Új Szó, 1993. április (46. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-28 / 98. szám, szerda

7 mozai

k rVr^A QUO VADIS, FOLKLÓR? Az utóbbi hetekben több olyan rendezvényen vettem részt, ahol a színpadon szereplők a népzenei hagyományunk egészséges továbbélését leltek volna hivatottak igazolni. A Magyar Állami Népi Együttes, a hivatalos budapesti bemutatója előtt, Komáromban szerepelt. Lehet, azért, mert koreográfusa, Tímár Sándor, új műsorában a határokon túli magyarság hagyományából is meríteni kívánt. Ugyanis a kiváló, s ma már bátran mondhafó, világhírű hivatásos együttes műsorába egy martosi táncol is beiktatott. A második esemény a Nagymegyeri Zenei Napok keretében szereplő Istiglinc — amatőr, tehát a szó igazi értelmében vett műkedvelő — ifjúsági néptáncegyüttes, számomra nagy élményt jelentő bemutatkozása volt. A Szlovák Állami Népművészeti Együttes, a SĽUK, valamint a SĽUK és az Ifjú Szivek közös, japán megrendelésre készített műsorára nem jutottam el, mert a nyugdíjamból nem futotta az útiköltségre. A SĽUK ének- és zenekarának Az ember fia című passiójátékáról nem olvastam kritikát, ellenben a japán közönségnek készített műsorról kettőt is. A rendezvények közvetlen élményanyaga (legyen az pozitív vagy negatív), valamint az Ifjú Szivek és a SĽUK közős műsoráról szóló, Új Szóban megjelent írások erősen leikavartak és arra késztettek, hogy tollat, azaz írógépet ragadjak, és megpróbáljam papírra vetni a bennem felmerülő égető kérdéseket. Magyarul ez úgy hangzik: merre tart népművészeti hagyományunk, mai, színpadra vitt valósága, a folklorizmus. — Hajnali öt órakor indultunk Pozsonyból. Elöször Somorján álltunk meg, hogy berakjuk az összegyűjtött adományokat. A következő állomásunk Dunaszerdahely volt, majd Érsekújvár következett, onnan Fürön, Kürtön, Nagyölveden keresztül érkeztünk Ipolyságra, a határra. Nem volt semmi probléma, a vámosok már vártak bennünket. miután a Magyar Konzulátus táviratban értesítette őket érkezésünkről. Számunkra is kiállítottak egy nyilatkozatot arról, hogy humanitárius akcióról van szó, így Ipolysághoz hasonlóan Szegedröszkén sem volt fennakadás. A problémák a jugoszláv oldalon kezdődtek. — Éjjel léi négykor érkeztünk a határra. A papírjaink rendben voltak, a vámelőírásoknak megfelelően kitöltve, hiszen Érsekújvárban a vámhivatal mindent ellenőrzött, a jugoszláv vámosok sem tudtak semmibe belekötni. Horgosnál, a határ túloldalán a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség nagybecskereki központjának képviselője, illetve az ott működő Árpádházi Szent Erzsébet Szeretetszolgálat vezetője, Gabona János várt bennünket egy kamionnal, hogy átrakjuk a szállítmányt. Azonban olyan óriási mennyiségről volt szó, hogy ők ketten és mi nyolcan nem győztük volna, s féltünk, hogy a jugoszláviai vámosok vámvizsgálatot is elrendelnek. Ezért Gabona Jánosék arra kértek bennünket, hogy mi vigyük tovább a szállítmányt a 120 kilométerre levő Muzsjára, amely már tulajdonképpen Nagybecskerek elővárosa. A vámosok, miután tettünk egy nyilatkozatot, hogy humanitárius segélyt szállítunk, továbbengedtek bennünket. Már majdnem Előrebocsátom, nem vagyok néptáncszakérlő, így a táncprodukciókat csak a közönség szemével néztem. Mivel azonban a táncprodukció nem lehet meg zenei kíséret nélkül, a népzene szerepe és tisztasága már az én szakterületemhez tartozik. Az első észrevételem, függetlenül attól, hogy népzenei hagyományunk hivatásos vagy műkedvelő együttes műsorán szerepelt, az, hogy a népzene reprodukálása valahol mindig csorbát szenved. Amióta a Magyar Állami Népi Együttes megvált az énekkarától, így a zenei szakembereitől is, erősen táncközpontúvá vált. A táncok zenekíséretében többnyire azért lett a zenekíséret tizedrangú kérdés, mert a koreográfusok nem tulajdonítanak megfelelő jelentőséget ennek a fontos tényezőnek. Ézért is érzi a néző, hogy a leggondosabban kidolgozott és legszebb népi táncaink egy műsor keretében valahol egyhangúvá válnak. Itt nem a zeneszerző által megkomponált zenét hiányolom, hisz a táncházzenei műfaj erősen improvizatív jellegű. Sajnos, az állami együttes zenekíséretéből ez utóbbi hiányzott, legalábbis a martosi táncban. Nem csoda, hisz néhány hangzó hagyományanyagból nehéz reprodukálni egy olyan zenei stílust, amely ma már nem létezik Annak idején a néptánckutatók keményen bírálták Rábai Miklós koreográfiáit. Talán joggal, mert nem támaszkodott eléggé szilárdan az eredeti hagyományanyagra. De az állami együttes új műsora sem olyan, amilyet várt az a néző, aki ismerte a hajdani műsorok gyöngyszemeit. Bár ez két lábbal áll a hagyomány talaján, mégis ötletszegény, cselekmény nélküli balettMuzsján voltunk, mikor lerobbant az előttünk haladó kamion és meg kellett állnunk. Egyszercsak azt vettük észre, hogy szerb milicisták vesznek körül bennünket. Szemmel láthatóan ittasak voltak. Nem viselkedtek durván, de keményen. Elszedték az útleveleinket és azt akarták, hogy szálljunk ki az autóbuszból, hogy ők elvihessék egy 30 kilométerre levő helyre, s miután kirakodtak — mondták —, másnap visszakapjuk az üres autóbuszt. Ezt semmiképpen sem engedtük. Attól féltünk, hogy megdézsmálják a szállítmányt, vagy ami még rosszabb, fegyvert csempésznek az autóbuszba, s akkor senki sem mossa le rólunk, hogy mi fegyvert szállítunk a vajdasági magyaroknak. Határozottan felléptünk, hogy megvédjük a szállítmányt. Kijelentettük, hogy humanitárius segélyről van szó, láthatják a vöröskeresztes jelvényeket az autóbuszon, és hogy nem hagyjuk el az autóbuszt. Közben két másik autóval további milicisták érkeztek. A két autó közrefogta a buszunkat, úgy hajtottunk be Muzsjára, a rendőrlaktanya udvarára. Ötszáz méterre voltunk a plébániától, a Szeretetszolgálat központjától, a céltól! Ismét felszólítottak bennünket, hogy hagyjuk el az autóbuszt, mi erre természetesen nem voltunk hajlandók. Akkor utasították a sofőrt, hogy hajtson ki az udvarról a laktanya felé. Ott elvették tőle a kulcsokat, tőlünk az útleveleket, s fegyvereseket küldtek őrzésünkre. Közben Gabona János értesítette a Szeretetszolgálatot érkezésünkről. Ez már éjjel fél három körül történt. A plébániáról azonnal jöttek, hoztak meleg teát, mert mást nem kértünk, tudván, nekik élelmük kompozíciókra emlékeztető, néptánc-szvit műsor volt. Tímár Sándor Vallomásokja rám, sajnos, sem értelmi, sem érzelmi szinten nem tudott hatni. Ehhez még hozzájárult a műsorlap pontatlan és pongyola stílusú szövege is. („Szlovákiában a Duna fölött nagy tömegben élnek magyarok...") Hogy az eredeti hagyományanyagot színesebben, invenciózusabban is színpadra lehet vinni, egy műkedvelő ifjúsági néptáncegyüttes, az Istiglinc bizonyította. Koreográfusuk, Krausné Botlik Ágota minden egyes tánca sziporkázott az egyéni ötletektől, amelyek sehol sem sértették a hagyomány eredetiségét. Á második világháború befejezése után a Kárpát-medencében élő népek szovjet mintára alakították meg hivatásos népi vagy népművészeti együtteseiket A Mojszejev-együttes így évtizedeken keresztül mintaképe volt a szocialista országokban létrejött együtteseknek. Legalábbis ez volt a hivatalos körök elvárása. Az elmúlt negyven évben minden hivatásos együttes, és ezek nyomán a hasonló műfajt művelő amatőr együttes az útkereséssel, a népi hagyományok színpadra állításának legmegfelelőbb módjával volt elfoglalva. A szovjet hivatásos együttesek régen elszakadtak az eredeti népi gyökerektől. A látványos produkció kedvéért a lényeg, a hagyomány, teljesen háttérbe szorult. A revüműsorok színvonalára süllyedt álnépi műsoraik homlokegyenest ellentmondanak a mi gyökereket kereső és arra építkező törekvéseinknek. Nálunk, magyaroknál a népművészeti hagyomány színpadra vitelének nincs, mi meg hozlunk magunkkal. Az éjszakát ismét az autóbuszban töltöttük. Reggel nyolckor jött egy szerb öregúr a helyi vöröskereszttől, aki tudott magyarul. Roppantul röstellte a dolgot, segíteni próbált. A rendőrparancsnok végül visszaadta az útlevelünket és egy vámtiszt kíséretében elküldött bennünket a vámhivatalba. Ott újabb órákat kellett várnunk, mert a rakományt nem vizsgálták át. Közben állandó kapcsolatban voltunk a plébániával, a küldeményből kicsempésztünk némi élelmet, és azt eljuttattuk hozzájuk, így próbáltunk megmenteni ezt-azt, mert nem tudtuk, mi lesz a szállítmány sorsa. Délután léi háromkor jött egy hölgy, hogy ellenőrizze az élelmiszert. Talált két doboz Sunart, melynek lejárt a szavatossági ideje — abba kötött bele. A vámtiszt az ellenőrzés után a vasútállomásra irányított bennünket, hogy a raktárban rakjuk le a szállítmányt. Igy is tettünk, de az élelmiszer egy részét sikerült viszszacsempésznünk az autóbuszba, s már a harmincas évek végén megteremtette talaját a Gyöngyösbokréta mozgalom. Ha a SĽUK és az Ifjú Szivek japán közönségnek készült műsoráról az Új Szóban megjelent kritika írója Mojszejev szakállát emlegette, az valóban azt jelenti, hogy koreográfusaink egy része a siker kedvéért letért arról az útról, amely a „tiszta forrástól" vezet a színpadig. Vannak együttesek, amelyek ugyan kitartottak a triós összetételnél, (tánc-, ének- és zenekar), ámbár műsoraikban az egyes „részlegek", önállóan is tevékenykednek. Ilyen a SĽUK is, vagy az Ifjú Szivek. Hja Zelienka neves szlovák zeneszerző Az ember fia című passiójátékát a SĽUK ének- és zenekara vitte színpadra a közelmúltban. Ime, népi együttes egész estét betöltő színpadi művet is képes bemutatni. Ez is egy lehetőség. A forma lehet sokféle, de a tartalomnak, legyen az népi hagyomány vagy annak stilizálása, akár átértékelt új művészi alkotás, mindig művészi értéknek kell lennie. Hogy mi indokolja színpadi művek, oratóriumok, misék bemutatását népi együttesek által, azt a jövő fogja bizonyítani. Jelenleg úgy tűnik, létezésük egyik lehetősége ez a megoldás. Mindenesetre ezek a műfajok már kissé távol esnek a népi hagyománytól. Azoknak, akik viszont a népi hagyományok talaján maradnak, figyelmébe ajánlom Kodály Zoltán 1906ban a Magyar népdalok előszavában Íri sorait. És azok nemcsak a népdalra vonatkoznak, hanem minden színpadra vitt hagyományra. „Válogatni kell a javából és valamilyen zenei leidolgozással közelebb vinni a közönség ízléséhez. Kell rá a ruha, ha már behoztuk a mezőről a városba. De a városi öltözetben léiszeg, szorongó. Úgy kell rászabni a köntöst, hogy el ne akassza a lélegzetét." (sic!) ÁG TIBOR végül elvittük a plébániára. Este hétkor indultunk vissza és másnap reggel ötkor érkeztünk meg Pozsonyba. Visszalelé már nem volt semmi bonyodalom. Amint megérkeztünk, felhívtuk a plébános urat, aki megnyugtatott, hogy mindent megkaptak, amit a vasútállomás raktárában hagytunk. Ennek nagyon örültünk — utunk nem volt hiábavaló. Schniererné társai nevében is vallja, hogy ez a csöppet sem veszélytelen kaland nem vette el kedvüket. S ha arról lenne szó, bármikor újra elindulnának egy hasonló útra. — Nem volt egyszerű, de a fáradalmakat kipihentük, az izgalmakat elfelejtettük, és a tudat, hogy segítettünk, erőt ad. Nem rajtunk múlik, hogy az akció megismétlődjön Ha lennének jóakaratú emberek, akik szükségét érzik, hogy adjanak, mi vállaljuk, hogy az adományaikat eljuttatjuk a rászorulóknak. Kézből kézbe, hogy valóban azok kapják meg, akiknek szánták. S. FORGON SZILVIA 5 1993. ÁPRILIS 27. FIZIKÁBÓL JELES ÖT KÉRDÉS MIZERA FERENC GIMNÁZIUMI DIÁKHOZ Mint ahogy arról már több alkalommal írtunk, a Komáromi Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium az egyik legszínvonalasabb magyar gimnázium Szlovákiában, de a cseh és szlovák nyelvű gimnáziumokat is beleértve az élvonalba tartozik. Évtizedes hagyomány már, hogy az iskola tanulói rendre eredményesen szerepelnek a különböző tantárgyi olimpiákon. Ebben az iskolai évben is kiemelkedő eredményeket ért el a gimnázium a matematikai, fizikai és biológiai olimpia országos versenyében. A legkiválóbb teljesítményt Mizera Ferenc, harmadikos diák produkálta, aki a fizikai olimpia Zsolnán megrendezett idei országos döntőjének A kategóriájában a 4. helyet szerezte meg. — Most harmadikos vagy. Milyen eredménnyel végeztél elsőben és másodikban? — Elsőben és másodikban, azaz a fizikai olimpia tavalyi ós tavalyelőtti versenyében az első helyet szereztem meg. De alapiskoláskónt is megnyertem a fizikai olimpia kerületi versenyét. — Az idei nyitrai kerületi fordulóban ötödik helyezést értél el holtversenyben, így kerültél be az országos döntőbe. Milyen különbséget látsz a kerületi és az országos forduló feladatai között? — Bármennyire is furcsának tűnik, számomra a kerületi verseny feladatai nehezebbeknek tűntek, mint az országos forduló példái. Nem igazán éreztem, hogy az országos verseny — teljes folyamatában — sokkal nehezebb lett volna, mint a kerületi. Lehet, hogy ez azért van így, mert az azóta eltelt időszakban sokat gyakoroltam. — Kik voltak felkészítő tanáraid? — Fizikatanárom Szakáll Ildikó, és sokat segített Szabó Endre tanár úr. Véleményem szerint, nagyon sok múlik azon, hogyan készítik fel a diákokat a középiskolákban a különböző tanulmányi olimpiákra. Tehát nem elegendő, ha valaki tehetséges. Rengeteget kell gyakorolni, sokat kell számolni, így mindenekelőtt a tanárokon múlik, mennyi időt találnak az egyéni foglalkozásra. Nekünk nagyon előnyös a helyzetünk ilyen értelemben, hiszen a komáromi magyar gimnázium tanáraitól mindent megkapunk annak érdekében, hogy a fizikai olimpia országos versenyében a lehető legeredményesebben szerepeljünk. Ebben a tanévben havonta két alkalommal Budapestre is jártunk gyakorolni. — Harmadikos létedre a negyedikesek kategóriájában értél el ilyen szép eredményt az országos versenyen, ahol gyakorlati és elméleti feladatok egyaránt voltak. Melyik volt számodra nehezebb? — Úgy érzem, az elméleti rész jobban ment, mint a gyakorlati. Ez nyilvánvalóan abból adódik, hogy a gyakorlati fizikával kevesebbet foglalkoztam. Az elméleti résznél viszont volt egy tízpontos példamegoldásom is, ez a maximumot jelenti. A jövőben szeretnék több fizikai gyakorlatot végezni. — Az országos fizikai olimpia kilenc győztese közül az egyik te vagy. Mik a terveid? — Pontosan még nem tudom, de mindenképpen olyan főiskolára vagy egyetemre szeretnék jelentkezni, ahol fizikával foglalkozhatok. TARICS PÉTER KÉZBŐL KÉZBE Napról napra növekvő aggodalommal figyeljük a volt Jugoszláviából érkező híreket. Különösen azokat, amelyek az ott élő magyarok sorsával kapcsolatosak. A segíteni akarás szándéka bizonyára sokunkban felmerült már, s arra is van példa, hogy a szándékot tettek követték. Az MKDM pozsonypüspöki alapszervezete a Vajdasági Magyar Cserkészszövetség segélykérő levelére reagálva az idén tavasszal immár másodszor indított gyűjtést a Vajdaságban élő magyarok részére. Kezdeményezésükhöz legnagyobb örömükre csatlakozott a Magyar Ifjú Keresztények Szövetsége, a Csehszlovákiai Magyar Cserkészszövetség és a Keresztény Ifjúsági Közösség is. A lelkes fiatalok Varga Mária, Cseri Zita, Czabány Erika vezetésével Dél-Szlovákia különböző városaiban, falvaiban szervezték az adományok gyűjtését, és április elejére már mintegy három tonna élelem és ruhanemű várt arra, hogy eljusson a jugoszláviai címre. Az adományokat szállító autóbusz április 6-án indult el Pozsonyból. A kalandos útról az akció egyik szervezője, Schniererné Wurster Ilona számolt be. Schniererné Wurster Ilona (Méry Gábor felvétele)