Új Szó, 1993. április (46. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-23 / 94. szám, péntek

KULTURA IÚJSZÓ* 1993. ÁPRILIS 23. „A SZOT, A TITKOT, A PICINY CSODÁT..." BESZÉLGETÉS VAS OTTÓVAL, AZ IPOLYSÁGI MAGYAR GIMNÁZIUM TANÁRÁVAL Egy gimnáziumi magyar tanárral folytatandó beszélgetésnek mindig van és lesz apropója: az anyanyelv, az irodalom, amely fogalmakon keresztül a szlovákiai magyarok erkölcsöt, humánumot és nemzeti öntudatot is tanulnak. Most azonban Vas Ottó és a József Attila Irodalmi Színpad a hatvanéves ipolysági magyar gimnáziumban jelentős jubileumra készül... — Harminc esztendeje a pozsonyi diákéveid alatt is verset mondó fiatalemberként kezdtél először az irodalom műnemeinek színpadra állításával foglalkozni. — Az első próbálkozás 1963ban történt. Akkor Beke Sándornak és csapatának többek között az Emberbotanika című műsora fogott meg, még a régi komáromi Színházépületben. Ennek nyomán született meg bennem a láthatóan makacs elszánás. A Csemadok akkor volt Ipolyságon a legmélyebb ponton, mert a régi nagy rendezők, a Rozsnyó, a Bulla, akkor fejezték be pályafutásukat. Ebben a holtidőben jelentem meg ötleteimmel, s így a gimnázium és a Csemadok helyi szervezetének közös irodalmi színpada bemutatta első műsorát, a József Attila verseiből készült összeállítást. Innen ered a névválasztás is. Az oktöber végén bemutatott összeállítás igazából József Attila-versek füzére volt csupán. Statikus beállításokban legfeljebb a fénnyel való játszadozás sejtette a színpadi ötletet. — Kezdő tanárként volt-e már olyan titkos gondolatod, hogy a diákjaidnak nyelvi kultúrát adj át, melyet aztán az évtizedek során sikerült beléjük plántálnod? — A kezdet kezdetén igazából nem is gondoltam így bele. Fokozatosan alakult, épült egymásra a szándék és a megvalósítás készsége. Ez akkor olyan fejesugrás volt, hogy nem tudtam a választott útról semmit, azon túl, amit a saját versmondásom tapasztalatként jelentett. Miután aztán az első tanfolyamokra elmentem, s néhány magyarországi előadótól tanultam is valamit az egyre népszerűbbé váló irodalmi színpadi műfajról, akkor kezdtem foglalkozni igazán a beszédtechnikával. — Diákjaitok palóc nyelvjárást beszélő vidékekről valók. Mennyiben okozott ez gondot? — Igyekeztem nem elnyomni bennük az otthonról hozott palóc anyanyelvüket, ugyanakkor megismertettem velük a köznyelv értelmiségieknek kötelező sajátosságait. Különös, hogy valójában én szedtem fel némi palóc kiejtést, holott Köbölkúton, ahonnan származom, a mátyusföldi dialektust beszélik. Ez hasznomra vált, hiszen a hétköznapi életben nem irtottam magam körül a palóc beszédet. Az meg természetes igény volt, hogy a színpadra lépő vagy közszereplést vállaló diákok igyekezzenek József Attilát vagy Kosztolányit az irodalmi nyelvhez méltó kiejtéssel mondani. — Volt-é valamilyen tudatos értékrend, magánérdeklődés abban, ahogyan különböző költők, írók világához fordultál? — Nem szerzők, nem alkotók indítottak el bennem egy-egy irodalmi színpadi összeállítást, hanem inkább témák, körüljárható gondolatok. Lassan kialakult a szándék, amellyel mindig aktuális — nem akarom mondani, hogy politizáló, de társadalmi — mondanivalóhoz válogattam a verseket, a prózarészleteket. — Nyilván ennek köszönhető, hogy az oroszok és a szovjet fennhatóság alá tartozott nemzetek irodalmában is találtál sejtekig hatoló aktuális gondolatokat, mondjuk éppen a szlovákiai magyarok sorskérdéseire utalva. — Volt néhány szerencsés beütés is, hiszen 1968-ban még az iskolában mutattuk be a Preometheuszt, melyet aztán 1969-ben a Jókai Napokra is meghívtak. Annak a sikerét az akkor olyannyira aktuális zsarnokság témája hozta meg. Ha sikerült egyetlen szerzőnél — mint József Attilánál, Majakovszkijnál vagy Radnótinál, Nagy Lászlónál és Szécsi Margitnál — megtalálni a teljes gondolatkört, akkor ez meghatározta a műsort. Ellenben, ha nem, akkor voltak olyan kombinációk, mint az 1972-ben betiltott Egyszerű út, melyben Voznyeszenszkij, Ehzensberger ós mások versei szólaltak meg egymás mellett. — Közvetlenül ismerve az utóbbi két évtizedben készült műsoraitokat, láthatóvá vált egy hatalmas fejlődés a csoportnál, amit ebben az esetben én a színpadi sajátosságok, törvényszerűségek figyelembevételére értek. Mikor került azonos erejű hangsúly az irodalmi értékű szó mellett a színpadi látványra is? — Ezt a körülmények kényszerítették ki. A hetvenes évek első felében jelentkezett a dunaszerdahelyi Fókusz, akik leszorítottak bennünket a Jókai Napok versenydobogójáról. Tehették ezt a szfnpadiasabb látványvilággal, a mozgással, a kellékek és jelmezek pontos megválasztásával. Később jött a kassai Szép Szó, amely a magyar költészet, zene és tánc népi ihletettségű világhírű alkotóihoz fordult: Nagy Lászlóhoz, Bartókhoz, Kodályhoz és az akkor születő táncházmozgalomhoz. Akkoriban már meg is vádoltak bennünket, hogy maradi felfogásúak vagyunk, ha jól emlékszem még te is a vitatkozók között voltál. Ilyen helyzetben nem volt más választásom. Közben pedig megjelent a komáromi magyar gimnázium együttese a diákszínjátszás formáival, amelynek nyomán fokozatosan kialakult a ma már külön kategóriaként ismert irányzat. — Sok gondot jelentett ez a formai változás? — Az igazat megvallva, soha nem kedveltem a játékos formákat. Egyetlen egy kivétel sikerült, Karinthy Az emberke tragédiája című produkciónk. Számomra az oratórikus formából eredeztetett pódiumjáték testhezállóbb és könynyebb. — Könnyebb? — Igen, mivel ebben járatos vagyok. Ha szakmai zsűri bírált, akkor legtöbbször azért, mert nem respektálom a műfaji sajátosságokat. Összekevertem a formai dolgokat, mert arra a gondolatra alapozom az egész produkciót, amit közvetíteni szeretnék. Márpedig formai megoldásaim is ezt hivatottak segíteni. — A Jókai Napokra remélhetőleg idén is elkerülő irodalmi színpadod új produkciójá val mintha ismét — a szóhasználatod szerint — Játékos" formát cserkésznél be. — Már az a tény is izgalmas, hogy Madách Imre Az ember tragédiája című drámájának egyiptomi és athéni színét emeltem ki. Adott a dialógus, amely helyszíneit tekintve is szituációteremtést kíván. Igazából a diákjaim most maguk formálták meg az alakokat, komolyan csak a kórus mozgását határoztam meg. — Harminc év alatt több százan jutottak el veled együtt a komáromi Jókai Napokra, amely rendezvényünk — minő véletlen — szintén idén harmincesztendős. Megőrizhettéke a tőled kapott kincseket? — Voltak, akiknek már a gyerekei játszanak a mostani társaságban. Vannak magyar szakos tanárok, akik maguk is felkészítenek vers- és prózamondókat. Balogh Jóska, aki most a Bodrogközben él, Juhász Gyula, aki vámtiszt, Kotoráné Belák Rózsa tekintélyes résztvevői voltak a versmondóversenyeknek. Más korosztályból való a fiatal Forgács Miki, aki rendezői szakra jár. Igazából azonban ő nem az én „kreatúrám", mert maga formálta magát. — Példa arra, hogy a szembefordulás is lehet eredményt hozó... — Feltétlenül, hiszen az ő önálló rendezései szemben álltak az én elképzeléseimmel. Annak idején, amikor nagyobb részt éppen a ti közreműködésetekkel kikerült az iskolából ennek az ellentétnek a híre, megegyeztünk, hogy nem fogunk ellentmondani. Soha nem veszekedtünk, mert ő csinálta a magáét, én csináltam az enyémet. Soha nem mondta, hogy ellenkezésként dolgozott volna. Az a dolog lényege, hogy a diákot hagyni, sőt ha lehet, akkor segíteni kell. — Mi az, ami számodra a harminc esztendőből értékként mara dandó és visz előre? — Egy ideig hajtott a nemzetiségi lót, az azzal kapcsolatos veszélyek, gondok. Majd a hetvenes évek első felére bennem ez kicsit elkopott. Nem tudtam eredetit közölni. Szerencsére, amint már említettem, akkor kezdtek piszkálni. Abba akartam hagyni, mert elegem lett a tiltásokból. Egy akkor mindenható Csemadok-osztályvezető valami összeesküvésről beszélt, mert a komáromiak vezetőjével, Kiss Mihállyal is akkor voltak „bajok". Letiltották még Havasi Péter Juhász Ferenc-összeállítását. Igaz, engem csak tíz évvel később citáltak be, akkor is azért, mert a Szabad Európa a tiltások tizedik évfordulóján beszélt az Egyszerű útról is. Később azonban már nem a dac vitt előre, hanem a diákoknak átadható tartás, erkölcs. — A rendszerváltás miként érintette a munkádat? — Nagyon kellemetlenül érint, de inkább mint tanárt, aki levelet ír a miniszternek, amelyre válasz is jött, de abban nem volt köszönet. Rettenetesen idegesít, hogy az ellenkezője történik mindannak, ami normális lehetne. Amatőrként műsoraim politikai aktualitása foglalkoztat. Becsapták az országot, támadják a kisebbségeket, a másképpen gondolkodókat. Erről a pódiumon is kötelességünk vallani. — Versmondóként is hallhatunk valamikor? — A rimaszombati országos vers- és prózamondó verseny megnyitóján ott leszek. Remélem a most felelevenített Karinthyverset, az Előszót, ott is elmondhatom. — Mindannyian reméljük. DUSZA ISTVÁN Kis NYELVŐR SZEZONVÉGI KIÁRUSÍTÁS A SZÓRAKOZTATÓIPARBAN A városi ember a tavasz érkezését leginkább abból érzékeli, hogy az üzletek kirakatában öles betűk hirdetik a szezonvégi kiárusítást. A divatcikkek, például a ruhák, cipők esetében érthető, hogy a kereskedők meg akarnak szabadulni téli árukészleteiktől, ezért árengedménnyel kínálják azokat, de hogy ez egy világsztár koncertjével is megtörténhet, azt sohasem gondoltam volna. Egyik lapunkban Michael Jackson négy „kiárusított" koncertjéről olvashattunk. Magyarországi olvasó a kérdéses mondatot aligha értette meg, hiszen a kiárusít szót csak ebben a jelentésben ismerheti: 'árukészletet engedménnyel árulva gyorsan elad, a szlovákiai magyar olvasók viszont nyilván hamar rájöttek, hogy szó sincs Michael Jackson népszerűségének csökkenéséről, épp ellenkezőleg: a koncertjei iránt oly nagy az érdeklődés, hogy már minden jegy jóelőre elkelt. A félreértést nyilvánvalóan a vypredaný szó helytelen fordítása okozta. Mert igaz ugyan, hogy a szlovák vypredať és a magyar kiárusít szavak szerkezete azonos, a magyar igének mégis jóval szűkebb a használati köre, mint szlovák párjáé; azonkívül a magyarban a kiárusít igéből elméletileg képezhetünk egy befejezett cselekvésű melléknévi igenevet (kiárusított), ez azonban a nyelvhasználatban nem él, illetve csak az alapige jelentésével összhangban lenne használható. Ha tehát egy koncert vagy színházi előadás iránt nagy az érdeklődés, a későn jövőket a szlovák színházban a Vypredané felirat fogadja, a magyarban viszont ez: Minden jegy elkelt, esetleg: Telt ház. Az amerikai sztárról szóló tudósításban is ezek valamelyikét kellett volna választani, SZABÓMIHÁLY GIZELLA A HAGYOMANYTOL A JELENIG AZ IRODALMI SZEMLE MÁRCIUSI SZÁMÁRÓL Lakatos Demeter, sajnos, nem szerepel a magyar irodalmi lexikonokban. Csángóföldön, szabófalvi sírkövén is románul jelzik nevét: Mitica Lakatusuként. Pedig az utóbbi években két kötetnyi is megjelent verseibó'l — igaz, mindegyik halála után — annak a költőnek, akit 1935ben a teheségre oly érzékeny Dsida Jenő mutatott be. Akkor még csak 24 éves volt, és 1974-ben, hatvanhárom esztendősen érte utol a halál szülőfalujában. Annál dicséretesebb N. Tóth Anikó vállalkozása, aki szép és a tárgyi ismeretről tanúskodó esszéjében ébreszti emlékét, elemzi, illetve mutatja be csángó nyelvjárásban írott verseit. Tudja, hogy „irodalomtörténeti kuriózumról" ír, de mindenképpen helyes Lakatos Demeterre emlékeztetni. Nekünk, akik akár csak futólag ismerjük a csángók nemzeti létükben való fenyegetettségét, hiszen a román hivatalosság már régen megtagadta magyarságukat, úgymond, elmagyarosított románok ők, s nem mások (vajon nem ismerős ez az érvelésmód?) — nem lehet közömbös, hogy életjeleiket fogjuk. Ilyen életjel Lakatos Demeter számos verse, amelyek a népköltészet erejével, a nyelvjárás különösségével és egy lehetséges nemzethalál élességével hatnak az olvasóra. Talán különösen hangzik, de Lanstyák István terjedelmes vitairata (Nyelvművelésünk vétségei és kérdései), melynek ezúttal első részét olvashatjuk, tehát érdemben nehéz lenne reagálni, rákapcsolódik a csángó költőről szóló esszéhez. Hiszen Lanstyák voltaképpen a nyelvművelés olyan módozatai mellett kardoskodik, amelyek az eddigi gyakorlattól eltérően, s főleg a tudományos élet normáitól eltérően nagyobb szabad ságot engedélyeznének a tájnyelvi változatoknak, szemben egy egységes magyar nyelvi normával. Ezt a személetét nem egy Új Szóbeli cikkében is tetten érhettük. Lakatos csángó nyelvjárásban írt, amely mármár az érthetetlenségig eltér az irodalmi nyelvtől, sőt a magyar köznyelvtől általában. Tudjuk: kényszerűségből, a környezet, az iskolázatlanság hatására. Mégis: magyar költészet ez. Lanstyák István, bizonyára, nem az általánosan elfogadott normáktól való ilyen nagyságrendű eltérésekre gondol, de az bizonyos, hogy a nemzetiségi lét a nyelvészet és a gyakorlati nyelvtudomány, a nyelvművelés számára is új meg új problémákat vet fel. Érdeklődéssel várjuk Lanstyák tanulmányának folytatását, s mégjobb lenne, ha álláspontját nyíltan vitatnák meg a hozzáértők. Érdekesek az Irodalmi Szemle világirodalmi közlései: elsősorban az iszlám fanatikusok által halálra ítélt Salman Rushdie írásai. Barbara Frischmuth jól fordított verseihez néhány szavas tájékoztatót írt a fordító, akinek a nevét viszont — bizonyára sajtóhiba okán — homály fedi. A szám számomra legizgalmasabb szépirodalmi anyaga: Győry Attila elbeszélése, a Minden kés álma véres. A hagyományos irodalom híveinek, s a netán valamivel prűdebb olvasóknak nem nagyon ajánlanám, de figyelmeztetnék rá mindenkit, akit az irodalomban nemcsak a szavak, hanem a látásmód újdonsága, a konzervatív hagyománnyal való szembefordulás érdekel. Győry Attila talán egy böllérről, talán egy disznóölésről ír, a lehető legtradicionálisabb módszerekkel, s a legeslegközhasználatúbb szavakkal, amelyeknek egy része a finyássabbakat fintorra készteti. Valóban erről ír? S ha úgy jellemezném Győry Attila írását, hogy egy böllér lélektanának átvilágítása? Hát legyinteni erre is lehet, hogy ugyan van-e a böllérnek lélektana, biztos viszont, hogy a szerző azt keresi ebben a köznapiságban extrém témában, hogy valóban olyan egyszerű-e egy disznóölés, mint amilyennek látszik, s milyen lehetséges motívumok húzódhatnak meg a kés használóiban... Ezúttal sem maradhat említetlenül az Irodalmi Szemle illusztrációs anyaga. E harmadik számban abból a kiállításból kapunk ízelítőt, amelyet a Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága, illetve a Nógrádi Galéria szervezett Hommage a Szabó Gyula címmel először Losoncon, majd a pozsonyi Magyar Kulturális Központban: Tágívű szerkesztői koncepció érvényesült az Irodalmi Szemle márciusi számában: a hagyománytól a jelenig, a szlovákiai magyarságtól Európáig és a világba szóló kitekintésig. (brogyányi)