Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-29 / 73. szám, hétfő

RIPORT 1993. MÁRCIUS 29. , ÚJ SZÓ, Husié Emina: - Kutatómérnök voltam, de szeretem a gyerekeket. Boldog vagyok, hogy túléltük a borzalmakat, hogy hasznos lehetek. Csak hazakerülünk egyszer... ponta legalább tizenkét órát dolgozunk. Nekünk a gyerekek a fontosak, a hozzátartozók áskálódása mellékes. A 107 tanulót 7 osztályban 9 tanerő oktatja. A Hydrostav irodahelyiségeit alakították át tantermekké, vagyis azokban helyezték el a padokat és a táblát. Irkából, írószerből, krétából van elég, viszont tankönyv alig és segédeszköz semmi. A folyosón ülő ügyeletes kislány markában szorongatja a karórát és a rézcsengettyűt, hogy időben jelezhesse, mi-A tanítók nem tudnának felvilágosító munkát végezni? Ismervén mentalitásukat, nem tudnának odahatni, hogy megértésben, szeretetben éljenek? - kérdezem. - Legnagyobb ellenségüknek a tanítót tartják, mert megköveteli, hogy iskolaköteles gyermekük valóban beüljön a padba, hogy tisztálkodjék, ne pocsékolja úgy az idejét, mint szülei, nagyszülei. De az fáj nekik a leginkább, hogy mi a munkánkért havonta ezer koronát kapunk. egyetemistának. Aztán kutatómérnök lett Európa második legjobban felszerelt vegyi laboratóriumában, közben oktatott is. Miután a gyárat, melynek a laboratórium része volt, lebombázták, ide jött, férjével és gyermekével együtt. Sanin lánya most elsős. Sajnos, a férje képtelen itt munkát találni, pedig ő is kiváló szakember, energetikával foglalkozik, németül, angolul beszél. A Moj l.jiljan iskolalap. Most jelent meg első száma kétszáz példányban. Küldtek belőle Amerikába, Ausztráliába és Európa tizenöt országába. Fekete-fehér sokszorosított lap, de állítólag a következő szám már színes, mélynyomással készül - akadt egy bécsi támogató. - Kultúránk csak az iskola keretei közé szorul - mondta az igazgató pedig nagy szükség lenne rá, hogy a menekültek közé eljusson a sajtó, a rádió- és tévéadás. Sajnos, erre nincs lehetőség. A helybeli moziban ingyenesen vetítettek filmeket a tábor lakóinak, de ez nem vált be. Nem értik a nyelvet, és a gyerekeknek más film kell, mint a felnőtteknek, viszont azok a szüleik nélkül nem ülhetnek be a vetítőterembe. A községháza e felajánlásáról inkább lemondtunk. Vincent Novisedlák urat ennél sokkal inkább az bántja, hogy az emberek csak heverésznek, unatkoznak, zsörtölődnek - nincs elfoglaltságuk. Meg az, hogy amióta betölti tisztségét, a dunaszerdahelyi járási hivatal főnöke nem látogatott el közéjük, nem érdeklődött, mire lenne szükségük. És nem jött a vöröskereszt embere sem, aki elszállíttatta volna azt a rengeteg hasznavehetetlen holmit! Mert százszámra vannak itt a páratlan cipők, és az alagsorban ott áll a huszonöt hatalmas zsákba összegyűjtött, szemétdombra való ruhanemű. Az igazgató nem meri kidobatni, attól tart, hogy egyszer valaki számon kérheti tőle, mi lett az adományokkal. A szolgálatos órája és csengője kor van az óra és a szünet vége. A gyerekek szeretnek iskolába járni, a tanerők nem panaszkodnak, annak ellenére, hogy bizony nem könynyű a dolguk, hiszen tanítványaik tudásának színvonala nagyon eltérő. - Tudnánk szerezni tankönyveket, de ahhoz tízezer márkára lenne szükségünk - mondta Husié Emina tanítónő. - Erről nem is álmodhatunk. Képzelje csak el, hogy egy szlovák barátunk életét kockáztatva Eszékről csempészett ide néhány tucat tankönyvet! Ö pezsgővel érkezett, mi meg sírtunk örömünkben. Emina egyéniség, kiváló szakember és pedagógus - mesélte Harambašič Ferid, miután kedves kolléganője visszament osztályába. - A szarajevói egyetem legjobb hallgatója volt, megkapta az iskolaügyi miniszter különdíját, amit csak kivételes esetben ítéltek oda egy-egy A volt munkásszálló mai lakói felkelnek, tisztálkodnak, reggelizni mennek a közös étterembe, aztán téblábolnak, pihennek, semmit se csinálnak, várják a delet, hogy az étterem elé sorakozzanak, majd ismét szobáikba mennek, és várják a vacsorát. A semmittevés őrjitő! Igaz, a lakók java öreg, és sok a gyerek is. De az öregek is hasznosak szeretnének lenni, a gyerekek meg elfoglaltság után vágynak. Sajnos, valamenynyiük napjai sivárak, mert a tábor lakói közül csak tizenketten dolgoznak! Ágyat, ételt adtunk nekik. Meg biztonságot. Többre valóban nem vagyunk képesek? Tétlenségben tengetni a napokat nagyon rossz lehet... Még akkor is, ha valamenynyien abban bizakodnak, hogy a háború hamarosan véget ér, és hazatérhetnek . OZORAI KATALIN A múlt év forró őszén Bősre egymás után gördültek be a Boszniából menekülőket szállító autóbuszok. Az emberek - többnyire aszszonyok, gyerekek, öregek - piszkosan, fáradtan, elcsigázottan, szó nélkül szálltak ki a járműből az ismeretlenbe, reménykedve, hogy véget ért gyötrelmük, hónapokig tartó halálfélelmük és bujkálásuk. Ók már biztonságban tudhatták magukat, gondolatban azonban szülőföldjükön jártak, aggódtak az otthon maradottakért, honvágyat éreztek. Ötszázhuszonnégyen érkeztek tiszta ágyba, terített asztal mellé. Már az első napokban valamennyien orvosi ellátást kaptak,, még a fogaikat is rendbe hozták, turkálhattak a vöröskereszt gyűjtötte ruhahegyekben, és kiválaszthatták a legmegfelelőbbet, a legszebbet. Csendesek és megszeppentek, no meg hálásak voltak. Akkor az ENSZ szeptemberi kimutatása szerint a volt Jugoszlávia területéről Németország 235 000, Svédország 74 141, Svájc 70 450, Ausztria 57 500, Magyarország 50 000, Olaszország 17 000, Törökország 15 000, Dánia 6412, Hollandia 6300, Csehszlovákia 4000 embert fogadott be. Azóta ezek a számadatok nyilván változtak, de bei műnket leginkább az érdekelt, mi változott az elmúlt fél év alatt a bősi menekülttáborban. Sok minden! Országunk kettéválásával „gazdát" cserélt a telep. A tábort a szövetségi belügyminisztérium hozta létre, és annak embere, Juraj Tokár igazgatta. Mivel az épületek korábban is a Szlovák Műegyetem tulajdonát képezték, mára mindent átszerveztek a „tulaj" akarata szerint. És menesztették a vezetőt is. Január elején az irodába Vincent Novisedlák mérnök költözött be, és hamarosan lecserélte az addigi alkalmazottak zömét, mondván: rendet kell teremteni. Amikor ezt megtudtam, valahol lelkem mélyén sajnáltam a távozni kényszerülteket, mivel láttam, milyen lelkesen, fáradságot, időt nem kímélve teremtették meg a menekülteknek az otthont, éjt nappallá téve intézkedtek, hurcolkodtak, takarítottak, beszereztek... Viszont az új igazgató sok kivetnivalót talált a kimutatásokban, a papírmunkában, igy egyesektől búcsút vett, mert: „neki megbízható, precíz emberekre van szüksége". Az épületeket összekötő már évek óta veszélyesnek tartott, rogyadozó, sok üveggel táblázott folyosó meg áll. Nem bontották le, nem javították meg. Nincs rá pénz. A telep sivár, akár fél évvel ezelőtt, csupán remélni lehet, hogy a tavasz beköszöntével parkosítják, színes virágok kiültetésével vidámabbá teszik. S a szél sörpi a szemetet, az egyik sarokból a másikba, a felszámolt élelmiszerüzlet előtt ott sorakoznak az üres üvegek, az étterembe vezető csempézett padló piszkos, ragacsos. Mára a lakók száma 657-re duzzadt. Jöttek az itt lakók közeli hozzátartozói - befogadták őket. Ellátásuk, persze, pluszgondot és -kiadást jelent. Pénzben nem dúskálnak, de a költségvetést úgy állították össze, hogy fusson a legszükségesebbre. A menekültek étkezése bőséges és kiadós, naponta kétszer gyümölcsöt is kapnak, a gyerekek és az öregek ráadásul fejenként egy liter tejet is. - Szerintem túlságosan el vannak kényeztetve - mondta a konyha vezetője, Alföldi József. - Ma is a bir- A mi iskolánk szebb volt, de jó, hogy itt is tanulhatunk... Méry Gábor felvételei Látván csodálkozásomat és kételkedésemet, azonnal reagál. - Igen, ennyit, de mi többet nem is kértünk, nem is kívánunk, pedig naFÉL ÉV MÚLTÁN A BOSZNIAI MENEKÜLTEK BŐSI TÁBORÁBAN ÖRÖM ÉS ÜRÖM EGY FEDÉL ALATT Vincent Novisedlák mérnök lett a tábor vezetője: - Számon kérik minden percemet, igazságosnak kell lenni. kapörkölthöz és tarhonyához fejes salátát kaptak, akkor, amikor a pozsonyi piacon egy fej 30 koronába kerül! A menüt mindig megbeszéljük a közülük létrehozott étkezési bizottsággal, mégis gyakran akadnak elégedetlenkedők. Egyszer megkérdeztem, főzhetünk-e juhtúrós, krumplis galuskát. Azt válaszolták, ha nem disznóhússal van, akkor természetesen. Tetszik tudni, mi történt? Megfitymálták, leköpködték. Ezt nehezen lehet megbocsátani! Pedig a konyha személyzete, amióta csak megnyílt a tábor, a hét minden napján dolgozik, naponta háromszor tálal, kétszer készít főtt ételt! És az a rengeteg zöldségtisztítás, mosogatás, takarítás - hétszáz emberre! Illetve még hatszázzal többre, a vízi erőmű alkalmazottaira, akik sokkal több saját zsebükből kivett pénzért sokkal kevesebbet kapnak! Ez a gyakorlatban azt is jelenti, hogy „két konyhát kell vezetni", vagyis kétféle menüt kell főzni. A konyhában hallottakat elmeséltem az igazgatónak. Rákérdeztem, igaz-e és kértem, mondja el saját, hasonló vagy más jellegű tapasztalatait. Tudakolódzásom szemmel láthatóan nem volt ínyére. Novisedlák úr nyelve, csak lassan, nagyon lassan oldódott meg. -Hááát... Vannak ilyenek, meg olyanok is. Mi azonban nem tehetünk különbséget köztük, bár azt hiszem, hogy ez hasznos is lenne. Valamennyien mindig mindenből egyformán kapnak - ruhaneműt, tisztítószert, pipereszert, zsebpénzt, kosztot stb. -, de nem mindnyájan érdemlik ki egyformán, nem mindnyájan becsülik meg egyformán. Az a tapasztalatom, hogy egyre roszszabbak egymáshoz, egyre irigyebbek egymásra. Ha végigmegyek a folyosón, és valakivel öt percet beszélgetek, a másikkal pedig csak kettőt, akkor megvádolnak, hogy részrehajló vagyok, hogy azt a másikat jobban kedvelem. Előfordul, hogy ellopkodják egymás holmiját, Az iskola igazgatója Hamarbašió Ferid: - Tankönyvre és kockásfüzetre lenne szükségünk... pedig semmi szükségük sincs rá, hiszen valamennyien egyforma juttatásban részesülnek. És panaszkodnak, örökké panaszkodnak. Órák hosszat képesek az ajtóm előtt állni, csak hogy árulkodhassanak, elmondják, hogy történetesen a szomszédjuk sokáig csurgatja a vizet. Arra nagyon kell ügyelnünk, hogy mindig igazságosak legyünk. Az igazgató sorolja a példákat, én meg elmélkedek: naponta libabőrösek leszünk a Boszniában lejátszódó, a tévében látott, a rádióból hallott borzalmas eseményektől. A bombazuhatagoktól, a senkik halottjaitól, a zokogó árváktól, az éhínségtől - soroljam? Hallgatom az igazgatót, végül nem tudom szó nélkül megállni. - Hiszen ezek az emberek hónapokig kóboroltak, éheztek, bujkáltak, életük forgott kockán, piszkosan és éhesen érkeztek, hálásak voltak egy jó szóért is... - Ez a múltjukhoz tartozik, bár én úgy vélem, hogy ők megérezték, mi következik, időben felszedték a sátorfájukat és továbbálltak. Segítségre, szolidaritásra valójában azok szorulnak, akik otthon maradtak, akik végigcsinálták, megélték a borzalmakat. A beszélgetésekből, jobb megismerésük után számomra világossá lett, hogy ezek többsége otthon is csak földönfutó volt, távozásukkal nem volt mit veszíteniük, és csak jobba juthattak. Csaknem felük analfabéta, és a rendszeres tisztálkodáshoz sem szoktak hozzá... Most persze azt gondolja, hogy szívtelen vagyok, hogy nem ebben a székben volna a helyem. Pedig nem így van, csupán az a véleményem, hogy nem szabad a dolgokat rózsaszínűre pingálni. Társalgásunkat végighallgatta a Duna nevet viselő alapfokú iskola igazgatója, Harambašió Ferid. Bár nem tud szlovákul, érti, miről beszélünk, és szaporán bólogat, igazat adva Vincent Novisedláknak. - Itt mindent megkaptunk, amiről otthon nem is álmodtunk, szégyellnem kell, hogy egyesek elégedetlenkednek, irigykednek, egymás közt veszekszenek. Úgy véltem, bajukban majd összetartanak, de az ellenkezőjét tapasztalom.