Új Szó, 1993. április (46. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-09 / 83. szám, péntek

5 B KALEIDOSZKÓP I ÚJSZÓ* 1993. ÁPRILIS 9. FEL KELL SZÁMOLNI A HAZUGSÁGOK VILÁGÁT (Folytatás az 1. oldalról) - Hogy élte meg ezt a pökdö­sést? - Voltak pillanataim, amikor inge­rülten. De azután leküzdöttem ma­gamban az indulatot, nehogy én is a gonoszság, a harag szellemének hatása alá kerüljek. - Ez lenne hát az a dilemma, amely 1993 húsvétján a legin­kább foglalkoztatja? - Őszintén srólva, elsősorban Szlovákiáért, e fiatalka köztársaság jövőjéért aggódom. Rengeteget tű­nődöm azon, miben vétett az 1989 novembere után színre lépett politi­kai garnitúra, hogy a második sza­bad s valóban demokratikus válasz­tások után egy stílustalan és politikai kultúra nélküli kormányzat kerülhe­tett Szlovákia élére. Sokat töpren­gek azon is, vajon hol és miben hibáztunk, hogy mostanában a ke­reszténységtől és a toleranciától, te­hát az ősi szlovák mentalitástól ide­gen megnyilvánulások diktálják a hétköznapok hangulatát. Ráadá­sul kérdéses, hogy egyáltalában ke­zelhető marad-e a helyzet, hiszen 1993 januárja óta Szlovákia nem­csak gazdaságilag, hanem lelkiek­ben és politikai kultúra tekintetében is rossz irányba sodródik. Legfőbb dilemmáim egyike pedig az, hogy miért is mételyezte meg Szlovákiát a nacionalizmus ördöge?! - Talán 1989 novembere is csupán illúzió volt? - - Ki tudja... A kommunistákból és a közülük verbuválódott vezetői rétegből akkor szinte mindenki kiáb­rándult, de ez nem változtatta meg kellőképpen az emberek gondolko­dásmódját, a társadalom alapvető reflexeit. Ez lehet az oka annak, hogy az emberekben nem a toleran­cia és a demokrácia megteremtése iránti türelem, hanem a csőlátás, a nemzeti elvakultság győzedelmes­kedett. Ez pedig nem más, mint maga az illúzióvesztés, az értékza­var Ma az a helyzet, hogy a kulcs­pozíciókban szinte kizárólag hajdani kommunisták ülnek, akik a párbe­széd helyett inkább csak a címké­zésre, a dirigálásra hajlamosak; a törvényelőkészítésben pedig a központi hatalom megerősítésén fáradoznak. A hangoskodók szem­rebbenés nélkül azt is nemzeti ér­deknek mondják, ami távolról sem az; ugyanakkor ellenségnek titulál­ják azokat, akik - meggyőződésem szerint - jóval többet tettek már Szlovákiáért, mint azok, akik a mel­lüket döngetik. A közhivatalokban újra itt a vályúharc, lépten-nyomon ármánykodás folyik a privilegizált posztokért, s nem vagyunk híján az adminisztratív tisztogatásoknak sem. A kérdés tehát az, van-e a tár­sadalomban annyi erkölcsi erő, hogy felismerje a zsákutcába jutás veszé­lyeit. Azt, hogy a jelenlegi hatalom több tekintetben is a rendszerváltás előtti politikai gyakorlat eszközeihez nyúlt vissza; s ezt egy más ideoló­gia: a nemzet gondjai megoldásá­nak égisze alatt tette. - Képviselő úr, nem tartja kis­sé lehangolónak, hogy már 1968 tavaszán sem a demokratizáló­dás, hanem a nemzetiségi kér­dés fellángolása bizonyult elsőd­legesnek? - Tény, hogy a nacionalizmus ve­szélye jelen van az egykori keleti blokk országaiban. Pusztán a ma már nem létező Csehszlovákia pél­dájánál maradva nem árt tudatosíta­ni, hogy 1968-ban a szlovákoknak eltökélt szándékuk volt ugyan a nemzeti kiteljesedés megvalósítá­sa, a csehek viszont ebben a kér­désben már akkor is elzárkóztak az érdemi tárgyalások elöl. Most tulaj­donképpen hasonló volt a helyzet. Számtalan államjogi megbeszélé­sünk egyikén megkérdeztem Jan Kalvodától, működőképesnek tart­ja-e a Belgiumban meghonosodott föderációt. Ő azt felelte, hogy nem; s én ekkor csak azt mondhattam, hogy akkor bizony sohasem fogunk megegyezni! Természetesen, ez egy pillanatig sem jelent mentséget Csehszlovákia erőszakos kettésza­kítására, mert Szlovákiát nagyon ké­születlenül érte ez az elkapkodott lépés. A Kalvoda-sztori viszont ékes példája annak, hogy régiónkban sok-sok gubanc a túlfűtött nemzeti szemléletmódban keresendő. - Szlovákiában vajon miért vannak jelentós kisebbségben azok, akik a józan ész, a toleran­cia és ,,csak" az ésszerű patrio­tizmus hívei? - Mert manapság teljesen más a helyzet mint 1989 novemberében, amikor békés eszközökkel, de a ki­sebb-nagyobb városok főterein dőlt el minden. Azóta már sok minden történt, és az emberek zöme bedőlt a túlfűtött nemzeti jelszavaknak, s ki-ki eszerint adta le tavaly a vok­sát is. Az időközben eltelt nem egész egy esztendő pedig kevés a gyökeres szemléletváltáshoz. Egyelőre ott tartunk, hogy a többség elbizonytalanodott, elkedvetlene­dett, de rengetegen hisznek még ma is a nagyhangú kormányfő minden gondot legyűrő varázserejében. - Eszerint, legalábbis mosta­nában. a konzervatív szemlélet­módnak sincs táptalaja Szlováki­ában? - Nemigen, mert a konzervativiz­mus iránt fogékony elit réteg, kisebb kivételektől eltekintve, főképpen Po­zsonyban összpontosul. Vidéken egészen más a helyzet, más az értékrend, mint a fővárosban. Ezért is tartom szinte jóvátehetetlen hibá­nak Szlovákia elsietett elszakadását Csehországtól. Nekünk most arra lett volna inkább szükségünk, hogy Szlovákia gazdaságilag megerősöd­hessen egy új típusú föderációra épülő közös államban; s eközben megjelenjen egy józan szemléletű, a szlovákságára ugyan büszke, de nem nacionalista beállítottságú ér­telmiségi réteg. Sajnos, ehelyett ma az ellenségkép fabrikálása, az ujjal mutogatás jelenti a „igazi" hazafias­ságot. Eközben erőteljesen háttérbe szorult az egyetemes értékekre épü­lő eredeti kultúra, a szlovák nemzet őszinte és századokra visszavezet­hető szellemisége. Az a békés kap­csolatteremtési készség, amellyel a szlovákság már ősidők óta együtt, közös régióban él a csehekkel, a lengyelekkel, a magyarokkal. Saj­nos, mostanában nem ezeknek a hagyományoknak az öregbítése, hanem inkább az indulatgerjesztés folyik. Ez viszont veszélyes lehet, hiszen olykor egyetlen szikra is ele­gendő a tűzvészhez. - Mikloško úr, ön mélyen hívő lélek, a kommunista rendszer­ben • a tiltott katolikus egyház egyik fő alakja és ebből eredően az 1988 márciusának nagypén­tekén rendezett gyertyás tünte­tés talán legtöbb kockázatot vál­laló szervezője volt. Most nem erről az emlékezetes ellenzéki megmozdulásról szeretnék be­szélgetni, hanem arról szeret­ném a véleményét hallani: vajon hová tűnt ugyanez a civil kurázsi, ugyanez a józan bátorság az emberekből? Most „csak" a hangjukat, a véleményüket kellene hallatniuk, mig azon az emlékezetes pozsonyi március 25-én a rózsafüzérrel és égő gyertyákkal imádkozó tömegnek a fékevesztett dühvel támadó rendörséggel kellett szembe­néznie... - Számomra is fogas kérdés, hogy hová lett az emberekből a jó­zanabb gondolkodásmód, illetve az erre épülő kiállás bátorsága. A ma­gyarázatot csakis abban vélem látni, hogy a szabadság érzete sokakat mássá, könnyelműbbé tesz. Azon az ominózus nagypénteken engem ugyan már korán reggel őrizetbe vett a rendőrség, de például Peter Kre­sánektől, Pozsony jelenlegi főpol­gármesterétől úgy tudom, hogy másnap egészen más hangulata volt a városnak. Mintha ez a város - a rendőrakciót a Carlton ablakából figyelő pezlárok, šlapkák, válekok, pavolkováčok minden igyekezete el­lenére - megjárta volna a saját hús­véti keresztútját. Ennek a tüntetés­nek akkoriban nagy visszhangja és még nagyobb jelentősége volt, és a másfél esztendővel későbbi rend­szerváltás egyik előjelének is tekint­hető. Az 1989 novemberében szüle­tett esély ma sincs még veszve, úgy tűnik azonban, hogy ideig-óráig irányt tévesztettünk. -Nem játszott szerepet eb­ben az is, hogy Szlovákiában az egyház inkább a nemzeti erők Prikier László felvétele pártját fogta? Ékes példája volt ennek éppen a függetlenségi nyilatkozat elfogadásának napja, amikor ön elótt az emberek köp­tek egyet az utcán, a templom­ban viszont a püspökségek köte­lező harangzúgást rendeltek el! - Hazudnék, ha tagadnám, hogy így volt; bár a papság manapság távolról sincs valóban tömeges ha­tással az emberekre. Az egyház ma­gatartása egyébként nem közömbös a Kereszténydemokrata Mozgalom számára, de mindez nem befolyásol bennünket saját politikai célkitűzé­seink követésében. Úgy tűnik, az idö bennünket igazol, hiszen mind a szlovák kormány, mind személye­sen a miniszterelnök Szlovákia első negyedévének önállósága után már-már patthelyzetben van. Nem nehéz kitalálni a játszma végét sem; a kérdés pusztán az, hogy az állam­párti időkre emlékeztető politizálás­nak tisztes vereség, vagy egyszerű­en susztermatt lesz-e a vége... Per­sze, a valóságban mindennek a fele sem tréfa! -Ebben a helyzetben vajon mi a keresztény beállítottságú pártok feladata? - Az őszinteség. És a megfelelő értékrend felmutatása. Ez utóbbit én a tolerancia egyik természetes kiin­dulópontjának tartom. Felekezeti vagy nemzetiségi tekintetben egy­aránt. Számomra a tolerancia és az őszinteség olyan belső parancs, mint az Isten és az ember előtti felelősség tudatosítása. - Kettőnk társalgásában aka­ratlanul is eluralkodott a politi­kum. Keveset szóltunk egyelőre arról, ön milyen érzéssel figyelte évtizedeken át, hogy egy olyan világ alakult ki, ahol a hivatalos rend tagadja Istent és türelmet­len a hívőkkel szemben?... -Gondolom, nincs szükség bi­zonygatásra, hiszen mind Szlováki­ában, mind a volt keleti blokk többi országában milliók élnek még, akik átélték, hogy a hívó ember osztály­idegennek minősült. Engem inkább az szomorított el, hogy a szlovákiai ipapság körében is akadtak jó néhá­nyan akik karrier és egyéb emberi szempontok miatt nem az egyház egységét, hanem megosztottságát siettették. Történt ez annak ellenére, hogy látniuk kellett: a sztálini indíttatá­sú szocialista államhatalom a legpri­mitívebb módon támadta az egyhá­zat, az istenhitet, a vallást. A fiatalok vallásos hitét elvették, a szülőket megfélemlítették; a hivatalos ideoló­gia viszont semmit sem adott ahe­lyett, amit elrabolt az élet hazugsá­gaira nevelt gyermekektől. Nálunk két nemzedék is úgy nőtt fel, hogy szellemileg pallérozott erkölcsi tar­tás helyett üres jelszavakat, primitív érveket kapott. Évtizedeken át a hit­re épülő morál öncsonkításnak le­hettünk a tanúi. - A kommunista rendszer bu­kása igazolja, hogy elűzni előz­hetők a múlt árnyképei; de vajon pótolhatók-e az általa okozott veszteségek? - A keresztény hit nem mennyisé­gi kérdés. Az egyház szerepét nem lehet statisztikákkal jellemezni. Krisz­tus nem azt ígérte meg egyházának, hogy az minden helyen és min­dig virágozni fog. Azt viszont meg­mondta: ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak. Meggyőződésem - és erre éppen a pozsonyi gyertyás tüntetés a kiváló példa -, hogy az ötvenes-hatvanas évek működése az egyház meggyőződéses hívei szá­mára a belső erősítést jelentette. Éppen a hit adott sokaknak erőt, hogy szélesebb horizontban vizsgál­ják az akkori jelent. És bár új társa­dalmi körülmények között, de ilyes­mire van szükség most is. Nemcsak napi politizálással, hanem a köz ügyeit szem előtt tartó magatartás­sal. Az elkötelezett keresztény segíti a gyengéket, a veszélyeztetetteket, síkraszáll a családi élet tisztaságá­ért, az élet tiszteletben tartásáért, a kisebbségek jogaiért, egyszóval a szeretet kultúrájáról tesz tanúbi­zonyságot. -Mindez jóvátehetö-e a tu­datban, az erkölcsökben? - Csak akkor, ha az emberi érté­kek megbecsülése, a tiszta erkölcs iránti vágy új értékrendet stabilizál. Az evangéliumi értékrendet, a hét­köznapok körforgásában. - Mi lehet a kibontakozásban az egyház, illetve a keresztény­demokrata mozgalmak szerepe? - Krisztus nem politikai mozgal­mak erősítésére vagy gyengítésére küldte egyházát. Ő is távol tartotta magát kora politikai feszültségeitől. De hitet ébresztett és azóta is éb­reszt egyháza által. Igazi feladatunk: közéletünket átitatni az evangélium szellemével. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy szemrebbenés nélkül kell felszámolni a hazugságok vilá­gát, hogy ne egy pártos szemlélet határozza meg: mi a jó és mi a rossz. Olyan emberközpontú tár­sadalomra van szükség, ahol nem a kevesek hatalma érvényesül, ahol sokan tartoznak sokaknak felelős­séggel, ahol mindez nem holmiféle számonkérőszék, hanem a lelkiis­meret dolga. Ha valaki eljut annak felismeréséig, hogy hibázott, az vo­nuljon vissza, mivel az ország és a saját lelkiismerete, az én hitem szerint Isten előtt is felelős a tettei­ért. Ellenkező esetben Münchhau­sen báró sorsára juthatunk, akinek a saját hajánál fogva kellett kihúznia önmagát a mocsárból... - Mikloško úr, befejezésül egy személyes, ám ha úgy tetszik, egyben nagypénteki kérdés is: mit jelent ön számára a hit? - A hit? Valamennyi értékrendem, emberi felelősségtudatom alapja. Ezért a hétköznapok hajszájában nagyon hiányzik, ha két-három na­pig olvasással vagy más belső el­mélyüléssel nem tudok támaszt ke­resni Istenben. - Képviselő úr, az őszintesé­gét külön is értékelve köszönöm az interjút! MIKLÓSI PÉTER MEGKÉRDEZTÜK ALAKUL-E SZLOVÁK KISEBBSÉGVÉDELMI HIVATAL? Dr. Ivan Hudec független parla­menti képviselő tavaly szeptember­ben a nemzeti tanácsban javaslatot terjesztett elő egy olyan kor­mányszerv létrehozására, amelynek feladata lenne a kapcsolatfenntartás a más országokban élő szlovák ki­sebbséggel, illetve annak szellemi és anyagi támogatása. Kezdemé­nyezésének sorsáról kérdeztük a képviselőt: -Javaslatom magyarországi ta­pasztalataim alapján fogalmazódott meg bennem. Parlamenti küldöttség tagjaként ugyanis láthattam, hogyan működik ilyen hivatal Budapesten. Nemcsak információkat gyűjt, ha­nem elemzi az eredményeket, kö­vetkeztetéseket von le. Fontos és hasznos ez az intézmény, s úgy hiszem, Szlovákiának is nagy szük­sége lenne ilyen kormányszervre, hiszen más országokban is él szlo­vák kisebbség. Hasonló hivatal mű­ködik például Lengyelországban és Franciaországban is. Javaslatomat írásban is a parlament elé terjesztet­tem. Várom, hogy történjen valami. Ivan Hudec kezdeményezését parlamentben magyar kollégái is tá­mogatták. Érthető, hogy az anyaor­szágnak nem csupán joga, köteles­sége is a más országban élő kisebb­ségeinek támogatása. Elgondolkod­tató azonban, hogy a szlovák parla­mentben, ahol gyakran hangoztatják a nemzeti érdekek fontosságát, a jó gondolat, a határokon túl élő szlo­vákság felkarolásának intézménye­sítése nem talált kellő visszhangra, támogatásra. Pedig a honatyai nem­zeti öntudatnak éppen ezen a terüle­ten kellene megnyilvánulnia, nem pedig a szlovákiai kisebbségek álta­lános elutasításában. (mázsár) A BÉKÉÉRT ÉS AZ EMBERI JOGOKÉRT JÖVŐ SZOMBATON HÚSVÉTI BÉKEMENET Az ellentétek békés megoldá­sáért, az emberi jogok betartá­sáért, az emberi méltóságért - ezek a fő jelszavai annak a húsvéti békemenetnek, amelyet április 17-én rendez meg a Szlovákiai Unió a Békéért és az Emberi Jogokért. Erről tegnap Jozef Drozd, az inió elnöke tájékoztatta a sajtó képvise­lőit. Negyedízben kerül sor a békeme­netre, ós az előző három évben megtartott rendezvényekkel szem­ben ezúttal nem Dévény, hanem a ligetfalusi vidámpark lesz a menet végcélja. Ezt a változást egyrészt abból a célból eszközölték, hogy a kevésbé edzett gyaloglóknak is hozzáférhetővé tegyék az ese­ményt, másrészt pedig, hogy kímél­jék a dévényi védett területet. A me­net a Hodža térről (volt Béke tér) indul délután 2 órakor és a Szlovák nemzeti felkelés terén és az öreg Duna-hídon keresztül vonul a vi­dámparkba, ahol 16 órakor kezdődik a rövid hivatalos műsor, amelyre a köztársasági elnököt is várják. A hivatalos rész után több Hyde parkba illő csoport alakul a helyszí­nen, amelyekben különböző témák­ról, például a jugoszláviai helyzetről, aktuális hazai társadalmi problé­mákról, a munkanélküliségről, a nők helyzetéről és más témákról cserél­hetnek eszmét a jelenlevők. A kitartó gyaloglók számára turistamenetet szerveznek, amely délelőtt 10 óra­kor indul Záhorská Bystricáról, Dé­vényből pedig kerékpárosok cso­portja indul a vidámpark felé. Ma­gyarországi és az ausztriai békeakti­visták is jelezték részvételi szándé­kukat. (gi)

Next

/
Thumbnails
Contents