Új Szó, 1993. február (46. évfolyam, 25-48. szám)

1993-02-03 / 26. szám, szerda

7 m KULTÚRA ÚJ SZÓ, 1993. FEBRUÁR 3. PÁRHUZAMOS VILÁGOK GYŐRY ATTILA NOVELLÁSKÖTETÉRŐL Nemzedékemnek, amely a hatvanas évek második felében rövid időre kiszabadult a diktatúra ketrecéből, népszerű olvasmánya volt Jack Kerouac regénye, az Úton. A regény valószínűleg nem tartozik az amerikai irodalom csúcsteljesítményei közé, inkább afféle kultikus olvasmány. Am olvasása közben megcsapott bennünket a beat-nemzedék romantikájának szele, a szabadosságig feszített szabadságérzésé, amelyet mi, Európa keleti felében élők, nemigen tapasztalhattunk meg. Azt hiszem, mégsem csupán ebben rejlett a regény népszerűségének titka. Inkább abban, hogy az író képes volt megragadni egy-egy pillanat megismételhetetlenségét és múlandóságát. Pillanatképeket ragasztgatott egymás mellé úgy, mintha azt sugallta volna, csak a pillanatnak érdemes élni, s elszalasztani egy-egy pillanat kivételességét annyit tesz, mint meghalni egy kicsit Ami egyszer elveszett, örökre visszahozhatatlan. A pillanatban is meg lehet találni az élet teljességét, ha rövid időre is csupán. Amint ez a teljesség kicsúszott a kezünk közül, útra kell kelni, meg kell keresni a következő pillanatot. Az úton levés pedig a fiatalság metaforája, miként a megállapodottság az öregségé. Győry Attila novelláskötetének olvasása az úton levés szabadságának mámorát, a pillanatban sűrűsödő teljességnek az átélését, a fiatalság nyugtalan útkeresésének a romantikáját idézte löl bennem. A párhuzam Győry és Kerouac kőzött ezzel ki is merült. Kerouac regénye az ötvenes években íródott Amerikában, Győry Attila novellái a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején Közép-Európában, vagyis egy egészen más szellemi éghajlat alatt. Győry Attila több novellája is arra hívja fel a figyelmünket, hogy világunkban egymással összeférhetetlen világok, életmódok, életfilozófiák léteznek egymás mellett, s találkozásuk lehet tragikus, de komikus is. Az előbbire a Lázadás, az utóbbira a Nőnap című novella lehet a példa. A Lázadásban nem az a legfontosabb, hogy egy „nyugati" lány és egy „keleti" fiú összekerül egy vonatfülkében. Lényegesebb, hogy a jól szituált úrilány és a toprongyos punk között nem jöhet létre igazi kapcsolat, mert életformájukat világok választják el. Vonzalom ugyan ébredhet közöttük, ez azonban testi vonzalom csupán, ós mindketten tisztában vannak vele, hogy sosem teljesedhet be. „Komisch" — mondja a német lány, amikor a punk kiugrik a robogó vonatból. Nem érti, miért tette. Kettejük világa között oly nagy a távolság, hogy lehetetlenné teszi a kommunikációt. A két fiatal nemcsak ténylegesen, hanem a szó átvitt értelmében is más nyelven beszél. Még ha ugyanazon az anyanyelven beszélnének is, akkor sem érthetnék meg egymást. Legföljebb az érzékek, a testiség nyelvén kommunikálhatnak egymással. A Nőnap című novellában a hasonló alapszituációt a komikum lelől közelíti meg az író. Ne firtassuk, hogy a NŐNAP elnevezésű pártállami rituálé kiüresedett formái, képmutató eszmeisége már önmagában is a komikum forrása lehet. A hullarészeg, saját piszkában fetrengő orvosnőből süt a boldogtalanság, s éppen azon a napon veszíti el minden méltóságát, amikor a férfitársadalom őt (is) ünnepli. Egy punknak esik meg a szíve rajta, és kiséri haza a gazdag villák zárt világába, egy feltehetőleg pokoli otthonba. Persze, nem egészen önzetlenül. Találkozásukban van valami megindítóan emberi, hiszen ebben a pillanatban a nö még a punk fiúnál is elesettebb. A testi vágy, amit a fiú a nö iránt érez, ebben a novellában sem teljesedhet be Nyilván, nemcsak azért, mert a doklornőt várja otthon az élettársa. A novella végén a fiú menekülése akár jelképesnek is tekinthető. A világ ugyanis, amelyben a doktornő és élettársa otthon van, mélységesen idegen tőle. Győry Attila írói világának megértéséhez a legtöbb támpontot talán a Vércsapolás és kisebb mértékben a Frontátvonulás című novellája nyújtja. Ebben a két írásban érezni némi beat-irodalmi reminiszcenciákat, de nem ez az érdekes. Ezekből az írásokból válik érthetővé, hogy Győry Attila szereplői számára a periférián levés és csavargás nem elsősorban lumpolás és szociális magatartás, hanem életfilozófia. Az igazán autentikus, őszinte, nem képmutató és nem hazug életmód keresése abban a képmutató, hazug, minden őszinte és tiszta érzést megnyomorító világban, amelyben a mindennapjaink morzsolódnak és az idegeink őrlődnek fel. A csavargó életforma, a „punk" életmód egyik lehetséges módja a normális, nem hazug létezésnek A Vércsapolás pénztelen elbeszélője elmegy vért adni, hogy születésnapi ajándékot vehessen a barátnőjének. Ez a gesztus többet kilejez abból, hogy mi a szerelem, mint másfél oldalas lírai ömlengés holmi nagy érzésekről. Hogy az egymás mellett létező és egymás iránt közömbös világok között mennyire elképzelhetetlen a kommunikáció, arról a Vércsapolás egyik mondata is árulkodik. Az ápolónővér azt mondja a fiúnak: „Érdekes, ki hitte volna, hogy ilyenek, mint maga is, eljönnek vért adni...". A kötet legkiemelkedőbb írása — a Lázadás mellett — alighanem a Csak egy parti... című. A novella részletesebb elemzésére egy ilyen rövid kritikában nincs elég hely. Címszavakban ezért csak annyit: a novella szereplői nem punk fiatalok, s nem csupán egy történetet mond el az író, hanem alapvető etikai kérdéseket boncol. Technikája itt az erőteljesebb jelképiség irányába mozdul el, a jelképiség és a fantasztikum formaszervező elemmé válik a novellában. A történet summázata akár az is lehelne, hogy a kegyetlenségre nem lehet válasz a kegyetlenség. Bármennyire bizarrul hangzik is, ha a történet kulisszái mögé pillantunk, egy keresztény humanista néz vissza onnan ránk. Egy nem moralizáló szigorú moralista. A két zsidó nyugdíjas történetében az a megdöbbentő, hogy tragédiájuk végére csak a halál tehet pontot. Fájdalmukat nem szünteti meg, még csak nem is enyhíti, ha másoknak okoznak fájdalmat. A bosszú nem old meg semmit, ellenben konzerválja a fájdalmat. A bosszú csupán ámokfutás. Ennek a novellának a lényében a kötet többi írása is más megvilágításba kerül: a punk szubkultúrát ne keverjük össze a bűnözéssel és a devianciával, inkább próbáljuk érteni és értékeit méltányolni. Győry Attila nagyon tehetséges, s amit és ahogyan ír, nagyon különbözik a mai szlovákiai magyar prózától, amelyre a túl-intellektualizáltság és az erőteljes formai kísérletezés a jellemző, (rói kvalitásait ezért ne ott keressük, ahol Farnbauer Gáborét vagy Talamon Alfonzét. A személyes élmény elsőbbsége, a kötet utolsó novellájának kivételével, minden írására rányomja a bélyegét. Élményeit azonban imponáló magabiztossággal tudja irodalommá lényegíteni. Hagyományos prózát ír hagyományos módon, korai írásai ügyetlenkedéseitől eltekintve, nagyon jól. De ezekben a novella hagyományos eszközeivel megírt történetekben egy csöppet sem hagyományosan élö fiatal nemzedék érték- és útkeresése jelenik meg. Külön figyelmet érdemel novelláinak a nyelvezete: a punk szubkultúra argójának erőltetettségtől mentes beépítése a magyar irodalmi nyelvbe, továbbá az író humora és a parodisztikus stílus iránti fogékonysága, amelyre a Táncház, de lőleg a Hotel Irodalmi Szemle című novellája a legjobb bizonyíték. Bizonyára lesznek majd olvasók, akiket fölháborít az író stílusának egyik-másik nem szobatiszta kifejezése. De hát a punk nem kóristalány. Nem utolsó írói erénye a komponálás eleganciája sem. A novellista az irodalom rövidtávfutója. A szlovákiai magyar rövidtávfutókból egész jó csapatot lehetne öszszeállítani. Ebben a válogatott keretben Győry Attilának is helye van. Lehet, hogy a legbelső, lehet, hogy a legkülső sávban. Egy biztos, nem a periférián. GRENDEL LAJOS A RÓMAI KOR -KOMÁM' Nemrégiben jelent meg a komáromi Duna Menti Múzeum kiadásában a római kori gyűjtemény részét képező római kerámia, a „terra sigillata" katalógusa. A múzeum római kori gyűjteménye a leggazdagabbak közé tartozik Szlovákiában, s e rendkívül fontos katalógus a múzeum megalapításától, 1886-tól tulajdonába került vörös mázas kerámiát teszi közzé. A gyűjteményt Kuzma Klára, a nyitrai Régészeti Intézet munkatársa dolgozta fel, a kötetet Ratimovsky Piroska szerkesztette. A múzeum gyűjteményében jelenleg 704 db kerámiatöredék, illetve ép terra sigilla található, melyek a római kori fazekasok magas szintű mesterségbeli tudásáról tanúskodnak. Ezeket a többnyire reliefdíszes edényeket — specializált műhelyekben — formatál és fazekaskorong segítségével állították elő. A terra sigilla a római korban luxusedénynek számított, gyakran illették a „római porcelán" jelzővel is A megtermelt árut edénykereskedők forgalmazták a Római Birodalom különböző területeire. A sigillatagyártás technológiájának eredete az antik Görögország területén keresendő. A Római Birodalom legjelentősebb dél-galliai műhelyei közé tartozott a La Grafesenque-i, a közép-galliaik közül a lezoux-i volt a legismertebb. Az északi tartományok legnagyobb műhelye Rheinzabernben és Westerndorfban működött. Az előbbi manufaktúra 600 fazekasát név szerint is ismerjük. A komáromi múzeum gyűjteményében található sigillaták túlnyomó többsége a mai Szőny község területén fekvő Brigetióból származik, másik része a leányvári ásatások során került elő. Az itt bemutatott katalógus tartalmazza a leletek pontos leírását, rajzát, kronológiáját, a készítő műhely (mester) nevét. E szép kivitelezésű publikáció immár harmadik kötete a múzeum római kori gyűjteményét bemutató sorozatnak. Kapható és megrendelhető a komáromi múzeumban. TRUGLY SÁNDOR FINTOR TOPLISTA TÖRTÉNELMI IDŐKBŐL Azt hiszem, nem tévedek, ha azt állítom, bizony sokan emlékeznek a világstatisztikáknak azokra a felméréseire, amelyek szerint még nem is olyan régen a legolvasottabb és legnagyobb példányszámban megjelenő két könyv a világon a Biblia és a Lenin összes. Esetleg fordított sorrendben. Azazhogy a két impérium bibliája. Ez, persze, a világ érdeklődését mint egészt fejezte ki, országonként aztán másként alakultak a legsikeresebb könyvek helyezései. A prágai Literárni noviny például 1954-ben közzétette toplistáját a legolvasottabb, legnépszerűbb könyvekről, s hiába volt már egy évvel Sztálin halála utána, sőt, ugye Gottwald sem volt már akkor az élők sorában, a lista ekképp alakult: első helyen Sztálin végzett, mögötte Lenin az előkelő második helyezéssel, Gottwald pedig bizony leszorult a harmadik helyre. Az igazán teóriát, módszert és filozófiát teremtő Marx kénytelen volt megelégedni a szerény ötödik helylyel. Azóta, persze, birodalmak jöttek, birodalmak mentek, de a mostani Literárni noviny az egykori lista újraközlésével arra a régi bölcsességre figyelmeztet, hogy minden evilági hívság mulandó. Kivéve a történelem következményeit, az nem tűnik el oly hirtelen, annak csizmanyomát még akkor is az ülepünkön viseljük, amikor már régen senki sem tud idézni sem Sztálintól, sem Lenintől, Gottwaldról már nem is beszélve. Még jó, hogy van valami állandó is ebben a körforgásban: a Biblia. Belőle, ellentétben a Sztálin- és Lenin-művekkel impériumok bukásától függetlenül lehet ós tudunk is életünkhöz analógiákat keresni-találni. A történelem viszont nem felejt, csak átalakul. És ami közben mi emlékezünk, ő grimaszokat vág. (bit) Szemtől szembe Vasarelyvel (Méry Gábor felvételei) TÁLTOSOK, TUDÓSOK, BOSZORKÁNYOK A győri Hazánk Kiadó gondozásában megjelent, kifejező illusztrációkkal gazdagon díszített néprajzi-helytörténeti kiadvány — alcíme szerint a KISALFÖLDI NÉPMONDÁK — szerzőjeösszeállítója, műegésszé komponálója az a Timaffy László, aki — fittyet hányva a vállain súlyosodó évtizedeknek (1916-ban született) — fiatalokat meghazudtoló szorgalommal és tudós alapossággal kutatja szűkebb pátriája, a Kisalföld s a hiedelmekben oly gazdag Szigetköz folklórját, archaikus hitvilágát. A táj iránti elkötelezettségének tanújelét adta már, számtalan tanulmányon kívül a Szigetközi Krónika (1959 és 1976), valamint a Szigetköz (1980) című könyveiben is, 1992-ben pedig újabb művel gyarapította a mi szűkebb tájhazánkra, a Kisalföld részét alkotó Szigetközre, Csallóközre, Mátyusföldre vonatkozó, helytörténeti otthonosságérzetünket elmélyítő, önismeretünket, tájszemléletünket gazdagító életművét ós az egyetemes magyar néprajzi-helytörténeti irodalmat. A két nagy szerkezeti egységre — hiedelemmondákra és történeti mondákra — tagolódó kötet előbb a táltosokhoz, „tudós emberekhez", boszorkányokhoz, tündérekhez fűződő hiedelmeket, regéket szedi csokorba, majd pedig — betartva a történelmi kronológiát — a falualapításokhoz kapcsolódó eredetmondáktól kezdve a Szent László-kori, törökkori mondákon s a Rákóczi-szabadságharc népi emlékein át az 1848/49-es szabadságharc kisalföldi emlékeiig merít a szájhagyomány gazdag és változatos forrásaiból. A kötet zömét a szerző gyűjtötte anyagok alkotják; ugyanakkor gyakran idézi szlovákiai magyar folkloristák — például Marczell Béla, Liszka József — anyaggyűjtését is. Figyelme, átívelve a földrajzi határokon, a Kisalföld egészére terjed ki, sűrűn rálapozhatunk tehát a kötetben olyan szigetközi—csallóközi helységek nevére, mint például Pozsonypüspöki, Tejfalu, Csölösztő, Somorja, Doborgaz, Vajka, Alistál, Felistál, Patony, Ekecs, Ekei, Gúta, Bajcs, Gyalla, Keszegfalva, Gadóc, Pat, Komárom, Karcsa stb. E hangsúlyos „szlovákiai magyar" jelleg folytán csak sajnálkozásunkat fejezhetjük ki, hogy ez a szórakoztatva tanító, népi történelemtudatunkat gyarapító, ízes szigetközi—csallóközi tájnyelvi fordulatokban bővelkedő — nyelvjáráskutatási szempontból is értékes — kötet (annak a szomorú ténynek a következtében, hogy a szlovák—magyar közős könyvkiadási egyezmény intézményrendszere — amely pedig az okkal-joggal kárhoztatott „antivilágban" működőképes volt! — a határok deklarált nyitottsága és óhajtott-megálmodott „légiesítése" ellenére mára összeomlott s roncsaiban hever), intézményes könyvkiadói-terjesztői csatornákon nem került, nem kerülhetett azok közé, ahonnan témáját nagyrészt meríti: a szigetközi, a csallóközi, a mátyusföldi tanulóifjúság, a szülőföldjének múltja iránt érdeklődő széles olvasóközönség, és, persze, a folklorisztika, a helytörténet hazai magyar művelőinek a körébe. Szeretnénk hinni, hogy a könyvszakma magánterjesztői találnak gyógyírt erre a sebre, s Timaffy László hézagpótló, értékes munkája úgy jut el hozzánk, hogy egyben rádöbbenti végre az illetékeseket a közös könyvkiadás intézményrendszerének, a rendszeres és kölcsönös könyvcsereforgalom felújításának egyre sürgetőbb, a nemzetiségi művelődés szempontjából immár évek óta vajúdó, elodázhatatlannak minősülő, gyors és rugalmas megoldást sürgető kérdéseire is. (zalabai)