Új Szó, 1993. június (46. évfolyam, 125-150. szám)

1993-06-15 / 137. szám, kedd

7 NYUGDÍJASOK OLDALA ÚJ SZÓ 1993. JÚNIUS 15. HOL HIT, OTT SZERETET(?) A falu közepén kérdezzük, hol a posta. Odaérve pedig azt, nem tudják-e merre laknak K.-ék, mert a szerkesztőségünkbe küldött leveliikben azt írták, a posta mellett. Egy idősebb asszony azonnal rámutat a keresett házra. Faggatom: - Ismeri K. J.-t? A kántort mindenki ismeri, hogy nem szakad rá az ég... - válaszolja ingerülten, legyint a kezével és elsiet. Hanglejtése, gesztusa sejtette, nem sokra tartja a 72 éves férfit. K.J. sokáig agglegényeskedett, negyven is elmúlt, mire megnősült. A felesége 37 éves korában szülte Józsefet, aztán Ilonát, végül Árpádot, aki ma 23 éves, vékony, szép arcú fiú, sajnos, beteg, a májával van baj, diétáznia kell, nem szabad nehéz munkát végeznie. Sokáig úgy éltek, mint mások. Dolgoztak, nevelték a gyerekeket. Aztán... K. J., ahogy a faluban mondják, „megbolondult". Vénségére összeállt egy özvegyasszonnyal. Nem fiatalabb a feleségénél, nem is szebb - mégis. Ilyesmi előfordul, bár a falusi emberek nemigen nézik jó szemmel, főleg ha az illető kántor és a jóistent a lábánál fogva húzná le. Ám K. J.-ék családjában mégsem ez a fő probléma, hanem az, hogy az apa kiszipolyozza a családtagokat, harácsol, dolgoztatja a fiait, de munkájukat nem fizeti meg. A ház nagy, manzártja is van, de építését nem fejezték be, padlásnak használják. A ház mögött vannak az istállók, azokban négy-öt tehén, most két boíjú is, meg a négy bika, aztán az ólak, három anyadisznóval, húsz szopós malaccal. Az udvaron tyúkok és kakasok szaladgálnak, no meg a kutya, a macska nemrég kölykezett. Mindenütt sok a szalma, a sarokban a trágyakupac, a szűr falának támasztva a kukoricakóró. Még a városi ember is azonnal észreveszi: itt gazdálkodnak. Igen, K. J. gazdálkodik, de fia, József dolgozik - legalábbis a munka nagy részét ő végzi el -, hiszen az apja a szomszéd faluban él, meg már koros is, és a templomi teendőt is el kell látnia. Igaz, reggelenként, esténként megáll, mindent szemügyre vesz, kiadja az utasításokat, aztán biciklire Ul és elkarikázik. Közben még van annyi ideje és ereje, hogy szidkozódjon, veszekedjen. A teheneket Józsi fia eteti, feji, ő viszi ki a trágyát, almoz. Ha kell, kaszál, ha kell, szecskát vág, aztán a malacokhoz siet, váiják a moslékot. Kissé összetakarítja az udvart, szemet szór a tyúkoknak, megmosakszik, megeszi a paprikás krumpliját, egy keveset pihen, aztán minden kezdődik elölről. - Középfokú szakiskolát végeztem, állást is kaptam, de aztán felszámolták az üzemet, munkanélküli lettem. Az apám azt mondta, nem baj, együtt gazdálkodunk majd, az József és Dávidka a gazdasági udvaron (az állatokkal kevesebb a baj, mint az emberekkel) állatok házhoz hozzák a pénzt. Hát gazdálkodni gazdálkodok, de pénzt nem látok. Ebből már elegem van... - A huszonötöt betöltötte - szól közbe az anyja, látástól vakulásig dolgozik, mégsincs semmije. Őt sajnálom a leginkább, mert az apja becsapta. A fiú hallgat, maga elé réved, arcára Ul lelke szomorúsága. Aztán hosszú idő múltán megszólal: - Az anyámnak igaza van. Közben befut Árpád és Ilona, magával hozta kétéves Dávid fiát. Az semmit sem tud az egészből, nagyanyjához rohan, vidáman ismételgeti: mama, mama és húzza ki a gazdasági udvarra, megnézni a sok állatot. - Anyánk már el is válna, de attól tart, apánk bennünket rövidít meg, kárunkra végrendelkezik. Nekem nászajándékul ötezer koronát adott, holott jómódú. Testvéreimet meg a rabszolgáinak nézi, mondja szomorúan Ilona és hozzáteszi: mit tehetek én? Örtllök, hogy elkerültem a házból, de az anyut hetente legalább egyszer meglátogatom. K. J.-né a bírósághoz fordult. Feleségeltartást követel és a fiának szerződéses bért. Precízen összegyűjtögette a bizonyítékokat, melyek azt tanúsítják, hogy féije a szóban forgó idő alatt csaknem félmilliót keresett, amiből a család egy fillért sem látott. Ügy véli, míg a felesége, őt és a gyerekeit megilleti legalább a pénz fele, hiszen ők törődnek a gazdasággal, az állatokkal. Egészen véletlenül látogatásom napjának délutánján zajlott a már ki tudja hányadik tárgyalás. Bebocsátást nyertünk. Ott volt a felperes K. J.-né, ortopéd cipőben, fájós lábbal, nehezen mozogva. Ott volt K. J. is délcegen, fiatalosan, jól szabott öltönyben, közömbösen rá-rápiUantva három, tanúként beidézett gyermekére. L. bírónő határozottan vezette a tárgyalást, világosan fogalmazta kérdéseit és a válaszokat pontosan diktálta a jegyzőkönyvvezetőnek. A pereskedőket Ügyvédek képviselték, természetesen, ki-ki Ügyfelét védelmezve. K. J. hallgatott, K. J.-né próbált olykor közbeszólni, de rendreutasították. József fiuk arra a kérdésre, hogy miért foglalkozik az állatokkal, ha abból semmi haszna sincs, csendesen, szomorúan azt válaszolta: - Hát hagyhatom éhezni a jószágot? Ráálltam apám javaslatára, mert láttam benne fantáziát, azt gondoltam, hogy nincs értelme munkát keresnem, ha gazdaságunk is biztosítja jövedelmemet. De ma már tudom, becsaptak... ben nem állítaná, hogy az alperes pénze javát az istálló építésébe verte, hiszen annak csak négy félig felhúzott fala és egy ideiglenes műanyag tetője van. Az ügyet még sokáig taglalhatnánk, de mondanivalónk lényege nem maga az Ugy. Viszont ennek kapcsán szeretnénk felvetni néhány gondolatot. Például azt, milyen példaképet szolgáltathat egy -ilyen apa a gyermekeinek. Vagy azt, hogy várhatja el szeretetüket, gondoskoÖregségemre ennyi baj! - sopánkodik K. J.-né. (Méry Gábor felvételei) Árpád is azt vallotta, hogy az apjuk azonkívül, hogy kifizeti a villanyszámlát, egy fillért sem ad a házhoz. K. J. a 2656 korona nyugdíján kívül havonta legalább ezer koronát kap a kántorkodásért, 3-4 ezer koronát a leadott tejért, az állatok eladásáért évente többször is 10-14 ezer koronát vett fel. A napokban is 28 ezer koronát zsebelt be a malacokért. Azzal védekezik, hogy a pénzt az új istálló felépítésére fordította. Ezt próbálta alátámasztani védőügyvédje is, aki a bírónőnek átnyújtotta az istálló építéséhez szükséges dokumentációt és a csaknem félmillióról szóló költségvetést. A tárgyalás folytatását nem részletezem, az ítélethozatalt elnapolták, újabb tanúkat idéztek be. Számomra nyilvánvalóvá lett, hogy enyhén szólva K. J. nem mond igazat és M. ügyvédje anélkül védi, hogy ismerné a tényállást. KUlöndásukat (bár lehet, hogy nem is várja, hiszen ott a barátnője), amikor tulajdonképpen elvetette őket magától. Milyen erkölcse lehet annak az embernek, aki kiszipolyozza saját gyermekeit, ügyet sem vet beteg fiára, feleségére? S hogy lehet az, hogy mindennek ellenére az egyház fizetett alkalmazottja? Sokkal több kérdést tudnánk feltenni. A kimondott és kimondatlan kérdésekre az érintetteknek kell válaszolniuk - hangosan vagy lélekben. Az esetet példaként hoztuk fel: A nyugdíjas, öreg szülők is kegyetlen helyzetbe tudják hozni gyerekeiket! Maga ez a tény, hogy ősz fejjel, sok-sok élettapasztalattal, lassan az elmúlásba készülve harcot vívnak egymással azok, akik hajdanán örök hűséget fogadtak egymásnak - szomorú. Az oldalt írta és összeállította: OZORAI KATALIN VÁRJUK A NÉNIT Rendszeres olvasóink, gondolom, emlékeznek arra a két írásra, amely ezt megelőzte. Egy 88 éves néni sorsát mondtuk el, aki cselédként került abba a grófi családba, ahol a tolókocsis úrfinak kellett gondját viselnie, s ki végül a férje lett. A gyermektelen asszonyét, aki öregségére egy pincelakásban tengette életét, rendszeresen kijárt a közeli parkba ábrándozni, sóvárogni: Édes Istenem, végy magadhoz, a párommal szeretnék lenni... Ez az írás nagy visszhangra talált, és a szepsi Musinszkyné Dojcsár Edit felajánlotta, hogy férjével és három gyermekével otthoni adnak a néninek A levéllel felkerestem a nénit, aki köziben kórházba került, fáradtan, de örömmel hallgatta felolvasásomat. „Aranyoskám, mondja meg nekik, hogy köszönöm. Mondja meg, hogy egyszer biztosan találkozunk... Addig is, ha a Jó Istenis úgy akarja, vigyázom őket... " Hát elindultam, hogy hírül vigyem az üzenetet... A sárga bérházal, ahogy elnéztem, a hatvanas években építhették, téglából. Kissé kopott, ráférne a tatarozás. Musinszkyék a földszinten laknak, öten négy takaros szobában, egy kis konyhában. Editke nyit ajtót, rácsodálkozok. Egészen másnak képzeltem el, (ÉDES ISTENEM! III.) olyan „mamásnak", sűrű leveseket főzőnek és jó buktákat sütőnek, rendszeresen templomba járónak. Pedig ő egészen más. Magas, sovány, rendkívül csinos, szőke, hosszú hajú, ápolt, szépen sminkelt. Ezt meg is mondom neki, és megkérdezem: vallásos? - Nem, nem vagyok az, csak emberszerető. Vasárnap lévén a gyerekek is otthon vannak. A tizenöt éves Klaudia és a tizenhárom éves Dominik tanulnak, a család kedvence, a hároméves Nikolett játszadozik, hol az egyik, hol a másik testvéréhez fut. János, a papa a szüleihez ment, segédkezni egy kicsit a ház körül. - Miért ajánlották fel, hogy a nénit magukhoz veszik, hiszen öreg, beteges, semmije sincs... ? - Éppen azért. Amikor elolvastam azt a cikket, megkönnyeztem, és nagyon megsajnáltam. Aznap mindenkinek, akivel csak találkoztam, megmutattam az írást, néhány ismerősömnek elmondtam, hogy befogadjuk a nénit. Egyikük meg is jegyezte: nem vagy normális. A férjem azonban egészen másképp reagált: ha úgy gondolod, elfér itt. A gyerekek meg már szervezgetik új életüket, ki hol fog ezentúl aludni, ki miben segédkezik többet. - De a néni közben megbetegedett, ágyban fekvő... - Nem baj, mi gondját viseljük, csak jöjjön... Editke tanítónő, tanulmányait távúton, Sárospatakon végzi. Szepsiből kilencen kezdték, egy év múltán valamennyien lemorzsolódlak, mára egyedül maradt. Bár nem könnyű, kitart, mert az az elve, hogy ki amit felvállal, azt véghez is kell vinnie. Amikor megalakult a cigányosztály, az igazgató azt mondta, majd havonta váltakoznak ott a tanítók, igazságosan kínlódjanak a kollégák. Editke úgy látta, ez nem lesz jő a gyerekeknek, ezért önként éfogadta el az osztályt. - Olyan boldog vagyok velük, nagy örömöt okoz fejlődésük, ragaszkodásuk. Van köztük egy csúnyácska, kancsal Zsuzsika. Amikor először megszólítottam, hallgatott. A többiek azt mondták: ne tessék őt kérdezni, ő nem tud beszélni, ő buta. Külön foglalkoztam vele, meséltem neki, játszottam vele, sokfelé magammal vittem. Csoda történt! Zsuzsika beszél, megszűnt a kancsalsága, gyönyörű szemével követi minden lépésemet, meghatóan ragaszkodó. Hiszem, hogy az őszinte szeretet képes megváltoztatni az embereket, a világot. A Musinszky-gyerekeknek két nagymamájuk és egy nagypapájuk van, a másik tizenkét éve meghalt. Nagynénjeik, nagybátyjaik is vannak és sok unokatestvérük. Tehát a nénit nem pótnagymamának akarják befogadni, ellenkezőleg, úgy vélik, ha olyan sokáig élt egyedül, megérdemli, hogy öregségére „nagy családja legyen ". Visszatérve Szepsiből utam a kórházba vezetett. Azon az ágyon, amelyen még tíz nappal korábban a „néni"feküdt, mást találtam. - Csendesen ment el, elaludt, és már nem ébredt fel - mondta a főorvos. Szőval, az Edes Istene meghallgatta... Talán már a párjával van, talán azt meséli neki, hogy akadt egy család, aki szívesen befogadta volna. Talán vigyázza Musinszkyékat, ahogy azt akkor ígérte, amikor a másvilágra készülődött... Ki tudja? Mert ki tudja, hogy valójában mi van akkor, amikor az ember átlépi az élet küszöbét, amikor elköltözik... ki tudja, hová..? ... ott nyugszik a temetőben. Állami koporsóban, állami hanlolással. A temetőőrtől megtudtam, mégis akadt, aki elkísérte utolsó útjára. Egy szomszédasszonya. - Ilyen szomorú temetést még nem is láttam - tette hozzá. Editke a férjével, édesanyjával és a gyerekekkel születésnapot ünnepel. Ebbe a környezetbe várták a nénit...