Új Szó, 1993. június (46. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-10 / 133. szám, csütörtök

KULTURA •tu szo. A JÁTÉK A LÉNYEG GYERMEKSZÍNJÁTSZÓK A XVIII. DUNA MENTI TAVASZON A ragyogó napsütés szinte már a nyári kánikulát előlegezte a május 18-át követő négy napon Dunaszerdahelyen, a Városi Művelődési Központ előtt a színes hirdetőtáblák alatt zsibongó sok vidám gyerek azonban csalhatatlan jele volt annak, hogy itt tavasz van. Igen, a XVIII. Duna Menti Tavasz. Ez a Tavasz elsősorban a gyerekeké, a polgármester négy napra nekik adja a város jelképes kulcsát, ők meg birtokba veszik a várost, ott hancúroznak a szökőkút körül, mosolygós szemmel nézik a művelődési központ előcsarnokában az előző tizenhét találkozó emlékezetes pillanatait idéző képeket, kacagnak, tapsolnak a nézőtéren, játszanak a színpadon. És tulajdonképpen ezért történik minden, ezért van a Duna Menti Tavasz, ezért találkoznak évente a szlovákiai magyar gyermekszínjátszók és bábosok, hogy megismerjék egymás játékát, hogy együtt játsszanak a színpadon. A játék a legfontosabb, a játék a lényeg. Dunaszerdahelyre idén tizenegy szlovákiai magyar gyermekszínjátszó csoport hozta el produkcióját, és láthatta a közönség a vendégként meghívott budapesti gyerekek előadását is. (Kár, hogy a műsorban meghirdetett szlovák vendégcsoport nem jött el.) A tizenegy előadás stílusok, felfogások és megoldások széles skáláját vonultatta fel. Láthattunk hagyományos mesejátékot, verses játékot, szerkesztett műsort, zenés irodalmi összeállítást. Jóleső megállapítás, hogy a megvalósítás színvonala általában kiegyenlített volt. Mesét játszottak a dunaszerdahelyi színpadon a párkányi Tanakodók (rendező: Izsák Ferenc), a nyárasdi Huncutkák (rendező: Dosztál Gabriella), a bélyi Csicsergő (rendező: Popália Irén), a dunaszerdahelyi Mókázók (rendező: Ibolya Ildikó), az udvardi Nyitnikék (rendezők: Glucharovné Pathó Rozália és Kocsis Júlia) és a füleki Zsibongó (rendezők: Kerekes Éva és Szvorák Zsuzsanna). Közülük két csoport kapott nívódíjat. Az egyik nívódíjas a „hazai pályán játszó" Mókázók színjátszó csoport, amely a makacs menyecskéről és a gyáva ördögről szóló ismert mesét állította színpadra sok-sok ötlettel. (A gyerekzsűri díját is ez a produkció kapta.) A csoport maga készítette a színpadi változatot, a történet fordulatait megőrizve élvezetes játékot produkált, amely a második felében néha talán kicsit tempótlan volt - némi tömörítés hasznára vált volna -, a csoport játszókedve azonban átlendítette ezeken a pontokon is a produkciót. Rendezőjük, Ibolya Ildikó ügyes kézzel és rendkívül jó érzékkel fogta össze a gyerekek játékötleteit. Nívódíjat kapott a Füleki Alapiskola Zsibongó színjátszó csoportja, amely Pinocchio, az embergyerekké változó fabáb történetét játszotta el a színpadon. Az „eljátszotta" megfogalmazás nem csupán frázis, hiszen - akárcsak a dunaszerdahelyiek esetében - a füleki gyerekek előadásából is a játék önfeledt öröme sugárzott a színpadról. A mesét a fülekiek is maguk dramatizálták, vagy ahogy ötletes színlapjukon megfogalmazzák: színpadra képzelték. Igaz, hogy a fesztiválon látott előadás-változatban (a rendezők - Kerekes Éva és Szvorák Zsuzsanna - nyilatkozata szerint a produkciót állandóan alakítják, módosítják az előadások tapasztalatai alapján) a rövidítés áldozatául esett a cselekmény néhány fontos mozzanata, így a befejezés elnagyolttá vált. A játék lendülete azonban nem tört meg. Ott van ugyanis a füleki csoportban Kerekes Évi (Pinochchio megformálója), akire a sok nagyon tehetséges gyerek között is érvényes ez nemcsak a csoport, hanem az egész fesztivál viszonylatában - külön oda kellett figyelni. (A zsűri különdíjjal jutalmazta játékát.) Ismét bebizonyosodott, ha egy ilyen tehetségű gyerek van a csoportban, érdemes ráépíteni az előadást. Több csoport nem a hagyományos értelemben vett mesét játszott a fesztiválon. Az ipolysági Csillagszóró zenés irodalmi összeállítást (rendezők: Bodonyi András, Bélik Erzsébet, Köteles Judit), a bodrogszerdahelyi csoport verses játékot (rendező: Vanczák István), a nagykövesdi Kuezd tréfás jelenetek, etűdök sorát (rendező: Gabóda Etelka), a szádalmási Nebulók gyermekversekből és dalokból szerkesztett műsort (rendező: Némethné Pogány Zsuzsa), az alistáli Új Csipcsirip verses játékot (rendezők: Szikhardt Zsuzsa és Vendégh Emília) mutattak be Dunaszerdahelyen. Ezek közül kettőt nívódíjjal, egyet pedig különdíjjal jutalmazott a zsűri. A mi házunk - ez az ipolyságiak nívódíjas produkciójának a címe. Szlovákiai magyar költők verseiből Bodonyi András szerkesztette a műsort (néhány verset meg is zenésített), amelyet a gyerekek egyszerű színpadi eszközökkel adtak elő, játszottak el. A „játszottak el" kifejezés itt az előadás játékosságát jelzi, mert a gyerekeknek sikerült - s ez bizonyára a rendezők érdeme - elkerülni azt, hogy eljátsszák, illusztrálják a verseket, az ipolysági gyerekek előadását látva, szép versmondásukat és egészen kiváló éneklésüket hallva megállapíthattuk, hogy van, hogy lesz folytatója a Vass Ottó teremtette „ipolysági hagyományoknak". A fesztivál meglepetése volt a nagykövesdi Kuezd műsora (Kuezd Kövesd régi neve): Az üres színpadra bemasírozik hét alsó tagozatos legényke, kezükben fekete kalap, abban hozzák kellékeiket. Leteszik, kivonulnak, aztán újra bejönnek, és kezdődik a rövid tréfákból, etűdszerű ötletekből összeálló játék. Igaz, talán az ötletek nem mindig eredetiek, de játékos kedvük pillanatok alatt kapcsolatot teremt a színpad és a nézőtér között. Úgy fakasztanak nevetést, hogy nagyon komolyan veszik a játékot. A komolyan vett játék az erőssége az alistáli Új Csipcsiripnek is, ezzel érdemelte ki a zsűri különdíját. Utazás a varázsgömbbel címmel angol gyermekverseket elevenítettek meg a színpadon. A rendezők pontosan megkomponált játékba illesztették be ötletes színpadi megoldások egész sorát. A tehetséges gyerekek úgy játszottak a színpadon, hogy fegyelmezettségük már önfeledt rögtönzésnek tűnt. A XVIII. Duna Menti Tavasz előadásai - nemcsak a díjakkal kiemeltek, hanem szinte kivétel nélkül valamennyi - ismét bebizonyították, hogy akkor születhet a közönség számára élvezetes produkció, ha a játék öröme sugárzik a színpadról, ha a rendezők, a pedagógusok a gyerekek játékát szervezik értő gondossággal, nyílt szívvel színpadi előadássá. Újra felvetődött a megfelelő darabválasztás, szöveggondozás, dramaturgiai munka fontosságának kérdése. Egyes produkciók kapcsán nyilvánvalóvá vált, hogy az igénytelen „profi" színdarab, a csoport lehetőségeinek és képességeinek meg nem felelő darabválasztás, a következetlen és pontatlan dramaturgia a különben teheséges, ötletgazdag előadások hatását is csökkenti. Érdemes erre a kérdésre jobban odafigyelni, érdemes bátrabban beavatkozni a szövegbe. Ez azonban már nem csupán a csoportok rendezőinek ügye, hiszen az elemző-értékelő beszélgetések során egyértelműen megfogalmazódott: ezen a téren igényeinektöbb és kapnak kevesebb segítséget a rendezők, a csoportok. Ujabb feladat tehát, amely megoldásravár. Hiszen tulajdonképpen akkor jó egy ilyen seregszemle, ha az ünnepi eredmények mellett felvet hétköznapi gondokat is. Persze csak abban az esetben, ha akadnak lelkes emberek, akik vállalják a hétköznapokat is. PÁSZTÓ ANDRÁS 1993. JÚNIUS 10. NAP-BIBLIOTÉKA MÉSZÁROS ANDRÁS: ARISZTOTELÉSZ ESETE PHYLLISSZEL „Egy középkori legenda szerint Arisztotelész megkísérelte, hogy Nagy Sándor kegyelt ágyasát, Phylllszt eltávolítsa a trónörökös mellől. Ezt tudván, a nő bosszúból olyan szenvedélyt ébresztett maga Iránta már nem tacskó korú filozófusban, hogy az szerelme jeléül megengedte neki, hogy a hátán lovagoljon. Az allegória a nőknek a férfiak feletti hatalmát volt hivatott példázni"- olvashatjuk Mészáros András új kötetének előszavában, amely a Nap Kiadó gondozásában jelent meg a közelmúltban. Vajon mennyire függ össze a filozófia a szerelemmel? Egyáltalán, kizárja-e a kettő egymást, elviseli-e a tűz a vizet, a nyugodt elmélkedésnek kárára van-e a szenvedély? A szerző, akit eddig az 1980-ban kiadott Vandrák András filozófiája című kötetéből ismertünk, erre a nem éppen filozofikus témakörre kalandozott, s hogy kalandozása nem divathóbort, hanem szellemi izgalommal teljes vizsgálódás, azt a kötet alcímei, az idézett szerzők névsora, a vizsgált témakör szokatlan megközelítése bizonyítja, így kerülhetett egy „társaságba" Casanova és Don Juan, Schopenhauer és Platón, Sade márki élvezetfilozófiája és Ottó Welninger osztrák filozófusnak - főleg a feministák által támadott - szélsőséges nézete a szerelemről. Válassza-e a filozófia a hűvös távolságtartást, vagy vállalja a szembenézést azzal az erővel, amely bizony könnyen meglovagolja őt? Erre a kérdésre keresi a választ Mészáros András, akinek a szerelemfilozófia területén tartott vizsgálódásai méltán kelthetik tel a filozófia egzaktságától távol álló olvasók figyelmét is. (y) Mészáros András Arisztotelész esete Phyllisszel J i<t"n<í:«st>!» u szereiémjilozófia köréből P

ozsony belvárosát járva itt-ott még felcsillan az egykori koronázó város fénye. Az idő, a nemtörődömség, az elmúlt évtizedek egészséges lokálpatriotizmusának a hiánya, de nem utolsósorban a hivatalos hatalomnak a múlt emlékeivel szembeni mostoha politikája megtette a magáét. Amíg a minket körülvevő szomszédok óvták, védték elődeik kulturális hagyatékát, mi romboltunk. Talán a közelmúltban elindult hullám megmenti, vagy legalább részletekben visszaadja azt az atmoszférát, melynek megteremtésén sok-sok évszázad során apnyi pozsonyi és ide,szakadt művész fáradozott. Napjainkban egy osztrák művészre emlékezünk, aki életének legtermékenyebb éveit városunkban élte át, aki itt alkotta legjelentősebb műveit, és akit ma az egész művelt világ magáénak vall. A közép-európai barokk művészet egyik kiemelkedő egyénisége, Georg Rafael Donner 300 éve született. A tehetős osztrák Donner iparoscsalád több művészt is adott a világnak, de közülük legmaradandóbbat ő alkotott. Bár fiatalon először éremvésést tanult, hamarosan Giovanni Giuliano olasz szobrász tanítványaként e művészeti ág felé fordult. A fiatal Donnert fejlődésében nagyban befolyásolta az antik művészet. Rányomta bélyegét egész munkásságára, és a klasszicizmus előfutára lett. A barokk Salzburg és Bécs számára ez idő tájt még idegen volt Donner művészete. A nemes egyszerűséggel és eleganciával megformált művei még távol álltak a kor osztrák ízlésétől. A MULHATATLANSAG IGEZETEBEN Donner életében meghatározó mérföldkő volt Esterházy Imre hercegprímás, esztergomi érsek meghívása Pozsonyba, ahol a művész tíz termékeny esztendőt töltött el. A 18. századi Pozsony mint a magyar királyság fővárosa, koronázó város, főhivatalok székhelye és az országgyűlés színhelye nemcsak az ország gazdasági, politikai és társadalmi életében játszott jelentős szerepet, hanem a művészetben is. Ez a század Pozsonyban építkezett, amit templomok, kápolnák, pazar főúri paloták és hatalmas középületek jeleztek. Ebbe a mozgalmas, nyüzsgő forgatagba került Donner. Esterházy Imre udvari szobrásza és építkezéseinek felügyelője lett. Ez a gazdag egyházi méltóság igazi mecénás volt. Költséget nem kímélve igényes megrendelésekkel árasztotta el Donnert, aki nem késlekedett. Bizonyított. Olyan megrendelés, mint a Szent Mártondómhoz épülő Alamizsnás Szent János-kápolna belső terének kivitelezése művészi szempontból rendkívül igényes munka. Donner teret kapott tehetségének kibontakoztatására. A kápolna bejáratának süttői vörösmárványból faragott drapériája, szobrokkal és domborművekkel díszített oltára, a bronz kandeláberek mind Donner művészetét dicsérik. A kápolnában kapott helyet a megrendelő Esterházy Imre carrarai márványból faragott térdeplő szobra. Szalatnai Rezsőt idézve, „ebben a szoborban mindketten találkoztak a múlhatatlanság igézetében, két szellemi barát, a kezdeményező és az alkotó". A kortárs polihisztor Bél Mátyás elragadtatással írt a kápolnáról és alkotójáról: „...tökéletesebbet aligha látott Magyarország; joggal fontolgatjuk, hogy Itáliában vannak-e olyandk, akik vele egyenértékűek." Következő nagy megrendelés, melyet 1734 körül szintén Esterházy Imrétől kapott, a dóm főoltárának a megtervezése és kivitelezése volt. Ezt a megbízatást is tudásához méltón teljesítette. Sajnos, az oltár a 19. századi regotizáció áldozatául esett, de az oltár központi részét képező Szent Márton-lovasszobor továbbra is a templomot díszíti. A mentéjét kardjával kettévágó, magyar huszárruhás, ágaskodó paripán ülő Szent Márton és a földön fekvő ruhátlan koldus szobra monumentális alkotás. Nemes emberi erényeket vonultat fel: az alázatosságot, a szeretetet és az elesettel szembeni könyörületességet. Donner köztéri szobrokat Pozsony számára nem készített. Ilyen jellegű megrendelések pátriájából érkeztek. Bécsi megrendelésre Pozsonyban alkotta meg egyik nagyszerű művét, a bécsi Neuer Markt díszkútját Providentia alakjával és az osztrák folyókat jelképező négy mozgalmas alakkal. Az utolsó művei közé tartozó Androméda-kút a bécsi régi városház udvarát díszíti. Donner művészi hagyatéka gazdag. Hazai és külföldi köz- és magángyűjteményekben, templomokban, palotákban és köztereken egyaránt megtalálhatók rövid, de gazdag életének alkotásai. Georg Rafael Donner nagy érdeme, hogy pozsonyi műhelyében egész sor szobrász és kőfaragó dolgozott, szakmai és művészi szempontból tökéletesedett. A termékeny pozsonyi évek alatt nemcsak a pozsonyi templomokba került tőle oltár vagy szobor, hanem a máriavölgyi pálos templomba, Trencsénbe, Győrbe és Zágrábba is. Donner tulajdonképpen iskolát teremtett Pozsonyban, melynek tagjai jelentős mértékben befolyásolták a kor művészi ízlését, és alkotásaikkal folytatói lettek az általa elindított nemes törekvéseknek. Érdemes betekinteni Pozsonyban annak, aki ki akar kapcsolódni a mindennapok forgatagából, a Szent Márton-dómba vagy a Trinitáriusok templomába. Donner alkotásaiban elmélyedve „mindenki megleli lelki nyugalmát", ahogy mondta volt annak idején egy kedves japán kollégám, miután végigjártam vele a béke ezen szigeteit, melyeket semmi és senki sem tudott lerombolni. KODAY GYÖRGY