Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-17 / 63. szám, szerda

1993. MÁRCIUS 17. ÚJSZÓ* INTERJÚ 6 ML LESZ VELED, (BETEG) KÓRHÁZ? A pozsonyi Ružinov kórházról köztudott, hogy működési engedély nélkül üzemel. Az sem titok, hogy 1991 óta, amióta dr. Pálházy Béla pályázati nyertesként vette át az 1140 ágyas kórház igazgatását, számos osztályt (égési, intenzív) szerelt fel korszerű műszerekkel anélkül, hogy ehhez hozzájárult volna az egészségügyi tárca. Az igazgató kolduló dervisként járta, s járja a főváros nagy üzemeit, vállalatait adományokért esedezve. A menedzser-igazgató erőfeszítéséért - gondolhatná az egyszerű halandó - biztosan kivívta felettesei elismerését. Nem így történt. Amióta új miniszter került az egészségügyi tárca élére, a Ružinov kórház (igazgatóstul) feketelistára került. Talán azért, mert az igazgató más nézeteket vall, mint a miniszter, más „vércsoporthoz" tartozik, s talán azért is, mert az egészségügyi intézetnek nagy adósságai vannak. Az okokat az igazgató a múlt hét folyamán feltárta főorvos társai előtt. Kiderült, hogy 1992. december 10-én a kifizetetlen számlákat hiába juttatták el a Nemzeti Biztosítónak (51 millió korona értékben), az adósságokat csak 88 százalék erejéig (45 millió 253 ezer korona) annulálták. (gy a teljes adósságtörlesztésről szóló hírek nem felelnek meg a valóságnak. Ezért, az idei esztendőt a kórház 17,7 milliós adóssággal kezdte, s március elején a kifizetetlen számlák értéke elérte a 20 millió koronát. Az igazgató legközelebbi munkatársai előtt nyíltan beszélt arról, hogy hiába dolgozták ki az átlagos havi teljesítmények elemzését, s küldték el anyagi igénylésüket a biztosítónak, a 25 millió helyett ez év januárjában 16 milliót, februárban 14 milliót kaptak csupán. Mindezek ellenére a kórház műszerezettsége javult. Hogyan? Úgy, hogy az igazgató 47 millió 657 koronát a szponzoroktól könyörgött össze. A főorvosokat megdöbbentette az igazgató bejelentése, miszerint ha eleget akar tenni az új bérezési előírásoknak, 440 ággyal csökkentenie kell(ene) a kórház kapacitását, s búcsút kell(ene) mondania 987 egészségügyi dolgozónak! (A jelenlegi létszám 1650 alkalmazott). Idén ugyanis a kórház 100 millióval kap kevesebbet a szükségesnél. A döntést egyedül nem vállalhatja... A tanácskozáson az egészségügyi minisztérium elmére sok minden elhangzott. Az orvosok főleg a koncepció hiányára, valamint arra mutattak rá, hogy a miniszter nem hallgatja meg az orvoskollégák véleményét. S mivel az igazgató szembeszáll vele és a tárca vezető dolgozóival, mert harcol a kórházért, a miniszter szemében vörös posztó. Ezért már jó ideje a kórház gazdasági osztályán hol a minisztérium, hol a biztosító részéről ellenőrök adják egymásnak a kilincset. De mert kirívó hibákat nem találtak - bár nagyon igyekeztek -, kénytelenek voltak üres kézzel távozni. A főorvosok nyíltan beszéltek ar- * ról, hogy etikátlannak tartják a miniszter pályázati felhívását a kórház igazgatói tisztjére, miközben a jelenlegi igazgató munkájával, vezetési módszereivel nagyon elégedettek. S mert nem kívánnak úgy tenni, mintha nem tudnának semmiről, a regionális orvosi kamarát kérték fel, tiltakozzon nevükben. Kérésükhöz csatlakozott a városkerület képviselő-testülete is; tagjai tájékoztatták a főorvosokat, elégedettek az igazgató tevékenységével, a kórház fejlesztési koncepciójával. Mit is fűzhetne mindehhez a tollforgató? Talán csak annyit, hogy a miniszter, s az egészségügyi minisztérium részéről nagy ködösítés folyik. Aki nem vak, láthatja, mennyit fejlődött a kórház, s megtudhatja, mennyi ebből a minisztérium érdeme, s mennyi a kórház vezetőségéé. Félő, hogy „csak" arról van szó, hogy a győztes mozgalomhoz hű egészségügyi miniszter másik hű társának kíván kórházat adni. Nemrég - az Egyetemi Kórház igazgatójának esetében - simán megtette, hiszen a kórház élére a DSZM volt szövetségi parlamenti képviselőjét nevezte ki. Bár lehet, hogy egészen másról van szó?! « PÉTERFI SZONYA KÍNLÓDUNK AZ ELŐRELÉPÉSÉRT BESZÉLGETÉS BALOGH LÁSZLÓVAL, A SZLOVÁKIAI MAGYAR PEDAGÓGUSOK SZÖVETSÉGE TŐKETEREBESI JÁRÁSI SZERVEZETÉNEK ALELNÖKÉVEL, A BOLYI ALAPISKOLA IGAZGATÓJÁVAL • Mint a magyar pedagógusok szövetségének egyik vezetőjét mint iskolaigazgatót és mint gyakorló pedagógust kérdem: mi a helyzet a magyar oktatásügy területén a királyhelmeci régióban? - Kínlódunk. Máshol, amennyire én látom és hallom (itt főleg NyugatSzlovákiára gondolok), jóval előbbre tartanak, mint mi. Érezni, hogy Szepsinél megszakad az összefüggő nyelvterület, hogy mi itt keleten leszakadunk a dél-szlovákiai magyarság testéről. S ennek szellemiekben is érezhető a hatása. Lépni kellene, de mi már harmadik éve egy helyben topogunk. Vannak terveink, elképzeléseink, de nincsenek emberek, akik megvalósítanák. Pedagógusainkból hiányzik a kellő aktivitás, a tenniakarás. Kivétel csak az a húzóréteg, amely az elmúlt negyven év alatt is gürizett. Valami kis előrelépést azért mi is fel tudunk mutatni. Nyílt bizonyos számú kisiskola a falvakban, bár sokkal több is nyílhatott volna, ha a gazdasági helyzet nem olyan lenne, amilyen. Pólyánban például azért sem sikerült megnyitni a kisiskolát, mert csupán az óvoda épületében lett volna hely, akkor viszont azt meg kellett volna szüntetni, ráadásul az anyaiskola sem tudott elég felszerelést adni. Minden újranyíló kisiskola örömöt, de egyben gondot is jelent. Ugyanis már most sincs elég alsótagozatos pedagógusunk. Sok helyütt nyugdíjasok vagy képesítetlen tanerők oktatnak, s az sem a legszerencsésebb megoldás, ha épp egy újrainduló kisiskolában tapasztalatlan ember kezébe kerülnek a gyermekek. • És ez nagyobb baj, minthogy megnyíltak az iskolák? - Nem, dehogy. Sőt, esetenként a képesítetlen kollégák a tapasztalt pedagógusokat is felülmúlják. Viszont a színvonalat a pedagógusszövetség nem tudja felmérni. Ehhez az eltelt három év is kevés volt. Nagy hibának tartom azt is, hogy a kollégák nem szívesen beszélnek iskoláik problémáiról. Belső ügyként kezelik őket. • Pedig a pedagógusszövetség azért is van, hogy próbáljon segíteni a gondok megoldásában... - Na igen, a pedagógusszövetség. Ahogy az összefüggő magyarlakta terület földrajzilag megszakad Szepsinél, e szakadás megmutatkozik a pedagógusszövetség munkájában is. Amellett én a szövetség járási vezetőségének (amelyben dolgozni vagyok kénytelen) felállását sem tartom szerencsésnek. Az elnöke a tanügyi igazgatóság embere, egy államapparátus embere; alelnökei a vajányi iskola, a királyhelmeci iskola igazgatóhelyettesei, a bolyi iskola igazgatója - csupa funkcióban levő ember. Ez már önmagában egészségtelen. De az a helyzet, hogy nem lehet találni olyan embert, aki átvenné tőlük a munkát. Erőszakoskodni meg nem lehet. Kínlódunk hát, és ez a kínlódás éppúgy vonatkozik a pedagógusszövetség munkájára, mint az iskolaügy helyzetére. Dolgozunk mi, mert akcióink vannak, csak a minőség nem olyan, amilyennek lennie kellene. Az a baj, hogy az alapszervezetek nem eléggé aktívak. Még mindig azt várják, hogy felülről kapják az utasításokat, az ötleteket. Ugyan vannak kivételek: mint a bodrogszerdahelyiek, akik részt vesznek a továbbképzéseken, kihasználják a nyári egyetemek nyújtotta lehetőségeket, s ők maguk is szerveznek előadásokat. A pedagógusszövetség kezdeményezte a kassai konzultációs központ megnyitását is, ahol az alsótagozatos pedagógusok továbbképzése folyik. A központ szeptemberben hatvan emberrel indult a keleti régió számára. Reméljük, a jövőben is lesz elég érdeklődő, mert nagyon kellenek az alsótagozatosok. r ... • Az alsótagozatos pedagógusokon kívül milyen téren mutatkozik még tanerőhiány a régióban? - A kisebb iskolákban már most problémát jelent a nevelési tantárgyak oktatása (képzőművészeti nevelés, testnevelés, zenei nevelés). Ezenkívül általános gond az idegen nyelvek oktatására szakképzett tanerőt biztosítani. Még egy olyan nagy alapiskolában is, mint például a királyhelmeci, az angolt egy olyan tanár tanítja, aki tanfolyamon sajátította el a nyelvet. Ráadásul a tankönyvellátás is akadozik. Sok helyen szlovák tankönyvekből kénytelenek tanítani az idegen nyelvet. • Miiyen változások várhatók az oktatásügy területén a régióban? - Úgy néz ki, valósággá válik, hogy a kisiskolák a jövőben gazdaságilag, az önkormányzatokhoz fognak tartozni. Ez jelenthet előnyt is, de éppúgy hátrányt is. Minden attól függ, lesz-e elég pénzük az önkormányzatoknak. Sok faluban már a jelenlegi helyzet sem ad okot az optimizmusra. Egy-egy épület fenntartása, javítása óriási összegekbe fog kerülni, ami a mostani gazdasági körülmények közepette az önkormányzatokat, s velük együtt az iskolákat is könnyen a padlóra küldheti. Az sem tisztázott még, hogy milyen hatáskörük lesz az önkormányzatoknak - ami a tantestületek összetételét illeti. Ezzel kapcsolatban olvashattunk már elrettentő példákat a magyarországi gyakorlatból a Köznevelésben. • És milyen az érdeklődés a magyar iskolák iránt, tapasztalható-e ezen a téren változás? - Szembetűnő változásról nem lehet beszélni. Királyhelmecen előrelépés történt, mert eggyel több elsőosztályt nyitottak, ebben viszont közrejátszott az is, hogy felépült egy új lakótelep, ahova sok fiatal család költözött a környező falvakból. De vannak igazán pozitív példák is. Például Ágcsernyőben a szlovák alapiskola mellett már négy magyar tanítási nyelvű osztály működik. A szülök részéről lenne igény az ötödik osztály megnyitására is, de ahhoz már új tanerőt kellene felvenni, amire a jelenlegi általános állománycsökkentés közepette nincs lehetőség. Meg lehetne persze oldani ezt a problémát is - univerzális emberekkel. Az ágcsernyői szlovák alapiskolában ugyanis számos olyan pedagógus dolgozik, akinek magyar pedagógiai végzettsége van. Egyébként Ágcsernyő volt az egyetlen olyan vegyes lakosságú település a régióban, ahol eddig nem volt magyar iskola. • Sok szülő választja a szlovák iskolát a magyar iskola helyett? - Sok. Nagyon sok. • Miért? Az érvényesülés miatt, vagy vannak egyéb okok is? - Az érvényesülés ideája mellett a múltban kell keresni az okokat. A falvakban összevonták a magyar és a szlovák tannyelvű alapiskolákat, a szlovák vezetés pedig egyszerűen megtiltotta a magyar pedagógusoknak, hogy a szülök körében „propagandát" folytassanak a magyar iskolák mellett Bezzeg a szlovák pedagógusok ugyanezt nyíltan megtehették, ahogy meg is tették. A másik módszer: lezüllesztették a magyar tagozat tantestületét, azután már könnyen meggyőzték a szülőket arról, hogy inkább a színvonalasabb szlovák iskolába írassák a gyereküket. Voltak, persze, szülők, akiket nemigen kellett győzködni. Sajnálatos, de tény és való, hogy például Királyhelmecen a főiskolai végzettséggel rendelkezők gyermekei nagyrészt a szlovák alapiskolába járnak. Szerencsénk, hogy a magyar pedagógusok gyermekeit még nem kell közéjük számítanunk. • Mi sodorhatja veszélybe a magyar iskolák létét ebben a régióban? - Nekem az a véleményem: bennünket senki sem veszélyeztethet, ha összefogunk és tesszük a dolgunkat. Tudatosítani kell: nekünk, kisebbségi pedagógusoknak, a mi iskoláinknak kétszer annyit kell nyújtanunk színvonalban, hogy megmaradjunk. Nem elég arra várni, hogy jogokat kapjunk. Mert hiába kapunk ki jogokat, ha nem fogunk tudni velük élni. De konkrétan: veszélyt látok abban, ahogy a minisztérium anyagilag magára hagyta a tanügyi igazgatóságot, de veszélyt sejtet már az a változás is, ami a tanügyi igazgatóság élén történt. Az utóbbi időben szintén sok szó esik az alternatív iskolákról. Nem új ötlet, ám annál veszélyesebb, ugyanis könynyen megvalóítható, mert mi sebezhetők vagyunk. Nem szabad könynyelmüen hozzáállni ehhez a problémához, s főleg nem a pedagógusoknak. Sajnos, közöttük is vannak, akik úgy gondolkodnak: mindegy milyen iskolában tanítanak, az a fontos, hogy megkapják a fizetést. De ugyanilyen óriási veszélyt jelenthet a szülők könnyelmű magatartása. A pedagógusok feladata, hogy a helyzetről tájékoztassák a szülőket és velük együtt közösen tiltakozzanak, harcoljanak. Én bízom benne, hogy ebben a harcban számíthatunk a szülőkre. • Összefoglalva, ön szerint mi kellene ahhoz, hogy itt, a keleti régióban, ahogy ön mondta, ne csak kínlódjon a magyar oktatásügy, hanem előre is lépjen? - A legfontosabb, hogy a pedagógusok összefogjanak. Másodszor: dolgozni kell a saját szakmai továbbfejlődésünkön, mert ezen a téren sok hiányosságunk van - és ehhez kapcsolódóan emelni kell az oktatás színvonalát. Harmadszor pedig - és ez az egyik alapvető feladat - itt az ideje kiépíteni a kölcsönös kommunikációt az iskolák között, de az iskolákon belül is, mert számos helyen még ez is hiányzik. Végül pedig meg kell állítani azt a belső bomlást, ami itt az utóbbi időben a magyar oktatásügy keretén belül sajnos egyre érezhetőbben megnyilvánul. Mert különben nem lesz előrelépés. (forgon) A KÖZÖNY NARKOTIKUMA Szombat délelőtt van; az éjszaka havazott s a márciusi tél fehér hullámverése egybemossa az eget a földdel. Nincs horizontja ennek a délelőttnek. Amiként az életünk horizontja sem látható. Pedig hát olyféle jelek villóztak fel előttünk egykét évvel ezelőtt, amelyeket éppen a horizont tágításaként sugárzott szét a soha ki nem hunyó reménység. Csakhogy a föltámadó böjti szelek a tegnapi reménységet olymódon sodorják tova, oly észrevétlenül, hogy a veszteségek számbavételére időnk se jut. De meglehet: veszteségeinket már nem is akarjuk számba venni. Mintha reakcióink, reflexeink egyre tompulnának. Ha e tompulás csak az egy-emberé volna, nemigen kéne rá szót vesztegetni. Tudomásul vennénk, mint a biológiai leépülés természetes folyamatát. Csakhogy én úgy látom s azt tapasztalom, hogy a tudati lebomlás, a reflexek látható és érezhető tompulása általánosabb tünet. Az egész közösségünket megérintette, s nem tegnap, se nem tegnapelőtt, hanem a század első harmadában, amikor erőszakkal szertevagdalták a győzelmes hatalmak azt, ami egy volt és összetartozott, .összetartozott, mert történelme, kultúrája, hagyományai azonos nyelven szólaltak meg. Ott volt mögötte a megélt Idő; mindaz, ami megtörtént benne s általa. S ahogy látom, ez a történelmi tapasztóanyag illanóban van.' Mert a veszteségek olyan mértéket öltöttek, hogy azok pótlása már-már meghaladja e csonkolt közösség erejét. Nem vagyok különösebben járatos a genetikában, de azt tudom, hogy a szerzett tulajdonságok is öröklődnek. A jók s a rosszak egyaránt. Ha arra gondolok, hogy a mi népünk ebben a században - de tágabban: az egész emberiség is - olyan mértékű megpróbáltatásokat élt át s viseit el, amelyek nemcsak az emberi fajt, hanem vele együtt az egész civilizációt - ezen túl pedig a földi életet - is pusztulással fenyegették, akkor az erről szerzett tapasztalatok törvényszerűen beépültek génjeinkbe. Dédapáinkéba, nagyapáinkéba, apáinkéba s általuk a miénkbe is. A huszadik század végére kialakult egy globális veszélyérzet, amely ma egyaránt érinti az emberiséget s azon túl a természet egészét is. Ma a világon több mint 5,5 milliárd ember él, olyan tömeg, amelynek esetében a politikai, gazdasági, vallási, kulturális kérdések megoldatlansága önmagában is millióféle ellentmondást hordoz. Az általános veszélyeztetettség mellett ezrével láthatók a rendezetlen területi, politikai, gazdasági és emberjogi kérdések. Nemcsak a természet egyensúlya bomlott meg, szertehulltak olyan öröknek hitt vagy vélt birodalmak is, amelyek nem-léte,,,súlytalanná váltása" százmilliós tömegek létezését tette bizonytalanná. Az afrikai,.éhségzóna" mellé - vagy azzal párhuzamosan - egy új eurázsiai éhségzóna kezd kialakulni. S ennek a zónának a nyugati peremvidéke az a térség, ahol mi élünk; ahol számunkra élni rendeltetett. Feldaraboltságban, kiszolgáltatottságban, a védekezés minden természetes lehetősége nélkül. Nemrégiben olvastam Mňačkónak egy holnapi-holnaputáni Európa-vízióját. Ebben arról a keletről felénk induló menekültáradatról ír, amely valamiféle ember-sáska-özönként árasztja majd el kontinensünk nyugati térségeit, s úgy, hogy maga után nem hagy élö fát, iható vizet sem. A Mňačko-vízió - vélhetnénk - kicsit túlzó. De ha alaposabban utánagondolunk - mint holnapi vagy holnaputáni „lehetőség" -, korántsem az. Sőt, igencsak testközeli realitás. Mert nézzük csak: ma a világon egymilliárd ember él a létminimum alatt; állítólag napi egy dollárból. Azt nem tudom, mert ilyen adatot aligha találni, hogy például a volt Szovjetunióban mi a helyzet; de a jelek szerint arra következtethetünk, hogy milliók, ha nem tízmilliók közelednek vészes gyorsasággal a nyomorszint felé. Mi még valamivel jobban állunk, de csak valamivel, hiszen ma Szlovákiában a napi átlagnyugdíj 2 dollár 30 cent, míg a napi átlagkereset valamivel meghaladja a 4,5 dollárt. Mint látható, alig tyúklépésnyi a távolság köztünk és az afrikai-ázsiai nyomorszint között. A nagy csinnadrattával megünnepelt országosztás - ami egyébként érdektelen is lehetne számunkra - ezt a szomorú gazdasági helyzetet rohamtempóban mélyíti. Teljesen lezüllesztette az ipart - már ami még működött -, a mezőgazdaságot pedig egyszerűen kizsigerelte, s ,,megtermelt" több százezer munkanélkülit. Persze nevezhetnénk ezt az egészet ,,átmenetnek" is, ha nem volna mögöttünk annak a történelmi bizonyosságnak a tudása, miszerint ez az átmenet - kisebb-nagyobb intenzitással - több mint hetven esztendeje tart. Ebből következik, hogy ennyi évtizede zuhog tudatunkra - s folyamatosan - a nyomorúság jövö-képe. S ezt a jövőképet - már ha a nyomorúság létezhet mint jövőkép - a történelem (történelmünk) utolsó századának tragikus eseményei kitörölhetetlenül vésték bele az előttünk járó nemzedékek tudatába. Ami által ez a ..génmérgezés" vagy ..génfertőzés" a ma élő nemzedékekbe olymódon működik, hogy az egyre fokozódó veszélyekkel szemben a közöny narkotikumát adagolja. Az így létrejött „elközönyösödés-szindróma" pedig hamarosan oda vezet, hogy feladjuk emberi, nemzeti, történelmi és gazdasági értékeinket-érdekeinket. önmagunkat és azzal együtt a közösségeket egybetartó mágneses tereket. S amikor így ,,kitántorogtunk önmagunkból", elnyel valahányunkat a sejtelmes keleti sötétség.. GÁL SÁNDOR