Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-04 / 52. szám, csütörtök

1993. MÁRCIUS 4. MOZAIK 6 DON-KANYAR 43 II. A TÖRTÉNETÍRÁS MEGINT A POLITIKA ÁRNYEKABAN? Kissé szokatlan mozzanat a 2. magyar hadsereg sorsáról tolyó sajtóvitának, hogy dr. Szakály Sándor, az ismert hadtörténész érezhető sértődöttséggel volt kénytelen tételesen felsorolni saját tanulmányait, illetve a szerzőtársával, dr. Szabó Péterrel együtt szaklapokban publikált ide vágó írásokat. Szabó Miklósnak, az SZDSZ parlamenti képviselőjének, a 19. és a 20. századi eszmetörténet jeles kutatójának a Népszabadságban megjelent éleshangú cikkére reagálva tette ezt. Felrótta a szerzőnek, hogy állításai a hadtörténeti kutatások eredményeivel ellenkező, felnagyított közhelyekre és feltételezésekre épülnek, amikor a korabeli magyar politikáról és Jány Gusztáv vezérezredesről mond roppant lesújtó ítéletet. A hadtörténeti szakszerűséget okkal védelmező Válaszcikk azonban figyelmen kívül hagyja, hogy Szabó Miklós a második világháborús magyar részvétel politikai átértékelésót, a németek oldalán vívott harcok igazolására irányuló megideologizálást veszi célba. Márpedig ezek a politikai törekvések a hadtörténész számára sem lehetnek közömbösek. Szakály Sándor és Szabó Péter a Hadtörténelmi Közlemények 1988. évi első számában közölt, Nemeskürty Istvánnal vitázó írásában (151 old.) olvasható: „Nem állítjuk azt, hogy a 2. magyar hadsereg és a második világháborúban bármely idegen érdekbó'l hadszíntérre küldött seregtestünk katonái nem voltak áldozatok". Igy valójában a főkérdésben egyetértő Szakály Sándor és Szabó Miklós vitája egy alapvető módszertani problémára hívja fel a figyelmet: miért kezd válaszfal emelkedni a tudományosan árnyalt szaktörténeti (politikai- és hadtörténeti) helyzetképek és a magyar háborús részvétel meg- és elítélése közé. Mert alighanem napjainkban ennek lehetünk tanúi. Természetesen nélkülözhetetlen a korabeli döntések, magatartások és cselekedetek mozgatórugóinak problémaérzékeny feltárása. A hetvenes évek végén a szóban forgó fiatal hadtörténész szerzőpáros éppen ilyen szándéktól vezérelve kezdett foglalkozni a 2. magyar hadsereg korábban tabutémaként számító sorsával. Ösztönzésül szolgált számukra Nemeskürty István Requiem egy hadseregért című könyve, melynek megírásával elsőként „siratta el" a Donnál elesett magyar katonákat. Kutatásai eredményeit azonban egyre inkább a Nemeskürtykönyvben található tévedések és nem eléggé megalapozott állítások vitatkozó cátolafaként láttak napvilágot. A magyar háborús részvétel kényszerpályájának bonyolultságát és ellentmondásosságát igyekeztek megragadni, más hadtörténészekkel, a politikatörténeti, valamint a Juhász Gyula nevével fémjelzett külpolitika-történeti vizsgálódások és összegezések nyitottá válásával egyetemben. Arra kerestek választ, hogy milyen tényezők egymásrahatása szabta meg a magyar politikai és katonai vezetés magatartását. Bizonyították: nem tartható fenn olyan állítás, hogy egy 200 ezres hadsereget eleve, csak úgy prédaként dobtak oda a keleti hadszíntéren. A hadtörténészek kimutatták, a magyar vezetés a 2. hadsereget nem azzal a szándékkal küldte a keleti frontra, hogy az a pusztulás árán váljék a német szövetség zálogává. A győzelemben való részvételt szánták neki, hogy érdemeket szerezve, úgymond, megdicsőülve térjen haza. Ekkor még ugyanis tartotta magát a németek nagy és gyors győzelmébe vetett hit. Maga Kállay Miklós miniszterelnök is - akinek a neve a későbbi hintapolitikának nevezett kiugrási kísérletekhez kötődik - abban reménykedett, hogy a magyar csapatok részvétele rövid életű lesz. Azzal bíztatta - persze, ki tudja mennyire őszintén gondolva - a frontra induló honvédeket, hogy „minden katona szeptemberben haza fog jönni." Az aprólékos hadtörténeti feltárómunka kiderítette, hogy a második magyar hadsereget az ország lehetőségeihez képest a legjobban szerelték fel. Nekik jutott a honvédség fegyverzetének mintegy ötven százaléka. Igaz, hogy a fegyverzet és felszerelés - főként a páncélosokat és a páncélelhárítást tekintve - elmaradt a németekétől és a szovjetekétől. De számoltak a németek által ígért kiegészítésekkel is. Az elemzésekből kiderült, hogy bár a legértékesebb korosztályok megkímélése volt a cél, az összetétel megfelelt az előírásoknak; az emberanyag összeválogatása az ország egész területének arányos megterhelésére irányuló igyekezetről vallott Maga a hadvezetés nem kapott előzetes tájékoztatást a németekről a magyar seregtest feladatait illetően. Igy azzal is számítani lehetett, hogy a magyar egységekre esetleg csak a harcoló csapatok mögötti biztonsági feladatok ellátása vár. 1942 őszén azonban már egy - ahogy azt a szerzők publicisztikai írásokban is idézőjel nélküli hadászati műszóval jelzik - leharcolt, vagyis megfogyatkozott, legyengült és önbizalmában is megingott magyar hadsereg jutott ki a Donhoz. A kutatások arról tanúskodnak, hogy Jány Gusztáv vezérezredes, hadseregtábornok tudatában volt, ilyen állapotban, utánpótlás nélkül a hadsereg képtelen megfelelő frontvonalat kiépíteni a téli szovjet ellentámadással szemben. Jány a fronton járt hadügyminiszternek nyíltan beszámolt a hadsereg reménytelen helyzetéről, s kérte őt leváltási kérelmének támogatására. Jány kétségei és félelmei a miniszteri tolmácsolás ellenére is hatástalanok maradtak. „Ebben a látszólagos nemtörődömségben nem a meglehetősen zavarban levő vezetés felületessége és részvételensége érhető tetten" - írja Dombrády Lóránd hadtörténész a Magyar Nemzetben. A magyar politikai és hadvezetés súlyos dilemma elé került. A feszült román-magyar viszony és a visszacsatolt magyar területek megőrzése az otthoni haderő előnyben részesítésére kényszerítette. Egyetlen megoldásként a magyar hadsereg titokban előkészített kivonása lehetett volna, hangsúlyozza Dombrády Lóránd, de egy ilyen javaslattal senki sem mert - mégha meg is fordult a fejében előállni. Sőt, az utánpótlás megtagadása a végsőkig tartó helytállás hangoztatásával párosult. Igy vált magára hagyott áldozattá a győzni küldött hadsereg. Amikor a hadtörténész a kiválásra utalt, végül is fikciónak nevezte azt. De mindenképpen túllépett a politikai és katonai kényszerpálya puszta rekonstruálásán. Kérdés hát, mentesülhet- a történész attól az értelmezéstől, mely a politikai és a katonai helyzet alakulását nemcsak önmagában szemléli, hanem végső soron a háborús részvétel elmarasztalásának szemszögéből ítéli meg. A politikai átértékelés ugyanis fittyet hány a történeti szakszerűségnek. Annak eredményeivel vajmi keveset törődve minősíti a háborús részvételt szinte dicsőséges hadjáratnak és a nemzeti érdekszolgálatból hozott áldozatnak. S e szándéknak nyilván csak a szaktudomány vethet hatékony gátat. Persze kérdés, miként, hogy megőrizhesse tudományos önazonosságát Mindenesetre olyan helyzet, amikor csak a legszűkebb szakmai kérdésekre szorítkozva emel szót korábbi beidegződések ellen, a köztudatban könnyen kelthet olyan benyomást, hogy a történetírás igyekezete tulajdonképpen egybeesik a minőségileg más, teljes átértékelést követelő politikai törekvésekkel. S ehhez hozzájárulnak a túlélők egymásnak ellentmondó emlékei és indulatai is. KISS JÓZSEF MÁSOK ÍRTÁK AZONOS CÉLOKHOZ AZONOS UTAKON RUDOLF FILKUS CSEHSZLOVÁKIA KETTÉVÁLÁSÁIG A SZÖVETSÉGI KORMÁNY ALELNÖKEKÉNT MŰKÖDÖTT. MA „SZABADÚSZÓ" KÖZGAZDÁSZ. MEGENGEDHETI MAGÁNAK A SAJÁT VÉLEMÉNYT. • A korona kettéválasztását követően Szlovákia teljesen új gazdasági környezetben találta magát. Milyen mértékben változtatja ez meg az ország gazdaságának megítélését? - A pénz kettéválasztása önmagában egy semleges lépés. Véleményem szerint azonban a cseh és a szlovák korona közötti árfolyam nagyon gyorsan megváltozik. A kereskedelmi bankok már reagáltak, a nem kereskedelmi bankokban - vagyis a turistaártolyamokban pedig már megkezdődött a mozgás. • Várni kell, vagy cselekedni? Megváltozik-e a gazdaság iránya? - Amennyiben továbbra is a piacgazdálkodás útján akarunk tovább haladni - márpedig a gazdaság élénkítéséhez erre van szükség -, akkor elsősorban is meg kellene neveznünk Szlovákia „handicap"-jait az új valutakörnyezet szempontjából. Ha erre képesek leszünk, akkor reálisak lesznek alapjaink a további döntéshozatalhoz. • Ez mit jelent? - Például: tudjuk, hogy e feszültség egyik tűzfészke a szlovák gazdaság nagyobb behozataligényessége. Vagyis az egységnyi bruttó hazai termékre több nyersanyagot, anyagot, terméket kell importálnunk. Továbbá kisebb az exportteljesítőképességünk. Noha a kivitel a statisztikai kimutatások szerint növekedett, Csehországhoz képest Szlovákia e tekintetben még mindig hátrányban van. • És ez olyan fontos? - Fontos a meglevő aránytalanság tudatosítása szempontjából. A Cseh Köztársaság ipari termelésének mintegy a 15 százalékát exportálja Szlovákia. Mi produkciónknak a 30 százalékát visszük Csehországba. Érdekes, a Cseh Köztársaságba kétszer annyit exportálunk, mint a többi piacra. Csehországban viszont a szlovákiai export és a többi országba irányuló export közötti arány körülbelül 1:1. Ez olyan aránytalanság, amely a fizetési és a kereskedelmi mérlegben egyaránt feszültségeket teremt, reális nyomást gyakorol majd a devizatartalékokra. Hátrányaink közé tartozik kétségkívül az árszínvonal gyorsabb növekedése is, főleg pedig az, hogy nálunk a Cseh Köztársasághoz képest kisebb a munkatermelékenység. • És most mi a teendő? Elegendő, ha megnevezzük ezeket a hátrányokat? - Tény, hogy nem elegendő csupán azonosítani a problémákat. Azok ismerete azonban kiindulópontot jelent a gazdaságélénkítési lépésekről való döntéshozatalban. • ön szerint mely lépések jöhetnek számításba? - Talán nem kellene mérlegelnünk, exporttámogató politikát folytassunk-e vagy sem. Nincs értelme, hogy olyan ágazatokat részesítünk előnyben, amelyek energia-, illetve nyersanyagbehozatalra épülnek. Úgy kell exportálnunk, hogy mérsékeljük a kereskedelmi és fizetési mérlegre gyakorolt nyomást, és ne fokozzuk azt. Tavaly még a szövetségi állam idején - 13 milliárd korona értékben mutattunk ki passzívákat. Ha az exportot változatlan formában folytatjuk, Szlovákiában ez óriási nyomást jelentene a devizatartalékokra. Szüntelenül tudatosítanunk kell, hogy a klíringelszámolás vagyis a Cseh Köztársaság és a köztünk levő szaldó kiegyenlítése ECUban történik majd. • Csak azt vihetjük ki, amink van. Miképpen változtatna tehát irányt? - Amennyiben meg akarjuk változtatni az ipar behozataligényességét, azt nem tehetjük másképp, mint szerkezetének megváltoztatásával. Erre pedig pénz kell. • És akarat is, nem? - Az akarat, azt hiszem, nem hiányzik. Meg kellene gyorsítani a privatizációt. Átütőbb erejűnek kellene lennie, ez, persze, nem jelenti azt, hogy teljesen le kellene mondanunk a vagyonjegyes privatizációról. Hozzá kellene azonban kezdenünk azoknak a módszereknek a határozottabb érvényesítéséhez, amelyek meggyorsítják a folyamatot. Szükség van a külföldi töke beáramlására, nélküle nem mozdulunk semerre sem. Hazai forrásból ugyanis sajnálatosan kevés van. • Szólt az exporttámogató politikáról. ön szerint szelektívebbnek kellene lennie, vagy jobb, ha általánosságban teremtünk jobb exportteltételeket? Úgy tűnik ugyanis, hogy a közgazdászok és a kormányhivatalnokok egy része nagyon szívesen döntene arról, mit képes elhelyezni a kültöldi piacokon és mit kell visszafejleszteni. - A gazdasági központnak bármilyen beavatkozása közvetett szabályozóként hatna. A feltételeknek kell olyan helyzetet teremteniük, hogy mindenkinek azonos legyen a lehetősége. Azonos feltételeknek kell érvényesülniük az állami és a magánszektorban, a nagyok és a kicsik részére egyaránt. A játékszabályokat előre világosan meg kell határozni, azok nem változtathatók tetszés szerint vagy éppenséggel az adott helyzet szerint. Semmilyen esetben sem szabad azonban szelektálni, a zöld asztaltól megmondani, hogy mi a versenyképes, és mi nem az. • Apropó - versenyképesség. Fő ütőkártyának sokan a szlovák ember dolgos voltát tartják. Ez elegendő lenne? - Úgy tűnik, hogy dolgos mivoltukról már mítoszok kezdenek keringeni. Mi az? Ha mi dolgosak vagyunk, akkor ez ugye, azt jelenti, hogy a világ lusta, ahogy ezt, sajnos, gyakran értelmezik. Más öszszefüggésben talán azt vehetnénk fontolóra, hogy miképpen használják ki az olcsó munkaerő összehasonlítható előnyét. A világon sok az olyan ország, amely ezt az előnyét kihasználta, és sikeresek lettek. Csakhogy nem építhetünk pusztán az olcsó munkaerőre. Ez nem elegendő. A versenyképességnek egyéb dimenziói is vannak. A munkaerő a termelői tényezők közül pusztán az egyik. • Az olcsó munkaerő azonban ösztönzőként hathatna a külföldi tőke számára. Csakhogy, a kütlöldi tőke valahogy nem jön. - Nem jön, azért, mert egyéb feltételeket is megkövetel. Egyébként tavaly a csehországi és a szlovákiai külföldi beruházások közti arány 1:10 volt. Nem szívesen hallom, ha ezt valaki a csehek bűnéül rója fel. Az ok ugyanis valami másban rejlik. Például a projektek előkészítésében vagy abban, hogy a külföldi beruházó milyen véleményt alakít ki magának a politikai struktúra, a gazdaság stabilitásáról. A márka, a schilling és a dollár majd akkor jön hozzánk, ha biztos lesz afelől, hogy a szlovák koronának legalább a belső konvertibilitást illetően van perspektívája. Ha viszont olyan jeleket tapasztal a külföldi, hogy az országnak nincs elegendő devizatartaléka, ha arról kap jelzést, hogy még a korlátozott valutakeretet sem képes biztosítani saját állampolgára számára... A világban az ilyen jelzéseket politikai összefüggéseiben is értékelik. • Ez pusztán jelzések kérdése? A külföldi tőke ilyen érzékenyen reagál a politikusok nyilatkozataira is? - Bizonyára nem, de nem becsülhető le a különböző kijelentések hatása sem. Ugyanakkor meg kell mondani azt is, hogy a szlovák gazdaság egyelőre képtelen definiálni saját helyzetét. És mindaddig képtelen lesz erre, amíg nem lesz szeriőz módon kiszámított fizetési mérlege. Csakhogy fizetési mérleg nélkül is nyilvánvaló, hogy a fentiekben már említett aránytalanság Csehország és Szlovákia között a jövőben is érezteti majd hatását. És ezt a kölcsönös árucsere csökkentésével sem oldjuk meg. Piacváltásra, az új európai piacok keresésére, de egyéb piacok keresésére sincs sok esélyünk a világgazdaság jelenlegi recessziója mellett. Ezt figyelembe véve nyilvánvaló, hogy milyen nyomás nehezedik majd a fizetési mérlegre és a devizatartalékokra. • Nincs kiút ebből a helyzetből? - Szerintem nem marad más hátra, minthogy ismételten szigorú rnstriktív politikát vezessünk be. • Eszerint tehát a korona kiértékelése is számításba jöhet? - Ha létezne garancia arra, hogy a devalválással megoldódnak a fizetési és kereskedelmi mérleg problémái, valószínűleg nagyon sok ország élne ezzel az eszközzel. Ez azonban nem olyan egyszerű. Ha mi devalválunk, a Cseh Köztársaság is megtehetné ezt, és semmi sem változna. Ezen kívül megegyeztünk a vámunióban. A devalválást követően a cseh piacon olcsóbbak lennének termékeink. A piacvédelem természetes reakció lenne a részükről. Külkereskedők állítják, hogy a mérsékelt devalválás segítene nekünk. Persze, ők sem tagadják, hogy csak akkor, ha a cseh fél tolerálná a devalvációt Ilyen értelemben nem tehetők egyoldalú lépések, a cseh gazdasággal még mindig nagyon erősen öszszefonódunk. • Csehországban és Szlovákiában egyaránt a piac demokratizálásáról beszélnek. A cél tehát azonos. Elérhető más-más úton is? - Demokráciát akarunk, piacot akarunk, és mindketten minél hamarabb akarjuk ezt. Nem gondolom, hogy azonos célokhoz különböző utakon el lehet jutni. Eltérések azonban lehetnek abban, hogy a szociális akadályok milyen intenzitással hatnak a haladásra. Nem mehetünk tehát más irányba, legteljebb más ütemet választhatunk. A gazdaságpolitikának azonban nem szabadna változnia. • Csak elméleti kérdésként teszem tel. Gondolja, hogy a jelenlegi gazdasági miniszterekkel közös nevezőre tudna jutni? Az ön működése a kormányban nem jelentene örökös konfliktusforrást? - Nem kellene, hogy konfliktus legyen az, hanem racionális vita. Ilyen vitában elfogadható kompromisszum születhet. Ezt képes vagyok akceptálni, a hatalmi döntéseket azonban nem. EDUARD ŽITŇANSKÝ Trend, 1993/8. szám