell az estéinkkel valamit kezdeni. Otthon eszembe se jut ilyesmi, vacsora után egy kis tévézés, esetleg egy kis olvasás, mi­előtt elaludnék. De itt még nincs befejez­ve a nap a vacsora után. Itt hiányzik még az a pont, amit a nap i betűjére felrakhat­nánk. A Sellő már nagyjából megtelt, de a tömeg még mozgásban volt, úgy lát­szott, sikerül elcsípniük egy jobb helyet. Méhesné nagy lendülettel megindult a harmadik sor felé, ahol felfedezett néhány üres széket. Közben valaki meg­előzte, de három hely ínég mindig ma­radt. Dóra a nyomában ment, de nem tudta olyan ügyesen átfúrni magát a tö­megen. Látta, hogy Toncsi célba ért, ledobta magát az egyik székre, a másikra pedig a táskáját helyezve, hogy ez is foglalt. Idegesen pilantott hátra, hogy jön-e már Dóra, de az álldogáló, jövő­menő közönség eltakarta szeme elől. - Inkább hittem volna, hogy a ver­senyzők közt látom viszont, mint a néző­téren. Kezét csókolom! Dóra meglepődött: - 0, maga?... - Jó estét. - Hát jól indul az este, nem panasz­kodhatom, mivelhogy rátaláltam ma­gára. - Nagyon hízelgő - mondta Dóra észrevehető hűvösséggel. Inkább a tar­tózkodó modorú férfiakat kedvelte. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents