Új Szó, 1993. március (46. évfolyam, 49-75. szám)

1993-03-15 / 61. szám, hétfő

3 ÉVFORDULÓ ÚJ szói 1993. MÁRCIUS 15. ENGEDTÜNK A NEGYVENNYOLCBÓL? DIÁKOK VÉLEMÉNYE MÁRCIUS TIZENÖTÖDIKÉRŐL A mai napon, hasonlóképpen az anyaországban élő magyarsághoz, a kisebbségben és szórványban, a világ különböző tájain élő magyarok is megemlékeznek nemzeti ünnepünkről. Ki így, ki úgy. A külsőségek, a koszorúzások, ünnepi estek kapcsán, persze, gyakran eszébe jut az embernek, vajon hogyan él a kisebbség tudatában március tizenötödike, s mindaz, ami e történelmi fogalomhoz kapcsolódik. Hogyan látjuk magyarságunkat, mit jelentenek az olyan szavak, mint tolerancia, nemzeti büszkeség, magyarság és szomszédság, hogy a minőség kézjegyét tesszük-e oda a naptári dátumhoz, vagy üres pózainkat? S mert március tizenötödike elsősorban az ifjúságé volt, ezúttal fiatalokkal beszélgettem, komáromi és pozsonyi gimnazistákkal. Nem történelemórát tartottunk, inkább a nézeteik, gondolkodásmódjuk érdekelt, s arról faggattam őket, hogyan látják a történelemben az embert, s miért látjuk különbözően a közös történelmet. A válaszolók: Kocúr László, Kovács Zsolt, Keszegh Tünde, Nagy Katalin és Amblatzky Adrianna Komáromból, Mánya Ágnes, Német Albert és Világi Bálint Pozsonyból. - Mi jut eszetekbe 1848 március tizenötödikéről? Hová helyeznétek a magyar szabadságharcot az európai történelemben? Zsolt: - Negyvennyolc márciusában a nemzeti szabadságunkért küzdöttünk, hiszen az ország nem volt független. 1526-tól, a mohácsi csata óta, miután elfoglalta a magyar trónt, a Habsburg-ház elnyomta a magyarokat. Pedig voltak időszakok, amikor a segítségünkre szorultak, s mi meg is adtuk nekik a segítséget. Életünket és vérünket ajánlottuk Mária Teréziának, s meg is védtük Ausztriát az örökösödési háborúban. A hétéves háborúban hasonlóan, amikor például Hadik, a magyar hadvezér 1756-ban lovasrohammal elfoglalta Berlint. Az osztrákok különös módon nyilvánították ki hálájukat; leigázott népként kezelték a magyarságot, s az örökös tartományokhoz hasonlóan bántak vele, holott önálló, független királyságként voltunk elkönyvelve Európában. Negyvennyolc márciusában érett meg a helyzet, hogy megküzdjünk a szabadságunkért, amelyet más, nyugat-európai népek már korábban kivívtak maguknak. Igaz, sok tényező ellene szólt a szabadságharcnak. Az ország nem volt egységes, a népességnek csupán a fele volt magyar, többen ellenünk is fordultak, mint Avram Janku román vezér. Ennek ellenére sem mondhatjuk, hogy ez csak a mi harcunk volt, hiszen a nemzetiségek egy része ráébredt, hogy az osztrákok az igazi elnyomóik. A szabadságharc lényege az volt, hogy egységesüljön a szétszaggatott ország. Bálint: - A magyar nép, amely egy volt az elnyomott népek közül, merte vállalni a polgárosodás szempontjából fontos forradalmat, ami másképpen nem következett volna be. Szükség volt a szabadságharcra. Ugyanakkor egyedül Magyarországon azonosult a nemzettudat kialakulása és a polgári jogokért való küzdelem, míg másutt ez nem volt annyira jellemző. - Mit jelent számotokra ez a nemzeti ünnep? Tünde: - Számomra azért kedves március tizenötödike, mert nálunk, itt, a Felvidéken, nem mindig lehet együtt a magyarság. Ilyenkor az évfordulón azonban összejövünk. A hangulat felemelő, s valahogy minden más fénybe kerül. Ilyenkor erősebbnek érzi magát az ember. Engem a szüleim régebben is kivittek az ünnepségre, amikor még tiltották, s ezek az emlékek elevenen élnek bennem. Adrianna: - Én azt hiszem, olykor hiányzik a tartalom az ünnepségből. Előfordul, hogy zászlólobogtatássá válik az egész. Tavaly is úgy vonultak ki itt a fiatalok, akárha egy Fradi-meccsre mennének, hátukon a zászlókkal. Valahogy azt sugallta az egész, hogy na most megmutatjuk, milyen sokan vagyunk, és kiabálunk, énekelünk. Pedig ha megkérdezte volna valaki őket, hogy mi a lényege az egésznek, akkor aligha tudtak volna válaszolni. Nincs értelme csak azért kivonulni, hogy megmutassuk, milyen sokan vagyunk. Valahogyan bensőségesebbé kellene tenni az egészet. S azt, hogy mik vagyunk, elsősorban a munkánkkal, a tudással kell bizonyítani. - Mit jelent számotokra magyarnak lenni? Érték egyáltalán, vagy minőségi kategória valamilyen nemzethez tartozni? László: - Hogyne lenne érték! Hisz vagyunk vagy tizenhat millióan, szétszórtan a világban. S mégis élünk és vagyunk. 1920-tól, aki csak akart és nagyobb volt, mint mi, tulajdonképpen azt csinált velünk, amit akart. A minőség szerintem az, hogy mit adtunk mi a világnak. Nagy kaliberű tudósokat: Szent-Györgyi Albertet, Teller Edét, művészeket: Csontváryt, Munkácsyt, vagy, ha már itt vagyunk Komáromban, például Selye Jánost. Bálint: - Szerintem nagyon jó dolog magyarnak lenni. Sőt, inkább különleges, mondjuk nyelvi szempontból. Nincsenek igen rokonaink, s ezért, természetesen nehéz is. A történelem mindig azt mutatta, hogy az erősebb győz, s a gyöngébbnek el kell viselnie, ami ki lett rá mérve, hisz minden nép küzd és igyekszik a saját jogait érvényesíteni. Ennek ellenére jó magyarnak lenni. Albert: - Szerintem is jó magyarnak lenni. A magyar nép sokat szenvedett, sokat tűrt, ám nagy történelmi múlttal rendelkezik. Azoknak a nemzeteknek a sorába tartozik, amelyek nem szűntek meg, bár miden esélyük meg volt rá, s amelyek mégsem szűntek meg, mert kitűnőre vizsgáztak küzdeniakarásból. Mit is mondott Kossuth? „Amelyik nép nem tud küzdeni, az eltűnik Európa színéről." Széchenyi szerint: „Nem termékeny lapály, hegyek, ásványok és éghajlat teszik a közerőt, hanem a józan ész, mely ezt kihasználni tudja." S mindez, azt hiszem, benne van a magyarságban. Ágnes: - Ritkán használom a büszke szót, de arra, hogy magyar vagyok, büszke vagyok. A magyar nemzetnek ezeréves múltja van, s talán van jövője is. Én például akkor kezdtem felfigyelni a történelemre, amikor nálunk is bemutatták az István, a király című rockoperát. Nagyon magával ragadott, s belevetettem magam a történelmi könyvekbe. Olvasmányaim alapján úgy hiszem, kész csoda, hogy annyi buktató után még létezik a magyarság. Zsolt: - En szeretnék utalni ötvenhat és 1848 párhuzamára. A Rákosi-korszakban nem ismerték el március tizenötödikét, háttérbe szorították a szocialista, kommunista ünnepek. Holott a nemzet nagyon jól tudta, soha nem tüntethetik el olyan ünnepek, mint például az októberi forradalom. Bár az is adott valamit a világnak, lényegében az orosz történelem része. A nemzet történelme mindig felülmúlja a kívülről ránk erőltetett történelmet. Az ötvenhatos forradalom után a magyarság viszszahelyezte jogaiba 1848-at. S szerintem azért kincs a magyarságunk, mert nem élünk ugyan Magyarországon, de megmutathatjuk a magyarságunkat, ha felemeljük a lelkünkben. Az adott politikai helyzet ellenére is, és nem magamutogatással. - Szerintetek hogyan lehetne megértetni a türelmetlen szlovákokkal, hogy egy megemlékezés, s ezen belül, mondjuk, a Himnusz eléneklése, nem irányul senki ellen? Katalin: - Szerintem ez a szlovákoktól függ. Köztük is vannak olyanok, akik ezt megértik és méltányolják, hogy a másik nemzet is épp olyan emberekből áll, mint amilyenek ők. Jogunk ápolni a történelmet, amelyet örökségbe kaptunk, s ha elénekeljük a Himnuszt, azt nem azért tesszük, hogy másokat hergeljünk vele, hanem a magyarságunkat próbáljuk kifejezni általa. Adrianna: - Ezt nem minekünk kell megértetni velük. A mi ilyen igyekezetünkre esetleg ismét roszszul reagálnának. Erre maguknak kell rájönniük, hogy minden nemzetnek megvannak az értékei, melyeket joguk ápolni. Talán a külföldi példákból lehetne okulni. László: - Szerintem az a baj, hogy akkor rövidlátóak voltak, s a magyarságban látták az elnyomóikat. Tulajdonképpen a magyar főúr nyomta el őket, annak viszont az osztrák parancsolt. Ezt kellett volna beláttatni velük, vagy belátni maguknak. Zsolt: - Itt van például Erdély kérdése. Romániában még azt is tiltják, hogy igazi nevén nevezzék. Erdélyt Transzilvániát nem szabad használni, csak kulturális vonatkozásban. Pedig attól, hogy Romániához csatolták, Erdély még Erdély marad. Szerintem éppúgy nem árthat senkinek, ha azt mondjuk, Felvidék vagy Komárom, Kassa. - Vajon miért fordultak egyesek a környező népek közül a magyar szabadságharc ellen? S miért hiszik ma is, hogy érdekeiket sérti, ha azt mondjuk, Komárom, Kassa? Zsolt: - Ezt a történelem hozta, s talán vissza kellene nyúlni a Tiszakorszakba, amelyet mindenki másképp értelmez. Lehetne beszélni a nemzetiségi törvényekről. Voltak hiányosságaik, de akkoriban Európában annyira fel voltak erősödve a nemzeti érzések, a nemzeti tudat, hogy senki sem a nemzetiségeket, hanem saját magát akarta erősíteni. Az első világháborút megelőzően a magyar kormányok nem tudtak alkalmazkodni. Féltették a rendszert, a dualizmust. Tudták, ha az megszakad, Magyarország is szakad. Talán, ha tovább láttak volna. Kétségtelen, hogy Magyarország nem lenne olyan, mint akkor, de a magyarlakta területek talán együtt lennének, s nem lenne annyi nemzetiségi probléma. Láthatjuk, a békekötések sem hoztak békét, s ami Jugoszláviában történik, ennek a következménye. Egységesítettek egy csomó délszláv népet, a saját akaratán kívül, vagy csak azért, mert féltek egy Habsburg-revíziótól. Albert: - A magyarok attól tartottak, hogy a Monarchián belül élő szláv népek cári segítséggel külön nagy államot alakítanak ki. 1848 előtt ezek a nemzetek, elsősorban a szerbek, horvátok, szlovákok kultúrnacionalizmust folytattak, azaz a kultúrájukat igyekeztek magasba emelni. Negyvennyolcat követően áttértek a politikai követelésekre. Ezeket a magyarok nem teljesítették, nem adtak kollektív jogokat, csak személyi, polgári szabadságot. Talán ez tűnik ma furcásnak sok szlovák számára, s azért érvel úgy, ahogyan. Viszont ezek nem látják a történelmi kort, kiragadják az időből. Bálint: Az akkori szlovákság zöme nem úgy gondolkodott, mint ma. Nem álltak olyan egyértelműen szemben a magyarsággal. Voltak egyének, mint Húrban, akik lázítottak, de nem ez volt a meghatározó. Ágnes: - Szerintem a szlovákság sokkal közelebb élt a magyarsághoz. A falvakban nem is lehettek olyan ellentétek, s szerintem nem is voltak, hiszen ugyanazt a sorsot viselték valamennyien. Zsolt: - A szabadságharc elkerülhetetlen volt. Lehetett volna jobban is csinálni, jogokat adni a nemzetiségeknek, mert ide vezethető vissza a mai probléma is. Az sem oldotta meg azonban a nemzetiségi kérdést, hogy szétrobbantották a magyarságot. Közös volt a történelmünk, a királyaink. - Miért lehet fontos egy kicsiny szimbólum, mondjuk a kokárda? Ha kitűzitek március tizenötödikén, miért teszitek? Katalin: - Az mindig attól függ, ki hogyan teszi ki, s főleg miért. Valaki viselheti azért, hogy lássák, ő magyar, de kiteheti úgy is, hogy emlékezik valamire, hogy felvállal valamit. Adrianna: - Szerintem addig lesz szükség kokárdára, amíg az emberek nem ismerik fel, hogy el kell ismerni a másságot. Addig kell kitűzni, amíg ez nem válik természetessé. Nem muszáj lépten-nyomon demonstrálni a másságunkat, de abba sem lehet belenyugodni, hogy pusztán azért nézzen le valaki, mert én magyar vagyok. Albert: - Kokárda? Számomra az ifjúság szimbóluma, hiszen ők indították el a forradalmat. Ök gyűltek össze a Pilvaxban, először csak tízen, majd végigjárva az értelmiséget, lettek ezren, s mire a Landerer nyomdában lefoglalták a nyomdagépet, több ezren. A fiatalság megmutatta, hogy erő van benne, s tömegeket tud megmozdítani. KÖVESDI KÁROLY Egy értékes és érdekes naplót őriznek a Győri Levéltárban, amely iratrendezés során került elő. Szerzője egy győri polgár, aki sajnos nevét elhallgatta. Az ismeretlen szerző a naplót 1847 december elején kezdte írni. Megörökítette benne történelmünk egyik emlékezetes szakaszának eseményeit. Az első lapokon gazdasági eseményeket rögzített. Melléjük rövidesen az olasz, a francia forradalmi események leírása került. A naplóíró vagyonos polgár lehetett, mert aggódott a gazdasági helyzet romlása miatt. A forradalmi hullám kövekeztében a részvények árfolyama az egész Habsburg-birodalom területén esett. A bécsi forradalom hire pedig teljesen rémületbe ejtette a vagyonos polgárokat. íme egy 1848. március 14-i naplórészlet: „Bu az egész élet, még most is félni kell revoluciótól, hogy ki ne üssön, Isten mentsen! Metternich megszökött Bécsből, a nyári palotát összerombolták. Albert herceget letették, igy ment véghez az egész dühöngés, de még nincs vége." A lakosság nagyobb részéből az események híre lelkesedést váltott ki Györött is. A vagyonos polgárok azonban továbbra is aggodalommal figyelték a forradalom térhódítását. 1848 márciusában voltak olyan napok, hogy az ismeretlen győri polgár kétszer is elővette a naplóját és bejegyzéseket eszközölt benne. Egyik ilyen bejegyzés szerint az egész városban kevereg a nép és pántlikát kötnek magukra az emberek. Rögtönítélő bíróság Március 21 -én megyegyülés volt a városban. Az országgyűlési követek tették meg jelentéseiket. Erről az eseményről imigyen szól a napló: „Nagy élénkség van a polgárság és a nép között, a vármegyeháza tele van néppel és diáksággal, de kevés a nemes, nem mert jönni, mert féltette bőrét!..." A városnak és környékének a közbiztonságára a nemzetőrség egyenruhás csapatai vigyáztak. Március 27-én rögtönítélö bíróságot is felállítottak, mert elszaporodtak a bűncselekmények. „Győrben statárium hirdettetett, minden szegletre ki van ragasztva a cédula. Mindenhol kidobolták, aki rabolni, vagy pedig gyújtogatni akar, az azonnal, három óra leforgása alatt kitöröltessék a világból" - írta az ismeretlen naplószerzö. A naponkénti bejegyzések híven tükrözik az akkori eseményeket. A naplóíró a saját helyzetének szempontjából figyeli a forradalom kibontakozását. Aggódik, mert az áringadozások veszélyeztetik vagyonát. Feljegyezte a hadikészülödéseket is. 1848. augusztus 20án bejegyezte a naplóba, hogy huszárok érkeztek a városba, akik a rácok elébe indulnak a Dráva felé. Jellasich a városban Jellasich horvát bán támadása Győrött is nagy izgalmat és riadalmat keltett: „Hallottuk, hogy Jellasich a pesti minisztériumokat szét akarja verni" - áll a naplóban. A pákozdi vereség után Jellasich fegyverszünetet kért, és Győr felé vette útját. A hírre nagy riadalom támad a városban és környékén. A naplóíró maga is elküldte családját Bécsbe, ö maga azonban Győrött maradt. A horvátok bevonulásáról a következőket írta a naplóba: Október 3-án délután öt órakor érkeztek ide a horvátok. Legelői jöttek a banderiális huszárok, akiket a buta nép majdnem megtámadott, minek kiszámíthatatlan következményei lettek volna. Utána jött a gyalogság, a föld népe, majd a bán testőrei. A táborhoz közel levő házakból raboltak, disznókat, baromfit és más egyebeket. Még a temetőből is minden keresztet elégetni elvittek." A horvátok elvonulása után lélegzethez jutott a lakosság. Csakhamar azonban újabb mozgalmas napok következtek. A Bécs felé vonuló horvátokat nyomon követte a magyar sereg. Egyre-másra érkeztek a honvéd csapatok az ország különböző részeiből. Még Pázmándy Dénes, a képviselőház elnöke is tartózkodott ezekben a napokban néhány órát Győrött. Harangszó Kossuth tiszteletére Maga Kossuth Lajos is ellátogatott Győrbe toborzó űtján 1848. október 21 -én. Tiszteletére megszólaltatták a harangokat és kivilágították a várost. Az emlékezetes schwechati vereség után Görgey vette át a feldunai hadtest parancsnokságát. A Honvédelmi Bizottmánytól azt a feladatot kapta, hogy Győrre támaszkodva tartóztassa fel az előrenyomuló osztrák hadakat. A győriek lelkesen dolgoztak a sáncokon. A kereskedőknek és más vagyonos polgároknak viszont nem tetszett a lelkesedés. Magának a naplóírónak sem. „Mosonyból minden jószágot elvisznek Komáromba, a kormány számára, busulnak a kereskedők, semmi jószáguk sem marad. Fele árát kifizetik, felét pedig nyolc nap után. Mit esznek a szegény bécsiek?" - írta aggódva. Nemzetőrcsákó 1840-ból (Győr, Xantus János Múzeum) A sajnálkozás elsősorban az osztrák főváros felé szállt, melynek üzleti körei közel álltak a győri kereskedőkhöz. Az osztrák hadak az 1848-as esztendő utolsó napjaiban foglalták el Györöt. Néhány éljen hangzott csupán el egy-két polgár ajkáról a bevonulók felé. A naplóíró is várta az osztrákokat, magát Windischgrätz herceget szerette volna otthonában üdvözölni, de csak egy őrnagy szállásolt be hozzá. Mintegy hatvenezer osztrák katona tartózkodott ekkor a városban, az állandó lakosság többszöröse. Loptak, raboltak. Nem kímélték még az ismeretlen naplóíró jószágait sem. Az érdekes naplóra egyébként Lengyel Alfréd, a Győri Levéltár korábbi igazgatója bukkant rá, aki aktiv és nyugdíjas korában is sok érdekes győri történelmi esemény feldolgozásával örvendeztetett meg bennünket. CSERESZNYÁK ISTVÁN „DE KEVÉS A NEMES, NEM MERT JÖNNI..." ÉRDEKES EPIZÓDOK A SZABADSÁGHARC ESEMÉNYEIBŐL