Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-26 / 71. szám, péntek

KALEIDOSZKÓP IÚJSZÓM 1993. MÁRCIUS 26. KASTÉLY A FALU FÖLÖTT Osgyán, ez az alig 1200 lelket számláló község a Rimaszombati járásban, két dologról nevezetes: a falu határában kezdődő szerpentinről és a kastélyról. A Losonc felől érkezőnek már messziről szemébe ötlik a falu felett emelkedő, még mai romos állapotában is impozáns épület. Utolsó lakói, az Orsolya-rendi apácák a háború végén költöztek ki belőle. A korábbi tulajdonos, Luzsinszky báró családja a háború alatt adott utoljára életjelt magáról; az öreg báróné utasította egyik hű emberét, hogy a kastély parkjában található kriptát bontassa le és a sírboltot egy kőlappal fedesse be. A háború után a kastély a hozzá tartozó 15 hektáros parkkal együtt a csehszlovák állam tulajdonába ment át, s mint ilyen, 1952-ben községi vagyon lett. Azok költöztek a kastélyba, akiknek házai az átvonuló front miatt megrongálódtak Többnyire négy-öt évig maradtak, amíg az új lakásukat fel nem építették. A melléképületekben, az istállókban 1955-ig gép- és traktorállomás volt. Ez a pár év nagyobb f •ll *

l rombolást, pusztítást hozott, mint korábban a háború. Tönkrement a víz- és villanyvezeték, szétlopkodták az ablakokat, ajtókat, a tetőanyagot, a gyönyörű parkból kivágták a fákat, mindent felvert a gyom és a gaz. Senki sem törődött azzal, hogy egy értékes építészeti emlék megy tönkre - mintha az épület is bűnös lett volna, amiért úri vagyon volt. A hatvanas évek elején a műemlékvédelmi hivatal felvette a ,,i/édendő"-listára. A hetvenes évek végéig két Ízben is dolgoztak az épület helyreállításán. A kastély új cseréptetőt kapott, megerősítették a falakat, kitakarították termeit, bedeszkázták ablakait. De a pénz elfogyott, s a kastély újra elárvult, rágta az idő foga. A fordulatot 1989 és a rendszerváltás hozta meg. Az 1990-es helyhatósági választásokon Simon Róbert nyerte el a polgárok bizalmát, vezetésével az önkormányzat már az első falugyűlésen számba vette a falu legégetőbb gondjait: a vízvezeték-hálózat befejezését, a szennyvízcsatorna, a szennyvíztisztító állomás felépítését, a rimaszombati cukorgyár szemétlerakatának likvidálását és a kastély helyreállítását. - Itt álltunk pénz nélkül, nyakunkon a sok megoldásra váró problémával - emlékszik vissza azokra a napokra Simon Róbert polgármester. - Tudtuk jól, ha nem szerzünk pénzt, nem gondolhatunk beruházásokra, költségvetésünkből, az adóból nem futja terveink megvalósítására. így született az ötlet: kezdjünk valamit a kastéllyal. Szerencsére, egy helybeli vállalkozó, Rácz János megbízta a pozsonyi Július Medveczky mérnököt a helyreállítási tervek elkészítésével. A kastélyból szállodát akart, amit bérbe adott volna. Érdeklődő viszont nem sok akadt, végül felbukkant Juraj Žilka, rimaszombati születésű cseh állampolgár, magánvállalkozó, aki megvette a falu kataszterébe tartozó területen álló Cieľ nevű motelt. Már első látogatásakor felfigyelt a kastélyra, és annyira megtetszett neki, hogy felajánlotta, bérbe veszi. Kaptunk az ajánlatán, de az üzletből Simon Róbert, Osgyán polgármestere: „Bízom benne, hogy jó üzletet csináltunk" (Méry Gábor felvételei) nem lett semmi, mert Žilka úr nem kapott hitelt a bankoktól. Végül megegyeztünk, hogy 15 millió koronáért eladjuk neki a kastélyt a hozzá tartozó 15 hektárnyi területtel együtt. A pénzre a községnek szüksége van, hogy be tudjuk fejezni a vízvezetékhálózat építését. Feltételként megszabtuk, hogy az építkezési munkákon helybelieket is alkalmaz, amit ő meg is ígért. Sőt, azt is, hogy ha elkészül a szálloda, a falubeliek is kapnak ott munkát. Felajánlotta, hogy a helyi iskola tanulói közül kiválasztja a legrátermettebbeket, és saját költségén kitaníttatja őket, majd alkalmazza a szállodában. Meggyőződésünk, hogy helyesen cselekedtünk, amikor neki adtuk el a kastélyt, s hogy lépésünk a jövőben a falu hasznára lesz. A kastélyban az év eleje óta munkások serénykednek. Az udvart gyomtalanították, a pincékből, a termekből kihordták a hulladékot, vakolattörmeléket és elkezdték az átépítést. Úgy hírlik, Žilka úr másfél évet adott az építkezési munkákat elvállaló homonnai cégnek a kastély helyreállítására. Másfél év múlva meg szeretné nyitni szállodáját, s az osgyániak bíznak abban, hogy a kastély eladása, a szálloda üzemeltetése gazdagabbá teszi községüket. S. FORGON SZILVIA PARLAMENTI LEVÉL FESLIK A KORMÁNY DOLMÁNYA? A két részre szakadt parlamenti ülés, ha nem is folytatódna, akkor sem tartozna az üres, történésektől mentes tanácskozások sorába. Az interpellációk alatt a kormány elnöke sértődötten távozott, csak annyi időre szakítva meg a kivonulást, hogy a parlament elnökének tudtára adja, rossz fát tett a tűzre, amikor figyelmeztette, hogy előzetes megegyezés alapján az ügyrendben később kap szót. Igyekezett is tüstént helyrehozni a hibát. A vájtfülűek szerint az ajtók mögött nagy haddelhadd volt, de a kormányfő, némi megkövetés után, mégis megjelent. Nem mintha sok köszönet lett volna benne. Néhány perc alatt mindent és mindenkit helyretett - a maga módján. A parlamentet, hogy milyen döntést illik hoznia és milyet nem. Az ellenzéket, hogy mi mindenre számíthat, ha továbbra is Szlovákia rossz hírét kelti. Az előző kormányt, hogy nem teremtett kellően jó körülményeket az ő kormányzásához. Majd lemondott két miniszter. Milan Kňažko hosszan ecsetelte minisztériuma eredményeit, melyek közé nem kis büszkeséggel sorolta a bősi diplomáciát is. A képviselők közül egy sem akadt - persze többségük nem Bős miatt - aki legalább udvariasságból, úri gesztusként megkérdezte volna: Miniszter úr, hogy érzi magát? A kérdés annál inkább helyénvaló lett volna, mert tán egy óra sem telt el, s a miniszter már nem volt miniszter. A köztársasági elnök viszszavonta kinevezését. Es eleget tett Černák miniszter kérésének is, aki csak arra hivatkozott, hogy vannak olyan helyzetek, amikor az ember egyedül marad a lelkiismeretével, és dönteni kényszerül... Egy ülésen ennyi esemény is bőven elegendő lett volna, de az igazi parlamenti dilemmák még csak ezután következtek. A szövetségi köztársaság felosztásáról szóló törvény 4. cikkelye hosszantartó fejfájás okozója egyes körökben, hiszen ennek alapján a Szövetségi Gyűlés képviselőit a szlovák parlament képviselői közé kellene sorolni. Feltehetően ez járható út lenne, ha nem változtatná meg a politikai erőviszonyokat. Igy viszont nem járható. A második kamara nincs a szlovák alkotmányban. Annak a javaslatnak az elfogadását, hogy tiszteletbeli funkcióként maradjon meg a Szövetségi Gyűlés képviselőinek mandátuma, bizonyos képviselői jogkörökkel, meg nincs elegendő politikai szándék. Mekkora lehetett Hanko úr csalódása (a kormánypárti képviselőkkel együtt, akikkel a Szlovák Nemzeti Párt képviselői föltehetően utoljára voltak ily nagy egyetértésben), mikor a parlament nem fogadta el azt a javaslatot sem, hogy borítsunk fátylat erre az egész negyedik cikkelyre. Patthelyzet a javából. Hogy mennyire, az abból is kiderült, ahogy az alkotmánybizottság elnöke drámai hangon ecsetelte a helyzetet, miszerint január elsejétől minden törvény, amit kevesebb, mint 139 képviselő hagyott jóvá, akár érvénytelennek is nyilvánítható. Ilyen arányban jóváhagyott törvényre pedig a parlament gyakorlatában nem igen van példa. Hogy miért éppen 139? Mert pillanatnyilag Szlovákiának 276 megválasztott képviselője van. A lehetséges megoldások közül egyik sem kapott megfelelő támogatást. Addig pedig van egy érvényes alkotmány és egy ezzel egyenrangú alkotmánytörvény. Az adott ügyben pedig mindkettő másként rendelkezik. Hát szerdán itt folytattuk. Lehet, hogy a bő mellény tovább feslik? BAUER EDIT (Együttélés) Jakoby Gyula és Kassa nyolc éve már csak emlék számomra. A Város és a Festő egyaránt áthelyeződött a tudat legérinthetetlenebb, egyszersmind legsérthetetlenebb, legvédettebb tartományába. Nyolc éve, nyolcvankét évesen költözött el közülünk a Festő, akinek műve kortalan, mert magas hőfokon emberi, és egyetemes, mert a környezet szellemiségéhez és a személyes szférához egyaránt kötött. Immár pusztán szellemivé átlényegült kapcsolatunk ez idő tájt - születésének kilencvenedik évében - nagykorúsodott: betöltötte a tizennyolc évet. Nyolc éve költöztem el Kassáról. Jakoby Gyula nyolc éve végérvényesen kassai. Kassai festő, de nem Kassa festője, nem a Város falait örökítette meg, hanem a szellemét. Azt a kassai szellemiséget örökítette tovább, mely minden lokálpatriotizmusnál világiasabb volt - szélesebb látókörű. És bensőségesen individualista. Ezerkilencszázhetvenöt tavaszán, amikor először találkoztam az angyalian tiszta mosolyú, huncutkás szemű ősz kamasszal, bennem, az akkortájt reneszánszát élő, dekadens romantikával fertőzött, komor tekintetű suhancban rögvest összezavarodott az az átlátszóan hazug művész-kép, amelyet a nagysorsú költő-váteszekkel való ismerkedéskor kialakítottam. Albán cigarettájából nagy ívű európai füstjeleket eregetve - ott ült előttem a törékeny öregúr egy vibrálóan eleven, meghökkentően inspiratív és elAZ IHLET FELHAJTÓEREJE (FŐHAJTÁS JAKOBY GYULA ELŐTT, MEG NEM ÉRT KILENCVENEDIK SZÜLETÉSNAPJÁN) ső pillantásra is impozáns életmű kellős közepén, ...olyan képek között, melyek az intimitásokig terjedő öniróniájukkal a legkevésbé sem feleltek meg elvárásaimnak. Nem feleltek meg - és ezt pillanatnyi zavarom csillapodtával már akkor megállapítottam -, mert nem voltak áthatva zseni-misztikától, nem hivalkodtak komorságukkal, nem sugározták az egy helyben forgó, Sorssal viaskodó szellem színlelt és szenvelgő szenvedését, görcsös s épp ezért mindig áporodott atmoszférájú sötét akaratát. Ezekből a képekből hiányzott minden, aminek azóta is bővében vagyunk. És csupa olyasvalamivel voltak telis-tele, ami még mindig hiánycikk: könynyedséggel, fölszínes jegyektől, kiürült szimbólumoktól mentes mélységgel, humorral, vitalitással, s elképesztő merészséggel, mely azonban rendkívüli műgonddal párosult. Semmi sem állt tőle távolabb, mint az elnagyoltság szándékosságként való beállítása. Az esztétikai és tartalmi minőség szétválaszthatatlan egységgé kovácsolódik vásznain. Gondolatiképi vízióit mindig a művészi önfegyelem medrében terelte a vizuális megvalósulásig. Sajátosan szuggesztív indázó-tekergő, kacifántosán burjánzó vonalvezetése, torzításai, különösen késői korszakában élénk színvilága, látszólag odadobott, kontúrtalan narancs- és citromsárgái, ciklámenjei, rózsaszínjei, s a közéjük szivárgó feketék, sötétkékek, barnák és mélyzöldek, ez az egész festménnyé sűrűsödött pompázatos forma- és színkavalkád sosem kelti a hevenyészettség érzetét. Az ő keze alatt még a vonal legapróbb kunkorodása, a legkisebb színpamacs elhelyezkedése is az összhatás erősítésének eszközévé, a kép belső kohéziójának, egyensúlyának fontos összetevőjévé válik. Hogy aztán milyen ez az egyensúly...? Annyi bizonyos, mélységesen emberi. Mégpedig a jelző legnemesebb értelmében az. És ennyiben, legkevesebb ennyiben: isteni is. Ez a végsőkig cizellálódott nemes emberség Jakobynál soha ne bújik a kenetteljesség vagy az alázatosság bárgyún ájtatos maszkja mögé. Jakoby emberiművészi-pszichikai erényeinek mindig az önmagával szemben is kegyetlen őszinteség a hordozója. Az a sokszor élesen gunyoros, szarkasztikus vagy groteszk keserűség és fanyarság, ami mögül csak úgy süt a részvét, az emberi együttérzés, a lelki egyensúly keresésének humánus igénye, mely a belső etikai parancs teljesítésének és a moráli indíttatású művészi empátiának egyaránt föltétele. Az indulatok, a fintorok és az öngúny mögül bőséggel sugárzik a szeretet melege. Amint azt később - amikor az első csoportos látogatás után a Jakoby-házaspár rendszeres vendégévé váltam - módomban állt megtapasztalni, Jakoby Gyula festési stílusánál csak önrevíziója volt szenvedélyesebb. Ültem a sutban, a műterem-szoba miliőjétől elragadtatott kamasz, és a kezembe nyomott Chagall-albumból egyszer a plafonig festményekkel zsúfolt falakra, aztán a nekem háttal egy rég megkezdett, de be nem fejezett képen elmélyülten dolgozó Jakobyra vetettem tekintetemet. Nem sokáig tartott az idill. A festő ledobta az ecsetet és hatalmas lendülettel kaparni kezdte a festéket a vászonról. A friss ecsetvonások mellett csak néhány részletnek kegyelmezett meg. Kifújta magát, aztán színt kevert és újból nekilátott, mintha mi sem történt volna. Hetekbe telt, amíg ezt a jelenetet meg tudtam emészteni. Aztán megértettem: nincs semmi különös ebben a pusztításban; egyszerűen úgy kell tekinteni, mint az alkotófolyamat szerves részét. Puszta belemagyarázás, hogy az ilyesmi az önpusztítás, a halálösztön hisztérikus öntudatra törésének a jele. A művész-mítoszt fabrikálok vulgárpszichológiai leleménye ez. A valóság sokkal hétköznapibb - sőt, ünnepibb, hisz az efféle rombolás éppen az új ihlet felhajtórejének mellékkövetkezménye. Túlzottságával is meszszemenően egészséges gesztus. Legalábbis Jakoby Gyulánál - amint azt az életmű mindennél jobban bizonyítja - az volt.. A magával szembeni elvárásainak áldozatául esett festménymaradványok gyakorta feltűntek Jakoby festőállványán. És bár nekem soha nem beszélt a modernizmust, az új irányzatokat mindig is fokozottan fenyegető - mert támpontok híján nehezen bizonyítható — eligénytelenedésről, magatartása, művészieskedő modorságtól mentes közvetlen viselkedése, kamasz-magam népi szentimentalizmusba mártott költőinasi heroizmusát is szeretetteljesen övező figyelme arra buzdított, hogy addig nagy becsben tartott poétái izzadmányaimat - először, s azóta egyre többször és alaposabban - megtizedeljen, önbizalmamat féken tartsam, de képzeletemet hosszú gyeplőre eresszem. És szükség esetén az önfegyelem ostoját se legyek rest suhogtatni; e restség, sajnos, azóta is sokszor épp a legnagyobb szükségben tolakszik elő. Jakoby Gyula életműve tehát nyolc éve bekövetkezett halálával korántsem zárult le. Pedagógiai életműve - mint festményeinek világa is - mindig nyitott marad: be lehet lépni, gyönyörködni istenadta tehetségében, okulni szelíd eltökéltségéből, és sajnálkozni, és szégyenkezni, ...és mélyen, nagyon mélyen meghajolni a törékeny testű, de töretlen szellemű fiatalos aggastyán előtt. HIZSNYAI ZOLTÁN