Új Szó, 1993. május (46. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-11 / 107. szám, kedd

BŰNÜGY ÚJ szól KANÁLNYELÉS. ÖNCSONKÍTÁS. FENYEGETŐZÉS... 1 viiwvvnminv, A PEREK PERÉNEK MÉRLEGE Nem túl gyakori jelenség, hogy a sajtóértekezletet összehívók neveik mellőzését kérik az újságíróktól. Az említett összejövetelre a pozsonyi börtönépületben került sor, két nappal azután, hogy a kerületi bíróság büntetőtanácsa ítéletet hirdetett a lipótvári börtönlázadás ügyében. A tanácsvezető bíró felrótta a jelenlevőknek, tudósításaik során olykor előfordult, hogy Jaroslav Filip, a lázadás tőszervezője nevének csak kezdőbetűi jelentek meg a lapokban, viszont az ő teljes nevét kiírták. (Az említett vádlott volt egyébként az, aki ítélethirdetéskor magából kikelve azzal fenyegette a tanácsvezető bírót, hogy szabadulása után kiirtja az egész családját.) Ha már a neveknél tartunk, a tárgyilagosság kedvéért meg kell jegyezni; néhány újságba Filip neve is bekerült, csakhogy, mintegy „véletlenül" magyarosítva, azaz Fülöpként. Az évszázad perének kikiáltott bírósági tárgyalás tavaly október 13án kezdődött, és 1993. április 21-én, a már említett ítélethozatallal ért véget. Hatvanegy vádlottat 18 hónaptól tizennégy és fél évig terjedő fegyházra ítéltek (az összbüntetés 345 év és 10 hónap volt). Ötöt felmentettek, hátuk ügyét pedig külön tárgyalják majd. Valamennyi elítélt fellebbezett, így az utolsó szó a legfelsőbb bíróságé lesz. A sajtóértekezlet célja többek közt az volt, hogy a nyilvánosság is tudomást szerezzen a csaknem fél évig tartó, és a maga nemében egyedülálló bírósági tárgyalás részleteiről, illetve hogy a tanácsvezető bíró az ügyészség, illetve a védőügyvédek képviselői értékeljék a per lefolyását. Az egyedülálló szó ebben az esetben nem túlzás. Ezt bizonyítja a több mint 12 ezer oldalas egy mázsányi súlyt meghaladó vizsgálati jegyzőkönyv, a 196 oldalas vádirat, a 35 védőügyvéd, valamint az 1300 tanúvallomás. A per során beidézett és kihallgatott 300 tanú közt olyan volt és jelenlegi politikusok is szerepelnek, mint Vladimír Mečiar, Milan Čič, Richard Sacher, Ján Lángoš, Ladislav Košťa és még sokan mások. Ezek közül néhányan — hangzott el többek között a védőügyvédek képviselőjének szájából —, noha jogi végzettséggel rendelkeznek, a lázadókkal tárgyalva dilettánsok módjára viselkedtek, (gy részben az ő érdemük is, hogy idáig fajultak a dolgok, ezért nekik is a vádlottak padján volna a helyük. Parlamenti küldöttségek tagjaként ugyanis nemegyszer teljesíthetetlen dolgokat ígértek a raboknak. Többek közt azzal bíztatták őket hogy a kommunista ítélethozatalokat rövidesen semmisnek fogják tekinteni. Pedig jól tudták, hogy gyilkosságért, rablásért gyermekeken elkövetett nemi erőszakért elítélt bűnözőkről van szó. A tanácsvezető bíró az említett tanúkkal kapcsolatban konkrét neveket, illetve tényeket is felhozott. Az elsők közt Ladislav Košťa volt igazságügyi minisztert említette, aki annak idején politikai sztrájkként értékelte azt, hogy a lázadás egy jelenA szerző felvétele tős csoportja elbarikádozta magát. Akkoriban — hallottuk — Lipótváron már egyetlen politikai fogoly sem raboskodott, és a lázadók zömét veszélyes, elvetemült bűnözők képezték. Fellépni ellenük csak Košťa miniszter beleegyezésével lehetett volna, ő azonban ehhez nem járult hozzá, sőt amikor tetőzött a lázadás és a fegyház egy része már lángokban állt ahelyett, hogy a helyszínre sietett volna, egy küldöttséggel Moszkvába utazott az 1968-as behívólevélért. Csehszlovákia volt elnökét, Václav Havelta tanácsvezető bíró főleg amiatt bírálta, hogy 1990 január elején megtiltotta a börtönökben a fegyverhasználatot, s így — állítólag — tekintély nélküli statisztákká degradálta az őröket. Később, az ország szétesése után, Havel, mint civil személy sem tett eleget állampolgári kötelességének, és nem ment el tanúskodni Lipótvárra. A fegyveres beavatkozásról is szó esett. Azt valamennyien pozitívan értékelték, de hozzáfűzték: sikeresebb is lehetett volna. Sajnos — mondották többen — Sámel tábornok túl határozatlannak bizonyult; elkövette azt a hibát, hogy szavakkal próbálta jobb belátásra bírni a lázadókat. Ha a speciális alakulatok — a negyedórás ultimátum lejárta után — nem délután kettőkor, hanem már reggel nyolckor indítják a támadást, a történelmi múltú erődítmény — az ún. vár — nem válik a lángok martalékává. Maga a bevetés — ezt sikerként kell elkönyvelni — mindössze egy emberéletet követelt. A sérültek száma harminc volt. Az egyetlen áldozat, Milan Demeter akkor sérült meg (a lövedék a lábát érté), amikor gyújtópalackokkal próbálta eltalálni Milan Čič helikopterét. Mivel nem részesítették idejében elsősegélyben, elvérzett. Az „évszázad pere" roppant igényes és nagyon kimerítő volt. Csaknem fél éven keresztül reggel kilenctől délután tizennégy óráig folyt a vádlottak, illetve a tanúk kihallgatása. A rabok közül egyiknek sincs teljes alapiskolai végzettsége. Jó részük írástudatlan, ráadásul narkós, ami nagyon megnehezítette a kommunikációt. A vádlottak gyakran sértegették a bíróság tagjait, előszeretettel fenyegetőztek, s olykor öncsonkításokkal is próbálták hátráltatni a tárgyalást. Egyesek kanalakat nyeltek, mások felvágták a sarkukat, s a sebeiket saját ürülékükkel fertőzték. A már korábban említett Jaroslav Filip sem volt kivétel. Egyébként fő ütőkártyája a kommunista zsarnokok szidalmazása volt. Egész idő alatt azt próbálta bizonyítani, hogy ő tulajdonképpen a vörösök, a kommunista maffia áldozata. Aki nem tudná róla, hogy erőszakos nemi közösülésért ítélték el, még hajlamos lenne hinni színjátékának. Csakhogy erről — a fasizmust is propagáló — jómadárról többek közt az is kiderült, hogy amikor szabadlábon volt, felajánlotta szolgálatait a KGB-nek. A per során a vádlottak gyakran emlegettek titkos dokumentumokat, kompromittáló magnókazettákat, melyeket kellő időben a bíróság, illetve a sajtó rendelkezésére bocsátanak. Egyikük azt mondta, hogy olyan bizonyítékokkal rendelkezik, melyek egyértelműen lebuktatják Ján Lángoš exbelügyminisztert (abban az időben a szövetségi parlament képviselője volt), aki állítólag arra bíztatta őket, ha nem teljesítik kívánságaikat, gyújtsák fel a börtönt. Az említett bizonyítékok a mai napig sem kerültek elő. (Az a néhány kazetta, amely a bíróság rendelkezésére állt, gyakorlatilag használhatatlan volt.) Természetesen, a börtönben lejátszódó eseményekről, például a lázadás leveréséről, készültek hivatalos dokumentumok és videófelvételek. Csakhogy az említett anyagot az akkori belügyminiszter, Vladimír Mečiar a titkárára bízta, s annak páncélszekrényéből — bármilyen hihetetlenül is hangzik — szőrénszálán eltűntek. Befejezésül még néhány a perrel kapcsolatos vélemény. A védőügyvédek képviseló'je: — Minden lehető segítséget megkaptunk munkánkhoz. Ennek ellenére nehéz, és főleg hálátlan feladat volt a sokszoros gyilkosok védelme. A kerületi ügyész: — Lehet, hogy a kiszabott büntetések szigorúnak tűnnek, de kiérdemeltek. A lázadásból eredő anyagi károk több millióra rúgnak, s a militáns csoportokat csak fegyveres beavatkozással lehetett megfékezni. A tanácsvezető bíró: — A per pszichikailag és fizikailag is megviselt. És nemcsak engem. A tárgyalás során egyik kollégánk infarktust kapott. Olykor úgy éreztem, én is közel vagyok hozzá. Bevallom nem volt mindegy, amikor Filip az ítélethozatalkor fenyegetőzött. Azt hiszem, megválók bírói taláromtól. Ezt a munkát sem erkölcsileg, sem anyagilag nem értékelik kellően. Védőügyvéd kollégám például egy nap alatt megkeresi a havi fizetésemet. 1993. MÁJUS 11. KÜLFÖLDÖN TÖRTÉNT NEM VETKŐZÖTT, PERELT A csinos szőkehajú, hosszú lábú angol lány, a 24 éves Helen Crater, aki pincérnőként dolgozott az egyik londoni bárban, nemrég szokatlan konfliktushelyzetbe keveredett munkaadójával. Történt ugyanis, hogy egy este zártkörű rendezvény színhelye volt a bár, melyen fiatal, reprezentálni akaró társaság vett részt. Az összegyűlteknek az volt a kívánsága, hogy a pincérnők bugyiban szolgálják ki őket. Lévén, a vendég óhaja parancs, a tulajdonos „vetkőzésre" utasította a lányokat, akik féltvén állásukat, engedtek a kérésnek. Egyedül Helen merészelt ellenszegülni a górénak, s ennek meg is lett az eredménye. Nyomban kirúgták az állásából. A lány nem nyugodott ebbe bele, s bírósághoz fordult jogorvoslatért. A bíróság érdemben foglalkozott az üggyel, és a következő ítéletet hozta: a bártulajdonost 6300 font sterling kártérítést köteles fizetni szexuális diszkrimináció címén. A BAJUSZOS BARÁTNŐ Egy Rasz-el Haima emirátusbeli, köztiszteletnek örvendő családapa cseppet sem lepődött meg, amikor gyermekei tudtára adták, hogy távollétében anyjukat sűrűn látogatta az egyik barátnője. Rögtön elpárolgott azonban a jókedve, amikor a kicsik elszólták magukat, hogy az állítólagos barátnőnek szép fekete bajusza volt. Az Al-Baian című újság értesülései szerint H. Han pakisztáni taxis vendégmunkára érkezett az emirátusba, és szívesen töltötte idejét az említett szépasszony társaságában. Megvárta, míg a férjnek elfoglaltsága miatt el kellett hagynia a családi fészket, és igazhű muzulmánhoz méltóan arcát elfedve, csadorban tette tiszteletét a házban. Égve a vágytól, már a gyermekek előtt levetette az igazi kilétét rejtő öltözéket. S ez lett a tilosban járó párocska veszte. Mindketten drágán megfizettek a lopva szerzett gyönyörökért. A törvény teljes szigorával sújtott le rájuk: a taxisra 60 korbácsütés és négyhavi börtönbüntetés várt, az asszonyt még keményebb büntetésre ítélték, 90 korbácsütést és másfél évi börtönt kapott. MINTAASSZONY ÉS BANKRABLÁS Egy valóságos mintaasszony áll az évszázad francia bankrablása mögött. Helene Renaux-t mindenki kitűnő munkaerőként tartotta számon, szomszédai példás családanyának, visszahúzódó személyiségnek írták le, aki szabad idejét a romániai árvák megsegítésére szánt adományok gyűjtésével töltötte. Azt viszont nem tudták róla, hogy második válása után rossz társaságba keveredett, egy büntetett előéletű marseille-i kocsmárosba szeretett bele. Élettársa — „mellékesen" egy 19 tagú bűnbanda feje — pedig élt a lehetőséggel, hogy Helene a Banque de France touloni fiókjának egyik vezető hivatalnoka. Megszereztette vele a bank biztonsági rendszerének teljes leírását, a gengszterek kezére juttatta, akik — hála az „apró" segítségnek — mintegy 150 millió frank zsákmányhoz jutottak. A szemtanúk szerint — az egyik alkalmazottat túszul ejtették az akció alatt — a rablók kitűnően kiismerték magukat, egyszer sem tévedtek el az irodákban, s azt is tudták, hogy a 100 milliós széf csak pontosan 18 órakor nyitható a megfelelő kód segítségével. A rendőrök ezen a nyomon elindulva a bank munkatársai között keresték a banditák cinkosát. Egy besúgótól megtudták, hogy kicsoda is Renaux asszony szeretője. Hamarosan az egész bandát elkapták, s Helene sem kerülhette el sorsát. Lakásán 5 millió frankot találtak. Mirit vallotta, „az édes élet reményét". Az oldalt írta és összeállította: ORDÓDY VILMOS „A JOVO? FELEJTSÜK EL!" • r^J LATOGATOBAN A „BABY STRICHEN" A tanítás után a 15 éves Gabi felül az S-Bahnra, és elutazik a hamburgi főpályaudvarra. A csomagmegőrzőben kicseréli kis táskáját egy műanyag zacskóra, aztán irány a nyilvános vécé. Átöltözik. Szuper rövid miniszoknyát, pattanásig feszülő trikót magas sarkú cipőt vesz fel. Az iskolában viselt pulóvert és farmernadrágot pedig a nylonzacskóba gyűri, aztán vissza a csomagmegőrzőbe. Néhány perccel később a csinibaba pár sarokkal odébb, a Schmilinsky Strassén feszít. Mindenki előtt ismert, hogy ez a „baby strich" helyszíne, ahol kiskorú prostituáltak árulják a testüket. Az autók napközben is lépésben haladnak, éppúgy, mint esténként a halpiacon. — Az ok itt is ugyanaz: — mustrálják az árut — mondja riportalanyom. Nem segít a razzia Egy tűzpiros Mercedes fékez le a lány mellett. Vezetője egy körülbelül 50 éves férfi, fesztelenül nézegeti a kislányt, az aprócska melleket, a barnára sült lábakat. A látvány tetszik neki, mert int egyet a fejével és invitálja: — Kicsi, ülj be a Bömösbe! A riportalanyom sorsa nem egyedülálló. A rendőrség becslése szerint csupán Hamburgban közel ötszáz 12-16 éves lány jár a baby strichre, és a számuk állandóan emelkedik. — Szinte semmit sem tehetünk ellene — magyarázza a hamburgi rendőrség erkölcsrendészetének egyik felügyelője. — Pontosan ismerjük a placcokat, a Schmilinsky Strasse és — St. Pauliban — a Kastanienalle környékét. Az amatőr lányokat gyakori razziáinkkal próbáljuk elriasztani, de ez minden. Ha letartóztatunk egy kislányt, a személyi adatok felvétele után el kell engednünk. A következő napon pedig általában megint ott áll az utcán, és várja a kuncsaftokat. Jó, ha lehet, persze hogy értesítjük a szülőket, de ezzel, sajnos, nem sokra megyünk. Tudni szerettük volna, mi az, ami a lányokat már gyermekkorban ráviszi arra, hogy a gyors pénzhezjutásért a testüket áruba bocsássák. Miért teszik azt, ami éppen az eszükbe jut? Mit éreznek közben? S hogyan látják jövőjüket? Elbeszélgettünk néhány strichelő lánnyal a hamburgi főpályaudvaron, Frankfurtban és Berlinben. A kapott válaszok megrendítőek. Az elmeséltek hallatán az ember hajlamos megfeledkezni arról, hogy gyerekkel áll szemben. Fiatal öregasszonyok Britta, 14 éves csinos kislány: — Tizenkét éves koromban zavartak el otthonról. Anyám mindenféle emberrel lefeküdt, én meg még kicsi voltam ehhez. A diszkóban összeismerkedtem egy lánnyal, aki már négy éve jár ide. Ő vitt el először magával. Néha hagyjuk magunkat rábeszélni, hogy hármasban csináljuk. Elég szép pénz jön ebből össze. Naponta 300 márkát könnyen összehozok. Manuela, 15 éves: — A szüleimnek fogalma sincs róla, mit csinálok a tanítás után — mondja cinikusan. — A pénzt ruhákra meg lemezekre költöm. Napi 2-3 „menet" nekem bőven elég. Mire a szüleim este hazajönnek, már rég otthon ülök és megjátszom a jókislányt. A14 éves Conny már bőbeszédűbb: — Kisbaba voltam még, amikor intézetbe dugtak. Ma is ott élek, pontosabban, mikor éppen nincs kedvem lelépni. A zsaruk mindig a nyomomban vannak. Ha elkapnak, máris visznek vissza. Egy hétnél tovább persze nem bírom ki odabent. Kint meg kell az élethez a pénz, főleg a heroinra. Tizenegy éves korom óta kábítószerezek. Hogy milyen lesz a jövő? Ugyan már, felejtsük el! A13 éves Karintól többek közt ezt hallottuk: — Két évvel ezelőtt a szüleim bevágtak egy internátusba, mert nem tudtak, vagy nem akartak velem foglalkozni. Az igazat megvallva, nekem ez teljesen mindegy volt! Egy év múlva elszöktem, és kezdetben egy kurvánál laktam. Úgy is mondhatnám, ő beszélt rá a könnyű pénzszerzésre. Csajszikám — mondta —, ha meg akarsz élni, vagy menj férjhez, vagy eredj strichelni. így is, úgy is hanyatt kell dobnod magad. De egy feleség ráadásul még takarítónő, szakácsnő és óvónő is. Pontosan, igaza volt. Neki köszönhetem azt a tippet is, hogy a pasiknak megjátszom az igazi orgazmust. Ilyenkor nagyon odavannak, sokkal kedvesebbek hozzám, ós nem egyszer egy bankóval többet tudok róluk leszakítani. A15 éves Ulla így beszélt: — Egy-egy menetért általában 15 márkát kérek. Ennyiért elég, ha naponta 6-8 fuvart csinálok, többre nincs szükségem. Este a fiúm, akivel együtt élek, legombolja rólam a lóvé felét. Csak addig csinálom ezt, míg össze nem jön a pénz egy lakásra, egy kocsira meg ilyenekre. És utána? — majd meglátom... (PRIVÁT POLICE)