Új Szó, 1993. április (46. évfolyam, 76-100. szám)

1993-04-14 / 86. szám, szerda

•nHMHHBHMHMHiB/SZÔfli LEGYEN INKÁBB PRÁGAI AZ EMBER? ÚJ FILMJE ELŐTT JURAJ JAKUBISKÓVAL Einstein és Napóleon, Dante és Robespierre, Hitler és Mussolini, Mozart és John Lennon kelnek új életre Juraj Jakubisko soron következő' alkotásában, amelyet a közeli hetekben kezd forgatni a szlovák film külföldön is jól ismert „politikusa". Korábbi munkájával, a hosszú című Legyen inkább gazdag és egészséges az ember, mint szegény és beteggel történelmi trilógiát (Madárkák, árvák és bolondok; És ülünk a fa tetején) zárt a rendező, most készülő filmje musical lesz - az emberi türelmetlenségről, összeférhetetlenségről és gyűlölködésről. - Én a nyolcvankilences kelet-európai változások után azt hittem: ezen a részén a világnak csend és nyugalom lesz végre, de ahogy múlnak az évek, egyre inkább úgy látom, a megbékélés pillanata még sokáig várat magára. Huszonöt évvel ezelőtt, amikor szovjet tankok dübörögtek az országban, azt mondtam: ha létezik túlvilági élet, akkor a földinél az már csak jobb lehet, és mert a hőseim is szabadságra vágytak - végeztek egymással. Erről szólt a Madárkák, árvák és bolondok, az a filmem, amelyet 1968-ban forgattam, de több mint húsz évig én magam sem láthattam. Nem láthatta persze más sem, hiszen dupla pecsét alatt őrizték. Ha a kulturális miniszter akarta megtekinteni, a belügyminiszternek kellett szólnia és fordítva; a dobozt a másik tudta nélkül egyikük sem nyithatta fel. Amikor én először láttam a filmet, rettenetesen megijedtem. Annyira kegyetlennek találtam. hogy azt kérdeztem magamtól: létezik ez? Ennyi gyilkolás és ennyi halál... Miért rendeztem én ilyen filmet? Aztán eszembe jutott egy idős ember, aki megjárta a szovjet lágereket. ő mesélte, hogy nagy titokban, ott a fogolytáborban kézről kézre adtak egy könyvet, amely a spanyol inkvizícióról szólt és mindenki úgy falta, mintha valami szórakoztató, vidám kis olvasmány lett volna. Igen, ahhoz képest, amit olvastak, a valóság, amelyben éltek, sokkal kegyetlenebb volt. A Madárkák...-nak a humora is kegyetlen, s azok után, hogy már a reményét sem láttam a bemutatásának, a peresztrojka idején úgy döntöttem: ugyanezt a témát más feldolgozásban megismétlem. Igy készült el 1989-ben az És ülünk a fa tetején, amelynek eredetileg nem ezt a címet szántam. De amikor a pártbizottságon megtudták, hogy Lógok az ágon címmel új filmet készítek elő, azonnal megkülönböztetett érdeklődéssel kezdtek figyelni rám. Az ötvenes évekről addig egyetlenegy film sem készült még, vigyáznom kellett, mert ha nem vagyok elég óvatos, az én tervemet is meghiúsíthatták volna. Elvetettem tehát az eredeti címet, hogy meghagyhassam az eredeti történetet. Trilógiám harmadik részét: a Legyen inkább gazdag és egészséges az ember...-t már a régi rendszer romjain állva rendeztem és most, amikor ismét forgatni készülök, újból káoszról, újabb változásokról beszélhetünk. Az időt, a minduntalan változó időt kell dokumentálnom újra, és ismét a boldogságunkkal és a boldogtalanságunkkal átitatva. A boldogság fogalma alatt az élet értelmének keresését értem, hiszen az ember szerintem akkor boldog, ha sikerül megvalósítania vágyait, elképzeléseit és úgy érzi, nem élt hiába. -A Madárkák...-at 1968 őszén, két hónappal az oroszok bejövetele után kezdte el forgatni, a Legyen inkább egészséges és gazdag az ember...-t két hónappal a rendszerváltás előtt. Most készülő musicalje az önállósult szlovák filmgyártás első produkcióinak egyike. - Nyugodtan fogalmazhat úgy is, az önálló Szlovák Babilon első produkcióinak egyike. Komolyra fordítva a szót: Csehszlovákia kettéválása és az ezzel járó káosz nemcsak mint művészt, hanem mint állampolgári is arra késztet, hogy színt valljak és elmondjam a véleményemet. Legutóbbi filmemben azt akartam hangsúlyozni, hogy még most, ebben a kaotikus világban is nagyon sokan hisznek a csodákban, azt képzelik, hogy reggel, mire felébrednek, meggazdagodnak. Bár ha belegondolok: vannak olyanok, akiknek ez sikerül és nagy hirtelen milliomosok lesznek. Gyárat, palotát, erdőt kapnak, szép kis szeletet az országból. Abszurd időket élünk. A szürrealizmus, a posztmodern már nagyon kevés ahhoz képest, ami most a világban történik. Bizonytalan alapokon nyugvó társadalomban élünk, amelyben már annak is örülnünk kell, hogy nyugalom van és megvehetjük mindennapi kenyerünket. Korábbi filmjeimtől eltérően van azonban egy komoly hibája legutóbbi munkámnak. A figurák lélektana helyett sokkal inkább az őket, bennünket körülvevő világ pszichológiáját ábrázoltam. A választások előtt örömmel és nevetéssel fogadta mindenki a filmet, bárhol vetítették is, tetszett a közönségnek, hogy a cseh-szlovák kapcsolatokról beszélek. Nem így a választások után! Akkor már egészen más szemmel nézték. Ha most forgatnám, bizonyos részei sokkal komolyabbak lennének, csak a végét hagynám meg olyannak, amilyen. Pedig fiatal fejjel, pályakezdő koromban kimondottan bűnnek tartottam az ilyen befejezést. Csakhogy ebben a mai, őrületes világban tényleg nem látok más megoldást, mint azt, hogy álmodozzunk, s ha valamit nagyon-nagyon erősen akarunk, akkor talán meg is valósul egyszer. - A 89-es forradalom pozsonyi képsorait, gondolom, nem volt nehéz rekonstruálnia. - Nem volt nehéz, mert amikor ott álltam a téren, a többezres tömegben, már tudtam: ezt a jelenetet mindenKULTÚRA képpen beleviszem majd a filmbe. Kértem is az embereket, akik oft, a közvetlen közelemben csörgették a kulcsaikat: jegyezzék meg jól, mire gondolnak, mert statisztaként a filmben pontosan ezt kell majd nyújtaniuk. Az arcukból, a tekintetükből a kamera előtt is ugyanazt szeretném kiolvasni, mint amit akkor, azokban a pillanatokban mutattak. Pár hónappal később, amikor forgatni kezdtünk, mégsem tudták, mit kérek tőlük. Mintha nem emlékeztek volna korábbi énjükre... Száz statisztával dolgoztunk és mondhatom: alaposan meg kellett fizetni őket, hogy azt nyújtsák, amit nem is olyan régen maguktól tettek. Videón kellett megmutatnom nekik, hogy mit szeretnék, mert már a csehszlovák zászlót sem akarták kézbe venni. Azt állították, hogy ők szlovák zászlót lobogtattak és hamis a felvétel. Hét-nyolc nap alatt én még soha az életben nem voltam kész forgatókönyvvel, ez volt az első eset, hogy ilyen gyorsan megírtuk, hiszen maga az élet diktálta sorról sorra. Még a legabszurdabbnak tűnő momenlumokat is a mindennapi életből vettem. - A bécsi forgatáshoz ki adott pénzt? - A Milde Sorte cég volt az első szponzorunk, a szerződésben azonban az is benne foglaltatott, hogy a két főszereplőnek hányszor kell Milde Sortéra gyújtania. Sőt! Kaptunk egy három méter széles és két és fél méter magas táblát is, Milde Sorte 6 felirattal. Rengeteget töprengtem, hogy hol, melyik jelenetben reklámozzam a céget, mert a „kilóg a lóláb"-megoldást nagyon nem szeretem. Végül aztán úgy döntöttem, a sztriptíz perceiben láthatja majd a néző a feliratot - ha tudomást vesz róla egyáltalán. - Következő filmjéhez, a Halhatatlanok lázadásához romokra, szétlőtt házakra van szüksége. Lucrezia Borgia, Jeanne D'Arc, Van Gogh, Marilyn Monroe és mások megelevenedett alakja mellett feltűnik egy mai, meggyötört arc is: a háborús események sűrűjében gyerekét ringatja egy családját is, házát is elvesztett fiatal anya. Közben szól a zene, mert musicalt lát majd a néző. - Ezt a jelenetet Jugoszláviában szeretném filmre venni, valódi „kulisszák" előtt. A történet azonban nem a háborúról, hanem az intoleranciáról szól, amely szerintem nem is a földön - már a paradicsomban elkezdődött, amikor Ádám és Éva az Úr magánterületére léptek. Azóta tudjuk: akinek hatalma van, annak országa is, az elveszett paradicsomot pedig hiába keressük. A Halhatatlanság lázadása a kiűzetés, az örök vándorlás, az otthonkeresés filmje lesz, amelyben a gyűlölködés, az irigység, az emberi gonoszság újra és újra le akarja győzni a megértést, az összetartást és legfőképp a szeretetet. - Kiűzetés, kivonulás, költözködés... folytassam? Biztosan sejti, mire célzok. - Hogy Prágába költözöm. Igen, foglalkoztat a gondolat. És elárulom: ha még több pénzem lenne, Bécsben, Münchenben, Párizsban vagy Los Angelesben is szívesen laknék. Én már azi is hallottam, hogy disszidáltam. Nem, nem akarom itthagyni az országot, bár ha elűznek, elmegyek. Szörnyű leveleket kapok. Akik nem tudják, hogy görög katolikus vagyok, elmondanak mindenféle zsidónak. S pusztán azért, mert én jobban örültem volna, ha Csehország és Szlovákia közös állam marad. De ha már elváltak a „szüleink", miért baj az, ha a gyerek azon töpreng: kit választ? Miért maradjon az anyjával, ha az apját jobban kedveli? És különben is! A férfi, főleg ha családfenntartó, ott kell hogy éljen, ahol dolgozni tud. Engem a következő munkáim Prágához kötnek, tehát erősen gondolkodom. SZABÓ G. LÁSZLÓ Juraj Kukura és Juraj Jakubisko (Méry Gábor felvétele) N

emrégiben tértek haza egyhónapos japán turnéjukról az Ifjú Szivek és a Szlovák Népművészeti Együttes (SĽ.UK) táncosai, valamint a Ghymes zenekar tagjai, akik egy japán menedzser megrendelésére készített műsorral, a Szlovákiával vendégszerepeltek a szigetországban. Én annak idején Gútán láttam a műsor egyik főpróbáját; pozsonyi bemutatójáról hírt adott a televízió és cikk jelent meg róla az Új Szóban (Sebők). Nagyon örülök, hogy Sebők írása felnyitott bizonyos problémaköröket, melyekről beszélni kell, nem használna, ha elhallgatnánk őket. Mit lehet tudni az előadásról a bemutató előtt? Azt például, hogy két, egymástól merőben eltérő csoportról van szó. Az egyik oldalon az állami profi néptáncegyüttes, a SĽUK áll, mely, mint minden közép-európai állami együttes, magán viseli e régiók mozgáskultúrájának összes jegyeit. Ezek az együttesek egykoron mind „Mojszejev szakállából potyogtak ki", ahogyan az Új Szóban megjelent kritika szerzője fogalmazott (valamikor a Szivek is közéjük tartozott). Vegyük csak a valamikori Magyar Állami Népi Együttest, vagy a nem olyan régen Zselizen látott, hasonló erdélyi együttest. Jellemzőjük a stilizált néptánc, zene, viselet, és gyakran bizony a stilizált érzelem is. Ezek a csoportok azonban vállalják ezt. Produkcióik okkal juttatják eszünkbe a revü, jégtánc, gimnasztika, sőt a spartakiád eszköztárát. Az álérzelmi problémákat oldotta meg a hetvenes évek elején elinduló táncházmozgalom, mely jórészt fiataloknak köszönheti létrejöttél. A táncház népviselete a farmer lett, mivel a hippikorszakot (az igazi érzelmek korszakának a végét) éltük mi, nomád nemzedék. Ezt a mozgalmat olyan koreográfusok indították el, mint Quittner János, Varga Ervin, Katona István, Richtarčík Mihály, Brandl Ferenc, és olyan táncosokat neveltek, mint Koncer Attila, Kaluz Árpád, Morávek Róbert, Mészáros Gábor, Hégli Dusán, és olyan zenészekzenekarok muzsikájára lehetett és lehet mulatni, mint Czuczor Péter Vadrózsák zenekara, a Varsányi-zenekar, majd a Csámborgó és a Ghymes. Otthont ezeknek a kultúrhordozóknak elsősorban a művelődési táborok és Zseliz adott, valamint újabban a táncháztalálkozók adnak. Abban az időben óriási sikerként könyveltük el, hogy a táncház táncosiól-zenekarostól felkerült a színpadra. Mi a tétje annak, ha kimegyek táncolni? Ebben az esetben a tánc csak eszköz, a tét sokkal nagyobb: mindaz, amit el akarok érni, meg akarok mutatni. Tehát a gondolat, melynek kedvéért a rendező, dramaturg, koreográfus megcsinálta a táncot, mivel más formában nem tudja azt elmondani, vagy nem is érdemes. S a tét szent, a többi (zene, tánc) eszköz. Tehát gondolat „jön le", eme nemes eszközök segítségével a színpadról, s ha „lejön", az már művészet. Emlékeztessek néhány produkcióra: Katona István cigánytánca (Sem veled, sem nélküled), valamint Varga Ervin nálunk egyedülálló, egész estét betöltő tánckompozíciója, a Nyugtalan ének, és újabban a Kötődések. Megemlíteném még Gágyor Péter Szép Szó irodalmi színpadát (Kalevala, Gilgames) és a Gágyor-Szigeti rendezőpáros (Thália Színpad) Szélkötő Kalamona című darabját. Az európai kultúrkörből Carlos Saura spanyol népzenére, néptáncra és balettra épülő filmjét, a Carment és a Vérnászt. Többek között ezek az egyéniségek és alkotások határozták meg pozitív irányban a néptánc és a népzene fejlődését. A lehetőségeket, elképzeléseket viszont nagyban behatárolták az anyagiak, az akut szakemberhiány, így a csoportok nagy része „csupán" addig jutott el, hogy elsajátítsa az eszköztárat. (Igaz, ez sem kevés.) Gondoljunk csak a zselizi országos népművészeti fesztivál zsűrijének hiányos összetételére, vagy amikor a járási versenyeken főként a könnyű zenében jártas szakemberek voltak kénytelenek értékelni a népzenét. Egy-egy rendező vagy dramaturg részvételét a zsűriben pedig el sem tudtuk képzelni, még ha lett is volna erre igény. Az elmondottakból egyértelmű, hogy a mojszejevi felfogás nem hatotta meg a hetvenes évek fiatalságát, saját felfogásuk elfogadtatását viszont meglehetősen nehezen tudták kiküzdeni. Ezt a kanosszát Varga Ervin is végigjárta. De felnevelt két generációnyi táncost, akiknek a néptánc már természetes nyelv. Nem volt könnyű dolga Varga Ervinnek, amikor a fentebb röviden elemzett két felfogást kellett összhangba hoznia. Kézjegyét, táncfelfogását látni és érezni a Szlovákia című produkcióban is. Ezért voltak a táncok eredetibbek, sallangmentesebbek, emellett virtuózak. Fontos megemlíteni, hogy eredeti gyűjtések alapján dolgozott a másik koreográfussal, Juraj Kubánkával. Megkönnyítette dolgát a japán megrendelő, aki vidékünkön már gyűjtött, ő válogatta ki az egyes önálló koreográfiákat, valamint, hogy a Ghymes zenekar kísérete mellett döntött. A „szíves" táncosok nem maradhattak alul a profi táncosokkal való megmérettetésben. Kitűnik közülük Mészáros Gábor és tanáruk, a táncoló koreográfus. És ez nem kevés, mert a profi táncosok, mondhatnám, megdöbbentően jól táncolnak, még akkor is, ha a legképzettebbnek hiányzik egy foga (nem tudom mire vélni, hogy ez annyira zavarta az Új Szó cikkíróját, talán abszurdnak érezte). Megemlítenék egy-két meglepő statisztikai adatot. A társaságnak hat hónap állt rendelkezésére, hogy elkészítsen két, egész estét betöltő műsort, melyben Tetsuo Masunaga válogatása után 24 önálló koreográfia maradt. Kárára van a műsornak, hogy zenei betéteket nem kért, nem csak azért, mert így a produkció egysíkúbb, hanem azért is, mert a legtapasztaltabb és legsikeresebb koncertmuzsikusok álltak a rendelkezésére. Ugyanis, aki végigkísérte a Ghymes zenekar pályáját, azt tapasztalhatta, hogy mindig új és új kihívásoknak kell eleget tenniük. Gondoljunk csak arra, hogy egy év muzsikálás után már meghívást kaptak az Ifjú Szivektől. Az MTV által rendezett népzenészversenyben a legszívmelengetőbb díjat, a közönség díját nyerték el. Prímásuk, Szarka Tamás, a legjobb szólista díját kapta Halmos Bélától, a népzenészprímások atyjától. Utána következett két nagylemez, majd Miqueu Montanáróval, illetve a Keleti Szél koncertzenekarával járják Európát, ebből az anyagból már elkészült egy CD-felvétel. Az utolsó kihívás a japán út volt. Titkukat a tehetségükben, fantáziájukban, kreativitásukban, elsöprő ritmusú lendületükben lehet keresni. És nem utolsósorban Ág Tibor zenetudósunk gyámkodásában és szeretetében. A zenekar mindig meglepte közönségét állandó megújulásával, fejlődésének lendületével. A Szlovákiában egy, Očováról származó, zeneművészeti fő- ' iskolát végzett, klasszikus műveltséggel is rendelkező népzenésszel, Robert Puškárral muzsikálnak együtt, aki a hegedűn kívül nagyon szépen játszik hatlyukú furulyán és fujarán is. H

ízelgő, hogy a mi „kicsi, de miénk" kultúránkból szeretne megélni egy japán menedzser és egy francia részvénytársaság. Talán az életüket tették fel ezekre a produkciókra, és persze, a Ghymesre. Öröm és megnyugtató számomra, hogy szlovák táncosok, zenész és koreográfus vállalják manapság, hogy magyar táncosokkal magyar táncokat táncolnak szlovák közönség előtt, sőt már énekelni is tanulnak! RUSZNÁK GÁBOR KÍVÜL MOJSZEJEV SZAKÁLLAN