Új Szó, 1993. május (46. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-24 / 118. szám, hétfő

INTERJÚ -ÚJ SZÓM A TÖLGYEK MELLETT BOKROK IS... SZÜLETÉSNAPI BESZÉLGETÉS DÉNES GYÖRGGYEL Négy és fél évtizede van jelen irodalmunkban Dénes György, aki ma tölti be hetvenedik életévét. Az elsők között volt, akik a háború és a jogfosztottság éveit követően publikálni kezdtek az akkor induló Új Szó-ban. Az optimista nemzedék daloló sematizmusából kinőve, az ember- és léleknyomorító kényszerűség zubbonyát levetve, az első fecskék egyikének repülése mindmáig tart: Dénes György elégikus, szomorúan meditatív lírája annyira elválaszthatatlan a szlovákiai magyar lírától, mint kabáttól a gallér. Pályája mérhető állomásait tizenöt verskötet jelzi, de, mint maga* mondja, most is van a tarsolyában vagy öt kötetre való vers, egyelőre kiadatlanul. A költőt otthonában, Pozsony károlyfalui lakótelepén kerestük fel egy beszélgetésre. - Tulajdonképpen zavarban vagyok, nem tudom, mit illenék kérdezni egy hetvenéves költőtől. Hogyan érzi magát? Miként tekint vissza a pályára? Elégedett-e, hiányérzet gyötri-e? Talán a kezdetekről kérdezném, hiszen nagyon sokat foglalkozik az elveszett ifjúsággal: hogyan lesz egy falusi gyerekből költő, „ingerszegény" környezetből indulva, ahol keveset olvasnak... -A családban hiába keresnék példát, talán a gének sem predesztináltak, hogy erre a pályára kerüljek. Ugyan milyen olvasmányt találtam volna egy szegény gömöri családban, ahol a legfontosabb írott szó a naptárban volt olvasható? Volt ugyan egy könyvem, Verne Gyula (mert akkor még Gyulának hívták) Tizenöt éves kapitánya, aztán a Grimm-mesék, s később került valahonnan egy Petőfi-kötet is. Nem volt a szegény embernek könyvre pénze. Hogy mi volt mégis a meghatározó? Ott voltak az erdők, mezők, a dombok, a Sajó-part, a gömöri természet. Aztán ott volt Petőfi, mert ő ragadott magával leginkább. Persze, más az, ha az ember értelmiségi családban nő fel, ahol könyvek vannak, zene, színház, egyéb. Ennek ellenére már tizenhárom-tizennégy éves koromban írtam kezdetlenges klapanciákat, többnyire az őszről. Megszerettem a verseket, ez a lényeg. Máig vallom, csak az írhat verseket, aki olvasni is szereti őket. Érdekes dolog, hogy a nők jobban szeretik a költészetet. Talán mert érzékenyebbek? -Az első „klapanciák" óta hány verset írt? Ezret, többet is? Számon tartja őket? -Talán ezerötszázat, de az is lehet, kétezret. Sosem számoltam. Ez akkor jelentene valamit, ha valamennyi jó költemény lenne. Dehát még a legnagyobbak esetében is érvényes, hogy általában csak néhány versüket szeretik az emberek. Itt van például Nagy László, akitől mindenki a Ki viszi át a szerelmet idézgeti, pedig, ugye, sok jó verset írt. Vagy Illyés Gyula talán rossz költő volt? Mégsem nevezhetjük közkedveltnek. Talán a nehéz stílusa miatt. A feleségem például a Biblia helyett is Adyt olvassa. A dolog lényege talán, hogy ki hogyan hangolódik rá a versre. Hogy sokat kell írni vagy keveset? Isten tudja. A költőnek mániájuk az írás. Menekülni igyekszenek a világtól, elbújni a sok szenvedés elől. Ez nem mennyiség kérdése. Az ötvenes években, mondjuk, megrendelésre is írtunk verseket, s nem volt könnyű kitérni az ilyen megbízások elől. Most, utólag könnyű ezt számonkérni, de akkoriban alig akadt költő, aki ne írt volna sematikus verseket. -Ha már ezt említi, van önnek egy verse 1961-ből, amely a Jan us címet viseli. A második versszaka így szól: „Fél szívemben keserűség, / más felében tiszta hűség, / két igazság, két valóság, / holtig tartó szomorúság." Talán erről a kettősségről szól, hogy egyaránt kellett „szalonképesnek" és „privátnak" lenni? -Sok év kellett hozzá, hogy elhagyjam a sematikus modorosságot, amelybe belekényszerítenek. Illetve, nem is kényszerítettek, hiszen a háború után az ember bizakodott, hogy vége a sok vérnek, nyomornak, s valóban egy jobb világ következik. Keserves és hosszú volt a kiábrándulás. Akkoriban azokat a verseket, amelyek nem sugároztak az optimizmustól, jobb volt félretenni. Emlékszem, Egri Viktor mindig azt mondta: ezeket tedd el, most nem erre van szükség. Meg aztán élni is kellett valamiből. Egyszóval, szocialista írókként indultunk, hasonlóképpen a magyarországiakhoz. Megmutassam a Sztálint köszöntjük című antológiát? Abból sem igen hiányzott senki, aki tollforgató volt az ötvenes években. Ezen nincs mit szépíteni, ebbe a korba születtünk bele, nincs kibúvó. Megjegyzem, minden kor kihoz valamit a költőből, s minden korban azt olvasnak ki a költőből, amit akarnak. József Attila is szimpatizált a kommunizmussal, hiszen szociális érzékenysége erre késztette. - Polgári és népi irodalom ? Ön az utóbbiakat kedveli. -A polgári írókat a nép nem nagyon kedvelte. Ugyan ki olvasta Márait, Zilahyt? A falusi felkapaszkodottak Kodolányit, Szabó Dezsőt olvasták. Annyi biztos, hogy a nép bajával a népi írók törődtek: Sinka István, Tamási Áron, Illyés Gyula, részben Németh László. Vagy Kodolányi, Erdélyi, Móricz, aki feltárta a földalatti Magyarországot, a magyar nyomort. - Önt a környezete élcelődő, vidám emberként ismeri, amiből az évek sokat vettek el. Szlovákiai magyar írókörökben mókamesternek számított. Miért van az, hogy lírája szomorú, elégikus mégis? -Az egyik oldalam vidám, a másik szomorú. Elfér az az emberben. Különben azért is írok gyerekverseket, hogy játszhassak, hogy elmondhassam azt, amit a felnőtteknek nem lehet. Fákról, bogarakról, virágokról. Úgynevezett optimista költészet nem létezik, különben mindenki Pósa Lajos vagy Szabolcska Mihály lenne. Ha végignézünk a magyar költészeten, mondjuk Balassitól, Rimaytól kezdve, minden költő a magyar nyomorúságot és kétségbeesést írta. A régiek közül talán Čsokonai volt a legvidámabb, de ez is látszat, hiszen ő is sebzett ember volt, akit mindenhonnan kimartak. - Ha jól sejtem, szereti a „régieket". - Igen, ám a legtöbbre mind közül Petőfit tartom. S tudod, miért? Anynyira magyar költő sem előtte sem utána nem született. -Ady sem? - Még ő sem. Petőfi hatványozottan magyar volt és forradalmár. Mondjuk Arany már epikus volt, benne a paraszti óvatossággal, bár ő sem igen kedvelte a Bach-korszakot. Petőfi azonban belemar az ember lelkébe. S lám, ő is mennyit összeírt! Itt vannak az összegyűjtött müvei: 1200 oldal vers, 600 oldalnyi próza. S huszonhat évet élt! Petőfiben a koncentrált magyarság jelent meg. - Túl a magyarságon és a nemzeten, önnek mindig is élénk kapcsolatai voltak a szlovák költőkkel, Manapság ez már nem divat, a kapcsolatok kezdenek vékonyodni. Fontos volt ez? -Akkoriban még éltek azok a szlovák irodalmárok, főleg költők, akiknek szerves kapcsolatuk volt a magyar irodalommal. Emil Boleslav Lukáč magyar iskolában tanult, a Selmecbányái gimnáziumban. - S örökké arra ösztönözte a fiatalokat, tanuljanak magyarul... -Igen. Vagy említhetném Smreket, aki szintén sokat fordított magyarból, remekül. Mert nem mindegy, ki fordít. A rossz költő fordítása mit sem ér. Kosztolányi sem tudott japánul, mégis fordított japánokat is, igaz, kissé kosztolányisak lettek a versek, de ez semmit sem von le az értékükből. Aztán említhetném Beniakot vagy Kostrát, akit nagyon szerettem. Csöndes, félrevonuló ember volt. Plávka is tudott magyarul, Roy is, hogy Krčméryt ne is említsem. A Szlovák költők című, 1925-ben kiadott antológiát ő fordította magyarra, nálam a dedikált példánya. Ha valaki Kosztolányiról, Adyról kezdett beszélni, Krőméry mindig lekéste az utolsó vonatot hazafelé. - Emil Boleslav Lukáčról több cikket is írt. -Lukáčcsal az ötvenes években ismerkedtem meg, ha jól emlékszem, Monoszlóy révén, aki akkor már ismerte. Eleinte sokat találkoztunk antikváriumokban, könyvesboltban, mert gyűjtötte a magyar könyveket. Ő volt az a szlovák költő, akinek a könyvtárában több volt a magyar könyv mint a szlovák. Öt sokáig nem volt szabad közölni, hat évig tartott a szilenciuma. Én mutattam be a magyar közönségnek a rádióban, végig sem gondolva, mivel járhat ez. Nem lett belőle bajom. Aztán, amikor Novomeskýt kiengedték a börtönből, neki is megbocsátottak. Sokan élcelődnek ma a hídszereppel, de Lukáč valóban hidat vert a magyar és a szlovák irodalom között. Dedikált köteteit, Párizsból küldött lapjait féltve őrzöm most is. - Milyen a kapcsolata a szülőfölddel, Gömörrel? -A szülőfölddel való kapcsolatom eléggé elvékonyult, hiszen az ismerőseim java már kint lakik a temetőben. Talán ez a legrosszabb az öregségben, sorra mennek el a társak. Pedig mennyi ismerősöm volt! Még az öreg Sas Andorral is jóban voltam. Egri, Bábi, Gyurcsó, Farkas Jenő, mind elmentek. - Visszatekintve a hetven esztendőre, tudna mérleget vonni? Keserűség, elégedettség jut eszébe? „bár énekünknek megfakul igéje, / szép volt a szándék, s benne szép az ember." Legutóbbi kötetében írta ezt... -Hát nem születtünk valami jó korban. Gyerekfejjel, tizennégy-tizenöt évesen éltem meg a háborút. De az ezt megelőző jelek sem voltak kedvezőek: előbb a spanyol polgárháború, majd 1938, amikor magyarok lettünk (s örült mindenki, mert miért ne örült volna), ám azzal együtt megindult a készülődés a háborúra. S tudjuk, mit hozott a felszabadulással az új rendszer, amely mindenkit egyformára akart faragni. Persze, minden kornak megvolt a maga rákfenéje. Konklúzió? Sokan azt kérdezik: ha még egyszer születne az ember, ugyanezt csinálná-e? Ez balgaság. Lehetetlen megválaszolni, mert nem csak az embertől függ, hogyan alakul a sorsa, hanem a körülményektől is. - Mit szól a rendszerváltáshoz? Örült neki? Későn jött? -Mi már hatvannyolcat is örömmel fogadtuk, de nem lehetett teljes az örömünk, mert szinte azonnal szidni kezdték a magyarokat. Most megismétlődni látszik a helyzet. Most is örültünk, reméltük, végre méltó jogokat kapunk. Azt hiszem, nagyon keményen kell harcolnunk a jogainkért, mert senki sem fog segíteni rajtunk. Intőnek tartom ötvenhat példáját, amikor az amerikaiak sokat kiabáltak, aztán mi lett az eredménye? Lemészároltak egy csomó embert, s a fülük botját se mozdították. - Politizáljon-e az író? -S ugyan ki más vállalná fel a gondokat? A sok szegény embert, aki most ismét kitermelődik? Ki írta meg a Puszták népét? Illyés példáját dobjuk el? A magyar irodalom minden korban felvállalta a nemzet sorsát. A politikusok a saját érdekeiket nézik, az írók mindig önzetlenebbek. Persze, nem szabad úgy politizálni, hogy a rendszert dicsérjük. Minden rendszer ezt szeretné. Eleget dicsőítettük a szocializmust. -Mit ajánlana a fiataloknak? Azoknak, akik most indulnak a pályán? -Akiben van tehetség, energia, igyekezzen tanulni és írjon. Az az egyetlen megtartó erő, ha itt továbbra is lesz irodalom. Nem tartom helyesnek hogy újabban igyekeznek lesöpörni a szlovákiai magyar irodalmat, mondván, hogy egyetlen ma-, gyar irodalom van, egyetlen értékrend. Hiszen ugyanígy létezik erdélyi szellem vagy felvidéki sajátosság. S mi a legmagasabb nívó? Ki meri állítani, hogy az erdőben csak a magas tölgyeknek van helyük? Igaz, ők a meghatározók, de vannak ott másféle fák, bokrok is, akik kellenek az összességhez. Azt mondom, maradjon meg mindenki a józan ítélőképesség keretein belül. -Köszönöm a beszélgetést, és még sok alkotókedvet kívánok. KÖVESDI KÁROLY 1993. MÁJUS 24, CSERKÉSZÚJSÁG ÉRDEKES TUDNIVALÓK KICSIKNEK ÉS NAGYOBBAKNAK Három éve jelent meg először magyar újság a cserkészek számára. Hogyan jellemezné a ma ötezer példányban megjelenő Cserkészújságot Hodossy Gyula, a lap főszerkesztője? - Mindenekelőtt azt szeretném elmondani, hogy nem vagyunk a Cserkészszövetség mozgalmi lapja. Gyermek- és ifjúsági lapot adunk ki, amelyben helyet tudunk adni a cserkészeszméknek is, azoknak a kérdéseknek, amelyekkel csapataink is foglalkoznak. Nagy hangsúlyt helyezünk arra, hogy úgy mint szövetségünk, mi is valláserkölcsi alapon neveljük olvasóinkat. Két másik magyar lap is létezik, amelyek ezeket a korosztályokat célozzák meg, a Tücsök és a Tábortűz. Velük egészséges konkurenciát akarunk kialakítani, amely mind a három lap javát szolgálná. Nem arra törekszünk, hogy valamelyiket is kiszorítsuk létünkkel, úgy gondoljuk, hogy mind a háromra szükség van. A Tücsök a kisgyerekeket szólítja meg az idősebb olvasótábort a Tábortűz, mi pedig mind a kettőt, sőt a picit idősebbeket is, mégpedig valláserkölcsi oldalról megközelítve. Ebből a szempontból hiánypótló szerepünk van. Olyan információkat próbálunk összegyűjteni, amelyeket olvasóink más sajtóból nem tudnának beszerezni. Feladványainkkal különböző cselekedetekre buzdítjuk a gyerekeket, gondolkodásra késztetve őket. Rengeteg levelet kapunk, a visszhang igazolja, hogy van érdeklődés egy ilyen profilú lap iránt. • Milyen az olvasottságuk? - Ötezer példányban jelenünk meg, és ami fontos, nincs remitendánk. Ebből a mennyiségből csak kétszázat árusít a postai hírlapszolgálat, a többit a cserkészcsapatok, iskolák rendelik meg. • Megítélésük szerint tovább növelhető példányszámuk? És ha igen, mi akadályozza jelenleg, hogy még több olvasójuk legyen? -A lapterjesztésben elsősorban az a gondunk, hogy nehezen tudjuk megközelíteni a gyerekeket. A gyerekolvasó nem a standokon vásárolja meg a lapokat, az iskolákban fogy el a legtöbb példány. A legnagyobb probléma, hogy mindössze 10-15 iskolával sikerült jó kapcsolatot kialakítanunk, ezekben rendszeresen terjesztik lapunkat. Ha a többiben jobban odafigyelnének a lapterjesztésre, lenne lehetőség olvasótáborunk bővítésére. Előfordul, hogy a gyerekek lapunkat látva szívesen megrendelnék azt, de nem akad, aki felvállalná a megrendelés és elosztás szervezését. • Nem gondolja, hogy esetleg anyagi okai is vannak annak, hogy a szülök nem tudnak több gyermeklapot egyszerre gyermekeiknek előfizetni? - Biztos, hogy ez is szerepet játszik. De előfordul, hogy azzal utasítják vissza jelentkezésünket: már több lap jár a gyerekeknek, a szülők a Cserkészt már nem bírnák fizetni. Nem is gondolom, hogy az összes lapot járatni kellene, de a gyerekre kellene bízni, hogy a meglévő lapok közül melyiket választja. Ugy gondolom, ha ezt lehetővé tennék, többen mellettünk döntenének. Sajnáljuk, ha lapunk nem jut el mindenhova, ahol szívesen látnák. • Milyen mód jöhetne még számításba lapuk terjesztésében? - Hosszú távon az lenne a megoldás, ha valaki, valamilyen szervezet, vagy magánszemély, felvállalná a gyermeklapok terjesztését. Mert a magánvállalkozók többsége olyan lapok iránt érdeklődik csak, amelyekből gyorsan pénzt lehet csinálni. A gyereklapok nem alkalmasak erre. -esiMéry Gábor felvétele