Új Szó, 1993. május (46. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-14 / 110. szám, péntek

KULTURA TUZ ES VI

Z FRANCIA TÁNCOSOK POZSONYBAN .ÚJSZÓM 1993. MÁJUS 14. Szép, szép, csak üres, gondolhatta a néző Odile Duboc koreográfiái láttán a kortárs francia táncfesztivál első előadásán Pozsonyban. Később olyasmi is megfordulhatott a fejében, hogy nem is tánc, amit látott, hanem „majdnem tánc", vagy sokkal inkább különös, szemünknek szokatlan, érzelmeinket fel nem kavaró mozdulatok „lekottázhatatlan" sorozata. Olyan koreográfia, amelyben nincs tartalom, csök forma. A forma viszont meglepően újszerű, sokszor még látványos is. Igen, újszerű. Nekünk. Itt, errefelé középen és keleten. Európa nyugati felén Odile Duboc munkáit más szemmel nézi a közönség. Felkészültebben, okosabban, nyitottabban, lényegrelátóbban. Mi, „évvesztesek", le vagyunk maradva. Nagyon sok" a pótolnivalónk. Ismereteink, legalábbis a modern táncot illetően olyannyira hiányosak, hogy Grahamnél, Béjart-nál, Kyliannál meg is rekedtünk, a legújabb irányzatokról, stílusokról, iskolateremtő alkotókról szinte semmit sem tudunk. Ráadásul mindig, mindenben a mondanivalót, az elrejtett gondolatot, a cselekményt keressük. Megfeledkezünk arról, hogy a tánc akkor is tánc, ha csak a szemünknek ad szépet. Sa/anc/we-tó/vagy AlvinAileytől ki kérte, ki kéri számon, hogy „miről szól?" Cselekmény nélküli balettjeikkel, összetéveszthetetlen mozdulatvilágukkal úgy váltak századunk világszínpadának stílusteremtő egyéniségeivé, hogy bár gondolatokat nem közvetítenek, adósaink mégsem lettek, hiszen neoklasszikus, illetve dzsesszben fogant táncaik esztétikuma, formai tökéletessége valósággal elkápráztat bennünket. Máskor a táncszínházak érzelmi gazdagságát, a díszletek és a jelmezek „útmutatását" várjuk egyegy előadástól, összevetünk, hasonlítunk, párhuzamokat vonunk. Párhuzamokat ott, ahol lehetetlen. Mint például Odile Duboc esetében. Aki nem mondani, közölni, megdöbbenteni akar, hanem csak mutatni. Repüléseket, zuhanásokat, vetődéseket, forgásokat, ugrásokat, amelyekhez erő, tartás és stílusérzék szükségeltetik. Duboc tehetségét azonban nemcsak a kész koreográfia — a zeneválasztás is jelzi. Alkotásai pergő, színes, olykor vad ritmusokra épülő muzsikával forrnak össze, s még a magyar népzenében is megtalálja a neki leginkább megfelelőt. A néző persze nem győz álmélkodni: ezt aztán honnan vette?, és már keresi is az összefüggéseket. Miért hallja magyarul, hogy „Aszszony, asszony, ki az ágyból!", hiszen sem ágyat, sem asszonyt nem lát, a mozdulatokból pedig semmire sem következtethet. Okokat keres ahelyett, hogy az „okozatra" összpontosítana. A beidegződések tökéletesen működnek. Eric Lamoureux és Héla Fattoumi együttese három kompozíciót mutatott be, amelyekben szintén az erő, a felfokozott lendület, a hihetetlen könnyedség dominált. Testük tökéletes birtoklásával, irányításával valóban nem mindennapi produkciókra képesek ezek a táncosok. A legbonyolultabb mozdulatsorokat, a legnehezebb akrobatikus mutatványokat is olyan eleganciával hajtják végre, hogy a nézőnek ott és akkor eszébe sem jut, micsoda energia, mennyi kitartás lehet egy-egy beállított pozícióban, helyzetben. Az arcok ugyan itt is beszédesek, szuggesztívek, érzemekről, vonzásokról és taszításokról mégsem szólnak. A szenzációt maguk a mozdulatok hordozzák, de úgy, hogy sem puszta erőfitogtatásról, sem öncélú, hatásvadász pózokról nem beszélhetünk. Héla Fattoumi és Giuseppe Molino, a két szólótáncos lehajtott fejjel és lehunyt szemmel is úgy tud végigmenni a színpadon, hogy testükből feszültség, belső ragyogás árad, és éppen ez az, amivel figyelmünket mindvégig magukra vonják. Előadásuk második számában száz meg Claude Brumachon szenvedélye száz madár vészterhes vijjogása szolgált zeneként egy lábujjhegyen imbolygó, nyakát nyújtogató, fejét rázó fiatal nőnek, aki mögött a fehér fal minden valószínűséggel idegszanatóriumot sejtetett. Tizenöt perc egyetlen pillanatnak tűnt. A kibonttott hajú nő nem csinált semmi mást, csak közeledett ós távolodott. De úgy közeledni és úgy távolodni, ahogy azt ő tette, külön fejezet lehet napjaink táncművészetében. Külön utakon jár a harmincnégy éves Claude Brumachonis, a kortárs francia tánc igazi fenegyereke. Alkotásai merőben eltérnek az előbbiektől; történetet ugyan ő sem tálal, mozdulatvilága a robbanásig feszített vágyból, a gátakat romboló szenvedélyből táplálkozik, s nem a puszta erőből. A tornatermi korlát, a lasszóként használt kötél, a szék ugyanolyan fontos kellék nála, mint a kád, a víz vagy az áttetsző kelme. Brumachonnál minden a végső célt szolgálja: megmutatni, leplezni a test törvényeit, láthatóvá tenni a láthatatlant. Csörgők és ütőhangszerek zenéje, zúgások és búgások monoton folyama tölti be a teret, miközben kéz kézhez ér, test testre fonódik, vágy vágyat éget. A leghatásosabban: patinás fürdőben, medencék közt, majd a vízben. Ingres festményének alakjai elevenednek meg gőzben és esti fényben. Elég egy rejtett lámpa vagy egy több méteres, átlátszó anyag, amely majd csupasz testet takar — a látvány máris fokozható. Brumachon a város legrégibb fürdőjében is megtalálja a „színpadot", de vízibalett helyett egy izgalmasan megkomponált, érzékiséget árasztó, váratlan fordulatokkal tűzdelt eredeti koreográfiát ad. Táncosai, nem egész egy óra alatt, olyan forróságot képesek teremteni, amelyben már semmi sem lehet meglepő. Még az sem, ha a vágy két nőt vagy két férfit olvaszt eggyé. Duboc, Fattoumi, Lamoureux, Brumachon — nekünk, itt és most: valami új, valami más, valami szokatlan. Pár száz kilométerrel odébb már azt mondják erre: stílus, irányzat, iskolateremtés, siessünk a „leckékkel", sok a pótolnivalónk. SZABÓ G. LÁSZLÓ TÁBOROK ES ELLENTÁBOROK EGY ÍRÓTANÁCSKOZÁS MARGÓJÁRA Az AOSS azt jelenti, hogy Asociácia slovenských spisovateľov, azaz, Szlovák írószervezetek Asszociációja. A név hat írócsoportosulás (Független írók Klubja, Szlovák írók Közössége, Ukrán írók Társulása, Szlovákiai Magyar írók Társasága, Tény irodalom Klubja, PEN Szlovák Klubja) csúcsszervét jelöli. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy az AOSS az országban fellelhető valamennyi írócsoport és szövetség tömörítője lenne; a szlovákiai tollforgatók társadalma, hasonlóképpen a társadalom más rétegeihez, megosztott. Az 1990 decemberében tartott rendkívüli közgyűlésen két táborra szakadt pártállami írószövetség további, különféle szakmai és politikai érdekeket tükröző társulásokra szakadt. Az Asszociáció múlt héten Pozsonyban lezajlott első közös tanácskozásán derült ki igazán, milyen laza szálak fűzik össze a hat társaságot, melyek elvileg abban különböznek az ellentábor (Spolok) íróitól, hogy valamiféle véd- és dacsszövetséget alkotnak. Legalábbis ezt hinné a kívülálló, s (gy lenne logikus, hiszen a mintegy 320 tagú szövetség nem mondható a kulturális kormányzat kegyeltjének, mert — ellentétben a Spolok tagjaival — nyitott értékrendet képvisel és a művészet pluralizmusát vallja, szemben az enyhén szólva hatalomvagy kormányhű másik táborral. A kulturális miniszter megfogalmazásában ugyan nem erről van szó, hanem egy „szlovák szuverenitást támogató" és egy „csehszlovákista" tömbről. Az Asszociáció a tárca szerint nem a szlovák nemzeti érdekeket képviseli, a „nemzeti realizmus filozófiáját" meg végképp nem tudja elfogadni. Mi következik ebből? Az Asszociációt meg kell regulázni, ami a sajtóbeli támadásokat követően abban nyilvánult meg, hogy a minisztérium „salamoni" döntése szerint a nagyjából azonos létszámú két szövetség korántsem azonos összegű állami támogatást kapott. Míg a Spolok, nemzeti hűségének megfelelően, 1 600 000 koronát kapott, addig az Asszociációnak csupán 700 000 korona támogatás jutott, A gyengéd fojtogatás művére a koronát a Slovenské pohľady, a Kultúrny život, a Fragment K és az Aréna című lapok támogatásának megvonása tette fel. Ezek után az ember azt várta volna, hogy az Asszociáció ötödikén tartott tanácskozásán kitör a gyalázat, de legalábbis megfogalmazódik egy közös állásfoglalás a minisztérium diszkriminatív lépései ellen. Hallottunk ugyan néhány elvi megfogalmazást arról, hogy tovább él az uniformizmus, hiányzik az alkotó gondolkodás, s hamis értékrend uralkodik a szlovák kultúrában, amely mindenek fölé emeli a nemzeti érdekeket, s arról, hogy ha valami igazán veszélyben forog, az nem a szlovák nemzeti lét, hanem az alkotói lélek autonómiája (Milan Hamada), s hogy a másik szekértáborban utilitarizmus uralkodik, ami kultúraellenes. Vladimír Petrík is idézgette a kulturális miniszter furcsa nyilatkozatát a Slobodný piatokból, Peter Zajac pedig úgy fogalmazott, hogy a nemzeti kollektivizmusban folytatódik a szocializmus, idézve Dominik Tatarkát, aki a jelenséget „az egyetértés démonaként" fogalmazta meg annak idején, Mária Bátorová, a Független írók Klubjának képviseletében pedig egyenesen azt kérdőjelezte meg, mire a sok intellektus, ha minden folyamat a visszájára fordítható. Közös fellépésről azonban szó sem esett. Ivan Štrpka, a Kultúrny život főszerkesztője ugyan beszámolt róla, hogy a kulturális hetilap szinte hitelben jelenik meg, honoráriumot nem fizet, sőt, a szerkesztők bérére sincs pénzük, de azért együttműködésre szólította fel az írókat. A mintegy százötven megjelent tollforgató kesergő monológokat hallgatott egész délelőtt, délutánra pedig igencsak megritkult széksorok _ előtt tartottak beszámolókat az egyes társaságok képviselői. Ekkor már enyhe unalom lengte be a mezőgazdasági minisztériumban kibérelt nagy termet, némi izgalmat csak Peter Karvaš felszólalása okozott, aki a publikálás szabadságának apropóján Ivan Štrpka szavahihetőségét vonta kétségbe, mivel (rását hónapokig fektették a Kultúrny životban, válasz nélkül hagyva számonkérő leveleit. Mint elmondta, ez a hozzáállás, amelyet ötven év alatt sem tapasztalt, neveletlenségről tanúskodik, s azt tükrözi, hogy lapjainkat klikkek uralják. Csak a fair play, a kollegialitás, az egyenes véleménymondás szabadsága tarthatja össze a szlovákiai írókat. Hol vannak a régi viharok! A nagy ellenszegülések, amelyek a szlovák írótársaddalmat még 1968-ban is jellemezték. A jelenlegi szlovák írótársadalomra sokkal inkább jellemző valamiféle rezignáltság, s hiába említette Peter Zajac elküldött felszólalásában, mennyire megdöbbentő a minimális szolidaritás hiánya, amely a kulturális sajtó egy részének felszámolását követte, szava, egyelőre, süket fülekre talált. A tervezett vita helyett unalom és hallgatás, az összefogás helyett abszencia és lemondás volt jellemző az egésznapos tanácskozásra. Az emberben önkéntelenül felmerül a kérdés: talán az új hatalom olyan ügyesen használja a nemzeti szólamokat, hogy nehéz ellenállni nekik? Eluralkodik a félelem, hogy aki nem elég „nemzeti", azt ellenségnek kiáltják ki? Talán valahol mégis másutt rejlenek a válaszok. Az irodalom, amely egyre inkább élni kezdi öntörvényű életét, távolodni, függetlenedni látszik a szervezett társulásoktól. Ezen a találkozón is le lehetett mérni, hogy a tollforgatók nagy része nem a szervezettségben keresi az alkotói ós az azzal összefüggő egziszetenciális gondok megoldását. Sajnos, a művek és értékek csatája helyett egyelőre Szlovákiában politikai szembeállások és görcsös útkeresés jellemzi az irodalmi életet. Legépületesebb példája volt ennek, hogy az ukrán írócsoport tevékenységéről szóló beszámoló szinte teljes mértékben az ukrán-ruszin vitára szűkült le, a szlovákiai magyar írók közül pedig alig nyolcan-tizen voltak kíváncsiak a találkozóra. KÖVESDI KÁROLY PALYAZATI FELHÍVÁS Mottó: „Őrizzük emlékeinket, Gyűjtsük össze töredékeinket, nehogy végleg elvesszenek." (Ipolyi Arnold) A losonci Scherer Lajos Alapítvány, a Losonc, Fülek és Vidéke Alapítvány, valamint a losonci Kármán József Színkör pályázatot hirdet 1. Földrajzi és egyéb nevek gyűjtésére, az alábbi ajánlott témakörökkel: — földrajzi nevek, dűlőnevek — általános (táplálkozással, szokásokkal, gazdálkodással kapcsolatos megnevezések) — növénynevek — állatnevek — csillagnevek — személynevek (családnevek, ragadványnevek, kereszt- és becenevek) 2. Nyelvjárásgyűjtésre — a téma iránt érdeklődőknek kérdőívet adunk — szükségesnek tartjuk, ajánljuk a helyi, tájnyelvet megörökítő magnófelvétel elkészítését, valamint ennek az anyagnak a lejegyzését (ehhez szintén megadjuk a szükséges utasításokat) diák és felnőtt kategóriákban a történelmi Nógrád-megye Szlovákiához tartozó területeire (a jelenlegi Losonci és Nagykürtösi járás, valamint a Rimaszombati járás déli része — Medvesalja). Jelentkezési határidő: 1993. június 15. A jelentkezésnek tartalmaznia kell a személyi adatokat (név, életkor, diák esetében az iskola címe, lakcím, témamegjelölés). A jelentkezők részére szakmai tájékoztatót tartunk. Ennek tervezett első időpontja 1993. június 18—20. az Abroncsosi Művelődési Táborban. Igény esetén korábban, későbbben is sor kerülhet rá. A résztvevők kiválasztott témájuknak megfelelő szakmai tájékoztatót kapnak. A pályázatok leadási határideje: 1993. szeptember 15. kiértékelése: 1993. októbere Jutalmazás — mindkét kategóriában: Földrajzi nevek gyűjtése: Nyelvjárásgyűjtés: 1. díj 2500 Sk 1. díj 2500 Sk 2. díj 2000 Sk 2. díj 2000 Sk 3. díj 1000 Sk 3. dí 1000 Sk valamint tárgyi és könyvjutalmak. A szakmai tanácsadást és a kiértékelést a dr. Cs. Nagy Lajos főiskolai docens (nyelvjárás) és N. Császi Ildikó (névtan) által vezetett szakmai bizottság végzi az alapítványok kuratóriumának közreműködésével. A pályázaton csak eddig nem publikált, s más pályázatokon nem szerepelt munkákkal lehet részt venni. Az értékelésnél figyelembe vesszük az anyag terjedelmét, a feldolgozás minőségét. A nyelvjárásgyűjtésnél kiemelten kezeljük a hangfelvételt — magnókazettát és a lejegyzését tartalmazó anyagot. Jelentkezés, információk: levélben és személyesen Böszörményi István Gimnázium, Fülek 986 01 Fiľakovo Puntigán József Haličská 37 984 01 Lučenec „Pályázat" Herz u. 24 984 01 Lučenec valamint a Herz u.-i székházunk telefonszámán: (0863)28 254 PUNTIGÁN JÓZSEF