Új Szó, 1993. május (46. évfolyam, 101-124. szám)

1993-05-14 / 110. szám, péntek

KULTURA TUZ ES VI Z FRANCIA TÁNCOSOK POZSONYBAN .ÚJSZÓM 1993. MÁJUS 14. Szép, szép, csak üres, gondolhatta a néző Odile Duboc koreográfiái lát­tán a kortárs francia táncfesztivál el­ső előadásán Pozsonyban. Később olyasmi is megfordulhatott a fejében, hogy nem is tánc, amit látott, hanem „majdnem tánc", vagy sokkal inkább különös, szemünknek szokatlan, ér­zelmeinket fel nem kavaró mozdula­tok „lekottázhatatlan" sorozata. Olyan koreográfia, amelyben nincs tartalom, csök forma. A forma vi­szont meglepően újszerű, sokszor még látványos is. Igen, újszerű. Nekünk. Itt, errefelé középen és keleten. Európa nyugati felén Odile Duboc munkáit más szemmel nézi a közönség. Felké­szültebben, okosabban, nyitottab­ban, lényegrelátóbban. Mi, „évvesz­tesek", le vagyunk maradva. Na­gyon sok" a pótolnivalónk. Ismerete­ink, legalábbis a modern táncot ille­tően olyannyira hiányosak, hogy Grahamnél, Béjart-nál, Kyliannál meg is rekedtünk, a legújabb irány­zatokról, stílusokról, iskolateremtő alkotókról szinte semmit sem tu­dunk. Ráadásul mindig, mindenben a mondanivalót, az elrejtett gondola­tot, a cselekményt keressük. Megfe­ledkezünk arról, hogy a tánc akkor is tánc, ha csak a szemünknek ad szé­pet. Sa/anc/we-tó/vagy AlvinAiley­től ki kérte, ki kéri számon, hogy „mi­ről szól?" Cselekmény nélküli balett­jeikkel, összetéveszthetetlen mozdu­latvilágukkal úgy váltak századunk világszínpadának stílusteremtő egyéniségeivé, hogy bár gondolato­kat nem közvetítenek, adósaink mégsem lettek, hiszen neoklasszi­kus, illetve dzsesszben fogant tán­caik esztétikuma, formai tökéletes­sége valósággal elkápráztat ben­nünket. Máskor a táncszínházak ér­zelmi gazdagságát, a díszletek és a jelmezek „útmutatását" várjuk egy­egy előadástól, összevetünk, ha­sonlítunk, párhuzamokat vonunk. Párhuzamokat ott, ahol lehetetlen. Mint például Odile Duboc eseté­ben. Aki nem mondani, közölni, meg­döbbenteni akar, hanem csak mu­tatni. Repüléseket, zuhanásokat, ve­tődéseket, forgásokat, ugrásokat, amelyekhez erő, tartás és stílus­érzék szükségeltetik. Duboc tehet­ségét azonban nemcsak a kész ko­reográfia — a zeneválasztás is jelzi. Alkotásai pergő, színes, olykor vad ritmusokra épülő muzsikával forr­nak össze, s még a magyar népze­nében is megtalálja a neki leginkább megfelelőt. A néző persze nem győz álmélkodni: ezt aztán honnan vette?, és már keresi is az összefüggéseket. Miért hallja magyarul, hogy „Asz­szony, asszony, ki az ágyból!", hiszen sem ágyat, sem asszonyt nem lát, a mozdulatokból pedig semmire sem következtethet. Okokat keres ahe­lyett, hogy az „okozatra" összponto­sítana. A beidegződések tökélete­sen működnek. Eric Lamoureux és Héla Fattoumi együttese három kompozíciót muta­tott be, amelyekben szintén az erő, a felfokozott lendület, a hihetetlen könnyedség dominált. Testük töké­letes birtoklásával, irányításával va­lóban nem mindennapi produkciók­ra képesek ezek a táncosok. A leg­bonyolultabb mozdulatsorokat, a legnehezebb akrobatikus mutatvá­nyokat is olyan eleganciával hajtják végre, hogy a nézőnek ott és akkor eszébe sem jut, micsoda energia, mennyi kitartás lehet egy-egy beállí­tott pozícióban, helyzetben. Az ar­cok ugyan itt is beszédesek, szug­gesztívek, érzemekről, vonzásokról és taszításokról mégsem szólnak. A szenzációt maguk a mozdulatok hordozzák, de úgy, hogy sem puszta erőfitogtatásról, sem öncélú, hatás­vadász pózokról nem beszélhetünk. Héla Fattoumi és Giuseppe Molino, a két szólótáncos lehajtott fejjel és le­hunyt szemmel is úgy tud végigmen­ni a színpadon, hogy testükből fe­szültség, belső ragyogás árad, és éppen ez az, amivel figyelmünket mindvégig magukra vonják. Előadá­suk második számában száz meg Claude Brumachon szenvedélye száz madár vészterhes vijjogása szolgált zeneként egy lábujjhegyen imbolygó, nyakát nyújtogató, fejét rázó fiatal nőnek, aki mögött a fehér fal minden valószínűséggel idegsza­natóriumot sejtetett. Tizenöt perc egyetlen pillanatnak tűnt. A kibont­tott hajú nő nem csinált semmi mást, csak közeledett ós távolodott. De úgy közeledni és úgy távolodni, ahogy azt ő tette, külön fejezet lehet napjaink táncművészetében. Külön utakon jár a harmincnégy éves Claude Brumachonis, a kortárs francia tánc igazi fenegyereke. Al­kotásai merőben eltérnek az előbbi­ektől; történetet ugyan ő sem tálal, mozdulatvilága a robbanásig feszí­tett vágyból, a gátakat romboló szenvedélyből táplálkozik, s nem a puszta erőből. A tornatermi korlát, a lasszóként használt kötél, a szék ugyanolyan fontos kellék nála, mint a kád, a víz vagy az áttetsző kelme. Brumachonnál minden a végső célt szolgálja: megmutatni, leplezni a test törvényeit, láthatóvá tenni a láthatat­lant. Csörgők és ütőhangszerek ze­néje, zúgások és búgások monoton folyama tölti be a teret, miközben kéz kézhez ér, test testre fonódik, vágy vágyat éget. A leghatásosab­ban: patinás fürdőben, medencék közt, majd a vízben. Ingres festmé­nyének alakjai elevenednek meg gőzben és esti fényben. Elég egy rejtett lámpa vagy egy több méte­res, átlátszó anyag, amely majd csu­pasz testet takar — a látvány máris fokozható. Brumachon a város leg­régibb fürdőjében is megtalálja a „színpadot", de vízibalett helyett egy izgalmasan megkomponált, érzéki­séget árasztó, váratlan fordulatok­kal tűzdelt eredeti koreográfiát ad. Táncosai, nem egész egy óra alatt, olyan forróságot képesek teremteni, amelyben már semmi sem lehet meglepő. Még az sem, ha a vágy két nőt vagy két férfit olvaszt eggyé. Duboc, Fattoumi, Lamoureux, Brumachon — nekünk, itt és most: valami új, valami más, valami szo­katlan. Pár száz kilométerrel odébb már azt mondják erre: stílus, irány­zat, iskolateremtés, siessünk a „lec­kékkel", sok a pótolnivalónk. SZABÓ G. LÁSZLÓ TÁBOROK ES ELLENTÁBOROK EGY ÍRÓTANÁCSKOZÁS MARGÓJÁRA Az AOSS azt jelenti, hogy Asociácia slo­venských spisovateľov, azaz, Szlovák író­szervezetek Asszociációja. A név hat írócso­portosulás (Független írók Klubja, Szlovák írók Közössége, Ukrán írók Társulása, Szlo­vákiai Magyar írók Társasága, Tény iroda­lom Klubja, PEN Szlovák Klubja) csúcsszer­vét jelöli. Ez persze korántsem jelenti azt, hogy az AOSS az országban fellelhető valamennyi írócsoport és szövetség tömörítője lenne; a szlovákiai tollforgatók társadalma, hasonló­képpen a társadalom más rétegeihez, megosz­tott. Az 1990 decemberében tartott rendkívü­li közgyűlésen két táborra szakadt pártállami írószövetség további, különféle szakmai és po­litikai érdekeket tükröző társulásokra szakadt. Az Asszociáció múlt héten Pozsonyban le­zajlott első közös tanácskozásán derült ki iga­zán, milyen laza szálak fűzik össze a hat társa­ságot, melyek elvileg abban különböznek az ellentábor (Spolok) íróitól, hogy valamiféle véd- és dacsszövetséget alkotnak. Legalábbis ezt hinné a kívülálló, s (gy lenne logikus, hiszen a mintegy 320 tagú szövetség nem mondható a kulturális kormányzat kegyeltjének, mert — ellentétben a Spolok tagjaival — nyitott érték­rendet képvisel és a művészet pluralizmusát vallja, szemben az enyhén szólva hatalom­vagy kormányhű másik táborral. A kulturális miniszter megfogalmazásában ugyan nem er­ről van szó, hanem egy „szlovák szuverenitást támogató" és egy „csehszlovákista" tömbről. Az Asszociáció a tárca szerint nem a szlovák nemzeti érdekeket képviseli, a „nemzeti realiz­mus filozófiáját" meg végképp nem tudja elfo­gadni. Mi következik ebből? Az Asszociációt meg kell regulázni, ami a sajtóbeli támadáso­kat követően abban nyilvánult meg, hogy a mi­nisztérium „salamoni" döntése szerint a nagy­jából azonos létszámú két szövetség koránt­sem azonos összegű állami támogatást ka­pott. Míg a Spolok, nemzeti hűségének megfe­lelően, 1 600 000 koronát kapott, addig az Asszociációnak csupán 700 000 korona tá­mogatás jutott, A gyengéd fojtogatás művére a koronát a Slovenské pohľady, a Kultúrny život, a Fragment K és az Aréna című lapok támogatásának megvonása tette fel. Ezek után az ember azt várta volna, hogy az Asszociáció ötödikén tartott tanácskozásán kitör a gyalázat, de legalábbis megfogalmazó­dik egy közös állásfoglalás a minisztérium diszkriminatív lépései ellen. Hallottunk ugyan néhány elvi megfogalmazást arról, hogy to­vább él az uniformizmus, hiányzik az alkotó gondolkodás, s hamis értékrend uralkodik a szlovák kultúrában, amely mindenek fölé emeli a nemzeti érdekeket, s arról, hogy ha valami igazán veszélyben forog, az nem a szlovák nemzeti lét, hanem az alkotói lélek autonómiá­ja (Milan Hamada), s hogy a másik szekértá­borban utilitarizmus uralkodik, ami kultúraelle­nes. Vladimír Petrík is idézgette a kulturális miniszter furcsa nyilatkozatát a Slobodný pia­tokból, Peter Zajac pedig úgy fogalmazott, hogy a nemzeti kollektivizmusban folytatódik a szocializmus, idézve Dominik Tatarkát, aki a jelenséget „az egyetértés démonaként" fogal­mazta meg annak idején, Mária Bátorová, a Független írók Klubjának képviseletében pedig egyenesen azt kérdőjelezte meg, mire a sok in­tellektus, ha minden folyamat a visszájára for­dítható. Közös fellépésről azonban szó sem esett. Ivan Štrpka, a Kultúrny život főszerkesztője ugyan beszámolt róla, hogy a kulturális hetilap szinte hitelben jelenik meg, honoráriumot nem fizet, sőt, a szerkesztők bérére sincs pénzük, de azért együttműködésre szólította fel az írókat. A mintegy százötven megjelent tollforgató ke­sergő monológokat hallgatott egész délelőtt, délutánra pedig igencsak megritkult széksorok _ előtt tartottak beszámolókat az egyes társa­ságok képviselői. Ekkor már enyhe unalom lengte be a mezőgazdasági minisztériumban kibérelt nagy termet, némi izgalmat csak Peter Karvaš felszólalása okozott, aki a publikálás szabadságának apropóján Ivan Štrpka szava­hihetőségét vonta kétségbe, mivel (rását hóna­pokig fektették a Kultúrny životban, válasz nél­kül hagyva számonkérő leveleit. Mint elmond­ta, ez a hozzáállás, amelyet ötven év alatt sem tapasztalt, neveletlenségről tanúskodik, s azt tükrözi, hogy lapjainkat klikkek uralják. Csak a fair play, a kollegialitás, az egyenes vélemény­mondás szabadsága tarthatja össze a szlová­kiai írókat. Hol vannak a régi viharok! A nagy ellensze­gülések, amelyek a szlovák írótársaddalmat még 1968-ban is jellemezték. A jelenlegi szlo­vák írótársadalomra sokkal inkább jellemző valamiféle rezignáltság, s hiába említette Peter Zajac elküldött felszólalásában, mennyire megdöbbentő a minimális szolidaritás hiánya, amely a kulturális sajtó egy részének felszá­molását követte, szava, egyelőre, süket fülekre talált. A tervezett vita helyett unalom és hall­gatás, az összefogás helyett abszencia és le­mondás volt jellemző az egésznapos tanács­kozásra. Az emberben önkéntelenül felmerül a kérdés: talán az új hatalom olyan ügyesen használja a nemzeti szólamokat, hogy nehéz ellenállni nekik? Eluralkodik a félelem, hogy aki nem elég „nemzeti", azt ellenségnek kiáltják ki? Talán valahol mégis másutt rejlenek a vála­szok. Az irodalom, amely egyre inkább élni kezdi öntörvényű életét, távolodni, függetle­nedni látszik a szervezett társulásoktól. Ezen a találkozón is le lehetett mérni, hogy a tollforga­tók nagy része nem a szervezettségben keresi az alkotói ós az azzal összefüggő egziszeten­ciális gondok megoldását. Sajnos, a művek és értékek csatája helyett egyelőre Szlovákiában politikai szembeállások és görcsös útkeresés jellemzi az irodalmi életet. Legépületesebb pél­dája volt ennek, hogy az ukrán írócsoport te­vékenységéről szóló beszámoló szinte teljes mértékben az ukrán-ruszin vitára szűkült le, a szlovákiai magyar írók közül pedig alig nyol­can-tizen voltak kíváncsiak a találkozóra. KÖVESDI KÁROLY PALYAZATI FELHÍVÁS Mottó: „Őrizzük emlékeinket, Gyűjtsük össze töredékeinket, nehogy végleg elvesszenek." (Ipolyi Arnold) A losonci Scherer Lajos Ala­pítvány, a Losonc, Fülek és Vi­déke Alapítvány, valamint a lo­sonci Kármán József Színkör pályázatot hirdet 1. Földrajzi és egyéb nevek gyűjtésére, az alábbi ajánlott té­makörökkel: — földrajzi nevek, dűlőnevek — általános (táplálkozással, szokásokkal, gazdálkodással kapcsolatos megnevezések) — növénynevek — állatnevek — csillagnevek — személynevek (családne­vek, ragadványnevek, kereszt- és becenevek) 2. Nyelvjárásgyűjtésre — a téma iránt érdeklődőknek kérdőívet adunk — szükségesnek tartjuk, ajánl­juk a helyi, tájnyelvet megörökítő magnófelvétel elkészítését, vala­mint ennek az anyagnak a lejegy­zését (ehhez szintén megadjuk a szükséges utasításokat) diák és felnőtt kategóriákban a történelmi Nógrád-megye Szlovákiához tartozó területeire (a jelenlegi Losonci és Nagykürtösi járás, valamint a Rimaszombati járás déli része — Medvesalja). Jelentkezési határidő: 1993. június 15. A jelentkezésnek tartalmaznia kell a személyi adatokat (név, életkor, diák esetében az iskola címe, lakcím, témamegjelölés). A jelentkezők részére szakmai tájékoztatót tartunk. Ennek terve­zett első időpontja 1993. június 18—20. az Abroncsosi Művelő­dési Táborban. Igény esetén ko­rábban, későbbben is sor kerülhet rá. A résztvevők kiválasztott té­májuknak megfelelő szakmai tá­jékoztatót kapnak. A pályázatok leadási határi­deje: 1993. szeptember 15. kiértékelése: 1993. októbere Jutalmazás — mindkét kate­góriában: Földrajzi nevek gyűjtése: Nyelv­járásgyűjtés: 1. díj 2500 Sk 1. díj 2500 Sk 2. díj 2000 Sk 2. díj 2000 Sk 3. díj 1000 Sk 3. dí 1000 Sk valamint tárgyi és könyvjutal­mak. A szakmai tanácsadást és a ki­értékelést a dr. Cs. Nagy Lajos főiskolai docens (nyelvjárás) és N. Császi Ildikó (névtan) által vezetett szakmai bizottság végzi az alapítványok kuratóriumának közreműködésével. A pályázaton csak eddig nem publikált, s más pályázatokon nem szerepelt munkákkal lehet részt venni. Az értékelésnél figye­lembe vesszük az anyag terjedel­mét, a feldolgozás minőségét. A nyelvjárásgyűjtésnél kiemelten kezeljük a hangfelvételt — mag­nókazettát és a lejegyzését tar­talmazó anyagot. Jelentkezés, információk: levélben és személyesen Böszörményi István Gimnázium, Fülek 986 01 Fiľakovo Puntigán József Haličská 37 984 01 Lučenec „Pályázat" Herz u. 24 984 01 Lučenec valamint a Herz u.-i székházunk telefonszámán: (0863)28 254 PUNTIGÁN JÓZSEF

Next

/
Thumbnails
Contents